« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

A bizottság, amely irányítja a világot
Inside the Committee That Runs the World
By David J. Rothkppf
Foreign Policy, March / April, 2005


2001. szeptember 11. gyökeres változtatásokat hozott magával George W. Bush elnök nemzetbiztonsági stábjában. A különböző csoportok közötti rivalizálás eredményeként meghasadt a republikánus külpolitikai establishment és a párt holdudvarához tartozó alapítványok kapcsolata is.

Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági közösségének belső tagjai – a Nemzetbiztonsági Tanács tagjai és helyetteseik, valamint az elnök közeli tanácsadói – napjainkban olyan bizottságot alkotnak, mely talán a legerősebb és leghatalmasabb a világtörténelemben. E kör több forrással, politikai befolyással és cselekvési lehetőséggel rendelkezik, mint ezidáig bármely hasonló csoport. Ezzel egyidejűleg Washington egyetlen párt általi befolyásolása ma szintén példa nélküli méreteket ölt. Két választás során a Republikánus Párt megszerezte a Fehér Házat, a Szenátust és a Képviselőházat is. E politikai monopóliumnak ugyanakkor az is jellegzetessége, hogy legbefolyásosabb személyiségei érzékelhetően megkülönböztethetők az erőtől (azaz a párttól), amely a hatalom hátterét adja.

Érdekes az az ideológiai vita ill. nézetkülönbség is, amely az idősebb és az ifjabb Bush külügyi stábja között alakult ki. Előbbieket a Nemzetbiztonsági tanács egykori vezetője, Brent Scowcroft, míg utóbbiakat az alelnök Dick Cheney, Donald Rumsfeld és Condi Rice fémjelzi leginkább. Scowcroft az idősebb Bush stábját „tradicionalistáknak”, míg a fiatalabbét „transzformalistáknak” nevezi, de él a pragmatista – neokonzervatív ill. internacionalista – unilateralista megkülönböztetés is. Egy másik megfogalmazás szerint a korábbiak, akik levezényelték a Hidegháború végét és az újak, akik levezénylik a terror elleni háború elejét. A dolog iróniáját az adja, hogy e külügyi specialisták legnagyobb része nem is olyan rég még egy csapatot alkotott. Mi történt?

A Nemzetbiztonsági Tanácsot (National Security Council) 1947-ben hozták létre, hogy egységesítse és hatékonyabbá tegye az elnököt körülvevő külügyi stábot, válaszul Franklin Roosevelt ad hoc jellegű menedzselési stílusára. Utóbbi ugyanis nem bizonyult eléggé befolyásosnak. Az NSC az 1970-es években jutott el eddigi történetének csúcsára, s ekkor – Kissinger, Scowcroft és Brzezinski idején - tett szert a legnagyobb hatalomra. A tanács befolyása ettől kezdve folyamatos volt, s végig ellensúlyt képezett a Külügyminisztérium és a Védelmi Minisztérium döntéshozóival szemben. Erre lehetőséget biztosított, hogy az NSC viszonylagos szabadsággal rendelkezik a minisztériumi szervekkel szemben. Ráadásul a tanács tagjai közül egyiket sem a Szenátus nevezi ki, s nem is esik annak befolyása vagy ellenőrzése alá. Így a Nemzetbiztonsági Tanács a politikacsinálás olyan terepévé vált, ahol a döntéshozók megkerülhetik a Kongresszus nehézkességét és a washingtoni bürokrácia különböző csatornáit.

Az NSC hatalma ugyanakkor a Hidegháború vége óta újra terjeszkedőben van. Ennek oka, hogy 45 éven át a tanács döntéseinek legfontosabb szempontja az esetleges szovjet válaszlépés volt, ma azonban már mint a világ egyetlen szuperhatalmának döntéshozatali szintje tevékenykedik. Szeptember 11. pedig az NSC-nek is új dinamikát adott. Condi Rice tanácsba kerülésével Bush legközelebbi bizalmasa is a kör része lett, még erősebbre szőve annak szálait az elnökhöz (akivel Rice naponta mintegy hat órát tölt). Az ő víziói, elképzelései az elnök külpolitikai szerepéről és az NSC jelentőségéről komoly tapasztalatokon nyugszik, hiszen Rice korábban a tanács háttérszemélyzetéhez tartozott és hosszú éveket töltött Scowcroft jobbkezeként is. Condi befolyásán keresztül a különböző konzervatív külpolitikai csoportok közötti hasadás középpontját képezte, mint egykori tradicionalista mentorának tanítványa és mai transzformalista főnökének tanácsadója. Amikor korábbi felettesei a mai iraki szerepvállalást bírálják, tőlük immár tökéletesen függetlenedett külügyi gondolkodóként utasítja vissza a vádakat, s az elnököt a Fehér Ház „a leginkább stratégiai gondolkodású” lakójának nevezi, akivel valaha dolga akadt.

Colin Powell korábbi külügyminiszter szerint, aki mindkét Bush adminisztráció alatt fontos pozíciót töltött be, a különbség apa és fia között egyértelmű: míg a fiatalabb a legtöbb kérdésben szinte éjjel-nappal kész a cselekvésre, az idősebb Bush esetében ez egy kiérleltebb folyamatot jelentett. Powell szerint a 41. elnök esetében a tunyának ható navigációs rendszer mellé sokkalta lenyűgözőbb intellektuális háttér társult. „Az elnök tudta, mit akar és azt is, hogy mit akar hallani: azt, hogy mindezt hogyan érjük el.”

A fiatal Bush ismerői egyik legfontosabb tulajdonságaként írják le döntésképességét. Scowcroft szerint: „Az igazán különleges kérdés az, vajon mi történt volna, ha nincs 9/11. Bushnak ugyanis egyértelmű, hogy missziója van a maga és a mögötte álló erő számára. Ő valahol azért lett elnök, hogy ezt a háborút a terror ellen lefolytassa.” Az egykori NSC vezető szerint minden, a jelenlegi Fehér Házzal kapcsolatos probléma alapja az, hogy „Ha valaki mélyen hisz abban, hogy ő képviseli az egyetlen és a teljes igazságot, akkor az már egyfajta eltávolodás – éppen a valódi igazságtól.” Példaként erősen fogalmaz: „Aktívan dolgozunk a demokrácia exportálásán, miközben ha önvizsgálatot tartanánk, számos olyan vezetőre akadnánk Amerikában akiről mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy demokratikus.” Véleménye szerint „velük nem tudsz vitába szállni, mert úgy gyakorolják pragmatizmusukat, hogy közben kizárják abból a kritikákat.”

Az NSC egykori és mai belső körei közötti törésvonalak természetesen a kulcsszereplők személyiségével és vezetési stílusával is szorosan összefügg. A mai NSC-t leginkább a harmónia hiánya különbözteti meg az idősebb Bush alatti csapattól: a tanács ma jóval heterogénebb összetételű. Munkájának összehangolása főtanácsadóként Rice feladata volt, aki - pontosan a széttagoltság miatt – az elnöki céloknak külön-külön, ám a korábbiaknál sokkal erőteljesebben rendelte alá az egyes tagok munkáját. Condi már-már az elnök külpolitikai ügyekben illetékes alteregójaként működött. Ennek megfelelően elérte, hogy a nemzetbiztonsági közösség „öregura”, azaz a Külügyminisztérium csupán a lehető legkisebb befolyással rendelkezzen. Powell maradék politikai erejét így már csak az jelentette, hogy kezdetektől nagyobb népszerűséggel és elfogadottsággal bírt az elnöknél a lakosság körében. Végül azonban a veszte is ez lett, hiszen túlzott különállását az elnökhöz mindig lojális erők hamarosan a félreállítására használták fel. Történetének igazi tanulsága azonban az, hogy egy olyan világban, ahol a sebesen változó körülmények miatt kulcsfontosságú a gyors döntéshozatal képessége, egy olyan bürokratikus intézmény, mint a Külügyminisztérium, nem képes valódi befolyást gyakorolni a folyamatokra. S bár Powell tudta ezt, az intézményi tulajdonságokon nem volt módjában változtatni.

Egyesek a volt külügyminiszter kormányon belüli érvényesülésének legnagyobb akadályát a Cheney-Rumsfeld együttműködésben látták. Ahogy az alelnök gyakran viccelődik: „Amikor ránézek Donald Rumsfeldre, egy nagyszerű védelmi minisztert látok magam előtt. Amikor ő néz rám, Donald Rumsfeld korábbi asszisztenség látja.” Vagy ahogyan egy külső megfigyelő megfogalmazta: „Amikor együtt látod őket valahol sosem tudod megállapítani, ki kinek dolgozik éppen.” Henry Kissinger egyenesen a legkönyörtelenebb embernek nevezi Rumsfeldet, akivel valaha kormányzati körökben találkozott. Ez pedig egy olyan megállapítás, melyet szinte senki sem vitat. Ugyanakkor sokan hozzáteszik: a védelmi miniszter emellett kivételes intelligenciával bír, kőkeményen dolgozik és minden képessége megvan, amelyre csak szüksége lehet.” Ami azonban még ennél is fontosabb: kivételesen szoros barátsága a történelem egyik legnagyobb hatalmú alelnökével Rumsfeldet a kormány egyik legfontosabb gravitációs központjává teszi, aki Condira, Andy Card Fehér-Házi személyzeti főnökre, Cheneyre és magára az elnökre is képes közvetlenül hatást gyakorolni. Nem véletlen hát, hogy számos tapasztalt külügyi tisztségviselő a nemzetbiztonsági közösség számos területén elsősorban a védelmi miniszter tevékenységétől frusztrált. Ez a csípős viszony pedig mára már legendás. Egy név nélküli NSC-tisztségviselő szerint „Rumsfeldéket senki sem kontrollálja, az egész egy véget nem érő rémálom.”

A már említett barátság „másik fele”, Dick Cheney szintén a „bizottság” egyik fő dinamizáló ereje. Ő rendelkezik a legnagyobb saját külpolitikai stábbal (mintegy 35 fővel) az Egyesült Államok történetének alelnökei közül (nagyobbal, mint annak idején John F. Kennedy elnöké volt). Emellett kiterjedt asszisztensi és beosztotti hálózatot tart fenn minden területen, melyet Lewis „Scooter” Libby stábfőnök felügyel. Rice szerint azonban még mindig Cheney hivatala rendelkezik azzal a rendkívüli előnnyel, amely az alelnök körüli bürokrácia kis méretéből ered. Mások az alelnöki stáb megbeszéléseit azért emelik ki az egyéb magas rangú hivatalok döntéshozatalai közül, mert nyilvánvalóan itt érezhető a legnagyobb belső szabadság és őszinteség – a többinél sokkal inkább elzárva a közfigyelemtől.

Összességében a belső nemzetbiztonsági kör minden szeglete egy-egy külön világ, s az igazi kérdés, hogy a következő négy esztendőben sikerül e mindezek törekvéseit úgy összeegyeztetni, hogy az lehetővé tegye a sikeres amerikai külpolitikát.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány