« Vissza: lapszemle tartalomjegyzék 

A nagy vízválasztó
Great Divide
By Peter Beinart
The New Republic Magazine, September 13-20, 2004


Egy hónappal ezelőtt a párt nemzeti konvencióján, Bostonban a Demokrata Párt kis túlzással lenyűgözte a sajtót a kifelé sugárzott egységével. Ha akkor az az egység képes volt erre, nehezen találhatunk szavakat az eheti, New York-ban tartott Republikánus Nemzeti Konvencióra. Az eseményen a delegáltak 96%-a tette le voksát George W. Bush elnök és politikája mellett. Csak az összehasonlítás kedvéért megjegyezhetjük, hogy a demokrata konvenció résztvevőinek körülbelül 86%-a alapvetően nem John Kerry-t remélte elnökjelöltnek az előválasztások során, míg a republikánusok esetében a támogatás valóban őszinte és teljes körű volt. Összességében azt mondhatjuk, hogy míg Bush táborának egysége kevéssé meglepő, annál inkább az a demokratáknak még ez a törékeny és felszínes, a jelöltet jóvá hagyó fellépése. Az ő helyzetükben ugyanis ez igazi sikernek számít.


A Republikánus Párt (GOP; Grand Old Party – a szerk.) nem csupán a kampány szempontjából volt képes profitálni a nemzetbiztonság számukra mindig sajátnak érzett hangsúlyozásából, de kulcsjelentőségű volt a „War on Terror” közösségileg kifejtett hatása is, azaz hogy a közelmúltban tapasztaltakhoz képest jóval inkább egy platformra hozta a párt szinte minden szegmensét. Ezt a hatást pedig csak erősítették az olyan konzervatív top-témák, mint az abortusz vagy a melegek házasságának elutasítása. Bushnak (értsd: az elnöknek) ezúttal döntő szerep jutott, mert ellentmondást nem tűrő kiállása a megkezdett háborúk során képes volt meggyőzni és maga mellett tartani a kételkedő republikánusokat is. Ez pedig jelentős és fontos eredmény, hiszen ok akadt volna bőven a háborús politika újragondolására (gondoljunk csak a tömegpusztító fegyverek „képlékenységére” Irakban).


Nem beszélhetünk azonban hegemón republikánus táborról. A közelmúltban – a média által igencsak elhanyagolt jelenségként – megjelentek a párton belüli kritikus hangok is, mint például a Kansas-i és a Nebraska-i republikánus szenátorok, akik a realizmus növekvő hiányától, illetve a messianizmus veszélyeitől óvták beszédeikben a Bush-adminisztrációt. Ide tartozik az a tény is, amelyet a már említett, jelentős Bush-befolyás mellett figyelembe kell vennünk: hogy tudniillik számos republikánus politikus támogatta az afganisztáni és az iraki háborút csupán az elnökhöz fűződő lojalitása, illetve akár karrierféltés okán. Azonban olyan, a republikánusok számára történelmi bázisterületeken, mint a Közép-Nyugat, a párton belül igenis léteznek eltérő vélemények a külpolitikáról: ezek ugyanis a hagyományos republikánus izolacionizmus őshazái. Amelytől pedig nehéz lenne eltekintenünk, lévén évtizedeket meghatározó irányzatról van szó.


Ugyanakkor azonban nem létezik olyan republikánus ág, amely akár egy pillanatig is azonosulni tudna John Kerry külpolitikai mondanivalójával, s ez újfent megteremti a pirosak osztatlan fellépésének lehetőségét. A legújabb-kori amerikai politikában ugyanis a külpolitika nem egyik vagy másik oldalon belüli, platformokat eredményező vízválasztó, hanem a politikai elit egészét és csupán két részre osztó választóvonal.









© 2005-2006, Polgári Szemle Alapítvány