« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Megadni az igazságnak azt, ami neki jár
Giving Justice Its Due
By George Perkovich
Foreign Affairs, July/Augst 2005


George W. Bush amerikai elnök második „székfoglaló” beszédében ismét központi helyet kapott a külpolitika sarokkövének számító szabadság erejének hangsúlyozása. Régóta tartja magát az az amerikai álláspont, hogy a szabadság az emberi létezés egy olyan természetes velejárója, amely nagymértékben hozzájárul a nemzet biztonságához és prosperitásához. Nem járnak helyes úton azok a kritikusok, akik az elnököt a morális alapokra helyezett külpolitika miatt bírálják - hiszen az amerikai politikában az erkölcsi dimenziók már az állam alapítása óta központi szerepet játszanak -, de azoknak már igazuk van, akik egyedül a szabadság előnyben részesítésének vádjával illetik a Bush-adminisztrációt. Az igazságosság ugyanis éppoly fontos alapítói erkölcs.

Napjainak Amerika-ellenessége döntően két forrásból ered: az egyik az iszlám radikalizmus, a másik pedig azok csoportja, akik Washingtont hibáztatják a globalizáció destabilizáló és egyenlőtlenségeket fokozó hatása miatt. A maga módján mindkét csoport attól tart, hogy az Egyesült Államok által az egekig emelt szabadság a gyakorlatban egy privilégizált, gazdag szűk csoport uralmát jelentheti az elszegényedett tömegek felett. Mindkét irány a kommunizmus korábbi érvrendszerét követi, mely a társadalmi igazságosságot tette jelszavának, kizsákmányolás nélküli világot ígért, melyben senki sem lehet vesztes. Csak éppen ellenlábasa, a nyugati világ volt képes közelebb kerülni ezen ígéretekhez a gyakorlatban. De a Szovjetunió összeomlása után az Egyesült Államok a szabadság eszméjére vezeti vissza hidegháborús győzelmét, és a szabad piacot, a politikai szabadságot tartotta az univerzális fejlődés kulcstényezőjének. Pedig az egyenlőség és az igazságosság éppoly fontos szerepet tölt – és töltött – be ebben.

Robert Pape, a chicagoi egyetem professzora szerint hét megoldatlan probléma táplálja napjaink öngyilkos merénylőinek tevékenységét. Ezek a következők: az amerikai és francia csapatok libanoni jelenléte, a nyugati-parti és a Gáza-övezetbeli izraeli megszállás, a Sri Lanka-i tamil felkelés, a Törökországtól függetlenedni kívánó Kurdisztánért folyó harc, a csecsenföldi orosz és a kasmíri indiai megszállás valamint az amerikai jelenlét az Arab-félszigeten. Ezt a sort bővíti nyolcadikként az iraki konfliktus is. Mindegyik esetben az a közös cél mozgatja a felkelőket, hogy eltávolítsák a véleményük szerint igazságtalan okokból az adott területen állomásozó idegen csapatokat, vagy hogy letörjék az ellenségként megnevezett fél meg nem alapozott ambícióit, mely az adott terület feletti szuverenitás gyakorlására irányul. Ezen célok pedig a helyi lakosság körében széles támogatottságot élvez, hiszen nemzeti érzéseikre hajaz. Így az igazságtalanságot és az elnyomást hangsúlyozó retorika hallgató fülekre talál a helyi társadalom részéről, amely a terroristák fontos rekrutációs bázisát adja, és amelyre a merénylők oly gyakran hivatkoznak. Így tehát „a hajlandók koalíciója” két fronton kell harcba szállnia a terrorizmussal szemben. Egyrészt közvetlenül a terroristákkal szemben, akiket le kell szerelni, el kell fogni vagy meg kell ölni. A második ehhez kapcsolódik, bár jóval szélesebb síkon zajlik, és célja, hogy a muszlim közösséget rávegye arra, hogy elhatárolódjon mindazoktól, akik a célok elérése érdekében az erőszak eszközéhez nyúlnak. Bush elnök úgy véli, hogy a szabadság felszínre juttatásával lehet e téren sikereket elérni, valójában azonban ezzel csak azt érik el, hogy felerősödnek a felszabadított arab és egyéb moszlim közösségek sértett igazságérzetének hangjai. Még inkább felszínre kerül az amerikaellenesség, hiszen úgy vélik, hogy a Korán alapjain nyugvó kultúrájuk sarokköve az igazságosság – mely minden más értéket maga mögé utasít -, míg Amerikáénak nem.

Az Egyesült Államok külpolitikáját négy fő váddal illetik az iszlám világában. Az első, és talán legfontosabb érv az, hogy Washington a térség stabilitása érdekében támogatásban részesít olyan rezsimeket, mint a szaúdi, egyiptomi pakisztáni vagy az üzbég kormányok. A hosszútávú megoldás érdekében így Amerikának gazdasági és diplomáciai erejét arra kellene használnia, hogy elősegítse a demokratikus elveket valló helyi aktorok megerősödését, és tegye ezt mind addig, míg azok alkalmasak nem lesznek arra, hogy valós alternatívát nyújthassanak a status quo megváltoztatásához. Ahol pedig ilyen erők nincsenek – mint például Üzbegisztánban -, ott az Egyesült Államoknak nyomást kellene gyakorolnia a kormányra a nemzetközi szerződésekben szavatolt emberi jogok tiszteletben tartása érdekében. Washington látszólag megkérdőjelezhetetlen Izrael-barátsága a második olyan kérdés, mely komoly ellenszenvet vált ki az iszlámhívők körében. Ezen ellenérzés magából a zsidó állam létéből fakad. Természetesen az Egyesült Államok nem állhat ezen érvek mellé, de bizonyos kérdésekben – mint a Jeruzsálem, vagy a nyugati-parti telepek sorsa – a külügyminisztériumnak át kellene gondolnia Izrael-politikáját. A harmadik „vádpont” az, hogy Amerika szemet huny az Oroszországban, Kínában és Indiában élő muzulmánokat ért sérelmek felett. Ezek persze az adott ország hatáskörébe tartozó ügyek, de nem lenne elképzelhetetlen, hogy az amerikai kormány nyomást gyakoroljon Pekingre, Moszkvára és Új-Delhire, hogy az garantálják az emberi jogokat kisebbségeik számára, és hogy nagyobb fokú önrendelkezést biztosítsanak nekik. És végül az Arab-félszigeten állomásozó amerikai csapatok jelenléte által kiváltott imperializmus vádja. Az Egyesült Államok külpolitikájának felülvizsgálata e téren is előrelépést hozhat.

Mindezen speciálisabb részterületek mellett a terrorizmus ellen folytatott harc mögött húzódó érvrendszerben is hangsúlyeltolódást kellene eszközölni az Egyesült Államoknak. A szeptember 11-i támadásokat épp azért ítélte el mindenki az eddigieknél jóval nagyobb mértékben, mert rendkívül magas volt a civil áldozatok száma. Így egy olyan harc, mely fókuszában a civilek ellen elkövetett igazságtalan erőszak áll, nagymértékben hozzájárulhat ahhoz, hogy a muszlim többséget végképp elidegenítsék a globálisan dzsihád szélsőséges kisebbségi csoportjaitól. Ehhez azonban az Egyesült Államoknak erkölcsileg is az ellenség fölé kell emelkednie, nem szabad megengednie magának, hogy akcióinak ártatlan muzulmán hívők essenek áldozatul. Ellenkező esetben az igazságos, csupán militáns szervek ellen folytatott harc puszta jelszóvá, képmutatássá válik.

A terrorizmus és a muszlim társadalom globális főáramlattól történő elidegenedésének a megállítása az amerikai külpolitika előtt álló legnagyobb kihívás, mely megoldása érekében nem lehet megkerülni a globalizáció elutasításának kérdését. A világ ugyanis úgy tekint a globalizációra, mint egy amerikai termékre, mely Afrikában, Ázsiában vagy Latin-Amerikában emberek megélhetését teszi tönkre az által, hogy a globális munkamegosztás rossz oldalára kerültek. A nemzetközi gazdasági életben tapasztalt igazságtalanságok szinte a világ minden közösségét érinti, A cél tehát az lenne, hogy a fejlett világ országai - de leginkább az Egyesült Államok – nem kis empátiáról tanúbizonyságot téve elkezdjenek munkálkodni azon, hogy orvosolják a rendszer hiányosságait, vagy legalább jobb színben tüntessék fel magát a globalizációt. Mert végülis - mint ahogyan azt egy dubai üzletember mondta egykor -, „teljesen mindegy, hogy hogyan hívod, demokráciának vagy valami másnak. Az emberek elsősorban gazdasági fejlődéstét szeretnék látni, egy igazságos világban akarnak élni, mégpedig megfelelő anyagi körülmények között. Ha mindezen kívánalmak teljesülnek, mindegy hogy minek nevezed a rendszert.”

A szabadság és a szabad piacok erejének hangsúlyozása így hozhat végső megoldást, figyelmen kívül hagy egy alapvető emberi szükségletet: az egyéni igazságérzet kielégítésének vágyát. Lehet, hogy Bush elnök nem vette észre, de elhangzott második „székfoglaló” beszédében, a nyugati világ politikai filozófiájának egyik alaptétele: „nincs igazság szabadság nélkül”. A szabadság tehát csupán eszköz a végső cél, az igazságosság elérése érdekében.




© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány