« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Miért győz Isten?
Why God is Winning?
By Timothy Samuel Shah and Monica Duffy Toft
Foreign Policy, July–August 2006


Sokáig úgy hittük, a globalizáció és a szabadságjogok terjedésével a vallás lassacskán visszaszorul majd. Ennek éppen ellenkezője történik: hitéleti robbanásról beszélhetünk, ahol a vallási közeg sokszor és sok helyen azt is képes eldönteni, ki nyerje a választásokat. A demokrácia valóban szabad hangot ad az embereknek, ők pedig egyre inkább istenről szeretnének beszélni.

Elég, ha csak a januári palesztinai választásokra és a vallási fanatikus Hamász győzelmére gondolunk. A sikert követően a szervezet a hagyományos palesztin lobogó helyére saját zöld zászlaját tűzte ki Ramallahban, rajta a felirattal: „nincs más isten, csak az Isten, és Mohamed az ő prófétája”. Washingtonnak nem sok ideje maradt az értetlenkedésre, nem sokkal később Jakarta, Bejrút, Újdelhi és London utcáit megtöltötték a Mohamed-karikatúrák ellen tüntető muszlim tömegek. Nyugati értelmezésekben ők mindössze a „muszlim dühöt” testesítették meg, ám valójában egy több évtizedes, globális tendencia legújabb felszínre törését jelentik. Az ún. prófétai politika (prophetic politics) a világon egyre több helyütt kerül meghatározó pozícióba. A transzcendens befolyás betölti a közbeszéd levegőjét, és kulcsfontosságú politikai kérdésekbe szerez döntő beleszólást. A jelenség eltérő típusokban és eszközrendszerrel jelentkezik a Föld különböző régióiban – melyek közül talán éppen a demokratikus világban a legsikeresebb, még ha az elmúlt években nem is itt volt a leghivalkodóbb.

Az 1979-es iráni iszlám forradalom, az afganisztáni Talibán felemelkedése. A dél-afrikai apartheidrendszer megbuktatásában játszott vezető egyházi szerep. Síita megerősödés a háború utáni Irakban, és a már említett Hamász-győzelem Palesztinában. Egymást gyorsan követő példázatai a folyamatnak a fejlődő világban. Ám nyugaton sem csekélyebbek az eredmények: az amerikai evangelizációs mozgalmak lobbi-potenciálja ugyanezen időintervallum alatt drámaian nőtt olyan kérdésekben, mint a vallásszabadság, a humanitárius politika, az AIDS vagy a médiaszabályozás. A 2004-es elnökválasztáson a legtöbb elemző már egyenesen a mérleg nyelvének nevezte a vallási csoportokat. A demokratikus rendszerek fejlődése és terjedése a korábbi történelmi koroknál több szerveződési lehetőséget, népszerűsítési eszközt és nem utolsósorban több legitimációt jelent a vallási mozgalmaknak.

Pedig nem is olyan régen a tendenciák még más irányba mutattak. A befolyásos TIME magazin egyik 1966-os címlapján még e kérdés volt olvasható: „Isten meghalt?”.És a feltevés jogosnak tűnt: a szekularizmus akkoriban dominálta a világpolitikát. Az értelmiség és a politikai elit osztozott azon várakozásában, hogy a széles körű modernizáció kifogja a szelet a vallásos társadalmi energiák vitorlájából. Az 1970-es évek végén azonban a kocka fordulni látszott: Iránban a forradalom, Rómában az új pápa megválasztása elfoglalta a szalagcímeket és dominóeffektusokat indított el (lásd pl. a Szolidaritás vallásilag is fűtött ellenzékiségét Lengyelországban). Ha a befolyásos Freedom House statisztikáit vesszük alapul, könnyen felismerjük: pontosan az 1975 és napjaink közötti időben terjedt leggyorsabban a liberális demokratikus állami modell (ez az ún. harmadik demokratizálódási hullám, 93-ról 147-re nőtt a szabad vagy részben szabad országok száma). Ez tehát azt jelenti, hogy a vallási dinamizálódás a társadalmi szabadságjogok velejárója, így pedig éppen a liberalizáció a globális trendek egyik nyertese. A 20. század elején az emberiségnek mintegy 50%-a tartozott valamely világegyházhoz (a katolikushoz, protestánshoz, hinduhoz vagy muszlimhoz), ez az arány a 21. század kezdetén 64% és 2025-re várhatóan eléri a 70%-ot.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány