« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
A jövő valóban Kínától függ?
Does the Future Really Belongs to China?)
By Will Hutton
Prospect, January 2007


Ma már közhelynek számít, hogy Kína felemelkedése átalakítja a világot. A század közepére – ha nem előbb – a világ legnagyobb gazdasága lesz, azonban az is tény, hogy Nagy-Britanniával vagy az Egyesült Államokkal szemben Kínában nem a törvényesség és a demokrácia, hanem továbbra is az önkény és az egypártrendszer kormányoz. Mindez meglehetősen ellentmondásos szereplővé teheti az ázsiai óriást egy olyan korban, amikor a nemzetközi intézmények, s így a multilaterális kapcsolatok működését egy stabil liberális jogrendszer alapján képzeli el a nyugati világ. A Kína szerepét övező két kérdés tehát a következő: marad-e a feltartóztathatatlan ütemű gazdasági növekedés Kínában, illetve marad-e a kommunizmus? Egyre inkább úgy tűnik, hogy a kettő együtt hosszú távon már nem lehetséges, és Peking is kezd rájönni arra, hogy a mai modell nem tartható fenn örökké. A nyugati országok feladata az, hogy Japánhoz hasonlóan segítse Kínát is saját rendszere átalakításában, ezáltal pedig fokozatosan, de zökkenőmentesen váljon a nemzetközi hatalmi rendszer permanens tagjává.

A kínai növekedés lényege, hogy az állam alulárazott megtakarításait óriási befektetési projektekbe fekteti, amelyek az olcsó munkaerő tömegeit foglalkoztatják. Kína 760 milliós munkaerejéből csaknem 200 már ma is országon belüli elvándorolt, elsősorban földműves, aki az újonnan épült városokban és gyárakban keres a vidéki nyomornál jobb megélhetést. 200 millió ember – a történelem legnagyobb belső népvándorlása zajlik a szemünk előtt. A kínai modell így összesen csaknem 400 millió embert már kiemelt a teljes szegénységből, ám a termelő egységek, vállalatok, és ezzel a siker tulajdonjogát, a bérek feletti döntést és az üzleti stratégiát továbbra is a párt kizárólagos kompetenciájában hagyja, kapitalizmus és kommunizmus sajátos elegyét teremtve meg. A kínai privát szektor így – bár kétség kívül fejlődik – messze potenciálja alatt teljesít. A dilemmák pedig a sikermutatók mögött is sokasodnak. Az alulfizetett és önálló üzletrésszel, befektetési potenciállal nem rendelkező kínai átlagpolgárnak a jelenlegi modellben sohasem lehetnek megtakarításai, márpedig ez a hosszú távú növekedés kulcsa. Közben a kínai állam ma GDP-jének 40%-át megtakarítja, de meddig mehet ez így? Hová növekedhet a kínai export, amelynek éves bővülési üteme 25%-os, és mai 1 biliárd dolláros szintjéről 2020-ra a jelenlegi tempóban 5 biliárd dollárosra duzzad? Ez nem kevesebb, mint a felét jelenti a mai világkereskedelemnek. Lehetséges ilyen arányszámok fenntartása? Hol vannak a hajók és kikötők, s még inkább, a piacok, amelyek képesek lesznek felszívni ekkora volumenű árut és szolgáltatást? A szegény Kína grandiózus beruházásai a gazdag Egyesült Államok kötvényeibe szintén abszurdnak tűnnek, és viselkedésükből ítélve ezt a pénzügyi piacok szereplői is hasonlóan gondolják.

Kínának hamarosan csökkentenie kell növekedési ütemét, ám az erre alkalmas eszközök (adóemelés, központi költségvetés kiadásainak csökkentése, kamatlábemelés), amelyek a nyugati államok gazdaságpolitikájában hagyományokkal rendelkeznek, az ázsiai országban megvalósíthatatlanok. Ráadásul miközben gazdasági teljesítményt Kínában ma helyi és országos szinten is kizárólag az elért növekedéssel és az újonnan teremtett munkahelyekkel mérik, számos társadalmi és környezeti szempont még meg sem jelent a közpolitikákban. Kínai középosztály nem is létezik. A korrupció lokális és központi kormányszinteken általános. Bár a kínai GDP mindössze ötöde az amerikainak, a Kína által kibocsátott szén-dioxid szint megegyezik az Egyesült Államokéval. Évente négyszázezren vesztik életüket az ország szennyezett levegőjének tulajdonítható megbetegedésekben. Számos jel arra utal, hogy Kína félreérti a gazdasági siker lényegét. Kínában ma még minden szorosan kapcsolódik a párthoz, és látszólag ez nem is jelent akadályt az ambiciózus makrogazdasági célok megvalósításában.

A növekedési mutatókon és a profitmotiváló környezeten túl a hosszú távú prosperitás hátterében legalább ennyire fontos szempont a befolyás és az erőforrások központjainak megoszlása, a magántulajdon és a széleskörű vállalkozási jogok, a választójog és a választhatóság által garantált társadalmi, politikai, gazdasági vezetői kiválasztódás. A piacok, az infrastruktúra és a technológia (melyekkel Kína már korábban, például a 18. században is rendelkezett) önmagában nem jelentenek elegendő alapot a fenntartható prosperitásra, ha hiányzik az országban a pluralizmus (a politikai és gazdasági decentralizáció), a polgári képességek (az alapvető jogok, a színvonalas oktatás, a magántulajdon), és az igazságosság (a számonkérhetőség, a kritika szabadsága). Nem véletlen, hogy miközben Kína exportmutatói lenyűgözők, egyikünk sem tudna megemlíteni akár egyetlen globálisan ismert kínai márkát vagy céget sem. A kínai exportcikkek 55%-át (különösen a technológiai termékeket) nem is kínai cégek, hanem az ország külföldi beruházói termelik! Pedig valódi és hiteles kínai márkákra szüksége lenne a világnak, ám egy autoriter államban létrejöttük lehetetlen.






© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány