« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Van-e kiút a globalizáció útvesztőjéből?

Megjelent: Polgári Szemle 2009. április – 5. évfolyam, 2. szám


Napjainkban súlyos válság tapasztalható minden területen. A pénzügyi, gazdasági válságon túl maga az állam is összeroppanni látszik. Az állam – miközben kíméletlenül behajtja járandóságait – az állampolgáraival szemben vállalt kötelezettségeit egyre kevésbé teljesíti. A jogszabályok állandó változása óriási bizonytalanságot eredményez. A helyzet egyre reménytelenebbnek tűnik. Vajon a véletlenek szerencsétlen egybeesése miatt alakult ez így, vagy törvényszerűen rohanunk az összeomlás felé? Ha elolvassuk Prugberger Tamás legújabb könyvét, rájöhetünk, hogy nincsenek véletlenek. A könyv a történelmi és politikai események összefüggéseit megvilágítva tárja elénk, hogyan jutott az a globalizációs folyamat szükségszerűen útvesztőbe, mely csupán egy szűk pénzügyi-gazdasági elit érdekeit szolgálja, s mely elsősorban a jogalkotás irányvonalának meghatározása révén haladt előre.

A könyv négy nagy részre tagolódik. Az első rész a globalizációval összekapcsolt neoliberális gazdaságpolitikai és jogi rendszer kialakulásának folyamatát vázolja fel. Itt nyomon kísérhetjük, hogy a klasszikus liberálkapitalizmus hogyan fejlődött Nyugaton a szociális piacgazdaság és a jóléti állam irányába, ahol megfelelő jogi eszközökkel védték a gyengébb gazdasági szereplőket, és kiépítettek egy szociális hálót, amely felfogta azokat, akik – nem bírván a versenyt – kihullottak a piacról. Az USAban és az Egyesült Királyság területén ennél egy jóval keményebb liberálkapitalizmus alakult ki, mely óriási hatást gyakorol Európára, s a szociális piacgazdaság leépítésére törekszik. Az USA a maximális haszonszerzést, a korlátlan piaci versenyt és a teljesen szabad áru- és tőkemozgást igyekszik megvalósítani. Közben a banktőkével öszszefonódott ipari és kereskedelmi tőke a hírközlési és kommunikációs technika rohamos fejlődését kihasználva az egyes államoktól és államközösségektől nagyrészt függetlenítette magát, s így a gazdaság szupranacionálissá vált. A szupranacionális jelleg egyben szupercentrikussá is tette a gazdaságot, amelynek központja az USA. Az USA pedig az egyes államok belső szuverenitását semmibe véve, az egész világgazdaság irányítására törekszik. Az EU gazdasági mozgásterét is az USA határozza meg, az EU pedig ezt a hatást az újonnan felvett tagállamok gyarmatokként való kezelésével igyekszik tompítani és a régi tagállamok javára fordítani.

A szerző világosan leírja, hogy Magyarországon a rendszerváltozást követő privatizációs és kárpótlási törvényekben elsősorban az USA azon törekvése nyilvánult meg, mely a termőföldforgalom liberalizálására irányult. E törvények segítségével a termőföldek nagy részét, illetve azok használati jogát az egykori kommunista nómenklatúra egyes tagjai és külföldi befektetők szerezték meg, meggátolva a Nyugat-Európára jellemző családi gazdaságok kialakulását, amit a szociálliberális kormányok a falvak elszegényítésével teljesen lehetetlenné tettek. Az ipar magánosítása is hasonló módon történt: az üzemek jelentős része külföldiek tulajdonába került, akik általában a megvásárolt gyártelepek bezárásával szabadultak meg a versenytársaktól.

Az agrárium és az ipar leépítése mellett megindult a szociális háló szálainak lefejtése. A szerző részletesen bemutatja azoknak a külföldi (amerikai, holland, szlovák) egészségbiztosítási rendszereknek a viszszásságait, melyeket nyereségorientált egészségbiztosítók működtetnek, s melyekhez hasonlót a jelenlegi szociálliberális magyar kormány is be akart vezetni a szolidaritási elv teljes mellőzésével.

Az egyre nehezebb körülmények között élő lakosság otthonteremtési lehetőségei is szűkülnek. A szerző szerint a kormány az ingatlanadó bevezetésével szeretné felgyorsítani azt a folyamatot, mely oda vezet, hogy az adót fizetni majd nem képes lakók végül tulajdonosai helyett csak bérlőivé válnak korábbi ingatlanjaiknak. Az emberek mobilitását ily módon növelve könnyebbé válna a munkanélküliség kezelése. Hozzátehetjük ehhez, hogy ezt szolgálhatta a devizahitelek bevezetése is, hiszen akik a folyamatosan romló forint mellett képtelenné válnak a törlesztő részletek fizetésére, előbb-utóbb bérlői lesznek a bankok tulajdonába kerülő ingatlanoknak.

A munkanélküliek ellátási rendszerét vizsgálva a szerző rámutat arra, hogy a nyugat- európai megoldások hazánkban a szociális vonások megnyirbálásával kerültek bevezetésre. A szerző a magyarországi adórendszer visszásságait is részletesen elemzi. Mint tudjuk, egyes adónemek az állam, más adónemek az önkormányzatok bevételeit képezik. Az önkormányzatok adóbevételei azonban eltörpülnek a központi bevételek mellett, az állam pedig a megnövekedett önkormányzati feladatok ellenére csak pártérdekeknek megfelelően juttat vissza valamit a központi büdzséből. Számos adónem sérti a kettős adóztatás tilalmát, s a hazánkban bevezetett progresszív adórendszer hátrányosan befolyásolja a termelést.

A globalizálódó monetáris neoliberalizmus jegyében magának az államnak a lebontása is megindult. Az állam a globalizált gazdaságpolitikai hatalom érdekeit kiszolgálva egyre több feladatát utalja át magánvállalkozásoknak az egészségügy, az oktatás és a közigazgatás területén, ami a szolgáltatások színvonalának csökkenéséhez és a korrupció növekedéséhez vezet.

A globalizáció a külpolitika terén kolonizációs törekvésekkel jár. Az egyre agresszívabb külpolitikát folytató USA az arab világra, Kínára és az ún. „kis tigrisekre” egyaránt ki kívánja terjeszteni hatalmát. E törekvéséhez az EU-t is igyekszik megnyerni, de a tagállamok a kérdéshez eltérően viszonyulnak. Az EU-t az is megosztja, hogy a régi tagállamok az újonnan belépők munkaerejét – a vállalkozási mobilitásszabadság elve alapján – kihasználják, s az áruk szabad mozgása révén az új tagállamokban szabadulnak meg felhalmozott, lejárt szavatosságú áruiktól.

A könyv első részének végén a haszonmaximalizálás érdekében történő – kulturális és természeti végveszélyt jelentő – környezetrombolásról, és az ennek megakadályozását célzó, kevés eredményt hozó jogszabályokról olvashatunk. A szerző előrevetíti annak lehetőségét, hogy az emberiség kipusztítja önmagát, majd regenerálódva kitermel egy új társadalmat és kultúrát.

A szerző a könyv második részének elején bemutatja azt a folyamatot, melynek során az egyes államokban megerősödött nemzeti cégbirodalmak egyre nagyobb befolyást szereztek saját államuk hatalmi és igazgatási gépezetében, majd a nemzetközi gazdasági életben. A magán- és a közszféra mindeközben összefonódott. A szupranacionális cégek központját képező USA cégei érdekében kívánja a világpolitikát irányítani, és jogrendjét más civilizációkra kiterjeszteni. Európában is célul tűzték ki, hogy az érdemi döntések a nemzetközi pénzügyi és gazdasági szervezetekben, s az EU szervezeteiben történjenek, a tagállamok pedig csak a végrehajtásra koncentráljanak. Ennek érdekében karcsúsítják az egyes tagállamok közhatalmi és közigazgatási szervezetét.

A közigazgatás leépítése mellett megindult az erózió a versenyjog, a cégjog és a polgári jog területén is. A versenyjogban kiskapukat nyitottak a korlátlan fúzióknak, s liberalizálták a tisztességtelen versenyt gátló szabályokat. A kereskedelmi társaságok körében kedvezőbb helyzetbe hozták a gazdasági elitet képező vezetőket: a zártkörű részvénytársaságok bevezetésével például kizárták a vezetők tevékenységébe való betekintés lehetőségét. A polgári jog területén háttérbe szorítják a gyengébb pozíciójú szerződő feleket védő szabályokat.

A globalizáció jogelméleti alapjait ismertetve a szerző a laikusok számára is érthetően összegzi a jogpozitivizmus, a természetjog, az észjogi irányzat és a szovjet gazdasági jogi elmélet lényegét, s rámutat arra, hogy mennyire aktuális a természetjogi koncepció a mai globalizált jog- és gazdaságpolitikai irányvonal értékelésénél. Majd a történelem tanulságai alapján arra a megállapításra jut, hogy a hatalomközpontosítási törekvések sikere mindig csak átmeneti, és mindig társadalmi krízisekhez, kataklizmákhoz vezet. Jó példa erre a Római Birodalom, mely a világot globális módon gazdaságilag és államszervezetileg is hatalma alatt tartotta, majd a saját súlya alatt megroppanva omlott össze.

A globalizációs folyamatban a szűk hatalmi elit a jogot a saját gazdasági, hatalmi érdekeinek érvényre juttatására használja fel, ami az egész jogrendszer torzulásához vezet. A szerző jogáganként sorra veszi, hogy milyen változtatásokra lenne szükség a jog területén a globalizáció által okozott torzulások kiküszöbölése érdekében. Először is felsorolja azokat a kívánalmakat, melyeket a közigazgatás területén kellene megvalósítani egy szociálisan érzékeny, a társadalom tagjainak szolgálatára hivatott, korrupciómentes, a magángazdasági szférától elkülönült intézményrendszer kialakítása érdekében.

A gazdasági jogban is számos változtatás lenne indokolt. A versenyjogban elsősorban a fúziókontrollt kellene erősíteni. A termékpályák, a minőségellenőrzés, az agrárés élelmiszerjog területén a rendszerváltozást követő deregulációs folyamat során született szabályokat kellene szigorítani. A társasági jogban a társaságok szűk vezetői körének ellenőrizhetőségét kellene biztosítani. A szerző arra is útmutatást ad, hogy hogyan lehetne azokat a kiskapukat bezárni, melyek a csődeljárás során lehetővé teszik a hitelezők megkárosítását.

A munkajogot elemezve a szerző ismerteti azokat a munkavállalókat hátrányosan érintő uniós szabályokat, melyeket az EU zömmel az Egyesült Királyság kezdeményezésére – valójában amerikai nyomásra – írt elő, és amelyek a magyar munkajogba még szigorúbban kerültek átültetésre. Ezek az uniós változtatások a szupranacionális cégek haszonmaximalizálási törekvései érdekében születtek, figyelmen kívül hagyva, hogy mindez beláthatatlan társadalmi feszültségeket idéz elő.

A polgári jogban végbement változtatások tekintetében a szerző rámutat, hogy az új magyar Ptk. megalkotása során a maximális haszonszerzés és a piaci verseny elvét úgy tolták előtérbe, hogy a felek kölcsönös együttműködésének a jóhiszeműségre és a tisztességre épülő elve teljesen háttérbe szorult. A szerző részletesen elemzi, hogy a mai jogszabályok adta lehetőségeket kihasználva, hogyan konvertálta a volt kommunista politikai nómenklatúra a pártvagyont vállalkozói tőkévé, hogyan maradnak a lakásmaffia tettei büntetlenül, és hogyan sarcolják meg a lakosságot a szolgáltató vállalatok különféle pótdíjakkal. E rész végén a visszaélések kivédésére szolgáló jogi megoldásokat is megtaláljuk.

A könyv harmadik része a globalizáció emberi és állampolgári alapjogokat érintő közjogi és társadalomszociológiai kérdéseivel foglalkozik. Az állam polgárai részére köteles olyan közszolgáltatásokat biztosítani a költségvetés terhére, melyek a tartalmas életvitelhez szükségesek. Ide tartozik az oktatás, a tudomány, a kultúra, a közlekedéshálózat fenntartása és az energiaszolgáltatás biztosítása. A szerző rámutat arra, hogy e közszolgáltatások privatizálása és nyereségorientálttá kényszerítése erősen antiszociális és előbb-utóbb társadalmi feszültségek forrásává válik.

A köz- és felsőoktatás helyzetét elemezve a szerző részletesen ecseteli a komoly alkotmányossági aggályokat is felvető viszszásságokat, s az itt is megjelenő privatizálási szándékot. Felvázolja azt, hogy a szociálliberális kormány hogyan kívánja önfinanszírozókká és nyereségorientáltakká tenni a tudományos és kulturális intézeteket, melyek így egy szűk, kiváltságos elit számára lesznek csak elérhetőek.

A kisebbségek helyzetével kapcsolatban a szerző elemzi azt a történelmi folyamatot, amely során a mai államok és azok nemzetiségi csoportjai kialakultak, majd rátér az uniós csatlakozással felmerülő problémákra és azok kezelésére. Rámutat arra, hogy a határainkon túli magyar kisebbségek helyzetének javítása érdekében elsősorban a szociálliberális kormányok súlyos mulasztásai miatt nem történt előrelépés. A kisebbségek problémáinak megoldására a szerző a területi autonómia biztosítását javasolja, amit EU-normaként kellene minden országban bevezetni, így garantálva a kisebbségek jogait.

A könyv utolsó része az EU alkotmányának meghiúsulásával, a magyar Alkotmány fonákságaival és ezek kiküszöbölési lehetőségeivel foglalkozik. Az EU alkotmányának elfogadása főként azért hiúsult meg, mert nem tartalmazta Európa kulturális, vallási és eszmei gyökereit. A Lisszaboni Szerződés több alapjog deklarálása mellett nem tartalmaz a kisebbségek védelmére megfelelő garanciákat, csak az európai integrációt hangsúlyozza, miközben a tagállamok területén élő nemzetiségeket számos szempontból diszkrimináció éri. A szerződés rendelkezései alapján megfigyelhető, hogy az EU az USA-modellhez kíván közelíteni. A szervezeti változásokban nyomon követhető, hogy a tagállamok feletti hatalom kiépítésére törekszik, és igyekszik az egyes államokat a közös ügyekbe való beleszólástól távol tartani. A szerző az európai vallási irányzatok és eszmerendszerek ismertetése után arra az álláspontra jut, hogy az EU megalkotandó alkotmányának preambulumában szükséges lenne minden olyan tényezőre utalni, amely befolyásolta Európa kulturális, gazdasági és állami arculatának alakulását, s hangsúlyozni kellene a szociális és demokratikus jogállamiságot.

A szerző szerint a magyar Alkotmány preambulumában szintén utalni kellene az ország történeti gyökereire, az Aranybullára és a Szent Korona-tanra. A szerző részletesen leírja, hogy milyen változtatások lennének szükségesek egy új magyar alkotmány megalkotásakor mind az intézményrendszerben, mind az alapjogok területén. Hosszabban kitér a szólásszabadság és ezzel összefüggésben a „gyűlöletbeszéd” problematikájára, hangsúlyozva, hogy a törvénynek nemcsak a zsidó és a cigány etnikumot kellene védenie. A szerző szerint valamennyi állam alkotmányának garantálnia kellene azokat az alapjogokat – így pl. az egészséges emberi környezethez, a szociálisan érzékeny közegészségügyi ellátáshoz, az anyanyelv használatához való jogot –, melyek biztosítása nélkül előbb-utóbb széthullanak és megsemmisülnek az emberi közösségek.

A szerző záró gondolataiban arra a következtetésre jut, hogy egy könyörtelen profitmaximalizálásra törekvő szűk elit a Föld kincseit és erőforrását kizárólag a maga javára kívánja hasznosítani. Ez az elit a kisemmizettek tömegéből egyeseket agyonhajszol, a többieket pedig „ritkítani” törekszik háborúk és etnikai villongások kiprovokálása, a népszaporulat minimalizálása, egészségtelen élelmiszerek és drogok terjesztése útján. Ezzel az egoista elittel szemben egy új, alulról építkező társadalomszervezeti struktúra kialakításával lehetne felvenni a küzdelmet, melyben a közvetlen demokrácia elvei alapján választott vezetésnek rendszeres beszámolási kötelezettség terhe mellett kellene működnie. Emellett az államnak gondoskodnia kellene polgárai megfelelő szintű alapellátásáról, s a jogalkotás terén a természetjogi felfogásnak kellene határozottabban érvényesülnie.

Prugberger professzor új könyvének az a legfőbb érdeme, hogy a globalizáció okozta válsághelyzet részletes bemutatásán túl világosan felvázolja az útvesztőből való kiút lehetséges irányát. Mindenféleképpen reményt keltő, hogy a súlyos problémák a többségi társadalom érdekeit szolgáló, természetjogi szemléletű jogalkotás eszközeivel orvosolhatók, s így még elkerülhető, hogy az emberiség egyenesen a vesztébe rohanjon.

(Prugberger Tamás: Globalizáció, neoliberalizmus és a jog. Van kiút az útvesztőből? Kairosz Kiadó, Budapest, 2008, 206 p.)


© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány