« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
A nemzetközi pénzügyi rendszer megújítása
Trois scénarios pour rénover le systmeme financier mondial
Antione Reverchon
Le Monde, le 12 mai 2007


A Világbank elnökének, Paul Wolfowitznak június 30-ára kitűzött lemondása nemcsak a világ első számú nemzetközi fejlesztési bankjának válságát jelzi, hanem az egész nemzetközi pénzügyi rendszer új alapokra helyezésének szükségességét is. Az 1990-es évek vége óta ugyanis kormányok, közgazdászok és civil szervezetek egyaránt megkérdőjelezik az ún. „washingtoni konszenzus” létjogosultságát, mely sokáig a nemzetközi pénzügyi rendszer két legjelentősebb intézménye, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap politikájának is alapját képezte.

A jelenleg is érvényben lévő nemzetközi pénzügyi rendszer alapjait ugyanis a második világháború után fektették le, s az akkori viszonyokra szabták, így elsődleges céljuk az amerikai gazdaság fejlődésének, valamint az európai gazdaságok újjáépítésének biztosítása volt. Napjainkra a globalizáció alaposan átrajzolta a világgazdaság működését, s olyan új szereplők megjelenésével járt, mint Kína, India, Brazília vagy Dél-Afrika. A felemelkedő országok egy csoportja sikeresen kapcsolódott be a világgazdaság működésébe, s ennek nyomán hatalmas tartalékokat halmozott fel: napjainkra Kína devizatartalékai elérik az 1200 milliárd dollárt, a többi ázsiai gazdaság tartalékai – Japán kivételével – úgyszintén, a kőolajexportáló országok – Öböl menti államok, Oroszország – és Brazília tartalékai pedig 700 milliárd dollárra rúgnak. A felemelkedő országok sikerei mellett a válságok is megsokasodtak: az 1997 és 2001 között lezajlott ázsiai és latin-amerikai válságok, valamint a szegénység világméretű fennmaradása rámutattak, hogy a pénzügyi válságok kezelésére és a szegénység elleni küzdelemre rendelkezésre álló jelenlegi eszközök alkalmatlanok. A végbement folyamatok tehát megkövetelik a nemzetközi pénzügyi rendszernek a megváltozott környezethez való alkalmazkodását, melynek három lehetséges forgatókönyve van.

Elképzelhető, hogy a felemelkedő harmadik világbeli országok hatalmas devizatartalékaikat arra használják fel, hogy bebiztosítsák magukat mindenféle válsággal szemben, olyan nemzeti politikát követve, mely a világgazdasági integrációból származó egyoldalú előnyök maximalizálására törekszik. Ennek egyenes következményeként a lemaradó és eleve sebezhetőbb gazdaságok még inkább sebezhetővé válnának. Kínának egyes afrikai és latin-amerikai országokkal kötött bilaterális szerződései bizonyos értelemben ebbe az irányba mutatnak, hiszen a kölcsönök ellenében Kína fokozatosan ráteszi kezét ezen országok energiahordozóira és nyersanyagaira.

A második forgatókönyv szerint felértékelődne a helyi folyamatokra nagyobb rálátással rendelkező, s ezért a regionális válságok kezelésében jóval hatékonyabb regionális bankok szerepe a Washingtonban székelő Világbankkal és Nemzetközi Valutaalappal szemben. A regionális bankok rendelkezésére álló pénzügyi eszközök ugyanis folyamatosan nőnek, míg a Világbankéi csökkennek. Így például az Ázsiai Fejlesztési Bank 80 milliárd dolláros alapot hozott létre tagjai számára, mely egy esetleges pénzügyi válság esetén hathatós segítséget jelenthet.

Végül az a lehetőség kínálkozik, hogy a feltörekvő országok – kihasználva a nemzetközi pénzügyi intézmények válságát – növekvő gazdasági erejüket a nemzetközi döntéshozatali rendszerekben való erőteljesebb részvételi lehetőségre váltsák. A regionális intézmények mellett ugyanis legalább ekkora, ha nem még nagyobb az igény a hatékonyan működő globális intézmények iránt, hiszen a világgazdaság működésében megfigyelhető egyensúlytalanságok felerősíthetik egy globális pénzügyi válság kitörésének esélyeit is. A gazdasági, környezetvédelmi, társadalmi, egészségügyi gondokkal küszködő országok számára jól jöhet ugyanis a Világbank felhalmozott tapasztalata, amit hatékonyan egészítene ki a feltörekvő országok felhalmozott vagyona.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány