A fontos eseményeket sokszor csend övezi. Ez igaz Szaúd-Arábia Kereskedelmi Világszervezethez történő csatlakozására is. A múlt héten született megállapodást a december közepi Hong Kong-i csúcson fogják bejelenteni, mellyel 1993 óta tartó tárgyalások sorozata zárult le. A világ olajkészletének 25 százaléka fölött rendelkező ország csatlakozása a világ legfontosabb nemzetközi szervezetéhez azért nagyobb visszhangot kellett volna kiváltania a világsajtóban vagy az Egyesült Államok Kongresszusában.

A miértre a választ a Kínával való összehasonlításban kell keresni. Az ázsiai óriással folytatott tárgyalások során sikerült elérni, hogy Kína oly mértékben megnyissa kapuit a nyugat előtt, mint ahogyan azt még egyetlen tagország sem tette. Mindez a sajtó össztüzében folyt, hogy Kína számára minél nehezebb legyen lemondani a már megtett engedményekről. Ezzel szemben Szaúd-Arábia esetében néhány főcímen kívül több nem jelent meg az újságok hasábjain, a Kongresszus sem mutatott oly aktivitást a kérdésben, mint Kína csatlakozásánál, az eredmény pedig elszomorító lett. Rijad a gyártóipar, a mezőgazdaság, a biztosító szektor és a telekommunikáció területein vállalta a nyitást, azonban ahhoz nem járult hozzá, hogy külföldi cégek és államok részt vállalhassanak az exportjának 90 százalékát kitevő olaj kitermelésben.

Az átláthatóság pedig nem a szaúdi olajszektor erőssége. Az Aramco – a szaúdi állami olajvállalat, amely nagyobb, mint az Exxon, a BP, a Chevron és a Total együttvéve – nem enged semmilyen külső megfigyelőt készleteinek közelébe. Így nem csoda, hogy a világgazdaság egyik legnagyobb rejtélye, hogy mennyi olaj rejlik még a királyság homokja alatt, és hogy azt milyen költségek árán lehet felszínre hozni. A válasz pedig nagyban hozzájárulhatna az olaj jövőbeni világpiaci árának, valamint minden ezzel kapcsolatban álló gazdasági mutató, így a növekedési ráták hosszabb távú meghatározásához.

Szaúd-Arábia emellett az összetartó kapocs a világ legfontosabb kartelljében, az OPEC-ben, melynek célja, hogy tagjai között a lehető legideálisabban ossza el az exportált olaj kvótáit, befolyásolva ezzel a piacon forgalomba kerülő energiaforrás mennyiségét, így annak árát is. Ez a piactorzítás azonban egy olyan tevékenység, amely mind az Egyesült Államokban, mind Európában törvénybe ütközik. Washington és a többi állam évtizedek óta szemet huny efölött, és semmi jele sincs annak, hogy a WTO-tárgyalások során legalább megpróbáltak volna valamilyen mértékű változtatást kialkudni ezen a gyakorlaton. Pedig ez egy rendkívüli alkalom lett volna, hiszen Rijadnak csaknem 40 állammal – köztük az Egyesült Államokkal és az Európai Unió országaival – kellett egyeztetnie csatlakozási feltételeit. A közel-keleti konfliktusövezetben fekvő országra azonban nem lehetett és nem is kellett volna oly nagy nyomást gyakorolni, de Washington és Brüsszel felléphetett volna egy gazdasági liberalizálást kilátásba helyező reform, vagy a WTO-tagok nyitást felügyelő ellenőrző jogainak biztosítása érdekében, melyek, ha nem is rövid, de hosszú távon eredményre vezethettek volna. Ehelyett meghátráltak, és nevetség tárgyává tették állítólagos elkötelezettségüket a nyitott világgazdaság irányába. Nem is csoda, hogy hallgattak a tárgyalások menetéről, mint a sír.