« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Miért nem halott a szocializmus?
Why Isn’t Socialism Dead?
By Rich Karlgaard
Forbes Magazine, June 5, 2006


A címet Lee Harristől kölcsönöztem, aki a Tech Central Station honlapján jelentette meg hasonló témájú írását. A szerző jogosan teszi fel a fenti kérdést, hiszen a szocializmus káros hatásainak sora kimeríthetetlen. Enyhébb formájában gazdasági stagnálást hozott mindenhol és mindenkor: a 70-es évek Angliájában és a mai Franciaországban egyaránt. Intoleráns vonulata – a „rohanó szocializmus”, ahogyan Lenin nevezte a kommunizmust – pedig a padlóra küldte a gazdaságot, életeket tett tönkre. Az eszme „nagyszerű” vezetői több mint 100 millió embert küldtek halálba: Lenin és Sztálin 40 milliót, Mao 60 milliót, Pol Pot 2 milliót, nem is beszélve Hitlerről (11 milliót közvetlenül, és újabb 35 milliót közvetve, az általa kirobbantott második világháború során). Így a szocializmusnak, mint eszmének mára minden joggal halottnak kellene lennie, jól elzárva egy kriptába a pokol fenekén. De ez a betegség ma is él. Hugo Chavez Venezueláját, Evo Morales Bolíviáját, a londoni Ken Livingston vagy a „progresszív” American Net tevékenységét szemlélve azonban még azt is mondhatjuk, hogy terjedőben van.

Minek tudható be a szocializmus ismételt térhódítása? A válaszhoz egy újabb kérdés kapcsán felmerülő kíváncsiságunk kielégítése vezethet el. Miért viseltetik ellenszenvvel a világ nagy része a szocializmus ellentétpárja, a szabad piaci kapitalizmus iránt? Közismert tény, azonban a sajtó mainstream áramlatának ferdítései miatt nem árt újból és újból megismételni: az Egyesült Államok gazdaságának első negyedéves növekedési üteme 4,8 százalék volt. A munkanélküliség 5 százalék alatt van. Még a New York Times is elismeri, hogy a bérek növekedési üteme meghaladja az inflációét. Akármilyen mutatót veszünk számításba, az új vállalkozások beindításától kezdve a munkahelyek számának és a bérek növekedésén keresztül a részvényárfolyamokig, azt kell látnunk, hogy az amerikai szabad piaci kapitalizmus kitűnően működik. Azonban sosem leszünk képesek a szocializmus vagy a trendi baloldal képviselőit meggyőzni arról, hogy jó dolgok történnek, és hogy ez a szabadság biztosításának tudható be. Vegyük például a Daily Kos álláspontját (mely Hillary Clinton célkitűzéseit is szélsőségesen jobboldalinak tartja). „A Bushkormányzat adócsökkentésének célja az volt, hogy a társadalom tehetős rétegeinek nyújtott adókedvezmények bevezetése révén stimulálja a gazdaságot. Azonban újra és újra bebizonyosodik, hogy ez a Vudu gazdaságpolitika nem működik... A kereslet vissza fog esni, ha az emberek nem lesznek képesek fizetni a megtermelt árukért és a nyújtott szolgáltatásokért… Ez a közgazdaságtan egyszerű törvénye.”

De térjünk vissza Lee Harrishez, aki szintén felteszi a kérdést: „Miért van az, hogy Bolívia és Venezuela lakossága oly lelkesen áll be Evo Morales és Hugo Chavez szocialista szólamai mögé ahelyett, hogy (a szabad piac erőit propagáló) Hernando de Soto ésszerű érvelésére hallgatna? Miért van az, hogy készek ily lelkesen beleegyezni az állam gazdaság fölötti gyeplőjének meghúzásába, ahelyett hogy megszabadítanák magukat azoktól az akadályoktól, melyek a valós gazdasági folyamatok útjában állnak?” Valószínűleg azért, mert a szocializmus, mint eszme nem halott, mivel nem is halhat meg. Mint ahogyan a 20. század eleji francia forradalmi gondolkodó, [Georges] Sorel írja, „a forradalom mítosza, épp mint a vallásé, továbbra is gyarapszik »mentális életünk profánabb területein«, melyet puszta érvekkel és okfejtéssel képtelenek vagyunk megszólítani, ahol kézzel fogható bizonyítékok százai sem képesek eltántorítani minket azoktól az alapvető illúzióktól, melyekről annyira szeretnénk hinni, hogy igazak. Ki ne szeretné, hogy az arrogáns bűnöst egyszer a helyére tegyék? Az eltiportak és a nélkülözők soraiból kit ne fogna meg egy olyan világ víziója, ahol mindenki egyenlő, ahol mindenki hiánytalanul kielégítheti szükségleteit?” A szocialista forradalom mítoszának nem az emberi társadalom távoli jövőbeni átalakításának ígérete a lényege, hanem az, hogy azok akik életüket ennek a mítosznak szentelik, a jelenben elvtársakká, forradalmárokká válnak. Röviden ez annyit tesz, hogy a forradalom nem egy eszköz a szocializmus megvalósítása érdekében, hanem a szocializmus mítosza egy alkalmas illúzió arra, hogy közönséges embereket elvtársakká, forradalmárokká transzformáljon, akik ezáltal vállat vállnak vetve veszik ki részüket a közös célért folytatott küzdelemből.

Harris szerint a szabad piaci kapitalizmusnak szüksége lenne a maga „transzformatív mítoszára”, hogy sikerrel szállhasson harcba a forradalmi szocializmus víziójával szemben. De nincs nekünk ilyenünk? Eddig azt hittem, hogy vállalkozó hőseink épp ilyen példával szolgálnak. Ha nem is a franciák vagy a bolíviaiak szemében, de Bill Gates-es és a google-os fiúk még mindig hősök a kínaiak és az indiaiak millióinak számára.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány