« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Tégy félre többet! Takaríts meg kevesebbet!
Save More! Save Less!
By Stephen S. Roach
Fortune, March 20, 2006


A világgazdaság két legjelentősebb szereplője, az Egyesült Államok és Kína a globális megtakarítási skála két végpontján helyezkedik el. A zsugori kínaiak túlzásba vitték a megtakarításokat, mellyel szemben a tékozló amerikaiak addig költekeztek, míg komoly adósságokat sikerült felhalmozniuk. Egyik magatartás sem folytatható tovább, mivel ezen trendek további erősödése mindkét országban veszélyezteti a gazdasági és politikai élet stabilitását. Kínának a túlzott megtakarításait inkább termékek és szolgáltatások fogyasztására kellene fordítania, míg Amerikának fel kellene hagyni a költekezéssel, újra fel kellene fedezni a takarékoskodásban rejlő lehetőségeket.

A két ország közötti különbség a számok tükrében teljesen nyilvánvaló. Az elmúlt évben Kínában a nemzeti jövedelem csaknem felét tették ki a megtakarítások (1,1 billió dollár), míg az Egyesült Államokban ez az arány csupán 16 százalék (1,6 billió dollár) volt. Így igaz: Amerika, amelynek gazdasága hatszorta nagyobb a kínaiénál, képtelen legalább kétszer annyi megtakarítást felmutatni, mint Kína. És az még csak a nemzeti átlag, mely egyaránt tartalmazza a fogyasztók, a vállalati és a kormányzati szektor adatait. Ha viszont a háztartásokat nézzük, akkor az eltérés még nyilvánvalóbb (míg a háztartások megtakarításai Kínában 30 százalékát teszik ki jövedelmüknek, addig az Egyesült Államokban ez a mutató -0,4 százalék, azaz az elmúlt hónapokban negatívba csapott át). Ezek az adatok mindkét esetben történelmi csúcsokat ostromolnak. Amerikában 1933 óta nem volt ilyen alacsony a megtakarítási hajlandóság, míg Kína 28 éve, a gazdasági nyitás meghirdetése óta nem tapasztalt ekkora mértékű megtakarítási rátát.

Kínában a hazai fogyasztás csekély mértéke arra enged következtetni, hogy robosztus növekedési üteme mögött szinte kizárólag a külgazdasági szektor és a garantált állami befektetések állnak. E két, évente 25 százalékkal bővülő terület az ország GDP-jének 75 százalékát teszi ki. A túlzottan megnövekedett kínai export viszont súrlódásokhoz vezethet kereskedelmi partnerekkel, és hamarosan protekcionista válaszlépéseket válthat ki belőlük. Az állami befektetések jelenlegi szintjének fenntartása pedig túltermelési válsághoz és deflációhoz vezethet.

Az amerikai költekezés rendkívüli mértéke sem adhat sok derűre okot. A jövedelmeik vérszegény gyarapodását látva az amerikai háztartások hitelek felvételéhez folyamodtak fogyasztásuk korábbi szintjének fenntartása érdekében. A megtakarítások ily csekély szintje a világgazdaság szintjén is érzékelteti hatását, mivel az Egyesült Államoknak a gazdasági növekedés ütemének fenntartása érdekében más államok megtakarításait kell „importálnia”. Az ország folyó fizetési mérlege csaknem 6,5 százalékos rekordméretű deficitet mutatott 2005-ben, amely idén akár a 7 százalékot is meghaladhatja.

Így a legérdekesebb összefüggés a kínai megtakarítások és az amerikai adósságok felhalmozása között az, hogy éppen az előbbi szolgáltat komoly fedezetet az utóbbi számára. A magas exportbevételekkel táplált gazdasági növekedésének fenntartása érdekében pedig Peking folyamatosan alulértékeli valutáját, amit szorosan a dollár árfolyamához igazít. Ennek megvalósításához megtakarításainak jelentős hányadát kell dollár alapú pénzügyi eszközökbe fektetnie, mely stratégia alacsony szinten konzerválja az amerikai kamatrátákat, és ezen keresztül elősegíti a kamatok ingadozására oly érzékenyen reagáló ingatlanpiacok szárnyalását. Ez azonban nemcsak az Egyesült Államok számára veszélyes, hanem Kína számára is, mivel így felduzzad az országban rendelkezésre álló pénz mennyisége, mely aztán a kínai pénzügyi világban csapódik le, mely a reálfolyamatoktól való eltávolodáshoz, így a keleti parti ingatlanpiacok megszaladásához vezethet. Emellett árfolyam-politikájának köszönhetően Kína annak a veszélynek is kiteszi magát, hogy a dollár esetleges leértékelése estén komoly veszteséget könyvelhet el dolláralapú pénzügyi befektetései terén.

Így tehát a jelenlegi helyzet egyik országnak sem áll az érdekében. Ennek megváltoztatása nem egyszerű feladat, ellenben biztosan jobb alternatívát jelent, mint a függőség további fokozódása. Az Egyesült Államokban ez az állami kiadások visszafogását, és a fogyasztás különböző formájú megadóztatásainak bevezetését jelentené. Erre nem sok esély van. A költségvetési deficit várhatóan tovább fog gyarapodni az elkövetkezendő években, míg újabb adók bevezetéséhez a politikai konszenzus hiányzik. De Kínában is komoly lépéseket kellene foganatosítani a fogyasztás felfuttatása érdekében. Ezen intézkedéseket két területen kellene meglépni: a szociális háló kiépítése, valamint új munkahelyek teremtése révén – elsősorban a fejletlen szolgáltatási szektorban, mely lépések nagyban hozzájárulnának az óriási népesség vásárlóerejének növekedéséhez. A jó hír, hogy a kínai vezetés igyekszik a hazai fogyasztás nemzeti össztermékből kivett részének növekedését elősegíteni. A szociális háló kiépítésére már foganatosítottak intézkedéseket, a WTO-tagság által megkövetelt szolgáltató szektorbéli nyitás pedig most kezdi érzékeltetni kedvező hatásait.

A kínai lépések egyelőre nem találnak viszonzásra Washington részéről, ami komoly problémát jelenthet. Ha ugyanis a kínaiak megtakarításaik egyre nagyobb részét fordítják fogyasztásra, azzal fordított arányban egyre kevesebb forrásuk lesz az amerikai hitelek és fizetési mérleg deficit finanszírozására, mely megdráguló hitelek megrengethetik a dollárt, amely még mindig a globális pénzügyi rendszer középpontjában áll. Így Kínának és az Egyesült Államoknak össze kellene hangolnia gazdasági programjuk alapvető vonásait, még mielőtt túl késő lenne mindkettőjük – és az egész világ – számára.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány