« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

Kereskedelmi harc Kínával?
A Trade War with China?
By Niel C. Hughes
Foreign Affairs, July/August 2005


A sas és a sárkány

Az amerikaiakat egyre jobban aggasztja Kína növekvő gazdasági ereje. Amíg Kína folyamatosan kilenc százalék fölötti éves növekedési mutatóval büszkélkedhet, az Egyesült Államok azzal vádolja az ázsiai óriást, hogy ellopja az amerikaiak munkahelyeit, hogy a dollárhoz mérten tartósan alulértékeli a yuant, hogy exporttöbbletét tisztességtelenül alacsony áron értékesíti a világpiacon, hogy munkajogi szabályokat sértve tartja alacsonyan a termelési költségeket, és hogy nem tesz eleget a Kereskedelmi Világszervezet (WTO) követelményeinek. A vádak csekély mértékben állják meg a helyüket, azonban az őket tápláló félreértések egy Kína és az Egyesült Államok közötti kereskedelmi háború előtt nyitották meg az utat. Ami azt illeti, az Egyesült Államokba irányuló kínai export 60 százaléka külföldi - jelentős hányadban amerikai - tulajdonban lévő cégektől származik, amelyek a piaci verseny hatására, a termelési költségek csökkentése, és ezáltal alacsonyabb fogyasztói árak és magasabb osztalékok biztosítása érdekében döntöttek úgy, hogy termelésüket a tengerentúlra helyezik át. Az olyan amerikai importőrök pedig, mint a Wall-Mart vagy a Hallmark, elég erős pozícióval rendelkeznek Kínában ahhoz, hogy a lehető legalacsonyabban tarthassák költségeiket. (A Wall-Mart egyedül 18 milliárd dollárt költött kínai termékekre a 2004-es év folyamán, így a cég Ausztráliát, Kanadát és Oroszországot is megelőzve Kína nyolcadik kereskedelmi partnere lett).

Tehát ki is áll valójában az ázsiai ország óriási külkereskedelmi-mérleg többlete mögött? Az amerikai importőrök, a fogyasztók, akik megveszik az olcsó termékeket, és a profitot követelő részvényesek. Egy kereskedelmi háború eszkalálódása óriási veszteséget jelentene mind a kínai, mind az amerikai fél számára, ami leginkább a fenti csoportokat sújtaná.

Nyomás a yuan felértékelése érdekében

A Kína elleni fő amerikai vádak egyike - amelyhez később Japán és Dél-Korea, Kína fő ázsiai kereskedelmi partnerei is csatlakoztak - a két ország fizetőeszköze közötti kapcsolat téves értelmezéséből fakad. Egyesek szerint ugyanis a dollárhoz igazított yuan alulértékeltsége, és az ebből fakadó tisztességtelen export-árelőny a fő oka az Egyesült Államok egyre csak növekvő kereskedelmi mérleg-deficitjének. Mások azt emelik ki, hogy a közvetlen működőtőke beáramlása és a kereskedelmi mérleg többlete következtében felhalmozódott óriási mértékű külföldi valutatartalék áll a yuan alulértékeltsége mögött.

Kínával azonban nem az a fő gond, hogy manipulálja a valutaárfolyam rendszerét, hanem sokkal inkább az, hogy túl nagy a központi adminisztratív szabályozástól való függése. Egy tökéletes piacgazdaságban a rögzített árfolyam és a valutatartalék magas szintje rohamos ütemben növeli a pénzállományt, ami növekvő inflációhoz vezetne. De ez itt nem történhet meg, ugyanis a kulcsfontosságú ágazatokban mind a kibocsátás, mind az árszínvonal központi szabályozás alatt áll. Így ha a monetáris expanzió megnöveli a kereslet - egyre magasabb szintre nyomva a kibocsátást, a gazdaság felpörgése - a kormányzati beavatkozásnak hála - nem jár az infláció várt növekedésével.

Egyesek így a yuan lebegtetése mellett teszik le a voksukat. De elemzők véleménye szerint ezzel olyan mértéket öltene a betétek kivétele a kínai bankokból, hogy az az ország egész bankrendszerét destabilizálhatná. Ennek a veszélynek azonban a kormány nem tenné ki az ország gyors fejlődést mutató fiatal tőkepiacát, melyet a WTO-tagság követelményeként 2007-re teljesen meg kell nyitnia a külföldi tőke előtt.

Egyre erősebb tehát a kínai vezetésre nehezedő nyomás a yuan felértékelése érdekében, ennek azonban a kormány nem tesz eleget. Egy valutafelértékelés ugyanis tovább növelné a spekulatív tőke mértékét, amely az ingatlanpiaci befektetések, tőzsdepiacok felé áramlik vagy informális magánhitelek formájában realizálódik. A kormánytisztviselők azonban azt hangoztatják, hogy végső céljuk a konvertibilis valuta megteremtése, amit egy a rugalmasabb árfolyam-rendszer felé mutató fokozatos és biztonságos átmenet során kívánnak elérni. És semmi sem utal arra, hogy ne tartanák ehhez magukat. Peking inkább úgy döntött, hogy nagyobb szabadságot biztosít a tőkemozgások számára, míg az árfolyam rugalmasabbá tételét háttérbe szorítja. A módszert az IMF szakértői is kritikával illették. Véleményük szerint a flexibilis valuta megteremtése épp hogy előfeltétele a tőkepiacok megnyitásának. De a kínai átalakulásokat két jelszó vezényli: óvatosság és kísérletezés.

Új kölyök a grundon

A jelenlegi támadások mentén egy teljesen más kép rajzolódik ki Kínáról mint tíz évvel ezelőtt. Az ország 2001-ben tagja lett WTO-nak, mely következtében jelentős mértékben csökkentette vámtarifáit, így a világ vámokkal legkevésbé védett fejlődő országa lett. (2002-közepére 2600-féle, a WTO-csatlakozási szerződéssel össze nem egyeztethető adminisztratív kereskedelmi korlátozást töröltek el, vagy módosítottak). A csatlakozás iránti elszántságot jelzi, hogy Kína hajlandó volt számára olyan súlyos feltételeket is elfogadni, amelyek már a WTO alapelveivel is szemben álltak. Ezek közül a legszembetűnőbb az, amely lehetőséget nyújt a többi WTO tagállam számára, hogy „nempiaci” szereplőként tekintsen a kínai gazdaságra. Ez azt jelenti, hogy azon államok, melyek dömpinggel vádolják Kínát, termékeiket nem kötelesek ott a valódi piaci áron megjelentetni - vádemelés mellett ezzel is sújtva a kínai exportőröket. Ehelyett előállhatnak más, a WTO által megfelelőnek minősített nemzeti piacokon alkalmazott árszinttel. Kína azonban igyekszik kitörni a szorításból, és egyéni megállapodások keretében már vagy egy tucat országgal elítéltette a fenti módszert, az Egyesült Államok és az Európai Unió azonban még nem állt kötélnek.

A viták azonban a nemzetközi kereskedelem természetes velejárói, és Kína a „játék” új, de rendkívül erős szereplője. Az elmúlt évtizedben ellene irányult a világ összes dömpingellenes eljárásának hetede. Az Egyesült Államok támadásai 2004-ben kezdődtek, amikoris az AFL-CIO petíciója (mely támogatását a kormány később elutasította) a vámterhek növelését követelte, mivel szerintük Kína a munkások jogainak visszavágásával szerzi tisztességtelen piaci árelőnyét. De washingtoni vádak érték például a kínai bútoripari exportőrök árképzési politikáját is. Valójában azonban nem a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok állnak az alacsony árak mögött, hanem azok a szabadpiaci erők, melyeket a gazdasági nyitás engedett szabadjára. Kínának azonban emellett óriási problémát jelent a szellemi tulajdon tiszteletben tartása. A törvény létezik, a hatóságok azonban nem lépnek föl megfelelő keménységgel a hamisítókkal szemben. Pedig ha sikerülne pontot tenni az ügy végére, a többi kereskedelmi vitában már sokkal hatékonyabban tudna fellépni.

A „textil-tigris”

A legújabb front 2004. december 31-én a harmincéves Multifiber megállapodás lejártával nyílt meg. A szerződés ugyanis exportkvótákat állapított meg a textilgyártó országok számára, mellyel megakadályozta, hogy egyes szereplők domináns szerephez jussanak a textil világpiacán. Azon a piacon, ahol 17 százalékos részesedésével Kína már 2003-ban magáénak tudhatta a vezető szerepet. A WTO becslései szerint a mennyiségi korlátozások eltűnésével 2007-re ez az arány akár 50-70 százalékra is ugorhat, mivel a versenytársak nem tudnak alternatívát kínálni a húsz éves reform során rendkívül megerősödött, a fegyelmezett és szakképzett munkaerőt alkalmazó és a termelés minden egyes fázisát horizontálisan integráló vállalati struktúrával dolgozó kínai textiliparral szemben.

A textilgyártó országok félelme megalapozott, mértéke azonban a valós veszélyhez mérten túlzott. A WTO 2007-re vonatkozó jóslatai ugyanis pont saját szabályozásai miatt nem válhat valóra. A tagságért cserébe ugyanis Kína elfogadta, hogy a régi tagok 2008-ig alkalmazhatják azt a „biztonsági szabályozást” amely 7,5 százaléknál maximalizálja a kínai textil importjának éves növekedését. Mindemellett az Egyesült Államokban már a Multifiber megállapodás lejárta előtt elhatározták, hogy drasztikusan fellépnek az ázsiai textiláruk várhatóan egyre nagyobb folyamával szemben. De Kínában is érzékelik a helyzet komolyságát, így növelték a kabát, szoknya, ing, pizsama és alsónemű kivitelét sújtó adók mértékét. Egyes szakértők ezt csupán gesztusértékű intézkedésnek tartják, valójában azonban rendkívül érzékenyen érinti az alacsony hozzáadott értékkel dolgozó termelők profitrését. De mégis, továbbra is szembe kell nézni az országok hadával, melyek célja: bármi áron visszaállítani a textilkvótákat.

A textilpiacért azonban nemcsak a világ-, de a kínai piacokon is óriási verseny folyik, hiszen 30 ezer exportőr próbál utat törni magának. Az elmúl öt évben ez a piaci verseny 30 százalékos áresést eredményezett. A verseny itt is a rugalmatlan, kisebb méretű – 1 millió dolláros export alatti – cégeket fenyegeti leginkább. A nagyvállalatok számára pedig az jelent kihívást, hogy a hosszú távú megbízások elmaradnak, mivel a megrendelők tartanak az exportkvóták újbóli bevezetésétől.

Végül az Egyesült Államok nem várt tovább az amerikai cégek petícióira, és 2005. április 5-én maga a kormány tette meg az első lépést az ideiglenes biztonsági intézkedések alkalmazása terén, melyek célja, hogy felmérjék, jelentős importnövekmény milyen mértékben károsította az amerikai piacokat. A Bush-adminisztráció bízik abban, hogy olyan jelentős torzulást fednek fel, ami alapját képezheti a mennyiségi kvóták ismételt bevezetésének.

Csupán paprikás hangulat vagy maga a kereskedelmi háború?

Ilyen viták rendívül gyakoriak napjaink globális gazdasági rendszerében, melyből Kína egyre nagyobb részt szakít ki magának. Már Pekingben is globális szinten gondolkodnak. Ezért igyekeznek maguk biztosítani nyersanyagforrásaikat, és nem a termelőerők világpiacára hagyatkozni. Peking így közös termelési beruházásokra irányuló szerződések sorával bástyázta körül magát. (Algériával, Kanadával, Gabonnal, Szudánnal az olajért; Iránnal és Szaud-Arábiával a földgázért; Ausztráliával, Brazíliával, Jamaicával, Pápua Új-Guineával, Peruval és Zambiával pedig egyéb ércek bányászata érdekében). Szintén a globális szerepvállalás szándéka áll a kínai vállalatok azon szándéka mögött, hogy külföldi cégeket vásároljanak föl. (2003-ban csaknem 3 milliárd, 2004-ben 7 milliárd dollárt szántak erre a célra, 2005-ben pedig 14 milliárd dollárt terveznek külföldi cégek megvételébe fektetni). E magatartás azonban az Egyesült Államok komoly ellenszenvével találkozik.

De az ellentétek nemcsak a gazdaság terén mutathatók ki. Amerika és Kína álláspontja Tajvannal kapcsolatban sem találkozik egymással, valamint Washington azt a sikertelen kínai erőfeszítést is rosszul fogadta, hogy nem sikerült Észak-Koreát visszaültetni a tárgyalóasztalhoz. Egy egyre integráltabbá váló világgazdaságban azonban az ilyen ellentétek egyre gyakoribbá fognak válni. Az átfogó kereskedelmi háború elkerülése érdekében azonban az amerikai sasnak és a kínai sárkánynak meg kell tanulni tisztelni az egymás közötti különbséget, és a viták rendezése érdekében keresniük kell a közös érdekeket.





© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány