« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Tíz év a „harmadik úton”
Dix ans de „troisičme voie”
Jean-Pierre Langellier
Le Monde, le 26 juin 2007


A blairizmus voltaképpen Bill Clinton köpenye alól bújt ki. Tony Blair és hűséges társa, Gordon Brown ugyanis háromszor: 1988-ban, 1991-ben és 1993-ban is elutaztak az Egyesült Államokba, ahol összebarátkoztak a demokratákkal. Az 1992-es elnökválasztást megnyerő demokrata jelölttől pedig két alapvető fontosságú tanulságot vittek magukkal haza: a gazdasági szempontok elsődlegességét, valamint a közép megnyerésének fontosságát. Vagyis a Munkáspártnak ahhoz, hogy megnyerje a választást, hitelesen bizonyítania kellett „menedzseri” képességeit, s megnyernie magának a „Middle Britain„-t, vagyis azt a középosztályt, mely addig a konzervatívoknak szavazott bizalmat.

Blair és Brown tehát nekilátott, hogy megreformálja a Munkáspártot. Első lépésként 1994-ben törölték a párt szótárából az osztályharcos retorikát, s nyitottak az 1979–1990 között a miniszterelnöki posztot betöltő Margaret Thatcher öröksége felé, ami az ország gazdasági fellendülését lehetővé tette. Magukévá tették a vállalkozói szellem támogatását, az állami szektor egyes részeinek privatizálását, a deregulációt, a munkaerőpiac liberalizálását. A „harmadik út” clintoni formuláját Tony Blair egyik tanácsadója, a brit szociológus Anthony Giddens formálta aztán egységes koncepcióvá.

Az Új Munkáspárt olyan dolgokat igyekezett összebékíteni egymással, amelyeket a régi Munkáspárt összeegyeztethetetlennek tartott: a jogokat és kötelezettségeket, a biztonságot és a szabadságot, a vállalkozó szellemet és a szegénység elleni küzdelmet, a gazdasági hatékonyságot és az egyenlőséget. A „harmadik út” vitathatatlanul szociáldemokrata indíttatású áramlat, amely az államhoz egyértelműen pozitív szerepet rendel, szemben a thatcheri „minimális állam” koncepciójával, amely az állam karcsúsítását öncélként értelmezte. Az állam szerepét illetően azonban szakít a korábbi munkáspárti elvekkel, s feladatát már nem a gazdagság önálló előteremtésében, hanem a gazdagodást lehetővé tevő körülmények kialakításában látja. Ugyanakkor nem adja fel egy megreformált jóléti állam gondolatát sem, amely beruházásokat eszközöl a közérdek nevében, s felvállalja azt az újraelosztó szerepet, amely a szegények és hátrányos helyzetűek sorsán kíván enyhíteni.

Blair első ciklusa (1997–2001) a gazdaság és az államháztartás konszolidációját célozta, s ennek során a pénzügyi szigor messzemenően érvényesült. Gordon Brown gondosan ügyelt az általa felállított „aranyszabály” követésére: a hiteleket csak beruházásra szabad költeni. A fegyelmezett költségvetési politikának köszönhetően az államháztartást 2000-re rendbe tették, s jelentősen leszorították az állami újraelosztás arányát. A második Blair-ciklus (2001–2005) jelentős változást hozott e téren, hiszen ebben az időszakban az állam masszív beruházásokat hajtott végre a közszolgáltatások korszerűsítésére és a „munka értékének helyreállítására”. Ennek eredményeként az állami újraelosztás GDP-hez viszonyított aránya a 2000-es 37,5%-ról 45,4%-ra emelkedett 2006-ra. Ez évi 4,4%-os reálnövekedést jelentett, melynek különösen három szektor volt a haszonélvezője: az egészségügy (évi 6,1%), a közlekedés (évi 5,1%) és az oktatás (évi 4,7%).

A blairizmus egy évtizede alatt kétszeresére nőtt az egy diákra eső költségvetési támogatás, 200 ezerrel nőtt az oktatók, 20 ezerrel az orvosok és 70 ezerrel az ápolók száma. A blairizmus másik fontos eredménye a munkanélküliség elleni küzdelem volt. A munka értékének helyreállítása, a munkamorál feltámasztása, a hosszú távú munkanélküliség felszámolása pragmatikus lépéseket kívánt. A munkanélküli ellátás jelentős visszanyesése ösztönzőleg hatott a munkakeresésre, hiszen már nem „érte meg” munkanélkülinek lenni. A munkaerőpiac liberalizálása pedig egyszerre könnyítette meg a munkaerő felvételét és elbocsátását. Ennek következtében átalakult a szigetország lakóinak a munka elvesztéséhez való hozzáállása: azt már nem katasztrófaként, hanem olyan átmeneti állapotként értékelték, ami alatt akár kisebb fizetségért is érdemes munkát vállalni. Az állam pedig családtámogatás és átképzés nyújtásával igyekezett az elbocsátott egyént visszailleszteni a munkaerőpiacba. A munkaerőpiac reaktiválása nemcsak a gazdasági növekedéshez járult hozzá, de ezen keresztül a szociális normák emelését is lehetővé tette. Így került sor például 1999-ben a minimáljövedelem bevezetésére melynek értéke azóta megkétszereződött.

Vajon mi lesz Blair örökségével? Gordon Brown részéről nem várható éles törés, hiszen a blairizmus eredményei legalább annyira a saját ötletei voltak, mint a miniszterelnökéi. Sőt, az Új Munkáspárt még a torykra is hatott: David Cameron, a Konzervatív Párt elnöke például elismeri az állami beruházások fontosságát, s nem kívánja az adókat sem radikálisan csökkenteni. De ugyanúgy megtanulta azt is, hogy a hatalom elnyeréséhez a középosztály voksain át vezet az út.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány