« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Nemzetstratégia – a világban és itthon

Megjelent: Polgári Szemle 2008. április – 4. évfolyam, 1. szám


DR. MARTONYI JÁNOS egyetemi tanár (janos.martonyi@bakernet.hu)
A létező szocializmus egész történetét végigkísérte az a kérdés, hogy lehet-e a szocializmust úgymond demokratikus körülmények között felépíteni, létezhet-e demokratikus szocializmus, azaz egy olyan társadalmi és politikai rendszer, amelyben a termelőeszközök köztulajdona és a kizsákmányolásmentesség mellett megvalósulnak a demokratikus szabadságjogok és a polgári demokrácia alapvető értékei. Hogy lehetséges volt, vagy lett volna a demokratikus szocializmus megteremtése, erre a kérdésre a történelem választ adott. A kronstadti felkelés leverése, a közép- és kelet-európai országokban a II. világháború után végbement erőszakos kommunista hatalomátvételek, az Európán kívüli „szocializmusokkal” kapcsolatos illúziók szertefoszlása, és talán mindenekelőtt az „emberarcú szocializmus” álmából a szovjet tankok fülsiketítő zajára történő prágai ébredés, végül a rendszer lényegének megmentésére és egyben megreformálására irányuló gorbacsovi kísérlet kudarca bebizonyította, hogy demokratikus szocializmus márpedig nincs és nem is lehet. Legalábbis abban az értelemben véve, ahogy ezt a „tudományos szocializmus” gondolkodói elképzelték. A demokratikus szocializmus megteremtésével kapcsolatos álmok, illúziók, sőt az erre irányuló tényleges kísérletek sem szűntek meg, de kikerültek a globális fejlődés fő sodrából, részben pedig átkerültek az antiglobalista mozgalmak keretei közé. Ezeknek a mozgalmaknak pedig éppen úgy szükségük van egy fundamentalista ideológiára, mint a baloldali értelmiségnek a marxista világforradalom ópiumára (Raymond Aron, l’Opium des Intellectuels, 1955). Felépül hát a neomarxista utópia, az új szekuláris vallás, amely felveszi a harcot a globalizmus ördögével, és felszabadulást ígér az elnyomott milliárdoknak. Megjelennek az új vallás prófétái is; sokan hallgatnak rájuk, mivel az ékesszólóan kifejtett ideológia részben valóságos tényekre épül. A XIX. századi utópiákhoz hasonlóan itt is a végső cél az ember felszabadítása, bármilyen áron.

Az alapvető kérdés a világban ma nem az, hogy lehet-e vagy sem demokratikus szocializmust teremteni, hanem az, hogy az alkotmányos jogállami keretek között működő demokratikus politikai rendszerekkel párosuló piacgazdaság, vagy pedig a tekintélyuralmi féldiktatúrákban működő piacgazdaság-e a versenyképesebb. Az a kérdés tehát, hogy a két erő globális versengéséből ki kerül ki győztesen. Más szóval, hogy a demokratikus kapitalizmus, vagy a diktatórikus kapitalizmus nyeri meg a versenyt, „vége lesz-e a történelemnek” a liberális demokráciák értékrendjének általánosan uralkodóvá válásával (azaz megtalálja-e végre a hegeli világszellem, tehát az emberiség kollektív tudata önmagát), vagy a diktatúrák bebizonyítják, hogy ők is versenyképesek és erősek, erejüket pedig egyre inkább a külső befolyásuk növelésére, nagyhatalmi törekvéseik szolgálatába állítják. E kérdés mikénti eldőlése pedig lényegében meghatározza a világ jövőjét, a globális rendszer mikénti alakulását, ezen belül a már felismert, de általánosan még nem érvényesülő univerzális értékek alakulását.

A tekintélyuralmi kapitalizmusok többsége sajátos módon valamilyen kapcsolatban áll a kommunizmussal. Kínában névlegesen ma is szocializmus van, a politikai hatalom monopóliuma a Kínai Kommunista Párté, és a politikai rendszer a plurális demokrácia nyomait sem mutatja. Mindez prosperáló piacgazdasággal, elképesztő társadalmi-vagyoni különbségekkel és főként rendkívüli hatékonysággal és versenyképességgel párosul. Demokratikus szocializmus helyett tehát diktatórikus kapitalizmus valósul meg, amely nem a társadalmi igazságosság és a plurális demokrácia valamilyen párosítására, hanem éppen ellenkezőleg, a pártállam hatalmi monopóliumának és a hatékony tőkés gazdaság együttes érvényesítésére épül. A modell mindenesetre hatékony és félelmetesen versenyképes, melynek alapja az a sok száz millió ember, akinek a munkaerejét hihetetlenül alacsony áron vásárolja meg a politikai diktatúra támogatását élvező tőke. Már közel két évtizede, Tienanmen óta halljuk, hogy a politikai rendszer fokozatosan enyhülni és demokratizálódni fog, az emberi jogok egyre szélesebb körben érvényesülnek majd, hiszen ez elkerülhetetlen következménye a piacgazdaság térnyerésének. Azt is halljuk, hogy a káprázatos ütemű gazdasági növekedés előbb-utóbb lehetővé teszi a százmilliók sorsának a javítását is, és ez a két folyamat együttesen lehetővé fogja tenni a liberális demokrácia értékeinek fokozatos érvényesítését. Lehetséges, de nem biztos. A jelek sokkal inkább arra mutatnak, hogy a gazdasági növekedésből fakadó erő és tekintély Kínát globális geopolitikai szerepvállalásra ösztönzi, és alkalmassá teheti arra, hogy néhány évtizeden belül az egyik legfontosabb, ha nem a legfontosabb globális szereplővé váljék, akként, hogy megőrzi sajátos politikai rendszerét.

...valamiféle államkapitalista elemekkel átszőtt piacgazdaságot hozott létre...
A tekintélyuralomra épülő kapitalizmus másik kiemelkedő képviselőjéről csak néhány éve beszélünk. Oroszország megpróbálkozott a liberális demokrácia kísérletének kalandjával, de ez nem sikerült a legjobban. A tekintélyuralmi rendszer fokozatos megteremtése – más fontos tényezők, mindenekelőtt az olaj- és gázárak emelkedése mellett – látványos eredményeket hozott. Az orosz gazdaság tartósan növekszik, az elmúlt években jelentős tartalékokat halmozott fel, amelyek egy részét a jövőnek szóló befektetésekre költi, a politikai rendszer szilárd, a vezető népszerű, Oroszország tekintélye a világban jelentősen megnőtt. Az orosz vezetés pedig él, és ha kell, visszaél ezzel az erővel, hiszen több évszázados hagyománya, hogy energiáit alapvetően a külső befolyásának növelésére, nagyhatalmi törekvéseinek a szolgálatába állítsa. Megszűnt az állampárt, a kommunista párt soha nem fog kikerülni a megtűrt ellenzék szerepköréből, de a jelenlegi rendszer mégis szorosan kötődik a korábbihoz, vagy legalábbis annak legéletképesebb, legjobban szervezett és legjobban kiképzett hálózatához. Igaz, hogy az ország súlyos gondokkal is küzd, mindenekelőtt népességének gyorsuló csökkenése ad okot komoly aggodalomra, de nukleáris ütőereje semmivel sem marad el az Egyesült Államokétól, és a demográfiai hanyatlás néhány évtizedig még nem jár az ország geopolitikai helyzetét és befolyását lényegesen érintő következményekkel.

A jobboldali tekintélyuralmi rendszerek lényegében eltűntek, átalakultak demokratikus politikai rendszerekké, a tervgazdaságra épülő baloldali diktatúrák egy része pedig mind a gazdasági-társadalmi, mind pedig a politikai rendszerét alapvetően átalakította és jól-rosszul működő plurális demokráciát és piacgazdaságot hozott létre. A baloldali diktatúrák másik része azonban különböző utakon és eltérő módszerekkel, de valamiféle államkapitalista elemekkel átszőtt piacgazdaságot hozott létre, akként, hogy szintén nagyon különböző módon és mértékben, de autokrata politikai rendszert őrzött meg, illetve hozott sajátos eszközökkel vissza. A legszélsőségesebb példát éppen a közép-ázsiai köztársaságok adják, amelyek a XVIII. századi európai abszolút monarchiák és a XX. századi totalitárius politikai rendszerek egyfajta keverékét mutatják.

Mindebből persze helytelen lenne azt a következtetést levonni, hogy a fenti tételek ellenkezője igaz és az tekintendő bizonyítottnak, hogy az autokrata kapitalizmus versenyképesebb, mint a liberális piacgazdaság. A kérdést a következő évek és évtizedek fogják megválaszolni, a válasz pedig meghatározza a következő generációk sorsát. Ha az autokrata kapitalizmus bármely okból felülkerekedik, ez elkerülhetetlenül súlyos konfliktusokkal fog járni. Nem kell ugyanis neokonzervatívnak lenni annak belátásához, hogy a tekintélyuralmi rendszerek hajlamosabbak az erőszak eszközéhez nyúlni és külső háborús konfliktusokba keveredni, mint a demokráciák. Még ha nem is teljes egészében igaz az a tétel, hogy valódi demokrácia valódi demokráciával nem vívhat háborút (ha nagyon keresünk, azért találunk ellenpéldát, mint ahogy arra is, hogy demokrácia támad meg diktatúrát), az vitathatatlan, hogy a tekintélyuralmi rendszerek lényegéből fakad a külső expanzióra törekvés, a tekintély és a terület növelése. (A diktátorok egyszerre csodálják, irigylik és gyűlölik is egymást.)

Az autokrata piacgazdaságok megjelenése a hagyományos politikai terminológiát is szétfeszíti, hiszen ezeknek az országoknak az esetében teljesen értelmetlen a bal- vagy jobboldali megjelölés. A XXI. század fejleményei tehát tovább erodálják a klasszikus jobb- és baloldal kategóriáját és lényegében a tetszőlegesen alkalmazott politikai jelszavak, illetve vádak területére helyezik e hagyományos megjelöléseket. Baloldali társadalom- e az, ahol több száz millió embernek nincs egészségbiztosítása, de a rendszer hivatalos ideológiája továbbra is a marxizmus-leninizmus? Jobboldali rendszer-e az, amelyben kiemelt szerepet kap a nagyhatalmi büszkeség, a patrióta öntudat és az ortodox egyház, de ápolják a szovjet örökséget, és Lenin helye a Vörös téren sérthetetlennek tűnik. A vagyoni különbségek pedig mindkét országban lényegesen meghaladják a nyugati társadalmak egyenlőtlenségeit.

Amit ma biztosan lehet állítani, az az, hogy az autokrata piacgazdaságok jövője bizonytalan. A bizonytalanság pedig kockázat, amelyet mindenekelőtt a biztonságpolitikának kell figyelembe vennie. A liberális demokráciák túl kell, hogy jussanak a hidegháború megnyerésének eufóriáján, és nem engedhetik meg maguknak, hogy ne készüljenek fel a következő évtizedek súlyos stratégiai kockázataira. A fundamentalista terrorizmus bármilyen nagy veszély, mégsem szoríthatja háttérbe azt a tényt, hogy a globális rendszer főszereplői között új ellentétek és ezekből fakadó feszültségek lappanganak és jelenthetnek a jelenleginél sokkal súlyosabb kockázatot. Mindez mindenekelőtt arra int, hogy a liberális demokráciák biztonságának messze legfontosabb tényezője, az Atlanti Szövetség a jövőben ne gyengüljön, hanem erősödjön, Európa és Amerika kölcsönösen ismerjék fel egymásrautaltságukat.

A transzatlanti együttműködés gazdasági alapjának megteremtése évtizedek óta napirenden van, és a megvalósítás módozatai tekintetében különböző elképzelések láttak napvilágot. A ’90-es évek közepén például a közép-európai részvétellel megalakult Új Atlanti Kezdeményezés keretében a transzatlanti szabadkereskedelmi megállapodás létrehozására nézve hangzott el javaslat, de akkor a világkereskedelem adottságai még ezt nem tették sem szükségessé, sem lehetségessé, hiszen az Egyesült Államok és Európa közötti kereskedelem a világkereskedelem döntő részét tette ki, és a kettejük közötti szabad kereskedelem megteremtése lényegében a multilaterális kereskedelmi rendszer felszámolását jelentette volna. Ma már más a helyzet, hiszen a többpólusú világrendszer a nemzetközi gazdasági kapcsolatok és a világkereskedelem terén is félreismerhetetlen realitás, az új szereplők részaránya rohamosan növekszik, és a transzatlanti kereskedelem részaránya éppen úgy csökken, mint az Egyesült Államok és az Európai Unió részesedése a világ teljes GDP-jében. Ettől függetlenül a transzatlanti együttműködés gazdasági alapjának megteremtésére ma sem a szabadkereskedelmi megállapodás létrehozása látszik a leghatékonyabb útnak.

A gazdasági feltételek megteremtése sokkal inkább a gazdasági kapcsolatok és a gazdasági tevékenység feltételeinek fokozatos közelítésén, harmonizációján keresztül valósulhat meg, mindenekelőtt a reguláció (és a dereguláció) területén, különös tekintettel többek között a versenyszabályokra, a tőkepiaci szabályozásra, vagy a számvitelre vonatkozó szabályokra. A közös történelmi és szellemi gyökerek, a sokat hangoztatott azonos értékrend, a stratégiai egymásrautaltság és a vitathatatlan térvesztés egyre erőteljesebben tűzi napirendre a transzatlanti közösség erősítésének gondolatát. Figyelemre méltó javaslatok születtek az Európai Néppárt keretében, de ugyanebbe az irányba mutatnak Angela Merkel javaslatai és az ennek nyomán tett lépések is. Azt azonban látni kell, hogy az atlanti együttműködés gazdasági, politikai, intézményi és jogi feltételeinek a megteremtése és megerősítése mindenekelőtt azt feltételezi, hogy mind az Egyesült Államok, mind pedig Európa tisztázza és vállalja saját identitását, fogadja el történelmi gyökereit, szellemét, értékeit, egyszóval saját magát, és ébredjen rá mind a közös értékekből, mind pedig a közös érdekekből fakadó egymásrautaltságára (Edouard Balladur, Pour une Union occidentale entre l’Europe et les Etats-Unis, 2007).

Ami pedig a világ többi pólusával fennálló kapcsolatokat illeti, a transzatlanti szövetség részeseinek azon a naivitáson kellene túllépniük, amelyben a nyugati világnak komoly hagyományai vannak. (A sokszor idézett lenini mondás a kapitalisták által eladott kötélről, melyre majd őket kötik fel, valószínűleg a leninizmus legmaradandóbb tétele.) A globális rendszer valamennyi szereplőivel együtt kell működni és valóságos partnerséget (a divatszó most a „stratégiai partnerség”) kell felépíteni, akként, hogy a szereplők gazdasági és politikai rendszere közötti különbségeket megfelelően figyelembe vesszük. A nemzetközi kapcsolatokban ezt az elvet kölcsönösségnek, még pontosabban tényleges kölcsönösségnek nevezik. A ’70-es és a ’80-as években az Európai Közösség kereskedelempolitikájának gyakran hivatkozott érve volt az „effektív reciprocitás” tétele, amely az adott helyzetben azt jelentette, hogy kereskedelempolitikai előnyök és kedvezmények, azaz jogok és kötelezettségek cseréjének az akkori szocialista országokkal csak akkor van és lehet értelme, ha az Európai Közösség által nyújtott előnyöket és kedvezményeket (például a mennyiségi korlátozások felszámolása terén) a szocialista országok a saját gazdasági és politikai rendszerükkel, tehát lényegében a tervgazdasággal összhangban álló ellentételekkel, azaz valóságos értékkel rendelkező kedvezményekkel és előnyökkel viszonozzák. Érdemes lenne az effektív reciprocitásra vonatkozó akkori kereskedelempolitikai tételeket ma is tanulmányozni és – a megváltozott körülményeknek megfelelő módosításokkal – a szükséges mértékben érvényesíteni, többek között a tőke szabad áramlásával összefüggésben.

A téma, mint ismeretes, az utóbbi időben valóban napirendre került, elsősorban az úgynevezett szuverén alapok megjelenésével kapcsolatban, és a nemzetközi szabályozás megteremtésére irányuló munkálatok is megindultak a Nemzetközi Valuta Alapnál és az OECD-ben. Tévedés azonban azt hinni, hogy a kérdés kizárólag a szuverén (tehát lényegében állami tulajdonban álló) alapokra korlátozható, és a gazdaságtól idegen, alapvetően stratégiai és politikai szempontok kizárólag csak ezeknek az alapoknak a befektetési tevékenysége terén merülhetnek fel. Az állami kéz és az általa képviselt politikai szempontok ugyanis számtalan más beruházási döntés esetén jelen vannak, éspedig nemcsak az egészben vagy részben állami tulajdonban álló vállalatok, hanem nemritkán a magántulajdonban álló cégek döntései esetében is. (Jó néhány országban – és esetenként nemcsak az autokrata kapitalizmus országaiban – a kettő között legalábbis szociológiai értelemben meglehetősen nehéz különbséget tenni.)

Az Európai Unió pedig az intézményi válságának ma már komolyan remélhető megoldása után nekiláthat a globális szerepvállalása növelésének. Sosem szabad elfelejteni, hogy Európa versenyképességét mindenekelőtt szelleme és értékei adják, a három dombról, az Akropoliszról, a Capitoleumról és a Golgotáról származik az az európai kulturális örökség, identitás és egyben sokszínűség, amire nemcsak Európának, hanem a világnak is szüksége van.

...Európa versenyképességét mindenekelőtt szelleme és értékei adják...
A véletlen úgy hozta, hogy a gazdasági versenyképességünket a Lisszaboni Stratégia, az intézményi válságunkat pedig a Lisszaboni Szerződés fogja reményeink szerint megoldani. Csak örülni tudunk, hogy Európa nyugati végei ilyen jelentősen járulnak hozzá az integráció fejlődéséhez. Szép lenne, ha a nyugati végek által megteremtett formákat a keleti végek hozzájárulása töltené meg tartalommal, adna az integrációs folyamatnak olyan új energiaforrást és lendületet, amire a kontinensnek olyan nagy szüksége van. Ez ma az igazi kihívás Közép-Európával szemben, még akkor is, ha erre a jelenlegi helyzetben éppen Magyarországnak van a legkisebb esélye.

A magyar nemzetstratégiát 18 esztendeje két alapvető célkitűzés vezérli. Mindkettő az ország XX. század végére történelmileg kialakult helyzetéből és a rendszerváltozás legalapvetőbb eszméiből és értékeiből fakad. Az első a „Nyugathoz”, „Európához” történő legszélesebb értelemben vett (gazdasági, szociális, kulturális stb.) felzárkózás, a másik pedig a nemzet „határokon átívelő újraegyesítése”, vagy visszafogottabb megfogalmazásban a felelősség vállalása és érvényesítése a határon túli magyar közösségekért. Annak ellenére, hogy a hangsúlyok, a megfogalmazások, a módszerek és eszközök a különböző politikai pártok esetében jelentős eltéréseket mutatnak – különösen ami a második célkitűzést illeti –, e két stratégiai cél tekintetében a lényeget illetően igenis fennállt a nemzeti egyetértés minimuma. A felzárkózás tekintetében persze lehet mondani, hogy sokak számára ez elsősorban az egyéni felzárkózást jelentette, mások pedig elsősorban közösségben, sőt nemzetben (máig érvényesek Csengey Dénes szavai: „Európába, de mindahányan”) gondolkodtak. A nemzeti összetartozás erősítése tekintetében még nagyobbak voltak a verbálisan felfokozott nézeteltérések, mégis ma már kevesen bírálják Antall József mértékadó kijelentését, amely szerint lélekben 15 millió magyar miniszterelnökének tekinti magát.

Ma már világosan látszik, hogy a rendszerváltozást követő 12 éven át a kormányok változásától függetlenül és az elkövetett hibák ellenére mindkét nemzetstratégiai cél területén a lényeget illetően előreléptünk, és sokan reméltük, hogy ez a folyamat minden belpolitikai természetű vitánk ellenére továbbra is előre fog haladni. Ami a gazdaságot illeti, a ’90-es évek legelején a magyar GDP csökkent ugyan 18%-kal, ez azonban valamivel kevesebb volt, mint a régió országaiban, és valószínűleg elkerülhetetlen feltétele volt a későbbi gyorsabb növekedésnek. A Bokros- csomag túllőtt a célon és károkat is okozott, de ezt is kihevertük, és a ’90-es évek végére valamennyi makrogazdasági mutató tekintetében a régió élén vagy élcsoportjában voltunk. Legalább ilyen lényeges, hogy kormányoktól függetlenül az intézményfejlesztés is sikeresen haladt előre, létrejöttek az európai szerkezettel összhangban álló független intézmények, a parlamentáris demokrácián és az önkormányzatiságon túl a hatalom további ellensúlyait és ellenőrző tényezőit („checks and balances”) is létrehoztuk (MNB, PSZÁF, KSH, Energiahivatal stb.). Egymást követő kormányok erőfeszítéseinek eredményeként tagjai lettünk a NATO-nak, éspedig akként, hogy ezt a közvetlen demokrácia alapintézménye, népszavazás fogadta el. Gazdasági növekedésünk üteme több mint kétszerese volt az Európai Unió akkori átlagos növekedésének, közeledtünk a maastrichti kritériumok teljesítéséhez, valóság volt tehát a konvergencia. Sikeresen folyt az EU-tagságra történő felkészülés, és a csatlakozási tárgyalásokon is 2001 júniusában megtörtént a minőségi áttörés. 2004. május 1-jén pedig tagjai lettünk az Európai Uniónak, ami megteremtette a tényleges felzárkózás politikai, intézményi, jogi feltételeit és egyben sikeresen lezárta a felzárkózási folyamat első, közel másfél évtizedes szakaszát. Ekkor még nem tudtuk, hogy a csatlakozás messze legjelentősebb hozadéka az lesz, hogy az ország pénzügyi egyensúlyának drámai felborulása nem eredményez államcsődöt, azaz megmenekülünk a legrosszabbtól. Attól azonban nem menekültünk meg, hogy a felzárkózási folyamat a katasztrofális gazdaság- és pénzügypolitika következtében megszakadjon, és a nemzetstratégiai cél megvalósítása terén legkevesebb egy évtizedet elveszítsünk. A közeledést lényegében minden területen távolodás váltotta fel, a gazdasági növekedésünk jelenleg lassabb, mint az Európai Unió átlaga, a demokratikus intézményrendszer működése enyhén szólva hiányos, a már említett független intézmények függetlenségét a kormány visszaszorította, vezetőit eltávolította, éspedig jogellenesen, amint ezt a későbbi bírói ítéletek megállapították. Az elmúlt hat esztendő katasztrofális gazdasági és költségvetési politikája többek között azzal a következménnyel járt, hogy a magyar kormány elvesztette döntéshozatali jogkörének azt a részét is, amelyet egyébként az Európai Unió tagjaként nem kellett volna a közös döntéshozatal körébe áttennünk, ahol tehát a „gazdasági szuverenitásunk” a többi tagállamhoz hasonlóan megmaradt volna. A kormányprogram helyébe lépő konvergenciaprogram célmeghatározásai nem mások, mint a saját felelőtlen és katasztrofális költségvetési politikánk következményei. Az persze, hogy e célok megvalósítását a program valóságos reformok helyett a jövő szempontjából legfontosabb ellátórendszerekből (egészségügy, oktatás) történő forráskivonással és a gazdaságot terhelő adók és járulékok növelésével kívánja megoldani, ismét csak saját kormányunknak róható fel, mely előbb megteremtett egy kényszerhelyzetet, majd e helyzetben a lehető legrosszabb kényszerpályát választotta.

...a lehető legrosszabb kényszerpályát választotta.
Bár a határokon átívelő nemzetegyesítés terén a haladás mérhető és látványos elemeit nehezebb felismerni, mégis egyértelmű, hogy a rendszerváltozás utáni bő évtized alatt lényeges minőségi javulás következett be mind a szomszédos országok magyar közösségeinek politikai, jogi és tényleges helyzetében, mind pedig az összmagyarság összetartozásának intézményeiben és érzésében. Létrejöttek a magyarság politikai szervezetei, és a Máért keretében a határon belüli és a határon kívüli politikai szervezetek együttműködése intézményes kereteket kapott. A Máért felszámolása és 2004. december 5-e ennek a kedvező folyamatnak is véget vetett.

A rendszerváltozás lényegéhez kapcsolódó nemzetstratégiai célok elérése terén tehát legalább egy évtizedet vesztettünk. Ez azonban a legkevésbé sem jelenti azt, hogy ezek a célok már nem érvényesek. Éppen ellenkezőleg, a jelenlegi helyzetben nincs annál fontosabb, mint hogy ismételten felfedezzük a stratégiai célkitűzések lényege tekintetében közel két évtizede fennálló nemzeti egyetértést, világosan megfogalmazzuk ennek a konszenzusnak a minimumát, tárjuk fel e célkitűzésekkel kapcsolatos eltérő megközelítéseket, álláspontokat mind a hangsúlyok, mind az alkalmazandó módszerek és eszközök terén. A demokratikus politikai berendezkedésnek pedig éppen az lenne ezen a területen a legfontosabb hozadéka, hogy a politikai élet szereplői a nemzetstratégiai minimumra épülő közös célkitűzések elfogadása mellett abban versenyeznének és vetélkednének egymással, hogy melyikük tudja sikeresebben elősegíteni e stratégiai célkitűzések elérését. A pluralizmus lényege, hogy a célok megvalósításához szükséges eszközökre vonatkozóan a politikai élet szereplői eltérő javaslatokat tesznek, és e vitát végül a közös célok megvalósításának eredményessége kell hogy eldöntse. Ebből a szempontból megkerülhetetlen az a drámai visszaesés, amelyet az elmúlt öt esztendő mind a gazdasági, szociális, intézményi felzárkózás, mind pedig a nemzeti összetartozás erősítésének területén előidézett. A felzárkózás elakadt és gyorsuló lemaradásba fordult, a nemzeti összetartozás érzése és intézményei meggyengültek. Az országot jelenleg kormányzó hatalmi csoport feladata és felelőssége az, hogy az alapvető nemzetstratégiai célok katasztrofális alakulásának a következményeit maga vonja le, és ezzel lehetővé tegye a nemzeti egyetértés minimuma megteremtésének belpolitikai feltételeit.

Mindaddig, ameddig ez a hatalmi csoport a szükséges következtetést nem vonja le és nem távozik a politikai hatalomból, nincs arra esély, hogy a rendszerváltozásban gyökerező nemzetstratégiai célkitűzéseinket a megváltozott körülmények között a rendszerváltozás utáni első bő évtizedhez hasonlóan sikeresen érvényesítsük. Ennek oka korántsem a globális és regionális környezet megváltozásában, hanem abban áll, hogy az elmúlt több mint fél évtizedben sok tekintetben letértünk a rendszerváltozással egy időben megkezdett útról. A célok fokozatosan elhalványodtak, majd a nemzetstratégiával együtt lényegében eltűntek. Maradtak az üres közhelyek, a szavak pedig elvesztették jelentésüket. A jelenlegi magyar külpolitikát egyébként sem egy írott vagy íratlan stratégia, hanem a konkrét helyzetek alkalmazkodási kényszerei, a kormányfő ezekből fakadó taktikai rögtönzései határozzák meg. Minden sikeres külpolitika alapvető feltétele a nemzeti egyetértés, a folyamatosság és a kiszámíthatóság. Ezzel szemben a magyar külpolitika évek óta nem más, mint a belpolitikai célú propaganda eszköze, a pártpolitikai termékek külpolitikai marketing felhasználásával történő értékesítésének kísérlete.

Az egyik napon álomnak nevezzük a gázvezeték megépítésére irányuló európai uniós projektet, elsőbbséget adván az ezzel versenyző orosz elképzelésnek, később ennek az ellenkezőjét hirdetjük meg, bizonytalanságot és bizalmatlanságot ébresztve mindkét oldalon, majd újabb fordulat után aláírjuk az orosz projekt megvalósítására irányuló megállapodást. Évekig hamis adatokat adunk annak az integrációs szervezetnek, amelynek hosszú évek sikeres küzdelme után végre a tagjai lettünk, és amelynek tevékenységét alakítóan szeretnénk befolyásolni. Szavakban támogatjuk a határon túli magyar közösségek törekvéseit, de ugyanezeknek a közösségeknek a tagjait a kormánypolitika az emlékezetes népszavazás során látványosan megtagadja. Nem lehet hiteles az az állításunk sem, hogy külkapcsolataink legfontosabb alapelve az emberi jogok tiszteletben tartása és érvényesítése, amikor saját országunkban a kormány és rendőrsége következmények nélkül sérti meg súlyosan ezeket a jogokat.

...felsejlik a Patyomkin- Magyarország ál- és látszatvilága...
A legnagyobb gond az, hogy elvált egymástól a szó és a valóság, más folyik a felszínen és más a mélyben, más a forma és más a tartalom. Ismét felbukkan a kompország, felsejlik a Patyomkin-Magyarország ál- és látszatvilága, ahol a lényeg valami egészen más, mint a látvány. A felszínen zajlik például a fraternizálás az európai vezetőkkel, de a hasonulás lassan, de biztosan egy másik világgal történik, az európai diskurzus mögött ott lüktet a szószegés, a színlelés ázsiai valósága, a klánok kultúrája. A felszínen még többé-kevésbé jelen vannak a demokratikus formák, de mögöttük egyre szembeötlőbb a lényeg, a társadalom túlnyomó többségének semmibevétele és lenézése, a másként szavazók (gondolkodók?) megbírságolása, a jogállam fokozatos lebontása, a szavak kiüresítése, a beszéd kiforgatása, az értékek felszámolása. Kialakul hát egy furcsa világ, köztes világ, sem nem demokrácia, sem nem diktatúra, valamiféle híd, valamiféle komp tehát a nyugati demokráciák és a piacgazdasági retorikát és technikákat – persze jelentős torzításokkal és egyéni érdekeket szolgáló hatalmi-politikai befolyásolással – alkalmazó autokrata félkapitalista rendszerek között. Ha minden rosszul megy, akkor a rendszerváltozást követő két évtized elteltével jutunk el ennek a torz fejlődési folyamatnak a végére, és akkor kell majd nem kis nehézségekkel és áldozatokkal hozzákezdeni a súlyos politikai, gazdasági és társadalmi torzulások felszámolásához, a nyugati parthoz történő egyértelmű és végleges visszatéréshez.

A gazdasági, külpolitikai flört, a gázvezetékekkel kapcsolatos kisszerű játszmák persze fontos dolgok, de nem jelentik a lényeget. A lényeg az értékekben, a demokrácia tartalmi elemeiben, a jogállamiságban, a normák követésében rejlik, mindabban tehát, ami a nyugati világot és ezen belül az európai integrációt, ezek értékvilágát a tekintélyuralmi (fél)kapitalizmusoktól elválasztja.

Közel két évtizeddel ezelőtt a legfontosabb nemzetstratégiai kérdésre Magyarország helyes választ adott, a Nyugatot, annak értékvilágát, politikai és gazdasági rendszerét, a liberális demokráciát és a piacgazdaságot választotta, és legfontosabb céljaként az ehhez a világhoz történő teljes felzárkózást, e rendszerbe történő teljes beilleszkedést tűzte ki. E döntés nemcsak helyes, hanem a lényeget illetően sikeres is volt, még akkor is, ha ma ezt jó néhányan megkérdőjelezik.

A jelenlegi helyzet természetesen alapvetően eltér attól, amelyben az ország 1990-ben volt. Tagjai vagyunk a NATO-nak és az Európai Uniónak, létrejöttek a felzárkózás intézményi-jogi feltételei. Jól-rosszul működik a piacgazdaság is, a gazdaság, a piaci verseny természetes erői kétségbeesetten és korlátozott sikerrel, de küzdenek a kormányzati hatalom politikai korrupciójával és versenytorzító befolyásával. Az igazi kérdés az – és mégis van tehát hasonlóság a rendszerváltozás időszakával –, hogy komolyan vesszük-e a jogállamot, vagy a demokratikus jogállam alkotmányos működését csak üres formának, valamiféle „játékszabálynak” (nem véletlenül terjed ez a kifejezés) tekintjük, amelyet csak látszólag kell és illik – társaságtól függően – betartani.

A lényeget illetően nem dőlt el még semmi. Nem vagyunk a másik parton, nincs ok kétségbeesésre. Nálunk nem halnak meg az újságírók, sem a képviselők, legfeljebb fejbe verik őket. A bankfelügyeletért felelős állami vezető sem tűnik el, legfeljebb ugyanaz a sorsa, mint a képviselőnek, azzal a különbséggel, hogy őt nem a rendőrök botozzák meg. Összességében tehát lényegesen jobban állunk, és az sem vitatható, hogy egyre többen látnak tisztán, értik és érzik meg a lényeget, azt, hogy nem engedhetünk a rendszerváltozás által megteremtett szabadságunkból és méltóságunkból.

Amit világosan kell látni az az, hogy a helyzetünk alakulása elválaszthatatlan a globális összefüggésektől. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a globális folyamatok alakulása, a liberális piacgazdaság és az autokrata félkapitalizmus versenye, a transzatlanti együttműködés erősödése vagy gyengülése, az európai integrációs folyamat mikénti alakulása alapvetően befolyásolja a mi dolgainkat, hanem azt is, hogy a mi választásunktól, a mi döntéseinktől, a saját ügyeink mikénti alakításától bármilyen kis mértékben is, de Európa, a transzatlanti együttműködés és a világ jövője is függ. Ne higgyük, hogy belső ügyeink rosszabbra fordulásáért a globális folyamatokat hibáztathatjuk. Éppen ellenkezőleg, mi vagyunk felelősek azért, hogy lokális cselekvésünkkel, saját értékválasztásainkkal, saját sikereinkkel és kudarcainkkal hogyan befolyásoljuk mindazt, ami körülöttünk van, van-e hozzájárulásunk Közép-Európa felzárkózásához, egy erősebb és egységesebb Európa megteremtéséhez, a transzatlanti összetartozás erősítéséhez és ahhoz, hogy a világon nem egyre kevesebb, hanem egyre több szabadság legyen.

Mindez persze nem jelenti, hogy mi nem függünk a világtól. Jobban függünk, mint valaha, de ez minden szereplőre, kicsinyekre és nagyokra egyaránt vonatkozik, mert a folyamatok lélegzetelállító felgyorsulása, az oksági összefüggések globálissá válása következtében mindenki függ mindenkitől, és az összefüggések egyre kiszámíthatatlanabbak és egyre nehezebben láthatók előre. Sokan mondják, hogy a világot az „imprévu” uralja, a jövő fejleményei egyre nehezebben jósolhatók meg. (Therčse Delpech, L’ensauvagement, Le retour de la barbarie au XXI siecle, 2005.) Az új vírusok jelentkezését csak évekkel később fedeztük fel, a cunami ellen csak a hatalmas pusztítást követően kezdtünk el védekezni, de a tornyok összeomlását sem merte volna senki megjósolni, annak ellenére, hogy ezeket már szeptember 11-ét megelőzően is érte támadás. Az olaj és az arany árára nézve senki sem adott reális előrejelzést, a jelzáloghitel-válságot pedig az elemzők inkább utólag tudják meggyőzően magyarázni, a veszély időben történő jelzése helyett.

A külső körülmények tárgyilagos felmérése és elemzése éppen ezért ma minden közösség, ország vagy nemzet számára fontosabb, mint korábban bármikor. A kiszámíthatatlanság bizonytalanságot jelent, amit csak úgy tudunk enyhíteni, ha legalább saját magunkban, saját értékeinkben, elveinkben és céljainkban biztosak vagyunk. A kiszámíthatatlan világban csak így lehet egyértelmű és világos célokra épülő, de a változó körülményekhez gyorsan igazodó nemzetstratégiát felépíteni. Minden belső bajunk, indulatos, belterjes vitáink sem adnak mentséget arra a szellemi provincializmusra, ami a közéletünkre telepedett, és ami még attól is megfoszt minket, hogy a külső folyamatokat ésszerűen és tárgyszerűen közelítsük meg, ne a saját indulataink és érdekeink prizmáján keresztül.

A rendszerváltozás óta közel két évtized telt el, egy generációnyi idő. Sokszor azt hisszük, csak mi változtunk, pedig a világ legalább ennyire megváltozott. Meglehet, hogy Jeruzsálem, Athén és Róma világa zsugorodik, de mégis ez a világ a mienk, mint az a bizonyos filmbeli narancs. Arról nem is beszélve, hogy ez a világ még mindig a legélhetőbb világ, itt született és teljesedett ki az ember méltósága és szabadsága, itt született a demokrácia és a jogállam, és talán a tolerancia és a szolidaritás dolgában is ez a világ vonta le a tanulságokat a múlt bűneiből. Szó sincs felsőbbrendűségről, még kevésbé a más kultúrákkal vagy civilizációkkal történő szembefordulásról. Mindössze arról, hogy hinnünk kell a saját világunkban és annak értékeiben.

Meglehet, sokan mondják, hogy a mozgásterünk csekély és egyre szűkül. Akárhogy is van, a mozgástér szűkülése sem mentesít a felelősség alól. Nem kellene ezt a mozgásteret rossz gazdaságpolitikával, eltévedt, a pártpolitikai célokat szolgáló külpolitikai stratégiával tovább szűkíteni. A nemzetstratégia legfontosabb célja éppen a mozgástér megőrzése, a mindenkori lehetőségekhez képest történő bővítése és a cselekvés számára nyújtott alkalmak megragadása. Mindez lehetetlen a nemzetstratégiai célok világos meghatározása és az azok mögé helyezett, felújított nemzeti egyetértés nélkül.


© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány