« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Egy világ, két lenyomat
One World, Two Blueprints
By Peter Coy
Business Week, October 9, 2006


Könyvkritika:

– Joseph E. Stiglitz: Making Globalization Work

– Frederic S. Mishkin: The Next Great Globalization

A két közgazdász, Joseph Stiglitz és Frederic Mishkin gyakran elmennek egymás mellett, a Columbia Egyetemen ugyanis egy folyosóra nyílik irodájuk ajtaja. És elsőre úgy tűnik, hogy sok esetben el is beszélnek egymás mellett. A globalizációról megjelent két új könyvben, miközben a liberális Stiglitz nagy hangsúlyt fektet a kereskedelmi megállapodások kritikájára, amivel Mishkin alig foglalkozik, aközben Mishkin „forradalmi ötlete” – a bankreform – Stiglitz könyvének egyetlen mondatában sem szerepel.

A két szerző ugyanazzal a kérdéssel foglalkozik: hogyan lehet a globalizációt a világ szegényeinek szolgálatába állítani. Teljesen más irányból közelítik meg azonban a kérdést, és gyökeresen eltérő végkövetkezetésre is jutnak. Miközben Maing Globalization Work című könyvében Stiglitz morális hangot üt meg, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a világ legerősebb államaként az Egyesült Államoknak nagyobb figyelmet kellene szentelnie a világ szegényeinek, addig Mishkin, sokkal inkább technokrata könyvében, a The Next Great Globalization-ben amellett érvel, hogy a fejlődő országok bankrendszerének reformja tehetné lehetővé számukra, hogy ők is learathassák a globalizáció gyümölcseit.

Kettőjük közül Stiglitz az ismertebb név, akit inkább az Egyesült Államokon kívül, mint azon belül övez nagy népszerűség, mivel gyakran bírálja hazája politikáját. Véleménye szerint a Wall Street rövid távú gondolkodásmódja aláássa a fejlődő országok felzárkóztatásának folyamatát, és azt mondja, hogy ezen országok minden további nélkül büntetővámokat alkalmazhatnának az amerikai árukkal szemben, hiszen Washington indirekt módon az exporttámogatás eszközével él akkor, mikor nem teszi kötelezővé exportőrei számára a nemzetközi környezetvédelmi előírások betartását. Sőt, könyvét úgy kezdi, hogy kijelenti, „az Egyesült Államok aláásta a demokrácia globális érvényesülését”.

Bármily nagy név is Stiglitz, nem feltétlenül kell vele mindenben egyetérteni. A legellenszenvesebb ötlete az, hogy John Maynard Keynes hagyatékát követve úgy véli, az arany és a dollár helyett létre kell hozni egy egyezményes nemzetközi tartalékeszközt. Ugyanis az az összeg, amelyet más államok dollárban tartanak az Egyesült Államok Kincstárában, de facto Amerikának folyósított hitelnek számít. „Van abban valami különös” – írja Stiglitz –, „hogy a hitelre szoruló legszegényebb országok dollármilliárdokat hiteleznek a világ leggazdagabb országa számára.” Javaslata az Egyesült Államok számára? Amennyiben a világ országainak nem kellene dollárban fölhalmozniuk megtakarításaikat, akkor azt amerikai árukra és szolgáltatásokra költhetnék, mellyel csökkenne az amerikai fizetési mérleg hiánya, mely oly méreteket öltött, hogy a dollár összeomlásával fenyeget.

Mishkin könyve, habár szűkebb keresztmetszetet fog át, nagyratörő a maga módján, hiszen egy mindenki által támadott intézményt kíván védelmébe venni: a tőke nemzetközi áramlásának szabadságát. Még azok a közgazdászok is, akik elkötelezett hívei az áruk és szolgáltatások szabad mozgásának biztosításának, attól tartanak, hogy a befektetések korlátlan nemzetközi szabadságának megteremtése csak reálgazdasági háttér nélküli felfutások és válságok sorozatát hozná magával a fejletlen pénzügyi rendszerrel bíró fejlődő országokban. Így Mishkin javaslata épp a bankszektor reformja ezekben az államokban. E reformokban a nyugat segítséget nyújthat, de a saját sorsukért a fejlődő országoknak maguknak kell vállalniuk a felelősséget. Ezzel szemben Stiglitz épp az Egyesült Államokat ostorozza, és azt mondja, hogy a világ vezető hatalma nem teheti mindig azt, amihez kedve van. Egy folyosó, két gyökeresen eltérő világnézet. Nem véletlen, hogy a globalizációról folyó vita során az álláspontok

oly konokul tartják helyüket.






© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány