« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Hollywood a globalizáció korában
Hollywood ŕ l’čre de la production globalisée
Harvey B. Feigenbaum
Le Monde Diplomatique, Aout 2005


Hollywood – filmbirodalom. Az asszociációt csakis annak köszönheti, hogy mindig lépést tartott az uralkodó gazdasági modellel. Újabban azonban a mozik üresek, a DVD-k se fogynak, veszélyben a gazdasági terület.

A születés

1914 felé számos filmstúdió települt Hollywood-ba, Los Angeles külvárosaiba, és Kaliforniába. Többnyire zsidó származású befektetőkből állt, kik kereskedelmükkel mindenek előtt a szegényebb környéket célozták meg. Miközben Európában a mozi eleinte kuriózumnak számított, aztán pedig a művészet felé orientálódott, az Egyesült Államokban már a kezdetektől fogva csak a pénzt látták benne, vagyis a fogyasztó tömeget. Egy olyan országban, amely tele van bevándorlóval, kik számos különböző nyelvet beszélnek, a némafilmek könnyen népszerűvé válhattak. Eleinte a nézők bármilyen filmre beültek, utána már nem volt kielégítő csupán a mozgó kép. A szakmának fejlődnie kellett. Kezdetben nem lehetett műfajokat elkülöníteni, hanem csak a karakterekre koncentráltak. Így alkotta meg a filmipar a sztárrendszert, mellyel a siker garantált.

A verseny

Egy olyan kort, amelyben a nagy monopóliumok, mint a Ford, vagy mint a Standard Oil olajtársaság uralják a gazdaságot, a vertikális integráció jellemez. Bizonyos vállalkozók, mint Adolf Zukor és Marcus Loew (a Paramount alapítói), mielőtt filmgyártásba kezdtek volna, filmszínházakat építtettek. A terjesztés és a termelés így egyidejűleg működhetett. A sztárrendszer és a vertikális integráció kombinálása lehetővé tette olyan nagy stúdiók létrejöttét, mint a Metro Goldwyn Mayer Incorporated, a Warner Bros, a Twentieth Century Fox, a Paramount, a United Artists, vagy az RKO. 1948-ban a vertikális rendszernek a Paramount vetett véget, és az 50-es évek elején, a televízió születése új korszakot nyitott.

A televízió kezdetben a rádiózás modelljét követte. A nagyrészt élőben sugározott műsorok programját vállalatok szponzorálták, és a reklámoknak köszönhetően ingyen voltak elérhetőek. Elindult a verseny a televízió és a mozi között. Hollywood-nak újítania kellett, ami a technológiát illeti: széles vászon, minél színesebb filmek, külföldi témák.

A 70-es évek elején az integrális vertikáció elkerülése végett az FCC (Federal Communications Commission) megtiltotta a csatornáknak saját műsorok létrehozását. A rendeletet 1991-ben törölték. Hogy kisebb legyen az árrobbanás veszélye, a stúdiók független termelőkkel kötöttek partnerséget, így igencsak kitágult a szerepkörük. Mint egy speciális bank, mások által szervezett projektekbe fektettek be, és közvetítőül szolgáltak. A hollywoodi filmprodukció egy nagyon erős ipari területté vált, főleg, hogy gyakran több stúdió fogott össze a siker érdekében.

Az árrobbanás

Ha a hajdani filmipart összehasonlítjuk más iparágakkal, érdekes különbségeket találhatunk. Többek közt abban különbözik pl. a fordista gazdaságtól, hogy egy terméknél sokkal nagyobb a bukás veszélye. Ez annak köszönhető, hogy a filmek egységes minta szerinti gyártása az egyediség akadályába ütközhet. A 80-as évek végére az iparág már nemzetközi, Hollywood így a térbeli szétszórás modelljét követi. (Később a stúdiók épp ezt a szabad mondializáló tendenciát vádolják hanyatlásukban.) A televízió mindennapivá, így a mozi egyre különlegesebbé vált. Napjainkban már egy film a tízből kereskedelmi sikernek számít. A 90-es évek végére azonban minden egyes film kiadásai oly mértékben megnőttek, hogy az amerikai nézők már nem tudtak megfelelő jövedelmezőséget biztosítani. Persze a filmipar mindigis magában hordozott egy nemzetközi dimenziót. Már az első filmeket is gyakran megvette egyszerre több más ország is. Amerika is rengeteg filmet importált Franciaországból, de a két világháború lehetőséget adott Hollywoodnak arra, hogy végleg meghódítsa az európai piacot.

Két okból volt kénytelen az amerikai mozi globalizálni iparát: egyik az árrobbanás, a másik pedig az újabb igény arra, hogy a mozi minél jobban eltávolodjon a televíziótól. Nem is tudunk jobb magyarázatot találni az inflációra, mint a delokalizáció. A technológia fejlődése olyannyira lecsökkentette a telekommunikáció és a szállítás költségeit, hogy Hollywood számára elkezdődött a mondializáció, és a külföldi termelés (runaway production) korszaka. Canada így lett az elsőszámú kedvezményezett. Számos előnyei vannak a nagy stúdiók számára: földrajzi közelség, az észak-amerikai városok közt lévő hasonlóság, jó kapcsolatok, és leginkább a kanadai dollár gyengesége és az Ottawának köszönhető adócsökkentés. Ám a jelenség nem áll meg Észak-Amerikánál. A Titanic forgatásához a Fox hatalmas stúdiót létesít Mexikóban, ahol a törvények igencsak kedvezőek a befektetők számára. Hogy az amerikai filmiparhoz közel kerüljön, maga az ausztrál állam támogatta a stúdiók létesítését, ami ahhoz vezetett, hogy az ausztrál filmipar végül képtelen volt a hollywoodi mellett érvényesülni. Európában hasonló a helyzet, ami delokalizációt illeti; itt a poszt-kommunista országok felé irányul. A Cseh Köztársaság csak úgy habzsolja a hollywoodi termékeket. Romániában a köztudottan nevetségesen olcsó munkaerő miatt magas költségű filmeket lehet előállítani, ilyen pl. a Hideghegy (Cold Mountain - Anthony Minghella, 2003), egy kosztümös film, amely a szecessziós háborúról szól.

Hollywood, mint nemzetközi cég, új munkamegosztással bír. Az elismert színészek, forgatókönyvírók, rendezők és operatőrök a kaliforniai tendenciát követik, míg a kisebb szabású filmek csapatai egyre nehezebben találnak munkát. Ezért a kevésbé szennyező, nagyobb eszmei értékű produktumok csak váratlanul adhatnak egy bizonyos pluszt a elhollywoodosodott országoknak. A világtól való függés tehát a film témáját is irányítja. A nagy produkciók költségvetése 50 millió eurós nagyságrendű, nem számítva a reklámot, amely még 50 millió. Az ilyen mértékű beruházásokra nem mindig akad lehetősége a belső piacnak, így a bevételek felét a külső piac képezi. A stúdiók pedig csakis a legeladhatóbb filmekre koncentrálnak, vagyis az akciófilmekre, és a túlsztereotipizált romantikus filmekre. Komolyabb forgatókönyvekről már szó sincs.

Ha tehát Hollywoodot népbutítással vádoljuk, az csakis a liberális mondializáció számlájára írható. De mindez nem elveszíteni látszik varázsát? Hiszen már az olyan filmek fogadtatása, mint a Világok harca (Steven Spielberg) sem kielégítő készítőik számára. Az óriások már nem szégyellik bevallani: bajban vannak.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány