UJVÁRY GÁBOR történész, a Kodolányi János Főiskola intézetigazgató főiskolai tanára (ujvary@uranos.kodolanyi.hu).
A 20. század első felének konzervativizmusát jó ideje csak megbélyegző jelzők kíséretében illik emlegetni. E tekintetben a rendszerváltás sem hozott különösebb fordulatot, hiszen a médiában, a tankönyvekben, a szakirodalomban meghatározó álláspont változatlanul ezt sulykolja. A politikai korrektség nehezen körvonalazható és alkalmazói által tetszés szerint minden, nekik nem tetsző dolog elítélésére kiterjeszthető fogalmát a múltba visszavetítve sokan még ma is kizárólag negatív, valami ellen irányuló ideológiának állítják be, mint a századelő és főleg a két világháború közötti időszak egyik uralkodó eszmerendszerét. Antiliberális, antidemokratikus, antikommunista, antiszemita. Jobb esetben retrográd vonásait kellően hangsúlyozva, és némi gúnyos mellékízzel keresztény-nemzeti kurzus, a Horthy-rendszer önmeghatározását kifordítva használva.
Rögtön hozzáteszem: mindebben nagyon sok igazság van. Nem célom a szerecsenmosdatás: a 20. század eleji, s különösen az 19191944 közötti Magyarország sokszor tényleg rossz értelemben vett konzervatív ideológiájára részben valóban találó ez a jellemzés. (S azok, akik bármiféle nosztalgiából ezt tagadják, bizonyosan nem a konzervativizmusnak tesznek szolgálatot.) Emellett azonban számos olyan vonása is volt ennek a korszaknak, amely igenis vállalható és követhető. A korszerűtlen, elmaradott és sokak által jogosan bírált társadalmi berendezkedés amely azonban korántsem volt példa nélküli a korabeli Európában pedig nem jelentette azt, hogy egyes területeken ne valósulhattak volna meg komoly, a kormányzat által is támogatott modernizálási törekvések és reformok.
...a magyar művészeti és tudományos élet egyik aranykora volt...
Olyan politikusok, mint a konzervatív politikát a gyakorlatban is sikeresen megújító, a sokak által életképtelennek vélt Magyarországot konszolidáló Bethlen István miniszterelnök, vagy a Tisza István szellemi örökségét tudatosan vállaló, a magyar kulturális politikát sikeresen újjáépítő Klebelsberg Kuno kultuszminiszter igyekeztek ezeket több-kevesebb eredménnyel végrehajtani. Olyan, mára szinte elfeledett szellemi nagyságokkal a háttérben, mint ha csak a bölcsészettudományt emeljük ki a kiváló nyelvész, Gombocz Zoltán; a jeles filozófus, Kornis Gyula; a rendkívüli hatású irodalomtörténész, Horváth János; az igen színvonalas, pécsi Minerva folyóiratot és annak kiskönyvtárát alapító irodalomtudós, Thienemann Tivadar; a magyar művészettörténetet megújító, a római magyar iskolát létrehozó Gerevich Tibor; a mindmáig legnagyobb magyar jogtörténész, Eckhart Ferenc, és testvéröccse (a családnevét másképpen író), Eckhardt Sándor, a franciamagyar kapcsolatok legendás kutatója. Vagy a történészek közül a nagy öregek: Károlyi Árpád és Angyal Dávid, a középnemzedékből Domanovszky Sándor, az 1910-es évek közepén befutókból pedig a konzervativizmust újragondoló és -értelmező Szekfű Gyula, minden idők egyik ha nem a legnagyobb magyar történetírója, a korszak szellemi arculatának meghatározó személyisége. Aki egy másik kiváló historikussal, Hóman Bálinttal együtt a mindmáig legjobb és leginkább egységes történeti összefoglalónak, a Magyar történetnek a szerzője. Impozáns névsor, amelyet tovább bővíthetnénk. Annak bizonyságául, hogy az idejétmúlt társadalomszerkezet és az autoriter, ám ezzel együtt mégis demokratikus vonásokat mutató politikai rendszer nem akadályozta a kultúra és a tudomány konzervatív alapokon nyugvó megújítását. A két világháború között a konzervatív reform szellemében fölépített magyar kultúrpolitika eredményei lenyűgözőek: ez az időszak a magyar művészeti és tudományos élet egyik aranykora volt. (Még akkor is, ha számos, többnyire a Tanácsköztársaság alatti szerepvállalása miatt kompromittálódott tudós külföldön általában sokkal jobb körülmények között, mint hazai társaik , emigrációban kényszerült folytatni a pályáját.)
Ennek a kultúrpolitikának két meghatározó személyisége volt: a már említett Klebelsberg Kuno és Hóman Bálint. A negyedszázadon át tartó korszakban több mint kilenc-kilenc, összesen tizenkilenc esztendőn keresztül ültek a bársonyszékben. Közülük a kalandosabb pályát Hóman futotta be. Míg Klebelsberg mindvégig hű maradt az 1900-as évek elejére megszilárdult konzervatív-liberális elképzeléseihez, addig a nála tíz évvel fiatalabb, liberális indíttatású Hóman sok kortársához hasonlóan, jórészt a Tanácsköztársaság alatti élményei következtében a konzervatív-liberális értékek hívévé vált, majd a harmincas évek közepétől-végétől egyre inkább jobbra tolódott. Sőt, a jobboldali radikális és a fajvédő eszmék is megérintették, bár sohasem került teljesen azok hatása alá.
Nem csak emiatt tartom őt a korszak egyik legérdekesebb és legszínesebb egyéniségének, de azért is, mert komoly kulturális szakigazgatási tapasztalatai és hosszú politikai pályája ellenére sohasem vált igazán érett (párt)politikussá. Szakminiszterként Klebelsberghez hasonlóan maradandót alkotott, és többnyire jó döntéseket hozott. Az állampolgári egyenlőséget súlyosan sértő zsidótörvények megszavazásáig a nemes értelemben vett magyar konzervatív hagyomány értelmében és annak örököseként. Amikor viszont a nagypolitikában exponálta magát mint a zsidótörvények esetében és többször ezután is , többnyire szerencsétlenül végződött: általában rosszul határozta meg a cselekvési irányt. Ugyanakkor azonban, mint történész, mindvégig félre tudta tenni politikai meggyőződését amire a historikusok közül kevesen voltak képesek, és kevesen képesek napjainkban is. Világosan elkülönítette a szakmát és a politikát. Pályája kezdetétől néhány népszerűsítő cikke és előadása, valamint a nem a nyilvánosságnak szánt, miniszterként írott feljegyzései kivételével következetesen érvényesítette ezt a ma is tiszteletre méltó felfogást. Sokkal inkább, mint például a történetpolitikai tanulmányok már elnevezésében is árulkodó műfaját megalapító Szekfű Gyula (akit jómagam, ennek ellenére is, a legkiválóbb magyar történésznek tartok), nem is beszélve a marxista kategóriákkal érvelő baloldali vagy a fasiszta, illetve nemzeti szocialista eszméket követő szélsőjobboldali történészekről. Hóman még a negyvenes évek elején is amikor pedig politikusként valóban a jobboldal jobbszélén (de mégsem a radikális vagy a szélsőjobboldalon) játszott szerepet világosan el tudta egymástól választani történeti és politikai nézőpontját.
A magyar konzervativizmus lehetséges irányai és fejlődése szempontjából is igen érdekes és tanulságos tehát ez a nagyszerű eredményeket felmutató, ám számos hibát, sőt sokszor menthetőnek tűnő, de mégiscsak bűnt is elkövető, különös életút. Az 1885-ben, tehetős, középosztálybeli családba, nyugodt körülmények közé született, komoly karriert befutott Hóman 1951-ben, életfogytiglani fegyházra ítélten hunyt el a váci börtönben. Még halálában is megalázták: akárcsak a későbbi mártír-miniszterelnök Nagy Imrét, őt is jeltelen sírba temették. A váci rabtemető kegyeleti régészeti feltárását végül 2000-ben végezték el, ekkor azonosították Hóman földi maradványait is. Tassi újratemetésére 2001. október 13-án került sor, az egykori barát, Thienemann Tivadar 1983-as jóslatát beváltva, miszerint: Tudom és hiszem, hogy lesz majd valaki, majd ha kétezer x-et írnak dátumnak, aki exhumálni fogja Hóman Bálint hamvait, és méltó síremléket állít annak, aki Szekfűvel együtt minden időkre tudatossá tette a nemzet történeti önismeretét.
Hóman életének hat és fél évtizede a magyar történelem egyik legmozgalmasabb időszakára esett, és ennek alakításában már 1918-tól, különösen pedig 1932-től 1945-ig ő maga is komoly szerepet játszott. Több, mindent megváltoztató és felforgató rendszerváltást élt át, amelyek mint historikust és a politika iránt erősen érdeklődő, később abban aktívan részt vevő embert másoknál is érzékenyebben érintették. 1918-ban és 1919-ben három alkalommal, majd 1944-ben és 1945-ben, végül immár börtönben, politikai jogaitól megfosztva 1947/48-ban, összesen tehát hatszor.
Hivatali és történetírói pályája szempontjából a legfontosabb mérföldköveket a következő esztendők és események jelentették. 1903: amikor elsőéves egyetemistaként mint maga vallotta be később, édesapja, Hóman Ottó, a kiváló klasszika-filológus, illetve vezető kultuszminisztériumi tisztviselő érdemeire való tekintettel az ország akkor legjelentősebb bibliotékájába, a budapesti Egyetemi Könyvtárba került segédtisztként. 1922-ig dolgozott itt, a tízes évek közepétől könyvtárőrként már a levéltárat és a kézirattárat vezette, és gyakorlatilag kortársainak emlékezései szerint ő irányította az intézményt. 1908-ban avatták doktorrá. 1916: ekkor jelent meg első nagy munkája, a Magyar pénztörténet 10001325, amelyet mindmáig a magyar gazdaságtörténeti és numizmatikai irodalom egyik gyöngyszemeként tartanak számon, adatainak és számításainak döntő többségét pedig még mindig elfogadják és használják. Egy esztendővel később magántanári képesítést s ezzel oktatási lehetőséget, sőt kötelezettséget szerzett a budapesti tudományegyetemen. 1920-ban A magyar tudományosság jövője címmel olyan programadó tanulmányt tett közzé, amely Klebelsberg, majd saját tudománypolitikáját is meghatározta a későbbiekben. 1921-ben adták ki A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában című monográfiáját, amelyben átértékelte, egyben napjainkig tartó érvénnyel jelölte ki Károly Róbert helyét és szerepét, a magyar gazdaságpolitika 14. század eleji megújítójaként mutatva be őt. 1922-ben nevezték ki az Országos Széchényi Könyvtár igazgatójává, 1923- ban pedig az akkor még ezt az intézményt és sok más, ma már önálló gyűjteményt is magában foglaló Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatójává (1932-ig töltötte be e tisztet). Emellett 1925-től 1929-ig nyilvános rendes egyetemi tanárként a középkori magyar történelmi tanszék vezetője volt a budapesti tudományegyetemen. 1926-tól a Közgyűjtemények Országos Főfelügyelőségének főfelügyelője, 1930-tól pedig az Országos Magyar Gyűjteményegyetem ügyvezető alelnöke. E pozíciók birtokában a magyar könyvtárak, múzeumok és levéltárak fejlesztésének és tudományos életének egyik irányítója. Talán éppen emiatt állt oly közel gróf Klebelsberg Kuno kultuszminiszterhez, aki több alkalommal is kijelentette, hogy a nála tíz évvel fiatalabb Hómant látná szívesen utódjaként. Hóman ugyan nem közvetlenül a Bethlen-kormány és benne Klebelsberg lemondása után ült a bársonyszékbe 1931 augusztusa és 1932 októbere között rövid ideig Ernszt Sándor, illetve Karafiáth Jenő volt a kultuszminiszter , mégis mindenki, sok történész is azt gondolja, egymást követték tárcavezetőként. Némi joggal, hiszen a kölcsönös bizalom, a korábbi közös munkálkodás következtében Hóman kezdetben apró módosításokkal ugyan, de Klebelsberg szellemében irányította a magyar kultúrpolitikát. 1932-től 1938-ig, majd 1939-től 1942-ig töltötte be a miniszteri posztot. Szintén 1932-től egészen az 1945-ös nyilas parlamentig Székesfehérvár országgyűlési képviselője, ugyanebben az időszakban az Országos Magyar Gyűjteményegyetem amelyet 1934-ben Magyar Nemzeti Múzeumra kereszteltek át Tanácsának elnöke is volt. Közben 1928 és 1933 között jelent meg talán legnagyobb hatású munkája, a Magyar történet, amelynek középkori, Mátyás uralkodásának kezdetéig (1458) tartó fejezeteit ő, az ezt követőeket pedig barátja, a negyvenes évek elején tőle elsősorban politikai okokból elhidegülő Szekfű Gyula írta. A világháború végén a Bad-Ausseeig menekült Hómant Salzburgba internálta az amerikai katonai rendészet, amely 1945 novemberében szolgáltatta ki őt a magyar hatóságoknak. Hazaszállítása után azonnal őrizetbe vették, majd hamarosan letartóztatták. Tárgyalására 1946 márciusában került sor. A Népbíróságok Országos Tanácsa ez év augusztusában, másodfokon némileg módosítva az elsőfokú ítéletet háborús bűntett elkövetésében marasztalta el. Főbüntetésül életfogytiglani fegyházbüntetésre, mellékbüntetésként pedig vagyonelkobzásra és állásvesztésre ítélte. 1949-ig a pesti gyűjtőfogházban, ezután a váci fegyintézetben tartották fogva. Itt hunyt el 1951. június 2-án. Hosszú ideig halálának időpontját is eltitkolták. Az 1989 előtti Magyar Életrajzi Lexikon különböző kiadásaiban és ennek nyomán a róla szóló írásokban 1953-at jelölték meg halála dátumaként.
E rövid életrajzi vázlat csak a száraz tényeket közli. Nem derül ki belőle pedig sokkal fontosabb ennél , milyen szellemi hatások érték Hómant, illetve hogy milyen hatást gyakorolt saját korára. Mennyiben volt részese a konzervatív hagyománynak, és mennyiben lett az elárulója.
...némileg persze zárt világban gyermekeskedett.
Hóman nemesiértelmiségi, svábmagyar polgári családba született, anyai ágon az igen befolyásos Darányiak rokonaként. (Darányi Ignác, a magyar mezőgazdaságot átalakító és megújító földművelésügyi miniszter szinte édesfiának tekintette kedvenc unokaöccsét, Bálintot.) Keresztény, nemzeti, felső középosztálybeli társaihoz hasonlóan szinte idilli, némileg persze zárt világban gyermekeskedett. Környezete a boldog békeidők töretlen fejlődésben való hitét és optimizmusát sugározta, mint erről az első emlékeiről írott későbbi beszámolójában maga is mesélt. A VII. kerületi Barcsay utcai állami főgimnáziumban aztán kicsit megváltozott légkörben tanult, ebbe azonban kiválóan beleilleszkedett. Itt ugyanis abszolút többségben voltak a zsidó diákok (1900-ban 62,9 százalék), ennek megfelelően Hóman osztálytársainak a többsége is a (kis)polgári rétegekből [kereskedő, (köz)tisztviselő, értelmiségi] verbuválódott. Olyanokkal koptatta együtt a padot, mint akkori legjobb barátja, Benedek Marcell író, irodalomtörténész, akivel később eltérő politikai nézeteik ellenére sohasem tagadták meg egymást. Vagy Galamb Sándor, a század első felének színházi szaktekintélye, Jaschik Álmos, a neves grafikus, díszlettervező, Bacher Bodrog Pál, az Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület későbbi ügyvezető elnöke, Auer Pál, ügyvéd, politikus, a második világháború utáni koalíciós időkben Magyarország párizsi követe. Tanára volt nem csak itt, de az egyetemen is Angyal Dávid, aki liberális-konzervatív történészként és katolizált zsidóként a két világháború között a 67-es nézetek, Deák Ferenc és Tisza István politikájának egyik legkövetkezetesebb, talán utolsó hirdetője volt. Hóman már gimnazistaként is tisztelte őt, később pedig barátokká váltak. Viszonyuk csak a harmincas évek végén, Hómannak a zsidótörvények alakításában és megszavazásában játszott szerepe miatt romlott meg.
Hóman a gimnáziumban és az egyetemen is minden irányban nyitott személyiség volt: otthonosan mozgott a dzsentri társaságban, amelynek vidám összejövetelei igencsak kedvére voltak, ugyanakkor a pesti zsidó értelmiségben is jól megtalálta a helyét. Többször megfordult Lukács Györgyék lakásán, sőt tagja volt akárcsak Balázs Béla és Kodály Zoltán az európai szabad színházak mintájára alakult, a modern művészeti mozgalmakhoz kötődő Thália Társaságnak is. Kezdetben az őszirózsás forradalmat is üdvözölte. Valószínűleg ő volt a szerzője annak az 1918 végén megjelent Néhány nap a magyar történelemből című brosúrának, amely egyértelműen pozitívan értékelte az 1918. október végi, november eleji változásokat. Bizalmiként részt vett a kezdeményezésére alapított Tudományos Intézeti Alkalmazottak Szövetsége és a Bölcsészetkari Magántanárok Országos Szövetsége vezetésében. Hasonló gondolkodású kortársaival együtt ő is 1919 elején ábrándult ki az új rendszerből, és a Tanácsköztársaságnak már engesztelhetetlen ellensége volt. Nem pusztán a marxizmussal került szembe. Irritálta őt a Tanácsköztársaság vezetőinek túlnyomórészt zsidó származása, a számára szent magyar nemzeti ügyek és a magyar múlt iránti érzéketlensége, egyházellenessége, mindent felforgatni akarása. Mint oly sokan mások, ő is ekkor szakított korábbi liberális gondolkodásával. Barátaim zsidó-szabadkőműves hatás alatt balra fordultak emlékezett valamikor a harmincas években. Az újat keresték, lenézték mert irigyelték a zsentrit. Ez a visszatekintés persze nyilván nem tükrözi pontosan Hóman 1919-es álláspontját. Ugyanakkor az 1919 elejétől mindinkább balra sodródó Károlyi-rezsim, majd különösen a Tanácsköztársaság valóban választóvonalat jelentett, nem csak az ő életében, de talán a magyar eszmetörténetben is. Bár szemérmesen hallgattunk róla, kétségtelen, hogy a vörös uralomra adott nyilvánvalóan nagyon is túlzó 1919 őszi válaszok reakciók voltak. Véleményem szerint a két világháború közötti antiszemitizmus, a máig tartó szellemi megosztottság gyökerei is nagyrészt 1919 eseményeiben keresendők. Mindezzel nem a korabeli és a mai antiszemitákat, különösen nem a szélsőjobboldali álmodozókat kívánom védeni, az ő eszmevilágukat ugyanis védhetetlennek és vállalhatatlannak gondolom. De tény, hogy ezek az áramlatok 1919 tavasza előtt semmiféle komolyabb hatással nem voltak a magyar társadalomra, 1919 őszétől viszont annál inkább.
Hóman 1919 után, Bethlenhez vagy Klebelsberghez hasonlóan, a fehérterrort elvetette, a konszolidáció híve volt; ekkoriban leginkább konzervatív- liberálisként vagy reformkonzervatívként jellemezhetnénk. Ekkor már befolyásos bölcsészértelmiségiként pedig sokat tett annak érdekében, hogy a történettudomány a korszak tudományos életének egyik kulcságazatává váljon a húszas években. (Persze ebben a Trianonhoz vezető út keresésének igénye, valamint Klebelsberg és általában a társadalom erős történelmi érdeklődése is komoly szerepet játszott.) Gömbössel feleségeik révén a húszas évek közepén kerültek baráti kapcsolatba. Olyannyira, hogy Gömbös történeti, társadalomtudományi képzettségének hiányait a Hóman által adott továbbképzéseken igyekezett pótolni. Hómanra ekkor hatottak először a fajvédő eszmék, amelyeket azonban sohasem tett teljesen magáévá. Bár a Gömbös-kormány Nemzeti munkatervének kidolgozásában aktívan részt vett, sokáig még minisztersége alatt is távol tudott maradni a politikától, és szinte kizárólag saját tárcájának szakpolitikai ügyeivel foglalkozott. Módosításokkal ugyan, de követte Klebelsberg kultúrpolitikai elképzeléseit. A harmincas évek közepétől folytatta a népiskola- építési programot, 1940-ben törvényerőre emelte a már Klebelsberg alatt felmerült tervet a nyolcosztályos általános iskoláról (ezt Magyarország világháborúba sodródása miatt csak korlátozottan tudta végrehajtatni). Részben átalakította, egységesítette a középiskolákat, amelyek tantervében a nemzetnevelésre, a nemzeti tárgyak történelem, földrajz, irodalom, néprajz oktatására helyezte a legnagyobb súlyt. Itt és a felsőoktatásban különösen a harmincas évek végétől, részben a zsidótörvények eredményeként a középosztály korábbi, klebelsbergi támogatásával szemben mindinkább a Magyarország társadalmának döntő többségét kitevő parasztság tehetséges gyermekeinek oktatását szorgalmazta: ezáltal a középosztály erősödését és vérfrissítését kívánta elérni. Programja kifuttatására ugyan már nem maradt idő (ennek hatása csak 1945 után érződött), ám számos intézkedése ösztöndíjak, az első népi kollégium alapítása stb. bizonyítja szándékai őszinteségét. Bármennyire is furcsa: sok olyan elképzelése volt, amelyet 1945 után valósítottak meg miközben ő a börtönben ült. Magyarország nemzetközi kulturális kapcsolatainak terén Hóman a már Klebelsberg idején érvényesülő osztrák, német és olasz orientációt követte, ám emellett Nagy-Britanniával, Franciaországgal és az Egyesült Államokkal is kereste az összeköttetést ezek nem az ő hibájából nem jöttek létre. Kultuszminiszterkénti tevékenységének mérlegét mindenképpen pozitívnak értékelem, abban leginkább (1938-ig mindenképpen) reformkonzervatív irányultságot vélek felfedezni.
...folytatta a népiskolaépítési programot.
Hóman politikai jobbratolódása a Gömbös-barátsággal kezdődött, az első zsidótörvény megszövegezésében való közreműködésével és a további zsidótörvények támogatásával folytatódott. A radikális vagy a szélsőjobboldalt viszont sohasem tartotta szalonképesnek. Külpolitikai tekintetben a feltétlen németbarátság a németmagyar sorsközösség lelkes hirdetője volt, mivel úgy vélte, belpolitikánkat csak ezáltal alakíthatjuk önállóan, és csak így kerülhetjük el a megszállást. Álláspontja szerint amely Imrédy Béláéhoz és Bárdossy Lászlóéhoz hasonlított Magyarország geopolitikai helyzete miatt két rossz, a szovjet vagy a német befolyás között választhat; harmadik út nem létezik. Úgy vélte, ez esetben pedig a kisebb rosszat még mindig a németek jelentik. Végzetes tévedését csak 1944-ben látta be, amikor a szabadlábon maradt magyar politikusok közül egyedül ő mert tiltakozni igen kemény hangú levélben a Német Birodalom teljhatalmú magyarországi megbízottjánál, Edmund Veesenmayernél a megszállás durvasága miatt. 1944 nyarán pedig székesfehérvári képviselőként elérte, hogy a Sztójay-kormány által kinevezett, szélsőjobboldali Toldy Árpád fehérvári és Fejér megyei főispánt elmozdítsák hivatalából. Mindezek ellenére képviselőségét megtartotta, sőt, még a nyilas parlament munkájában is szerepet vállalt. (Igaz, itteni felszólalásai jórészt a nyilas túlkapások ellen hangoztak el ami persze ezt a bűnét nem kisebbíti.)
Hóman szelektív antiszemita volt. Semmiképpen sem a német birodalmi faji törvények szellemében, és nem gondolt a zsidókérdés erőszakos megoldására. A legalább részben asszimilált zsidókat a magyar állam hű és hasznos polgárainak, a szerinte nem asszimilálható, rossz zsidókat viszont a magyarság engesztelhetetlen ellenségeinek tartotta. 1944 nyarán számos zsidó barátja és ismerőse, valamint mások által ajánlott zsidók mentesítését kezdeményezte. A deportáltak sorsáról szóló híreket pedig nem is hitte el, teljesen irracionálisnak vélte azokat, és komolyan kételkedett az auschwitzi jegyzőkönyvek valódiságában.
Az ellene folytatott népbírósági eljáráson sokan tanúskodtak mellette köztük több zsidó is. Részben ennek köszönhette az akkoriban csak kultúrhóhérnak nevezett, szellemi színvonalában messze a vádlói fölött álló Hóman, hogy a halálbüntetés helyett életfogytiglani börtönnel sújtották. Politikailag a harmincas évek végétől kétségkívül sokat vétkezett, a zsidótörvények megszavazásával, a német megszállás utáni parlamentben való részvételével bűnös intézkedésekhez adta a nevét. Kultuszminiszterként viszont igen sokat tett azért, hogy a két világháború közötti Magyarországon komoly művészeti és tudományos eredmények születhettek. Történészként pedig még inkább nagyra értékelhetjük tevékenységét. Erről nincs is különösebb vita a szakmában, hiszen mindenki a legnagyobb magyar középkorászok között tartja őt számon.
Hóman tehát része, egyben elárulója is lett a magyar konzervatív hagyománynak. Pozitív szerepét számos negatívum árnyékolja be. A politikus Hóman Bálint rehabilitációját ezért fölöttébb kérdésesnek, tudóskénti rehabilitációját ellenben annál indokoltabbnak tartom. Szégyen, hogy politikai érvek hatására a Magyar Tudományos Akadémia máig nem állította vissza 1945-ben megfosztott tagságát, miközben Hóman a tudományt mindig élesen és elvszerűen elválasztotta a politikától. 2010, Hóman születésének 125. évfordulója talán lehetőséget ad e hiba kiküszöbölésére.