« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

A baloldal harca a brit nemzeti tudat ellen
The Left’s War on Britishness
By Anthony Browne
The Spectacor, 23 July 2005


A július 7-i terrortámadások számos kérdést vetnek fel. Mi késztet például egy átlagos muszlim fiatalt arra, hogy beálljanak az öngyilkos merénylők sorába? Vagy hogy lehet az, hogy egy békés vallás világszerte terrorista merényletek elkövetésére inspiráljon egyeseket? A legégetőbb kérdés azonban mégis az, hogy miért lett Nagy-Britannia a fejlett világ első olyan országa, mely maga „termelte ki” saját öngyilkos merénylőit. Miért lett Nagy-Britannia az egyetlen ország a világon, ahol olyan öngyilkos merénylők akadnak, akik saját honfitársaik ellen fordulnak? Pedig egyike a legkisebb muszlim lakossággal bíró nyugat-európai országoknak. Németországban, Franciaországban, Hollandiában, Belgiumban vagy akár Dániában egyaránt nagyobb az iszlám hívőinek aránya. Igaz, a szélsőséges iszlám csoportok a szigetország területén toleránsabb politikai kultúrával találták szemben magukat.

A fenti kérdésre azonban nem ez a valódi válasz. Sokkal inkább az, hogy a britek gyűlölik országukat, Britannia utálja magát. Ez az önmegvetés mély, átható és mindenek felett rendkívül veszélyes – mint azt július 7-e be is bizonyította. Az iskolákban nem tanítják úgy a történelmet, hogy az büszkeséget ébresszen a brit szívekben, a kormány és a BBC rajongva beszél a „többiekről”, és meghőköl a brit kultúra puszta említése során. Az egyetlen dolog, amire szabad büszkének lennünk, az London multikulturalizmusa – más szóval az, hogy már csak nagyon kevés maradt benne abból, ami brit. De nem volt ez mindig így. Elég csak visszagondolnunk az 1851-es Nagykiállításra, vagy a száz évvel későbbi Brit Fesztiválra, amelyekből átütő erővel sugárzott a brit nemzeti büszkeség. De aztán a baloldal és a multikulturalisták hadat üzentek a társadalmat összetartó kohéziós erőnek, ami végül a munkáspárti Lord Parekh Nagy-Britanniát a „közösségek közösségének” nevező kijelentésében csúcsosodott ki. Az önmegvetés azonban rendkívül veszélyes, hiszen ha valaki utálja magát az inkább lenézést, mint szeretet vált ki másokból, így egy olyan ország, amely ennyire ki nem állhatja saját magát, hogyan várhatja el az újonnan érkezőktől, hogy azonosulni akarjanak vele, hogy közösségeibe akarjanak tartozni.

Pedig az ország önutálata éppoly alaptalan, mint amennyire egyedülálló. Britannia igenis nagy. Ez az esőmosta kis sziget az európai kontinens nyugati partjainál minden más országnál többet adott az emberiség számára. Bár lehet, hogy néha egy messziről jött ember rálátása szükséges ennek felismeréséhez. Egy norvég diplomata mondta nekem egyszer, hogy nekik az iskolában tanították – amit a mai brit fiatalok nem hallhatnak a gimnáziumban -, hogy a világ nekünk köszönhet olyan létfontosságú vívmányokat, mint az iparosítást, a demokráciát, vagy a foci. Azonban nem csak ezeket. A britek találták ki a ma hódító útját járó golfot, a krikettet, a modern tenisz szabályait, az itteni eső ihlette meg a benti tenisz, a ping-pong vagy a squash kitalálóit is. A feltalálók nemzete vagyunk, bár az, hogy mily mértékben, kevesünk tudatáig jut el. Stephenson a gőzmozdony feltalálója, Faraday, a első elektromos motor, Bell az első telefon vagy Baierd az első televízió megalkotója, Tim Berners-Lee az internet szülőatyja. Egyvalami közös bennük: mind britek voltak. De sorolhatnánk tovább a brit találmányokat: közlekedési jelzőlámpa, földalatti vasút, villanykörte, a gumiabroncs, a radar, a fémvázas esernyő, a zsebszámológép, a védőoltás, és mehetne ez így a végtelenségig. De a brit tudósok is elévülhetetlen érdemeket szereztek a természet nagy rejtélyeinek megfejtése terén is. Elég itt a gravitációt felfedező Newton, az elektromágneses sugárzást észlelő Maxwell, a DNS molekulákat először megfigyelő Watson és Crick vagy az evolúció elméletét kidolgozó Darwin nevét megemlíteni. De a britek nagyok voltak a politikai és a gazdaságfilozófia területein is. Legyen elég csak Adam Smithre, John Locke-ra, John Stuart Millre hivatkoznunk. De Nagy-Britannia kreálmánya az Egyesült Államok, Kanada, Ausztrália és Új-Zéland is. A kicsiny sziget még hitleri és a sztálini uralom legvadabb időszekeiben is ellenállt a zsarnokságnak, az egyetlen európai ország, mely mentes a tekintélyuralmi előzményektől. És ne feledkezzünk meg arról sem, hogy a világ népességének 1 százalékát alig kitevő brit lakosság volt az, aki ellátta a világot egy igazán globális nyelvvel.

Nagy-Britannia problémája tehát nem az, hogy túl kevés dologra lehet büszke, hanem épp az, hogy túl sokra. A multikulturalizmus pártolói azért fordulnak el a történelemtől, mert szerintük az kirekeszti az újonnan érkezőket. A brit történelemhez azonban mindenki csatlakozhat, éppúgy ahogyan azt a korábbi századok bevándorlói is megtették. Az ország önbecsülését az adhatja vissza, ha fejekbe jó mélyen elültetjük őseink történetét. Egy erős nemzeti tudatra van szükségünk, mely ellenkezőjének következményeit már megtapasztaltuk, és azok halálosnak bizonyultak.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány