« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Elhibázott külpolitika
Global Failure
By Douglas Davis
The Spectacor, 19 November 2005


Csupán 49 makacs munkáspárti képviselőre volt szükség, hogy bebizonyosodjon, Tony Blair nem tud a vízen járni. Többen készen állnak közülük, hogy dacoljanak a miniszterelnöknek fényes örökséget biztosító reformokkal. Blair pozíciója tarthatatlanná vált, és éppen a csúcson, amikor a legfontosabb vezető a világon – 2005-ben Nagy-Britannia tölti be a G8-ak, valamint az Európai Unió soros elnöki tisztét is. Blair belső reformjaival megalapozhatná az örökségét – devolúció, a lordok házának reformja, nyugdíjak, egészségügy, jóléti intézkedések, és persze az oktatásügy terén –, azonban ő energiáját és elhivatottságát a globális kérdésekre igyekszik összpontosítani (talán azért, mert a belpolitikai sikerek számára pénzügyminisztere, Gordon Brown programja kaparta ki a gesztenyét, talán mert a nemzetközi közösséget sokkal lágyszívűbbnek véli, vagy mert a diplomácia területe közelebb áll szívéhez).

Minden erőfeszítése ellenére azonban az utókor az iraki háború kapcsán fog emlékezni rá. Tetszik, nem tetszik, Irak lesz Blair öröksége. Ha Irak nem siklott volna félre, ha az irakiak rizzsel és virággal várták volna a megszálló csapatokat, ha az ország biztonsága nem látta volna kárát a rendfenntartó erők szélnek eresztésének, ha a katonák inkább a barakkokban maradtak volna ahelyett, hogy szolgálatra jelentkeztek volna, akkor Blairnek talán még a többi hibáját is megbocsátották volna. De túl sok a volna.

Azonban nem Irak volt Blair egyetlen közel-keleti fiaskója. Minden személyes és politikai presztízsét latba vetette, hogy megszelídítse a Britanniában tanult szíriai elnököt, Bashar al-Asszadot, aki logisztikai támogatást nyújtott a Hezbollah számára, valamint olyan palesztin szélsőséges csoportok mellé állt, akik megtagadták az Izraellel kötendő békét. Erőfeszítéseinek eredménye: arculcsapás, magától a szíriai elnöktől. Például mikor Blair Damaszkuszba látogatott, le kellett nyelnie, hogy Bashar a második világháborús francia ellenállókhoz hasonlítja a palesztin öngyilkos merénylőket. Így a fiatal elnök udvarias, civilizált politikussá formálása kudarcot vallott. Szíria nem csupán az Irakban állomásozó amerikai és brit torkoknak eső mudzsahedek első számú átjáróháza lett, de még hamis dokumentumokkal is megkönnyítette mozgásukat.

Aztán ott van Irán. Blair célja az volt, hogy az Európai Unió képviseletében megerősítse a mérsékelt politikai erőket, és lebeszélje a vezetőket nukleáris terveikről. Az erőfeszítések kudarcot vallottak. A nukleáris programról folyó tárgyalások megakadtak, miután az irániak megszegték az EU3-kal – Franciaország, Németország, Nagy-Britannia –, az uránium átalakításának felfüggesztéséről kötött megállapodást. Ami pedig a mérsékelteket illeti, ők politikailag meggyengültek, a margón kívülre szorultak. Irán új elnöke az a Mohamed Ahmedinedzsad lett, aki Izrael létjogosultságának megkérdőjelezésével borzolja a világ közvéleményének idegrendszerét, valamint februárra tervezi egy arab konferencia összehívását, amely elveti a palesztin–izraeli konfliktusban a két állam koncepciót, és az egyetlen palesztin állam mellett áll ki. Az új vezető egyértelmű célja Iránt állítani az arab világ élére.

De Blairnek az izraeli–palesztin konfliktus általa annyira áhított csitításában sem sikerült közreműködnie. Az igazat megvallva egyedül Washington rendelkezik elegendő befolyással a szakadék szűkítésére, de ő is csak a felek egyetértése esetén. Ezt felismerve Blair is lejjebb adott ambícióiból, és azt tűzte ki a brit politika céljának, hogy segítsen a palesztinoknak intézményeik újjászervezésében, és közreműködjön a rendfenntartó apparátus felállításában. A palesztin tisztviselők egy csoportja azonban épp a múlt héten számolt be a Palesztin Hatóság elnökének, Mahmud Abbasznak arról, hogy rendfenntartó szerveik a súlyos korrupció és a soraikban egyre jobban elharapódzó anarchia következtében az összeomlás szélén állnak.

Túlzásnak tűnik mindezen kudarcokért Blairt okolni. Legtöbb esetben ugyanis a jó ügyért szállt síkra. Ki tagadná meg, hogy az iraki nép számára áldás volt Szaddam Husszein eltávolítása? Ki ne lépne fel Iránnal szemben egy nukleáris holokauszt megelőzése érdekében? Ki ne próbálta volna meg neutralizálni a fiatal szíriai elnököt? Vagy ki ne tűzné zászlajára az izraeli–palesztin konfliktus megoldását? Azonban Blair minden külpolitikába fektetett energiája ellenére a történelemkönyvekbe úgy kerül majd be, mint aki mindezen területeken kudarcot vallott. Azt hitte, hogy a szoros amerikai kötődés révén az eredetinél nagyobb meggyőzőerővel tud majd fellépni nemzetközi kérdésekben, hogy saját nézeteit és érdekeit át tudja vinni egy teljesen más logika szerint működő politikai kultúra vezetőire, hogy békés érveitől a legkeményebb despoták hirtelen liberális demokratákká válnak. Nem, nem, és ismét nem. Ez az ábrándok politikája volt.





© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány