Az elnökválasztás véget ért – az „értékek” pedig győztek. Ebben szinte minden politikai elemző egyetért, hogy a választás eredménye a republikánus „értékek” jóváhagyásaként, ugyanakkor az irántuk mutatott demokrata közöny elutasításaként értelmezhető. Honnan eredeztethető mindez?
Az amerikai társadalom a történelem hosszú évei alatt mindig igyekezett a becsületesen dolgozó embereket és a számukra nyíló lehetőségeket, esélyeket nyújtó mintaképként aposztrofálni magát. A Bush-kampány úgy mutatta be az elnököt, mint aki bármit képes elviselni és megtenni ezen értékek megóvásáért, míg a demokraták ugyanerre nem képesek.
A szavazók – bár szlogenekből jócskán kijutott nekik az idén – valódi válaszokat nem kaptak azokra a kérdéseikre, amelyek a Demokrata Párt hagyományos motivációit firtatták. Így nem tudhatták meg például azt sem, miért tartják a kékek okvetlenül fontosnak az állami szerep hangsúlyozását a gazdaságban. Hasonlóan nem hallhattunk fajsúlyos indokot a republikánusok szigorú belbiztonsági intézkedéseivel szemben és egy sor más kérdésben sem.
Mégis, a tulajdonhoz és a láthatatlan kéz gazdasági doktrínájához fűződő demokrata viszony a leginkább ellentmondásos. A Bush adminisztráció előnyökhöz juttatja a kis- és középvállalkozásokat, arra ösztönözve őket, hogy hasítsanak saját szeletet az amerikai nemzetgazdaságból. Ugyanakkor ennek megvalósítása jelentős botrányoktól hangos, elég, ha csak a Wall Street-i spekulánsok közötti érdekellentétekre gondolnunk, amelyek a fent említett beruházások támogatása körül csoportosulnak. Illegális kölcsönök és jelzálogok, emberek millióinak súlyos eladósodása utal intő jelként a teljes liberalizáció működésképtelenségére, a demokratáknak éppen ezeket a jelenségeket kell kihasználniuk annak bizonyítására, miért van szükség az állami aktorra a gazdaságban.