« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

A Kalapács leütése – Republikánus válság Amerikában
A Hammer Blow
Special report: United States
Economist, October 1st – 7th, 2005


Az Egyesült Államokban lemondani kényszerült a Képviselőház republikánus frakciójának vezetője, miután kampányfinanszírozási törvénysértés gyanújával vád alá helyezték. A fővárosban csak ”Kalapács”-ként emlegetett Tom DeLay a többségben lévő párt talán legrettegettebb politikusa és a demokraták szemében különösen gyűlölt törvényhozó, amióta kulcsszerepet játszott a Bill Clinton elleni egykori felelősségre vonási törekvésekben. Ám az ő távozása és az ezáltal meggyengült republikánus kongresszusi gépezet csupán a kisebbik a Washingtont napjainkban uraló két téma közül – sőt valójában csupán a másiknak az alfejezete. Széleskörű találgatás zajlik ugyanis a konzervatív mozgalom belső bomlásáról tanúskodó kisebb-nagyobb jelek körül. Erre remek apropót szolgáltat nem csupán a képviselőházi vezér, de a párt szenátusi vezetője (Bill Frist) és a Fehér Ház legmagasabb szintű tanácsadói (Lewis Libby és Karl Rove) elleni vádemelés is. A sorozatos botrányok ugyanis a jobboldalon belül is ellenérzéseket, egyes körökben pedig éles tiltakozást váltottak ki, amely ráirányította a figyelmet a történelemben példátlanul széles konzervatív koalíció egyben tartásának nehézségeire. Bush a 2004-es elnökválasztáson aktivisták millióinak bevonásával adóellenes csoportok, fegyveripari lobbik, szociális konzervatívok, neokonzervatívok és rengeteg más rétegválasztó akaratának egyeztetésével érhette el, hogy több voksot kapott mint addig bárki az amerikai történelemben. A morális visszásságok után azonban egy részük immár arról beszél, hogy Bush valójában egy báb (Manchurian candidate), akit azért „küldtek” hogy ország-világ előtt lejárassa a konzervativizmust.

- A kis állam klasszikusan konzervatív hívei a vég nélküli költekezést, az állami intézmények bővítését (az Amerikában nem tradicionális Oktatási Minisztérium) róják föl a Fehér Ház urának. Többségüket az adócsökkentések programpontjai nem elégítik ki annyira, hogy ezekről az alapelveikről megfeledkezzenek.

- Ellentét feszül a hithű és a szkeptikus konzervatívok között is. Utóbbiak kételkednek abban, hogy a szövetségi kormányzatnak bármi módon kapcsolatba kellene lépnie az emberek magánéletével, így rossz szemmel nézik a jelenlegi adminisztráció szimbiózisát is az egyházi szervezetekkel. Különösen ellenzik az Igazságügyi Minisztérium arrogánsnak mondott politikáját, amellyel ráerőszakolja világnézetét a tagállamokra. Nem támogatják a Legfelsőbb Bíróságba szóló kinevezések feltétlen ideológiai koncepcióját sem, ugyanakkor keveslik a beruházásokat és a kormányzati figyelmet egyes elhanyagolt üzleti területektől, amelyekre a jövő Amerikáját elképzelésük szerint építeni kell és lehet (pl. biotechnológia).

- Nem új ám még mindig nem eléggé ismert a neokonzervatívok és a hagyományos konzervatívok közötti törésvonal. Előbbi expanzív víziót vázol fel az Egyesült Államok számára a világban, nem csupán egy-egy szerepvállalással de régiók teljes körű átalakításával (Közel Kelet). De hogyan is hihetnének ugyanebben a klasszikus konzervatívok, akik még az országon belül is a kormányzat szerepének mérséklését hangsúlyozzák?

A mozgalmon belüli törésvonalak nem csupán a választásokon felmerülő kérdést jelentenek, de szempontot képeznek a kormányzás operatív folyamataiban is. A Valerie Plame-ügy például élesen rávilágított arra, hogyan jár külön utat a Bush-féle Fehér Ház, a washingtoni establishment és a hagyományosan szintén konzervatív CIA. Nem elég a kongresszusi hatalmat birtokolni az ellenféllel szemben, a párton belüli közbeszéd konstruktív uralására is szükség van a sikerhez. Igaz, a demokraták sem lehetnek teljesen nyugodtak saját belügyeiket illetően. Amíg aktivistáik jelentős része balra tolná a pártot, addig Clinton követői a közepet céloznák meg. Döntés itt sincs. A helyzet tehát az, hogy Amerika jelenleg két működésképtelen párttal rendelkezik.






© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány