« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
A demokrácia nevében
Démocraties sur mesure
Ignaco Ramonet
Le Monde Diplomatique, mars 2006


A legnépszerűbb politikai rendszer, a demokrácia sokáig ritkaságnak számított, hiszen nem könnyű becsületesen bánni a szegényekkel és elítélni mindenféle hatalommal való visszaélést. Továbbá öt elengedhetetlen kritériumot kell tiszteletben tartani: a szabad választásokat, a szabadon szervezett ellenzéket, a politikai változást, egy független bíróságot és független médiumokat. Még néhány demokratikus állam sem tudott sokáig megfelelni ezeknek az elvárásoknak. Vegyük például Franciaországot vagy Angliát, ahol a nők sokáig nem szavazhattak, és gyarmatbirodalmaiban korántsem tartották tiszteletben a gyarmatosítottak jogait.

A hiányosságok dacára a rendszer kezdett általánossá válni a világon, eleinte Woodrow Wilson amerikai elnök (1856-1924) erős ösztönzésére, majd a hidegháború befejezésekor, a Szovjetunió felbomlásával. Sokan ekkor úgy vélték, a „történelem véget ért”, mivel semmi akadálya nem volt többé annak, hogy a világ bármely állama egy nap a boldogság útjára léphessen, ahol találkozhat a piacgazdasággal és a képviseleti rendszeren alapuló demokráciával, vagyis a két sérthetetlen dogmával. Ennek fényében gondolta jogosnak George W. Bush, hogy Irakban erőszakhoz folyamodjon, hogy katonái embereket kínozzanak külföldi titkos börtönökben, vagy hogy a guantanamo-i fogolytáborban embertelen kezelés alá vegyék az elítélteket – ahogyan megtudtuk az ENSZ Emberjogi Főbiztosság jelentéséből. Mindezek ellenére az USA elég demokratikusnak tartja magát ahhoz, hogy ellenfeleit rendszeresen „nem demokratikussá”, vagy a „zsarnokság bástyájává” alacsonyítsa.

A vádolt országok elkerülhetik a becstelen minősítgetést, ha szabad választásokat szerveznek. Valójában ez félsiker. Inkább a választások eredményei számítanak, mert pl. Hugo Chávezt 1998-tól a demokráciát fenyegető veszélynek tartották, pedig többször is demokratikus feltételek mellett választották meg. Így 2002 áprilisában sikerült is államcsínyt szervezni ellene. Három másik példa – Irán, Palesztina és Haiti – mutatja, hogy a demokratikus választás korántsem elég. Iránban a 2005-ös júniusi választáson minden korrektnek tűnt: tömeges részvétel, a jelöltek sokasága és sokszínűsége (az iszlám hivatalos keretein belül), és főleg a nyugat által favorizált (végül győztes) Ali Akbar Hásemi Rafszandzsani ragyogó kampánya. A nukleáris veszély így elillant, de Mahmud Ahmadinedzsad (akinek egyébként az Izraelre tett megjegyzései elfogadhatatlanok) győzelme után minden megváltozott. Habár Teherán aláírta az Atomsorompó Egyezményt, és tagadja, hogy atombombára fájna a foga, a francia külügyminiszter mégis azzal vádolja Iránt, hogy „titkos atomprogramot” vezet. Condoleezza Rice, amerikai államtitkár pedig – mintha mi sem történt volna – 75 millió dollárt követel Irán demokráciára való ösztönzésére.

Majdnem ugyanez a helyzet Palesztinában, ahol az Egyesült Államok és az Európai Unió, miután „valódi demokratikus” választásokat követeltek ki, az eredményt – az iszlám nacionalista Hamast (aki aljas merényleteket követett el izraeliek ellen) – mégis elutasítják. Haitiben, a február 7-i választások alkalmával láthattuk, hogy tettek meg mindent azért, hogy elkerüljék René Préval győzelmét. Az államok közössége semmiképp sem akarta, hogy olyan kerüljön hatalomra, akinek kapcsolata van Jean-Bertrand Aristide volt elnökkel. Végül minden erőfeszítés hiába: megválasztották.

„A demokrácia a legrosszabb kormányzási forma – nem számítva az összes többit” – mondta Winston Churchill. Mégis a legfőbb probléma vele az, hogy sosem tudjuk előre megmondani, kit választanak meg.





© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány