Nemrég óta két új tagja van az európai állam és kormányfőket tömörítő Európai Tanácsnak: Nicolas Sarkozy francia köztársasági elnök, valamint Gordon Brown brit miniszterelnök. Két nagy ország vezetőjéről van szó, mindkettő harcedzett politikus, akik jó egy évtizeden keresztül elődjük árnyékában éltek, s most végre a hatalom csúcsára jutottak. Az 1951-ben született Gordon Brown Tony Blairt váltotta a miniszterelnöki poszton, míg az 1955-ös születésű Nicolas Sarkozy Jacques Chiracot az államfői székben.

A két vezető között számos hasonlóság fedezhe ő fel. Először is az, hogy születésüknél fogva mindketten a világháború utáni generáció tagjai, s így kimaradtak az ezzel kapcsolatos ideológiai vitákból. Mindketten fiatal mozgalmárként kezdték politikai pályájukat, hogy aztán a ranglétrán araszolva, lassan de biztosan elérjék annak csúcsát. Mindketten hosszú időn keresztül töltöttek be jelentős kormányzati pozíciót elődjük alatt, de közben mindvégig gondosan építették karrierjüket a végső cél elérése érdekében. Most aztán itt vannak, eljött az ő idejük. Most végre megmutathatják, mire képesek, s nekigyűrközhetnek a régóta óhajtott reformoknak. Az általuk befutott pálya szembeötlő hasonlósága mellett mindketten különleges figyelmet fordítanak arra, hogy megkülönböztessék magukat elődjüktől: Brown ezt teszi az iraki háború miatt rendkívül népszerűtlenné vált Blairrel szemben, s Sarkozy sem győzi eleget hangsúlyozni a chiracizmussal való „szakítás” szükségességét. Ugyanakkor mindkettejüknek ügyelniük kell arra, hogy az elődjükkel szembeni kritika őket – akik korábban fontos politikai szerepet vállaltak – lehetőleg ne tüntesse fel rossz színben.

E két ambiciózus és tehetséges politikus nagymértékben meghatározza majd azt, milyen változások mennek végbe Európában. Együttműködésüktől sok minden függ, elsősorban azonban az, vajon a brit–francia páros képes lesz-e a jövőben komoly politikai szerepet játszani az EU-ban, hasonlóan a Párizs–Berlin tengelyhez? Jacques Chirac és Tony Blair viszonya rendkívül terhelt volt: Iraktól kezdve a közös agrárpolitikáig alig volt olyan téma, amiben egyetértettek volna. Vajon Sarkozy és Brown képes lesz az együttműködésre?

A kilátások nem túl biztatóak. Bizonyos esetben a hasonlóságok, más esetekben viszont a különbségek miatt találhatják magukat konfrontációban. Mindketten nagy hangsúlyt helyeznek a nemzeti identitás és érdekek védelmére, ami minden bizonnyal megnehezíti majd, hogy az európai integráció kérdésében komoly engedményeket tegyenek. Melynek mikéntjéről egyébként teljesen eltérő elképzeléseket táplálnak: Brown a hagyományos brit szuverenitásfelfogás talaján állva lehetőleg minimálisra szorítaná a „politikai Európát”, s helyette a verseny érvényesülését lehetővé tevő szabad verseny erősítését látja kívánatosnak. Ezzel szemben Sarkozy az európai bajnok nagyvállalatok felneveléséhez elengedhetetlennek tart bizonyos mértékű protekcionizmust, s nem kívánja az európai integrációt egy szabadkereskedelmi övezetté degradálni, s megfosztani azt politikai célkitűzéseitől. Az összecsapás talán épp azért látszik elkerülhetetlennek, mert mindkét ország vezetője központi szerepet vindikál magának Európa politikai térképén, s a saját elképzelései szerint óhajtja azt átformálni. Közben talán egyikük sem gondol arra, hogy a többi tagállam sem a brit, sem a francia Európából nem kér.