« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Mi maradt az Unióból?
What’s Left of the Union?
By William Pfaff
The New York Review of Books, 14 July 2005


Az Európai Unió alkotmányát elutasító francia és holland népszavazás számos európaiban megkongatta a vészharagot. Az Unió ötven éves történetének legnagyobb kudarcaként értékelték az eseményeket. Az európai elittel való szembefordulásként, egy a gazdasági reformokkal szembeni lázadásként, mely veszélybe sodorta a közösségi fizetőeszközt. Az eredmények láttán Jean-Claude Juncker luxemburgi miniszterelnök, az európai tanács soros elnöke úgy nyilatkozott, hogy „mi, Európa vezetői már nem vagyunk elég erősek, hogy büszkévé tehessük az európaiakat”. A valóság azonban sokkal egyszerűbb. Csupán egy olyan krízisről van szó, amely az unió legutóbbi és soron következő bővítési körei kapcsán alakult ki. Egyszerűen arról, hogy a jelenlegi hat vagy esetleg tizenkét tagra kialakított struktúra már nem felel meg a huszonöt, huszonhét, vagy netán harmincöt tagállamot számláló közösség számára. Igaz, az alkotmány elutasítása rávilágított az európai elit lakosság irányában tanúsított megértésének hiányára is, de elsősorban mégis a már annyiszor alábecsült nemzeti érzés felülkerekedéséről kell beszélnünk. A „nem” így nem magára az Európai Unióra, mint létező politikai, gazdasági entitásra vonatkozott. A válság így előbb vagy utóbb felszínre került volna. A franciák és a hollandok csupán szívességet tettek az Uniónak, hogy előrehozták kitörését.

De nem csupán a franciák és a hollandok voltak azok, akik az Európai Unió jelenlegi működésével kapcsolatos nemtetszésüknek hangot adtak. Az Európával szemben amúgy is szkeptikus Nagy-Britanniában majdnem biztosra vehető volt a „nemek” többsége, ha sor került volna a referendumra. De a svéd lakosság 55 százaléka is azt követelte, hogy a parlamenti ratifikáció helyett inkább népszavazáson döntsenek az alkotmány sorsáról. (Nem kétséges, hogy az az 55 százalék melyik oldalra ment volna.) De a luxemburgi és a dán szavazások is erősen kétségesek lehettek volna, és ott van még a lengyel és a cseh lakosság közvélemény-kutatások szerint meglehetősen negatív hozzáállása is.

Ez a közhangulat jól mutatja a valóságos helyzetet, amelyet Európa vezetői nem vettek komolyan, vagy egyszerűen észre sem akartak venni. Az „öreg” Európa lakosainak nagy része nem volt jó véleménnyel az Unió legutóbbi bővítési köréről. De még inkább ellene vannak Románia és Bulgária csatlakozásának, nem is beszélve a volt jugoszláv tagköztársaságok, vagy a törökök belépéséről. De mit tehetünk ebben a helyzetben? Egy keletet és nyugatot ismét elválasztó új jaltai megállapodást nem hozhatunk. Ezen országok eltolása ugyanis óriási elkeseredettséget és mély belső válságot eredményezhet. A finomra csiszolt, financiálisan megfelelően támogatott eljárás, melyben mint az EU tagjelölt országai részt vettek, rendkívül eredményes volt számukra. Politikai és intézményi reformok mentek végbe, javult az igazságszolgáltatás színvonala, fejlődött a gazdaság, a modernizáció gyorsabb sebességi fokozatba kacsolt. De a franciák és a hollandok ítélete fényében a mechanizmus, melyen keresztül az EU a környező országokban ezeket az eredményeket eléri, saját magát fenyegeti. Az Unió integritását, továbbélését sodorja veszélybe az, hogy mindeninek felajánlják a tagságot. Az Európai Unió nem egy segélyszervezet. A francia és a holland szavazók megerősítették azt az alapigazságot, hogy egy politikai közösség – legyen az nemzeti vagy multinacionális - elsőszámú kötelessége, hogy szavatolja saját biztonságát, biztosítsa integritását, sikeres működését. Így az Európai Uniónak először is sikeresnek kell lennie. Majd csak ezután tud példát nyújtani a környező országok számára, de mint bebizonyosodott, a politikai reformok ösztönzésére a tagság ígérgetése nem járható út.

A másik ok, amiért a május végi, június eleji francia ill. holland referendumok kudarccal zárultak, az az, hogy a szívekben és a fejekben összekeveredtek a hazai és az európai problémák kapcsán kialakult érzelmek és képzetek, amelyek végül egy európai üggyel kapcsolatos véleménynyilvánításon csapódtak le. Franciaország kormányválsággal küzd, melynek oka a 10 százalék fölötti munkanélküliség, amihez pedig az elhibázott programok, a gazdasági és társadalmi reformok folytonos halogatása vezetett. A politikusok azonban csupán a soron következő elnökválasztással vannak elfoglalva. Hollandiában is hasonló a helyzet, ahol egy gyenge támogatottságú kormánykoalíció próbál úrrá lenni az ország agg politikai rendszerének válságán. A németalföldi országban ugyanis évszázadok óta a katolikus és a protestáns egyház közötti hatalommegosztás jelentette a politikai stabilitás alapkövét. Mára az egyházak jelentőssége háttérbe szorult, de a bevándorlók tömegei megváltoztatták a társadalom összetételét (ennek fő oka, hogy nem kérték tőlük számon a holland értékeket, így nem asszimilálódtak). A hollandok türelme azonban a végéhez ért, miután 2002-ben meggyilkolták a népszerű radikális politikust, Pim Fortuynt, majd tavaly Theo van Gogh - egy a muszlim nők alávetettségéről szóló film készítője - lelte halálát. Így míg a franciák a népszavazáson elnökük, Jacques Chirac ellen, addig a hollandok az újabb bevándorlók ellen szavaztak. Egyiknek sincs semmi köze az EU-hoz.

Pedig az Európai Unió életre hívása és működése egy hihetetlen teljesítmény volt. Az alapító tagoknak és az utána csatlakozóknak ötven éves kemény küzdelmükbe került, hogy ismét összebékítsék a kontinens népeit. Ezt nagylelkűséggel, a nemzeti szuverenitás egy részének feláldozásával érték el, valamint azzal, hogy hajlandóak voltak pénzt áldozni a szegényebbek, az újonnan csatlakozottak felzárkóztatása érdekében. A céljuk a béke, majd a gazdasági és társadalmi fejlődés biztosítása volt. Az alkotmány elutasításával ez az Európa természetesen nem kerül veszélybe, a jelenlegi politikai reformok pedig gyorsan kiheverik a megrázkódtatást. Strukturális változtatásokra azonban szükség van. Így a legelképzelhetőbb az lenne – tudván, hogy az integrációnak számos szintje létezik -, hogy egyes országok maguk határozzák meg, mely közösségi együttműködésben kívánnak részt venni. Az eurozóna, vagy a schengeni egyezmény már eddig is így működött.

Ami pedig az Egyesült Államok számára fontos lenne, az az, hogy Európa erős legyen, de mint szoros szövetséges. Washington nem szeretne olyan Európát látni a világ geopolitikai térképén, mely mint önálló hatalmi centrumként lép föl esetlegesen épp Amerikával szemben. Így Washingtonban szívesen fogadják a válságot, melyben Franciaország pozíciói egyre inkább gyengülnek a régi szövetséges, Tony Blair javára, de nem örülnek annak, hogy Európa kapui bezárultak a többi volt szocialista ország és a törökök előtt. Amit Amerika biztosan nem szeretne, az egy saját hatalmi ambíciókkal bíró Európa, pedig úgy tűnik, hogy egy ilyen típusú közösség lesz az, amely túl fog jutni a jelenlegi válság akadályain.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány