ElőzőTartalomjegyzék

Nomádokról sok szemmel

Nomadic Diplomacy, Destruction and Religion from the Pacific to the Adriatic. Papers prepared for the Central and Inner Asian Seminar University of Toronto,
1992–1993.

Ed.: Michael Gervers–Wayne Schlepp.

Toronto Studies in Central and Inner Asia No. 1.

Toronto, 1994. 78. old.

A kötet a University of Toronto-n 1990-ben megalakult Central and Inner Asian Seminar (CIAS) szervezésében került kiadásra. A recenzált munkában három kiváló kutató tanulmánya kapott helyet.

Anatoly M. Khazanov a világvallásoknak a középkori nomád népek közötti terjedését vizsgálta (The Spread of World Religions in Medieval Nomadic Societies of the Eurasian Steppes).

A középkor története az egyes vallások beható ismerete nélkül érdemben nem kutatható. Magyarországon sajnos sok évtizedes lemaradást kell behozni ezen a téren.

A 7–10. században virágkorát élő Kazár Kaganátus vezető rétege zsidó vallásra tért át valamikor a 8–9. században. Ezzel a – 20. századi szemmel talán furcsának tűnő választással – biztosították azt, hogy a Kaganátus ne rendelődjön alá olyan vallási központnak, amely szorosan kötődik egy-egy világi hatalomhoz (Bizánci Birodalom – ortodox kereszténység, Bagdadi Kalifátus – iszlám). Az áttérésben szerepet játszhattak azok a – jórészt a kereskedelemmel foglalkozó – zsidó csoportok is, amelyek az állam területén éltek.

Hasonlóképpen az ujgurok a 8. században a manicheizmus elfogadásával egy olyan vallást részesítettek előnyben, amely egyrészt világos elkülönülést jelentett a Kínai Birodalomtól, másrészt szoros kapcsolatot teremtett az ujgurok és a kereskedelmi forgalmat kézben tartó szogdok között. A Kaganátus bukása után (840) a belső-ázsiai területeikről elvándorolt ujgurok egy része Turkesztán területére vándorolt, ahol a környező lakosság hatására a buddhizmusra tért át.

A kínai, a bizánci és a muszlim civilizáció az általuk támogatott vallási rendszernek a nomádok közé való adaptálását nemcsak egyszerű vallási kérdésként értékelte, hanem ebben a saját szupremáciájának az elismerését is látta. Ez a szemlélet nyilvánvalóan hatással volt az egyes nomád népek vezető rétegeire is. Így inkább azok a vallások (nesztoriánus kereszténység, manicheizmus, buddhizmus, lámaizmus stb.) terjedhettek el a steppei népek között, amelyek mögött nem volt közvetlen hatalmi igényeket érvényesíteni akaró állam.

Más megítélés alá esik az, ha egy nomád nép egy letelepedett népesség területére költözött. Ekkor ugyanis elkerülhetetlen volt az új vallásokkal és új kultúrákkal való érintkezés. Ebben az esetben két lehetőség között választhattak: vagy befogadták ezeket a hatásokat, vagy élesen ellenálltak nekik. Az első esetben elkezdődött a nomádok beolvadása a környező népességbe,
a második esetben az erőszakos elkülönülés mélyítette a szakadékot a két népesség között, amely sok esetben a nomád hódítók elleni felkelésekben jelentkezett.

Thomas T. Allsen a mongolok és a muszlim világ közötti kulturális kapcsolatok egy részletének szentelt tanulmányt (Two Cultural Brokers of Medieval Eurasia: Bolad Aqa and Marco Polo). A szerző egy a Kubilaj mongol nagykán és a perzsiai ilkánok szolgálatában lévő személy pályáját rajzolta meg. A Dzsingisz kán által alávetett egyik mongol nyelvű törzsből származó Bolad, Marco Polóval egy időben töltött be fontos állami tisztségeket Kínában. Mindketten megfordultak Kínán kívül Közép-Ázsiában és a Közel-Keleten is. Ráadásul közel azonos időben mint Kubilaj követei eljutottak a perzsiai mongol dinasztiának, az ilkanidáknak az udvarában is. Fontos adalékokkal szolgál a tanulmány arra, hogy Marco Polo nem egyedüliként kapott állami feladatokat egy ázsiai hatalmi központban, hanem csak egy tagja volt a – sajnos az európai szemlélő számára sokszor kevéssé ismert – vegyes etnikumú szakembergárdának.

A harmadik tanulmány szerzőjének James Ross Sweeney-nek a neve ismerősen csenghet a magyar medievisták számára. A katolikus egyház 12–13. századi történetével foglalkozva, kutatásainak jelentős részét a pápai udvar és Magyarország kapcsolatainak vizsgálata teszi ki. Ezen belül jelenleg is a III. Ince pápa és Magyarország közötti diplomáciai levelezés feldolgozását végzi. Társszerzője a Decreta Regni Medievalis Hungariae sorozatban megjelent The Law of the Medival Kingdom of Hungary című munkának,17 amelyben latin–angol bilingvis kiadásban kerültek közlésre az 1000–1301. év között kiadott magyar törvénykezési emlékek. A szakma erről a munkáról elismerően nyilatkozott.18 Hansgerd Göckenjan mellett társszerzője volt a Bogyay Tamás szerkesztette Ungarns Geschichtsschreiber sorozatban megjelent Der Mongolensturm című kötetnek,19 amely a magyarországi tatárjárás latin nyelvű forrásaiból ad gazdag német nyelvű válogatást. A szövegekhez példaértékű kommentárok járultak. Sweeney ebben a munkában Spalatói Tamás beszámolójának bevezetését és jegyzeteit készítette el.20 Műveinek 1993-ig terjedő teljes bibliográfiáját az Aetas folyóirat közölte.21

A recenzált kötetben Sweeneynek egy,
a magyarországi tatárjárással foglalkozó tanulmánya kapott helyet („Spurred on by the Fear of Death”: Refugees and Displaced Populations during the Mongol Invasion of Hungary). Ebben a szerző sorra veszi a tatárjárás során menekülni kényszerült csoportokat, és túlélési stratégiáikat.

A délorosz steppén nomadizáló kunok egyes csoportjai a mongol támadás hatására nyugatra menekültek. A kunok több fejedelme a 13. század elejére már tartós szövetséget épített ki a környező keresztény államokkal. Egyikük, a Dnyeper közelében élő Kötöny, Mihail csernyigovi fejedelem apósa volt.22 Egy másik, Barc pedig hűbérese lett a magyar királynak, II. Andrásnak. Ez utóbbi kun vezér szállásterületén jött létre az esztergomi érsek alá rendelt kun püspökség. A kunokkal való jó viszony fenntartása nemcsak az esetleges nomád támadások miatt volt fontos, hanem azért is, mert a kunok ellenőrizték az orosz fejedelemségekből a Fekete-tenger irányába folytatott kereskedelmet. A Magyar Királyság balkáni ellenfelének, a II. Bolgár Cárságnak a katonai erejét pedig részben a dél-orosz steppéről a Balkánra települt kunok alkották. Ezt a status quo helyzetet borította fel a mongol támadás.

IV. Béla magyar király a menekülő kunok egyes csoportjainak már 1237 körül engedélyezte, hogy betelepedjenek a későbbi Havasalföld és Dél-Moldva területét magába foglaló kun püspökség területére. 1239-ben pedig Kötöny kán vezetésével egy jelentős kun csoport beköltözött a Kárpát-medencébe.

IV. Béla célja az volt, hogy a mongol támadás kivédésére a kunok katonai erejét is felhasználja. A mongolok közeledésének hírére azonban a király ellenzékét alkotó főurak egyre határozottabban léptek fel. Azt a hamis propagandát terjesztették, hogy a kunok a mongolok szövetségeseiként az ország elpusztítására készülnek.23 Sweeney rámutatott, hogy ezen rémhírek mögött a király politikájával szembenálló főurakat kell keresnünk. A IV. Béla által kezdeményezett – a 20-as évektől kezdve több-kevesebb sikerrel folyó – birtok visszavételi politika sok, korábban II. András alatt befolyásos családot érintett súlyosan. Elveszíthették az országos tisztségeiket, és birtokaik egy részét is.24 Ennek a csoportnak a kunok befogadása jó ürügyet kínált, hogy az elégedetlenséget kihasználva nyomást gyakoroljanak a királyra, és visszaszerezzék hatalmi pozícióikat. A lincshangulatot fokozta, hogy 1241 márciusában a mongolok átkeltek a Vereckei-szoroson. Az esemény hallatára a pesti lakosság megtámadta és megölte a városban időző Kötönyt. A vezérük halála után a kunoknak ez a csoportja
a Balkán irányába elhagyta a Magyar Királyság területét.

Sweeney helyesen hívja fel a figyelmet arra, hogy a Kötöny vezette csoport csak egy töredékét jelentette a délorosz steppe kunjainak. Ezeknek egy jelentős része ugyanis a mongolok elől nem a Magyar Királyságba, hanem a Balkánra költözött. Tudjuk azt, hogy a kunok egyik fejedelme, Ionas 1240-ben Konstantinápolyban halt meg.25 A kelet-európai mongol államalakulat, az Arany Horda alapnépességének döntő többségét is a kun etnikum alkotta. Sajnos a magyar közvélemény nagy része – az ismeretterjesztő munkák hatására – Kötöny kunjait azonítja a dél-orosz steppe kun lakosságával.

A Batu kán vezette mongol támadást a Magyar Királyság nem tudta megállítani. A vesztes muhi csata után jelentős magyar csoportok hagyták el lakhelyüket, és menekültek – sok esetben csak látszólag – biztonságosabb helyre.

A menekülők úti célja kétféle lehetett. Vagy természetes menedékhelyekre igyekeztek (mocsarak, erdők) vagy városokban, várakban, kisebb erődítésekben kerestek védelmet. Az általános tapasztalat az volt, hogy a jelentéktelenebb, frissiben épített védművekkel ellátott települések nem tudtak sikeresen ellenállni a mongoloknak, de
a falak és tornyok mellett természetes védelemmel (mocsár, tenger) ellátott települések (pl. Székesfehérvár, Spalato, Trau stb.) sikeresen védték ki a mongol támadásokat. Kelet-Magyarország megye- és egyházi székhelyei (pl. Nagyvárad, Csanád, Eger), monostorai (pesti dominikánus rendház, egresi monostor) azonban könnyen a támadók kezére kerültek.

A menekülők sorsában osztozott a királyi család is, hisz a mongolok stratégiájának fontos eleme volt az ellenség uralkodójának elfogása vagy megsemmisítése. IV. Béla – rövid ausztriai tartózkodás után – Dalmáciába menekült. Itt veszítette el két leányát, és a muhi csatából sebesülten menekülő öccsét, Kálmánt.

Érdemes ehhez hozzátenni, hogy Kálmán herceg halála után IV. Béla volt az Árpád-ház egyetlen trónképes fiúági férfi tagja. Az ő fia, István herceg alig múlt 2 éves, amikor a királyi család Dalmáciába menekült. Ismerve a középkori gyermekhalandóságot, ez az életkor még rendkívül bizonytalanná tette azt, hogy a herceg valóban eléri-e a felnőtt kort. II. András – egyébiránt IV. Béla által soha törvényesnek el nem ismert – fia, István pedig alig tölthette be az 5. életévét. A mongolok valószínűleg tudatában voltak annak, hogy egy ilyen helyzetben számukra kedvező fordulatot jelentene a király esetleges fogságba ejtése.

A dalmát tengerpartot több hullámban érték menekülők. Elsőnek Mária királyné érkezett meg gyermekeivel. Vele menekült
a tengerparti városokba sok nemesasszony is, akiknek a férjei a királlyal maradtak. A második csoportot a király és kísérete jelentette. A harmadikat pedig a dalmát városok környékének lakossága alkotta, amely
a mongolok megjelenésére mindent hátrahagyva igyekezett a fallal körülvett településekre menekülni.

Amitől IV. Béla legjobban tartott, hogy a mongolok elől országának keskeny tengerparti sávját is el kell hagynia, nem következett be. A mongol csapatok 1242-ben elhagyták a Magyar Királyság területét. Ennek okai között az „elmúlt ötven évben” előszeretettel szerepeltették a kelet-európai

kutatók az orosz nép hősi ellenállását. Sweeney helyesen erről nem tesz említést munkájában, hanem a mongolok kivonulásának okaként Ögödej nagykán halálát jelöli meg.

A mongolok távozása után a túlélőkre egy újabb komoly veszély leselkedett: az élelemhiány. A mezőgazdasági termelés békeidőben is csekély termést hozott. A háborús viszonyok között ez azonban katasztrofális következményekkel járt. Az országban éhínség tört ki. A menekülők, majd a mongolok távozása után visszatérők körében az éhezés sok áldozatot követelt.

Szűcs Jenő foglalkozott azzal, hogy
a 13. században egymástól nagy távolságra létező magyar csoport, a kárpát-medencei
és a Volga-vidéki magyarság hogyan élte meg a mongol támadást. Felhívta arra a figyelmet, hogy a Volga-vidéki csoport a mongol támadás hatására szétszóródott, és beolvadt a környezetében élő etnikumokba. Ezzel szemben a kárpát-medencei magyarság, bár jelentős emberi és anyagi veszteség érte, de mint etnikum sikeresen túlélte a támadást. Ez részben annak köszönhető, hogy erre az időre sikeresen adaptálta a keresztény Európa intézményeit és tudati sémáit.26

Csak csatlakozhatunk Sweeneyhez abban, hogy bár a magyarországi tatárjárásról több jó összefoglalás is született, de az események részletes, és a Magyar Királyságon túlmutató vizsgálatát még sok részletkutatásnak kell megelőznie. Reméljük, hogy a Central and Inner Asian Seminar kiadásában még sok ilyen jellegű hasznos kötet kerül kiadásra. S azt, hogy ezek a munkák eljutnak Kanadából a szegedi középkorászokhoz is.

Balogh László

Pogányság és kereszténység

Bozsóky Pál Gerő: Magyarok útja
a pogányságból a kereszténységig.

Agapé Kiadó, Szeged, 2000. 387 old.

Bozsóky Pál Gerő külföldön élő, napjainkban is alkotó magyar történész. Műveit jó pár éven keresztül nem láthattuk a hazai könyvesboltokban. A rendszerváltás óta azonban hazánkban is egyre több munkája jelenik meg. Leginkább középkori történelemmel, valamint vallás- és egyháztörténettel foglalkozik. Magyarországon eddig megjelent legismertebb műve a keresztes hadjáratokról szóló, szintén nemrégiben kiadott munkája (Agapé Kiadó, Szeged, 1995.)

A szerző ebben a munkájában azt a célt tűzi ki maga elé, hogy áttekintést adjon a kereszténység államvallássá tétele előtti magyar „vallások” fejlődéstörténetéről (8–9.). A kötet a vallási jelenségek változását, fejlődését kísérli meg bemutatni, ezért a szerző felhívja a figyelmet: a vizsgált korszaknak csak azokat a politikai eseményeit elemzi, amelyek vallási vonatkozásban fontosak lehetnek. Hangsúlyozza – s a korábbi kutatások eredményei is ezt mutatják (lásd ehhez Györffy György: István király és műve. Budapest, 1983. vagy Kristó Gyula: Magyarország története 895–1301. Osiris Kiadó, Budapest, 1998.) –, hogy Szent István döntő lépései mellett nem feledkezhetünk meg Géza és Taksony fejedelem törekvéseiről sem.

Rögtön a kötet első fejezetében feltűnő a felhasznált irodalom bősége. A lábjegyzetekben megmutatkozó tekintélyes terjedelmű bibliográfia több helyen annotált formában jelentkezik. A szerző felhasználta az alkalmat, hogy a munka közvetlen vonulatán túlmutató, de a témába vágó érveket és véleményeket, valamint a korábbi, illetőleg a jelenlegi kutatási eredményeket összevesse. Ezáltal igen jól követhetővé teszi az egyes fejezetekben tárgyalt témák hazai és külföldi feldolgozottságát, illetve a kutatás fejlődési irányát. Külföldön élő magyar szerzőről lévén szó, fontosnak tartom megjegyezni, hogy Bozsóky jól ismeri a korszakra vonatkozó régebbi és újabb magyar kutatási eredményeket is.

Már a munka elején, a magyarok származásáról szóló első fejezetben felmerül a mai történetírás egyik problémája, mellyel aztán részletesebben foglalkozik a szerző: „A forrásoktól, de még a legelemibb alapismeretektől is magukat gondosan távoltartó rajongók őstörténeti művekkel árasztják el a könyvpiacot…” (13.). A Ligeti Lajostól vett idézet valós alapjait bizonyítván Bozsóky röviden áttekint jó néhány kortárs szerzőtől származó művet, és sorra ismerteti a bennük található őshazával kapcsolatos véleményeket. Józan kritikai szemléletet alkalmazva, rámutat az alapvető tévedésekre és hiányosságokra. Bemutatja, hogy némely helytelen következtetés elsősorban abból adódik, hogy alkalmi történészeink többnyire „nyelvészeti alapon” kívánják bizonyítani elméleteik helyességét, s mindezt a mai magyar fonetikával való összecsengésre kívánják alapozni. Sajnos nem veszik figyelembe azt sem, hogy a kereszténység nem „a magyar szellem világra szóló alkotása” (22.), s nem az ősi magyar hitvilágon alapul – ahogyan azt több szerző is elképzeli. Bozsóky természetesen elismeri, hogy ma sok esetben még nem tudunk biztosat mondani a korai magyar történelemről, de felhívja a figyelmet: a források és a tekintélyes szakirodalom megfelelő ismerete nélkül nem szabad elhamarkodott következtetéseket levonni.

Ő maga minden esetben megemlékezik a magyarság történetével foglalkozó külföldi és magyar forrásokról egyaránt. Minden lehetőséget megragad a források ismertetésére, miközben igyekszik a forráskritika módszereit maradéktalanul alkalmazni. Az objektivitásra való törekvés a mű egészén végigvonul. A szerző a vitás kérdésekben alapvetően a nézetek ütköztetésére helyezi a hangsúlyt.

Az első nagy fejezetben Bozsóky sorra veszi a magyar őshazával foglalkozó tudományos – és kevésbé tudományos – véleményeket, majd röviden összefoglalja a vándorlásokkal kapcsolatos nézeteket és a honfoglalás körülményeit főleg Kristó Gyula, Hóman Bálint, Szekfű Gyula, Berta Árpád és Fodor István történeti munkái nyomán. Ezután a honfoglaló magyarság hitvilágával kapcsolatos alapvető kérdéseket veti fel a szerző. Itt is alapos ismertetést kapunk a magyarok hitvilágával foglalkozó hazai és külföldi kutatókról és műveikről, a kezdetektől fogva. A források és a különböző kutatói állásfoglalások össztüzéből kilépve Bozsóky végül levonja a végső következtetést: „A pogány magyarok, újra hangsúlyoznunk kell, valóban pogányok voltak, de nem hitetlenek, annak ellenére, hogy sem hitvilágukról, sem liturgiai gyakorlataikról – a nyugati példák szerint – logikus és összefüggő, szabatosan megfogalmazott kézikönyvet nem hagytak ránk. Amit róluk tudunk, számos történelmi forrás apró és szétszórt részanyagából kellett egybegyűjtenünk, a ma használatos vallási szókinccsel bemutatnunk, és az általunk ismert társadalmi keretekbe visszahelyeznünk…” (97.).

A szerző érzékelteti tehát azt a problémát, ami egész korai történetünkkel kapcsolatban igaznak bizonyul: a források száma meglehetősen kevés, különösen az írott forrásoké. Gyakran csak a segédtudományokra alapozhatunk. Ebből pedig az következik, hogy bármilyen – kisebb vagy nagyobb – eredményt csak szorgalmas és gondos kutatómunkával lehet elérni. Felhívja továbbá a figyelmet arra, hogy igen körültekintően kell eljárnunk történészi munkánk során, mivel azt a kevés új ismeretet, amit nehéz munkával előásunk az évszázados homályból, csak az általunk ismert keretek közé tudjuk helyezni. Ez természetesen igen sok negatív következményt von maga után. Hiszen a mai fogyasztói társadalom emberének gondolkodása szükségszerűen merőben eltér az ezer évvel ezelőtt élt emberek gondolkodásmódjától és világképétől. Problémát jelenthet az is, hogy a napjainkban használatos szavak és fogalmak, amelyek szintén mai érzésvilágunkat és világképünket tükrözik, gyakran félreértésekre adhatnak okot. Jobb híján azonban ezeket kell alkalmaznunk.

Az őshazával és a honfoglalással kapcsolatos részfejezetek után a szerző áttér a kalandozások történetének és forrásainak elemzésére. Bozsóky elismeri ugyan, hogy ezek a hadjáratok sokszor kegyetlenek voltak, de úgy véli, a magyar kalandozásokról tudósító, a borzalmakat gyakran személyesen is átélő, vagy közvetlen szemtanú elmondásait felhasználó kortárs nyugati szerzők többször túloznak. De a magyarok tetteit sem szabad megszépíteni! Hiszen elődeink szinte évente indítottak kegyetlen rablóhadjáratokat a bőséges zsákmány érdekében. A magyarság kalandozó hadjáratai során több kolostort és falut dúlt fel. Érthető tehát a források ellenséges s nem feltétlenül túlzó hangja.

Nem tartható a szerző azon véleménye sem, miszerint a nyugati hadjáratokkal szemben a keleti hadjáratok célja egyértelműen a zsákmányszerzés és az adó biztosítása lett volna. Maga Bozsóky sem tér ki arra a momentumra, hogy a Nyugatra induló hadjáratok céljának a zsákmányszerzésen kívül mit tekint. De arra sem kapunk választ, hogy miért tett volna különbséget
a magyarság Bizánc és a német területek között. Tudjuk, hogy több keresztény és
– akkor még – nem keresztény nép (csehek, ruszok, keleti szlávok stb.) területeire is indultak kalandozó hadjáratok. Falvaik, kolostoraik feldúlásának oka egyszerűen abban kereshető, hogy itt megtaláltak mindent, amire szükségük volt: egy szóval a zsákmányt. A zsákmányra pedig a magyarságnak – akármelyik néptől, akármilyen területről szerezték is azt – rendkívül nagy szüksége volt, hiszen a luxuscikkek és hadifoglyok mellett többnyire olyan javakat raboltak, amelyeket maguk nem tudtak volna előállítani. A zsákmánnyal ilyen módon bizonyos termékek hiányát próbálták pótolni, másrészt pedig jólétet akartak biztosítani maguk számára. Ezek a zsákmányszerző hadjáratok több nép korai történetében – például a hunok, avarok, normannok – esetében is kimutathatók. (Makk Ferenc: Magyar külpolitika (896–1196). Szegedi Középkortörténeti Könyvtár 2. Szeged, 1993.)

Bozsóky ezután több oldalról próbálja körüljárni az ősi magyar hitvilágot. A források ismertetése után a szerző a magyarok hitvilágával kapcsolatos szakirodalmat ismerteti, majd nagy vonalakban elemzi az ősi magyar hitvilág egyes összetevőit: a túlvilági életet, a házasodási és temetkezési szokásokat, az egyes szimbólumokat, a csodás származás hiedelmét stb.

Természetesen fokozott jelentőséget kap a műben – talán újdonsága miatt is – a pogány hitvilág elemzésekor a tisztelet és az imádat fogalma közötti különbségtétel. A magyarok, mint a nomád népek általában, nem imádták a természeti jelenségeket vagy őseik szellemeit. Egyszerűen tisztelték őket, hiszen a természet és az ősök jelentették számukra az életet. Hasonlóan fontos a magyar hitvilág helyes értelmezéséhez keresztény forrásokban leírt eskük és szerződések értelmezése körüli kérdések helyes megválaszolása. A szerző hangsúlyozza: korábban félreértették a pogány eskük és szerződések leírásakor a forrásokban megemlített áldozat szerepét. A pogányok szokásaiknak megfelelően eskütétel és szerződéskötés alkalmával kutyát, farkast vagy egyéb állatot öltek le. A korábbi értelmezés szerint ez azt jelképezte, hogy a pogányok a „kettévágott” állatra esküdtek. Bozsóky egy 13. századi francia szerző, Joinville leírása alapján a következőket állapította meg. A szertartásban részt vevő felek nem a megölt állatra, mint valamiféle isteneknek szánt áldozatra esküdtek, hanem mintegy példaként alkalmazták: „így pusztuljanak el azok, akik a szerződést megszegik.” (114.) Bozsóky e szokás magyar változatát Anonymus feljegyzéseiben fedezte fel, aki a vérszerződés eseményével kapcsolatosan a következőket írja: „… Ha valaki utódaink közül hűtlen lenne a vezér személyéhez, és viszályt szítana a vezér és rokonai közt, annak a vére ontassék, mint ahogy azok vére ontatott, akik hűségesküt tettek Álmos vezérnek.” (115.)

A forráselemzés mellet a magyar hitvilágra vonatkozó kérdéseket a szerző a nyelvészet segítségével is megkísérelte elemezni. Az ő szavaival élve: a „régi szavak, fogalmak, kifejezések újabb fényt vethetnek őseink hitvilágára.” (117.) Ugyanitt megjegyzi, hogy bizonyos, a hitvilágra utaló szavaink a vándorlások korában is ismertek és használatosak voltak. A következő példákat említi: isten, asszony, bocsánat, szán, harag, táltos, bűvöl, bájol stb. Hozzáteszi azt is, hogy „Csak félig meglepő, hogy a vallási kifejezések közt görög eredetű e korból nincs. Századokkal később ilyen is akad majd. De a mózesi vallásra vagy a muzulmán hitre utaló vallási kifejezésekről sem tudunk e korból. Ez viszont már tudatos elszigetelődésre vall. Más, többször ellenséges érzületű népek vallásai voltak, tehát eleve tartózkodással fogadták őket.” (117–118.)

E helyen a szerző véleménye némileg pontosításra szorul. Kétségtelen, s ezt a szerző is említi, hogy a magyarok már a 7–9. századtól kezdve megismerkedtek különböző tételes vallásokkal, többek között a kereszténységgel is, s ezekkel a vallásokkal szemben türelemmel viseltettek. Feltételezhetjük, hogy elődeink a keresztény vallással szemben sem nyilvánítottak nagyobb türelmet, mint egyéb idegen vallással szemben, hiszen valamennyi idegen nép idegen vallása egyformán távolinak tűnhetett számukra. A magyarázatot a szerző maga adja meg, amikor kifejti a szlávokra irányuló térítőmunka nehézségeinek egyik okát A magyarok első találkozásai a kereszténységgel című fejezetben: „A fő probléma számukra … is az volt, hogy a kereszténység hirdetéséhez keresztény papok kellettek, más szóval és főképpen a kezdetben idegen papok, akik mögött mindig ott volt egy idegen püspök … az idegen püspök mögött pedig egy idegen uralkodó feltételezhetőn idegen befolyása.” A magyarok esetében talán további indokként felhozható az is, hogy az úgynevezett „könyves” vallások bármelyikének változatlan formában történő, tömeges felvétele jelentős életmódbeli változást követelt volna meg a nomád magyaroktól.

Természetesen az sem zárható ki, hogy bizonyos kifejezésekkel már ebben az időben megismerkedtünk, azt azonban nem állíthatjuk, hogy a fent említett kifejezések mindegyike egyértelműen vallási – főként keresztény – tartalommal bírt volna már ekkor. Tudjuk, hogy több generáció és rengeteg erőszak kellett ahhoz, hogy népünk áttérjen a keresztény hitre. Ennek hatása a magyarság anyagi és szellemi műveltségében, lelkivilágában lassan jelentkezett. Csak a 10. század végétől ment végbe olyan átalakulás, amelynek következtében már a szókincs is változott. Az új fogalmak kifejezésére felhasználtak új szavak átvétele mellett már meglévő szavakat is, amelyeknek hagyományos jelentéstartalma és a kifejezendő új fogalom között rokonságot éreztek. Ez azt jelenti, hogy sokáig párhuzamosan élt együtt a szavak régi jelentése az újjal. S bár a keresztény vallás gyanakvóan fordult minden pogány szó felé, egy lassú folyamat eredményeképpen mégis több szavunk beleilleszkedett megváltozott jelentéssel vagy jelentésárnyalattal az új világszemléletbe. Új jelentéstartalmat kapott például a fent említett kifejezések közül az isten, a bocsánat, az imádni, az úr vagy
a szánni szavunk is, sok egyéb terminus mellett. (Bárczi Géza: A magyar nyelv életrajza; Custos Kiadó, 1996. 101–103., lásd még Pais Dezső: A magyar ősvallás nyelvi emlékeiből. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1975.)
Mivel a fenti kifejezések jelentős tartalmi változásokon mentek keresztül, érdemesebb lett volna a későbbiekben említeni ezt a tényt, kitérve a szemantikai változásokra is. Néhány oldallal később (170–171.) a honfoglalás utáni magyarságra ható bizánci-római áramlatokat elemezve ez
a kérdés az előbbiekhez képest újabb megvilágításban kerül elő. Bozsóky itt Andrásfalvy Bertalantól idéz: „A kereszténységnek megfelelő, szinte teljes erkölcsi és hitbéli fogalomrendszer és szótár a honfoglalás előtti időből való. Nem a térítőpapok közvetítették, mert akkor ezek az addig ismeretlen fogalmak megjelölésére szolgáló idegen szavakkal jöttek volna nyelvünkbe. A következő szavak nyelvünkben finnugor, bolgár-török vagy más eddig ismeretlen eredetűek, de mindenképpen a honfoglalás előttiek: lélek, john (lélek), áld, áldoz, áldás, átkoz, imád, menny, másvilág, id (id-nap, ünnep), ül (megül, megszentel), boldog… stb. Az viszont már a hittérítők érdeme, hogy új, vagyis keresztény jelentést kaptak.” Meg kell jegyeznünk azonban, hogy továbbra sem hangsúlyozza a szerző megfelelően
a kérdés lényegét. Az olvasóban ugyanis könnyen felmerülhet, hogy a szerző elképzelése szerint a magyarság vándorlása idején már keresztény értékrenddel és keresztény gondolkodásmóddal rendelkezett volna.

Mindazonáltal kétségtelenül igaza van
a szerzőnek abban a tekintetben – és ezt igen alaposan körül is járja –, hogy a magyarságra inkább hatott a nyugati kereszténység, mint a keleti. A honfoglalás utáni időszakban római és bizánci hatás egyaránt érvényesült Magyarországon. Ezt jól mutatják egyes régészeti leletek, alapítások és egyéb források is. Nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a honfoglalás körüli időszakban több görög hatásra utaló terminológia is bekerült a magyar keresztény szókincsbe (pap, kereszt stb.) (Korai magyar történeti lexikon. Dunai bolgár-magyar kapcsolatok. Főszerkesztő: Kristó Gyula. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. 176–177.) Közismert, hogy később a magyarság a nyugati kereszténységet választotta, aminek kézenfekvő oka a Bizánctól való politikai függetlenség megőrzése volt. Azt is tudjuk, hogy a nyugati egyház mellett csak István tette le véglegesen a voksot, noha már Géza is igyekezett a kereszténység római rítusát gyakorló területekkel felvenni a kapcsolatot. Ez a lépés azonban inkább politikai, mint vallási álláspontot tükröz. Géza ugyanis látva, hogy a magyarság két nagy birodalom (Német-Római Császárság és Bizánci Birodalom) közé ékelődött, erős szövetségest keresett a magyarság számára. Bizánc fenyegető magatartása miatt ezért a német területek, illetve a német birodalmi egyház felé nyitott, melynek szerepe ebben az időben a császári akarat és hatalom biztosítása volt. A végső elhatározást azonban csak István hozta meg, amikor felvette a kapcsolatot a Szentszékkel. Lépése már egyértelműen a Nyugat felé fordulást jelentette, noha az ő döntése sem volt politikai indokoktól mentes. (Makk Ferenc: A bizánci fenyegetés árnyékában. Géza fejedelem politikai-vallási választása. Hadtörténeti közlemények, 2001, 1. szám, 130–138.)

Bozsóky a korábbi véleményekkel egybehangzóan értékeli Taksony fejedelem külpolitikáját. Észrevételeit főként a kortárs Liutprand cremonai püspök feljegyzéseire alapozza. Úgy gondolja, hogy Taksony nem akart elszigetelődni a Nyugattól, éppen ellenkezőleg, nagy gonddal kiválasztott követet küldött a pápához Saleccus személyében azzal a kéréssel, hogy a magyarok számára küldjön püspököt. Taksony a politikai függetlenséget akarta biztosítani országa számára. Nemcsak azért, mert a nyugati határon küszöbön állt a Német-Római Császárság létrehozása, hanem azért is, mert a magyarok seregei ebben az időben hadban álltak Bizánccal. Így a magyarokat két oldalról két nagyhatalom inváziója fenyegette. Mindenesetre a pápa részben kényszerűségből eleget tett a kérésnek. A korabeli jogszokásnak megfelelően püspök-követet nevezett ki Zakeus személyében. A követség azonban nem juthatott el Magyarországra, mert
I. Ottó katonái elfogták a pápa küldötteit. Az első próbálkozás tehát 963 körül sikertelen maradt (172–177.). Nagyjából tíz évvel később sikerül Géza fejedelemnek elérni, hogy Magyarországra nyugati térítők jöjjenek, méghozzá úgy, hogy az ország és fejedelme megőrizze függetlenségét. Géza jó politikai érzékkel oldotta meg a kényes kérdést. 973-ban a birodalmi találkozóra követeket küldött, hogy térítőpapokat kérjen Ottótól. Ő maga azonban nem jelent meg egy olyan találkozón, ahol a császár hűbéreseit fogadta. Alkalmas volt az idő a kérésre azért is, mert a császárság erre az időszakra megerősödött, s bebizonyosodott az immár hajlott korú Ottó számára is: a magyaroktól nem kell többet félnie.

Géza fejedelem – írja a szerző – a kezdeti nyugati sikerek ellenére nem szakított Bizánccal sem. Mi sem bizonyítja ezt jobban annál, hogy keleti rítus szerint keresztelt feleséget választott magának. „Sarolt szerepét Géza oldalán sokáig nem méltatta eléggé a történetírás” – állítja Bozsóky. Igazolni próbálja azt a nézetet, miszerint Sarolt hasonlóan jelentős tevékenységet végzett a térítés szempontjából Magyarországon, mint Géza, s e tevékenység egyik sarkalatos pontjának a veszprémvölgyi apácakolostort tekinti. Kísérletet tesz annak bizonyítására, hogy az említett kolostor alapításának gondolata és kivitelezése Sarolt kívánsága szerint történt (203–212.).

Ezután sorra veszi a szerző az István korabeli vallási és politikai problémákat. Rámutat, hogy első királyunk halálát követően milyen nehézségek merültek fel az örökléssel kapcsolatosan, majd Orseolo Péter hatalomra kerülése után a politikában. Megemlékezik a Vata-féle pogánylázadásról, mint a pogányság végső életjeleiről és első szentjeinkről is, akik a kereszténység végső győzelmét jelentik a pogányság felett.

Az utolsó fejezet a kötet egyik legértékesebb szakasza. Ebben Szent István külföldön alapított egyházi létesítményeit tárgyalja a szerző. Úgy látja: István ezekkel lehetővé tette, hogy „alattvalói betekintést nyerjenek a keleti és nyugati kereszténység központjainak szellemi és lelki kincsestárába”. Figyelemmel kísérhetjük Róma, Jeruzsálem, Ravenna és Konstantinápoly magyar zarándokházainak történetét. Egyrészt az alapítványok vitás kérdéseiben foglal állást Bozsóky a legújabb kutatásai alapján, másrészt az alapítványok továbbélését követhetjük nyomon napjainkig, illetve mindaddig, ameddig a történetükre vonatkozóan adat található. Jelentős információértékkel bírnak a későbbi, hasonló célú alapításokra vonatkozóan közölt források is. A szerző ebben a fejezetben további jelentős forrásokat közöl a Szent István által tett külföldi alapításokkal és az István által létrehozott jeruzsálemi zarándokúttal kapcsolatban.

Bozsóky munkája több tekintetben is érdeklődésre tarthat számot. Egyrészt aktualitása, másrészt újdonsága miatt. Műve aktuális, mert éppen a 2000–2001. évben ünnepeltük a magyar állam fennállásának ezredik évfordulóját. Újdonsága pedig abban áll, hogy ma is hiányzik egy olyan komoly, modern önálló monográfia, amely áttekintené a magyar hitvilág jellemzőit a kezdetektől fogva egészen a kereszténység felvételéig, illetve annak meggyökeresedéséig. Bozsóky e kötet megírásával megtette az első lépést afelé, hogy ez a monográfia megszülethessen. Közvetítésével a nyugati történetírás új kutatási eredményei is bekerülnek a magyar történetírás vérkeringésébe.

Teiszler Éva

A magyar királyi jelvényekről

Koronák, koronázási jelvények. Crowns, coronation insigna.

Szerkesztette: Bende Lívia – Lőrinczy Gábor. Ópusztaszer, 2001. 139 old.

Kiadja az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Közhasznú Társaság és a Csongrád Megyei Múzeumok Igazgatósága

Az ünnepi év jegyében több, a koronázási jelvényekkel, illetve első királyunkhoz és feleségéhez köthető tárgyakkal kapcsolatos könyv is megjelent.27 2001. április 25-én az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark adott otthont a szegedi Móra Ferenc Múzeum és az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark Kht. rendezésében sorra kerülő Koronák – koronázási ékszerek című konferenciának. A tudományos ülésszakon elhangzott előadások még abban az évben megjelentek az előszóval, jegyzetekkel, irodalommal, illusztrációkkal, valamint részletes angol rezümékkel ellátott a Koronák, koronázási jelvények című tanulmánykötetben. A kiadvány színvonalát neves, nemzetközileg is elismert kutatók fémjelzik.

Az előszóban Makk Ferenc röviden ismerteti a magyar koronázási jelvényegyüttest és kutatásának jelentőségét, majd tömör összefoglalót nyújt az egyes előadások, illetve tanulmányok témáiról.

Tóth Endre régész és művészettörténész A magyar koronázási jelvényekről című tanulmányában a Szent Koronáról, a jogarról, a palástról és az országalmáról értekezik, amely koronázási ékszercsoport a legrégebbi és legépebben megőrzött ilyen emlék Európában. A három fő részből – az alsó abroncsból (corona Graeca), a felső keresztpántból (corona Latina) és a tetején levő keresztből – álló koronázási ékszer felső része, az ún. corona Latina önmagában, az elnevezés ellenére, nem korona. Tóth Endre a korona mai alakjának kialakulását a 12. századra teszi. Ekkor, a bizánci koronákat jól ismerő III. Béla idején (1172–1196)
a korban divatos bizánci koronának – a zárt, ún. kamelaukion – mintájára két keresztpánttal beboltozták a corona Graeca-t. Régóta foglalkoztatja a kutatókat az, hogy
a keresztpántokon miért csak nyolc apostol képe kapott helyet. Tóth Endre ezt azzal magyarázza, hogy a 12 apostol ábrázolása nem szükségszerű, ha az alkotás nem újszövetségi történést mutat be. Pál apostol jelenléte pedig azt bizonyítja, hogy a valóságban soha nem létező apostolcsoportosítást jelenít meg, ami azonban a képzőművészeti alkotásokon elterjedt volt. A lemezek ornamentális díszítése alapján mégis azt kell feltételezni, hogy eredetileg 12 lemezt készítettek, vagyis nem a korona boltozatra készültek az apostollemezek. Ezeket egy olyan tárgyról szerelték le, amelyet első királyunk vagy a pápától vagy a Monte Cassinó-i apáttól kapott ajándékba. Tehát a korona beboltozásához tudatosan olyan ötvöstárgyat használtak, amely az első magyar szent király személyéhez kapcsolódott. A kereszt felszerelésének időpontja ismeretlen, a 14. századtól a 16. század közepéig bármikor áttörhették a keresztpánt közepén levő Pantocratort ábrázoló lemezt. Felszerelésekor a kereszt egyenes volt. Az ismeretlen időben a ládába rosszul vagy ideiglenesen elhelyezett koronára véletlenül ráesett a láda a fedele, ekkor ferdült el a kereszt és tört be a keresztpántos boltozat is. A kereszt a korona 1790-es hazaszállításakor ferde volt.

A szerző hangsúlyozza, hogy a királlyá avatás szertartásában a 11. században az unctiónak, a felkenésnek volt elsődleges jelentősége. Tehát az, hogy III. Ottó német-római császár (983–1002) vagy II. Szilveszter pápa (999–1003) küldött-e első királyunknak koronát, I. (Szent) István megkoronázásának szempontjából kevéssé fontos. A 12. század végétől azonban már a III. Béla korában összeállított koronával végezték a magyar királyok koronázását. A koronát először egy 1256-os oklevelében nevezi IV. Béla (1235–1270) szentnek.

A gömbös végű jogar, a koronázási együttes legrégibb s egyben változatlan formájában fennmaradt darabja, a 11. század elején készült. A szerző szerint a jogart vagy csak a kristálygömböt, a hegyi kristályokat nagyon kedvelő II. Henrik német-római császár (1014–1024) ajándékozta I. (Szent) Istvánnak. A jogar díszítésében a korabeli német ötvösművészet jellegzetességei ismerhetők fel. A palást, amely felirata alapján egyértelműen az első magyar királyi pár személyéhez köthető, eredetileg miseruhának készült. A kazulát 1031-ben ajándékozta I. István és felesége, Gizella a székesfehérvári Szűz Mária székesegyháznak.28 Valószínűleg nemcsak a fényes kivitelezése, hanem – akárcsak a jogar esetében – a Szent Istvánnal való kapcsolata miatt került a koronázási jelvények közé. A palást azért is rendkívül értékes, mert I. (Szent) István egyetlen hiteles ábrázolása található rajta. A hatalmi jelvényegyüttes legfiatalabb tárgyát, az országalmát a szerző Anjou-korinak tartja.

A tanulmány a koronázási insigniumok leírását tekintve precíz és pontosan adatolt, kutatástörténeti észrevételei is érdekes, új adatokkal szolgálnak. Valószínű, hogy elírás vagy gépelési hiba történt, ahol a tanulmány II. Ottokárt Macsói Anna apósaként említi (20.). II. Ottokár cseh király, miután IV. Béla lánya, Margit visszautasította, a király másik lányának, Anna hercegnőnek és Rosztyiszláv orosz hercegnek a lányát, Kunigundát vette feleségül 1261-ben.29

Az előző tanulmányhoz szorosan kapcsolódik a második, Szent István prágai kardja című írás. Fodor István szerint az ún. bécsi szablya a 10. század végéig magyar nagyfejedelmi jelvény volt, majd helyét átvette a ma Prágában a Szent Vid-székesegyházban őrzött Szent István-kard. A szerző feltételezi, hogy hozománya részeként Gizella hozta Magyarországra a kardot, amely-
lyel a 14. századi krónika-kompozícióban szereplő jelenetben a német lovagok felövezték a 997-ben Koppány ellen induló fejedelmet.

A kopott volta ellenére is remekmívű fegyver pengéje – a vércsatornán ma már nehezen olvasható felirat alapján – a Karoling-korban híres Rajna-vidéki kardkészítő, Ulfberht műhelyében készült. A hagyomány szerint a markolatgomb és az ellenző elefántcsontból készült, ennek ellenére számos kutató úgy gondolja, hogy a csont szerkezete ellent mond ennek. A kérdés eldöntéséhez természettudományos vizsgálatra lenne szükség. Míg a penge a későbbi tisztogatások és restaurálások miatt kopott, a markolatgomb és az ellenző kopása
a hosszú használattal magyarázható. Az újkori markolat fából készült, majd vas és sárgaréz huzalfonatokkal körbecsavarták, és valószínűleg akkor cserélték ki a régit, amikor a bársonnyal bevont, ezüstszerelékes hüvely készült, vagyis 1791-ben.

A Rajna-vidéken készült pengét egy viking műhelyben látták el szerelékkel.
A kard lefelé ívelő ellenzője a 10. század végén jött divatba. Maga a fegyver a kutatástörténet szerint az ún. T típusú kardok osztályába tartozik, melyek a 10. század második felében és a 11. század elején voltak elterjedtek. A csontellenző mintája – az állatalakot formáló szalagfonatos indadísz –
a viking Mammen-stílusra jellemző, és legjobb párhuzama a Jütland-félszigeten talált mammeni sír harci baltája. A sírt 970–971-re keltezték a kutatók, a rangjelző balta pedig néhány évtizeddel azelőtt készülhetett. A stílus születése a 10. század közepére, vége pedig az ezredfordulóra tehető.

A kard tehát egy észak-európai műhelyben nyerte el végső formáját, Magyarország területére pedig a 10. század utolsó harmadában került. Korábban valószínűleg egy viking vagy egy bajor harcos tulajdonában lehetett, aki harcban is használhatta.

A kard Prágába kerülésére vonatkozó pontos adatokkal nem rendelkezünk.
A szerző valószínűnek tartja, hogy IV. Béla halála után az új királlyal, V. Istvánnal (1270–1272) ellentétben álló Macsói Anna vitte magával más ékszerekkel együtt II. Ottokárhoz (1253–1278). Prágában a karddal együtt a származásával kapcsolatos hagyomány is megjelent. A székesegyház 1355-ös leltárjegyzékében, már mint a „Boldogságos István magyar király kardja” jelenik meg
a fegyver.

Azt nem tudjuk pontosan, hogy Árpád-házi királyainkat milyen szertartás szerint koronázták. Egyes kutatók szerint a német-római császárság hatására a mainzi ordó lehetett a jellemző, amelyben a kardnak is szerepe van. Tehát nem zárható ki, hogy ez volt az eredeti koronázási kardunk, és első királyunk koronázásában is szerepe volt. (A mai koronázási kard 16. századi velencei munka.)

A bécsi szablya történetének rövid bemutatása után, a szerző saját eredményeinek ismertetése mellett részletes kutatástörténeti összefoglalót is ad. A forrásokkal alátámasztott érvek, a kutatástörténeti érdekességek olvasmányos és alapos munkát tárnak elénk.

Kubinyi András tanulmánya – melynek címe A királyi trón Magyarországon – egy, a magyar történelemben mindeddig elhanyagolt hatalmi jelvénnyel, a királyi trónnal és jelentőségével foglalkozik a hazai források és a külföldi párhuzamok figyelembe vételével. A trónok – a görög eredetű thronus, a latin solium, cathedra, valamint a szék jelentésű sedes – az uralkodók és főpapok hatalmának szimbólumai voltak.

A trón – amely ünnepélyes alkalmakkor használt ülőeszköz – eredete az ókorra megy vissza, és jelentőségét máig megőrizte. A középkori trónusok anyaga lehet kő, fa, elefántcsont vagy nemesfém. A főpapi trónusok általában kőből készültek, és templomokban álltak. A templomot, ahol a püspök trónja, a cathedra volt, cathedralis ecclesia, vagyis székesegyháznak nevezték. A koronázási templomokban az uralkodóknak is lehetett kőtrónusa. A ma legismertebb márványtrón az aacheni Nagy Károly-trón, amely III. Ottó 936-os koronázására készült, és a szent lándzsa mellett a német királyság legfontosabb hatalmi jelképévé vált.
Összecsukható, szállítható trónszékekre is szüksége volt az országában utazgató uralkodónak. Az uralkodói pecsétek tanúsága alapján a 13. századig a fából készült, támla és karfa nélküli, díszesen faragott, szállítható trónok voltak használatban, mint a faldistorium. Tehát az uralkodóknak nem csak egy trónjuk volt. A források alapján a középkori Európában voltak olyan királyságok, ahol egy állandó trónt használtak a koronázás alkalmával, máshol minden koronázáshoz új trónt készíttettek. A királyi szék típusától függetlenül, mindegyiknek szimbólum értéke volt. A 13. századból vannak okleveleink, amelyekben a trón megelőzi a koronát, ami a királyi szék közjogi fontosságát bizonyítja.

A Chronicon Rythmicum Sitticense alapján a 13. század közepéig a magyar királyokat koronázáskor Szent István trónjára ültették, akárcsak a német uralkodókat az ún. Nagy Károly-trónra. A magyar királyi trón Székesfehérváron volt, amelynek neve is ezzel magyarázható. Azt viszont nem tudni, hogy a Szent István-trónt meddig használták. Kubinyi szerint nem véletlen, hogy fokozatosan háttérbe szorul az első királyunknak tulajdonított korona mögött. Ugyanis feltételezi, hogy a trón fából készült és idővel tönkrement. Ezt bizonyíthatja, hogy Szent Istvánt Esztergomban koronázták meg, és ha Árpád-kori utódait az ő trónusára ültették Székesfehérváron, akkor átszállították, tehát fából készült.

A késő középkori koronázási ceremóniákról számos adattal rendelkezünk. Ezekből tudjuk, hogy a szertartásban – mind az egyházi, mind a világi részében – a trón jelentős szerepet töltött be.

Fontos megjegyezni, hogy amikor Hunyadi Mátyás lett az uralkodó 1458-ban, a Szent Korona éppen III. Frigyes német-római császárnál (1440–1493) volt. Mátyás csak 1464-ben tudta a visszaszerzett Szent Koronával megkoronáztatni magát. Ennek ellenére a budai Boldogasszony templomban történt intronizáció után törvényes uralkodónak tekintették. Kubinyi szerint Mátyás azt a trónt tarthatta fő trónusának, amelyen uralkodását elkezdte, és ezért kezdték uralkodása idején Budát „királyi trónusnak” nevezni.

A szerző a források alapján meggyőzően támasztja alá, hogy a királyi trónt Magyarországon is koronázási, illetve hatalmi jelvénynek tartották, tehát a koronázási insigniumok között kell számon tartani.

Az utolsó tanulmányban, Kovács László A Szent István-i lándzsa című munkájában a 11. századi magyar történelem egyik sok vitát kiváltott tárgyával, a lándzsával foglalkozik. A viták ellenére – amint a szerző bebizonyítja – a lándzsa az egyik legjobban dokumentált királyi jelvény. Az első, Szent István-korabeli írásos említését – Ademarus Cabannensis (988 k.–1034) francia szerzetes munkájának C változatában szereplő megjegyzést – sokáig későbbi betoldásnak tekintették, a korabeli ábrázolásokat pedig nem vették figyelembe. Ma már a kutatás hitelesnek tartja a forrásnak azt az adatát, amely leírja, hogy Ottó császár Géza fejedelemnek vagy fiának lándzsajelvényt ajándékozott. Az insignium valószínűleg a napjainkig megőrzött Szent Móricnak tulajdonított német Szent Lándzsa (amely a 9. században megjelent szárnyas lándzsák típusához tartozik, ugyanis a köpű két oldalán egy-egy lemezke áll ki, hogy megakadályozza a lándzsahegy túl mélyre hatolását az ellenség testében) másolata lehetett, akárcsak a lengyel fejedelemnek, Vitéz Boleszlávnak adott lándzsa. Ez utóbbi, melyet a krakkói dómban őriznek, a német – vasból kovácsolt – mintának bronzból öntött, harcra alkalmatlan mása.

A magyar lándzsának két korabeli képi ábrázolását ismerjük. Az 1968-ban Nagyharsány (Baranya megye) mellett talált kincslelet H2 denárjának – amelyet Szent István verettetett koronázása alkalmával – hátlapján egy kéz tartja a zászlós nyelű szárnyas lándzsát. Az érem köriratában pedig a LANCEA REGIS (a király lándzsája) felirat szerepel. A másik ábrázolás a mai koronázási paláston I. (Szent) István alakjának kezében látható szárnyas lándzsa.

Első királyunk halála után a 11. századból hat adatunk van a lándzsáról. Ezekből csak annyi derül ki, hogy valamikor a ménfői csata (1044) után a magyar lándzsát III. Henrik császár (1039–1056), mint győzelmi jelvényt Rómába küldte, amit Szent Péter sírjához helyeztek. A lándzsáról az utolsó információnk az, hogy 1693-ban Rómában, a Porta Guidonea fölött őrizték.

Kovács László szerint nem kizárt, hogy a lándzsa Rómába küldése után került előtérbe a jogar használata. Így Orseolo Péter (1038–1041, 1044–1046) ránk maradt, s talán uralkodása második szakaszában használt ólombulláján, valamint I. András (1046–1060) idézőpecsétjén már nem lándzsával, hanem jogarral ábrázolják az uralkodót.

Összegzésképpen megállapítható, hogy – néhány, kisebb elírástól eltekintve30
a konferencia és a megjelent kötet méltó az ünnepi évhez. A tanulmányokat alapos és részletes irodalomjegyzék, valamint gazdag illusztrációs anyag követi, amelyek segítséget nyújtanak a részletek iránt érdeklődőknek, és inspirációt adnak a további kutatásokhoz.

Kovács Szilvia

Magányos remekmű a XI. századból

Karácsonyi Béla – Szegfű László
(ed. et transl.):

Deliberatio Gerardi Moresanae aecclesiae episcopi supra hymnum trium puerorum

Scriptum Kiadó, Szeged, 1999. XII + 765.

Államiságunk és kereszténységünk millenniuma kiváló alkalmat kínált arra, hogy történészek, teológusok, de a szélesebb olvasóközönség figyelme is újból az első ezredforduló történéseire irányuljon. A millenniumi esztendőben egyre-másra jelentek meg új forráskiadványok, tanulmánykötetek, monográfiák, régebbi művek felújított vagy reprint kiadásai. Sorra kerültek olyan könyvek is, melyeket már évek, sőt egyes esetekben évtizedek óta vártak az olvasók. Ez utóbbiak közül is kiemelkedik két szegedi történész, Karácsonyi Béla és Szegfű László mintegy három évtizedes munkával elkészült nagyszabású forráskiadványa, amely Szent Gellért püspök és vértanú Deliberatio supra hymnum trium puerorum című bibliamagyarázatát tartalmazza. A szerzők neve nem ismeretlen az érdeklődők számára. Karácsonyi Béla, aki pár éve hunyt el, az Egyetemi Könyvtár főigazgatója volt Szegeden, Szegfű László pedig, amellett, hogy az SZTE tanárképző karán tanít, három és fél évtizede kutatja egyháztörténelmünk első századát, különösen pedig Szent Gellért életét és egyházszervező, valamint missziós munkáját.

A kötetben az első csanádi püspök egyetlen fennmaradt teológiai értekezése olvasható latin és magyar nyelven. Gellért műve különös fontossággal bír a XI. századi magyar egyházi, művelődési és társadalmi állapotok tanulmányozása szempontjából. A forrásokban szegény időszakban minden apró töredéknek, oklevélrészletnek, a krónikák geszták valamennyi mondatának kiemelkedő szerepe van. Szent Gellért műve pedig nem kevesebb, mint 166 fólió terjedelmű, ezzel a leghosszabb Árpád-kori forrásunk. De nemcsak méretei miatt különleges az első Magyarországon készült szentírás-magyarázat, amely hazánkban még évszázadokig nem talált követőre. Olyan remekmű, mely magányosan áll Árpád-kori forrásaink között. A Deliberatio szerzője, a forrásul használt munkák, a műben szereplő egykorú személynevek, a megírás időpontjára vonatkoztatható kortörténeti megjegyzések egyaránt figyelmet érdemelnek. Mégpedig kitüntetett figyelmet, mert minden újabb szempont kérdések sorát veti fel, melyekre az évtizedes viták ellenére még ma sem egységes a szakirodalom válasza.

Szent Gellért munkája egyetlen, a XI. század második feléből31 származó kódexben maradt fenn, amely évszázadokig
a freisingi dómkönyvtárban volt, majd 1804 után Münchenbe került, s ma is ott található a Bayerische Staatsbibliothek Clm 6211 számú jelzet alatt. A művet elsőként
a tudománypártoló gróf Batthyány Ignác erdélyi püspök adta ki nyomtatásban32, sajnos nagyon sok értelmet zavaró elírással, illetve hibás olvasattal. Batthyány kiadása annyira hibás, hogy már a XX. század elejére a további kutatás kerékkötője lett.33 Ezért Sörös Pongrácz 1902-ben elsőként szövegkritikai vizsgálatot végzett, s javított olvasatait A Pannonhalmi-Szent-Benedek-Rend története első kötetében közölte.34 Közel hét évtizedig ezeket az olvasatokat használták az érdeklődők, majd Gabriel Silagi elkészítette a Deliberatio kritikai szövegkiadását. Munkájában, ami első ízben 1967-ben jelent meg Münchenben, áttekintést adott a müncheni kódexről, Gellért forrásairól, nyelvezetéről, stílusáról.35 Ezt követően 1978-ban látott napvilágot a nagy nemzetközi hírnévnek örvendő Corpus Christianorum középkori sorozatának 49. köteteként a Deliberatio kritikai szövegkiadása.36 Sajnos azonban Silagi kiadása sem mentes a rossz olvasatoktól, az értelemzavaró elírásoktól, miként azt Déri Balázs 1991-ben bebizonyította. Déri a kiadás hibájául rótta fel a szentírási és patrisztikus idézetek felderítésének és feltüntetésének pontatlanságait, valamint világos tipográfiai elkülönítésének hiányát.37 Tehát Silagi kiadása sem oldotta meg teljesen a Deliberatio problémáját, így továbbra is nagy igény mutatkozott egy, Magyarországon is könnyen elérhető, pontos és alapos szövegközlésre. Ezt hivatott teljesíteni a jelen kötet, melynek elévülhetetlen érdeme, hogy elsőként adja közre a mű teljes magyar fordítását, hiszen korábban csak rövid részletek jelentek meg.38

Szent Gellért munkájának műfaja misztikus szentírás-magyarázat, mégpedig Dániel próféta könyve 3. fejezetének 57–65. verseihez. Nyelvezete a korabeli, Észak-Itáliában használt latin nyelvvel mutat rokonságot, így számos kifejezést a klasszikustól eltérő értelemben használ.39 Ehhez járul még, hogy szerzője sok idegen eredetű és számos, saját maga által az elragadtatás hevében alkalmilag képzett szót használ.40 Ezek okozzák stílusának és nyelvezetének nehézségét, amit azzal fokoz, hogy nem fegyelmezett, hanem dús fantáziájú és csapongó író.41 Témáját szabadon kezeli, s a himnusz szövegétől és tárgyától gyakran elszakadva igen nagy kitérőket tesz, katénaszerűen kapcsolja a szöveg egyes mondataihoz a Szentírás más helyeit és a szentatyák idézeteit.42 A Deliberatio szövege tehát nagyon bonyolult, a sok bibliai citátum, parafrázis, a sok szimbolikus értelmezési lehetőség és a képekben való beszéd nagyon megnehezítette a fordítók munkáját.

Évtizedekig komoly problémát jelentett a Gellért által felhasznált források körének pontos meghatározása. Bodor András 1943-ban alapos értekezésben mutatta ki, hogy a csanádi püspök legfontosabb forrása Sevillai Szent Izidor „Etymologiarum libri XX” című hatalmas munkája, amely bizonyíthatóan megtalálható volt a XI. századi Magyarországon.43 Bodor tanulmánya végén tételesen felsorolja a szövegpárhuzamokat, valamint kísérletet tett Szent Gellért többi forrásainak a felsorolására is.44

A hazai történészek körében Szent Gellért Deliberatiója a benne rejlő kortörténeti megjegyzések és utalások miatt bír jelentőséggel. A műben nagyon sok konkrét utalás vonatkozik a korabeli egyházi és uralmi viszonyokra. Ugyanakkor Gellért nem nevezi meg azt az uralkodót, akit elítél és élesen bírál, így a szakirodalomban annak személyével kapcsolatban különböző válaszok születtek. Elsőként Rónay György ért el konkrét eredményt, amikor 1956-ban felismerte, hogy a Deliberatióban bírált eretnekek a Balkán-félsziget északi részeiről hazánkba beszivárgó bogumilok lehettek.45 Ezt ugyan 1965-ben Redl Károly46 még kritikával illette, de Szegfű László 1968-as tanulmánya47 óta a szakirodalom egyre inkább átveszi Rónay megállapítását. Szegfű szerint Magyarországon céljai elérése érdekében Aba Sámuel király támaszkodott bogumilokra, s szimpatizált tanaikkal. Vagyis a műben névtelenül bírált királyt Aba Sámuellel lehet azonosítani.48 1981-ban Rónay György állott elő újabb értelmezési lehetőséggel a névtelen király kapcsán. Rónay szerint Gellért elítélte második országlása alatt Pétert. Erre a Deliberatióban a névtelen királyt ostorozó passzusokat használja forrásként.49 Ezt követően parázs vita alakult ki Gerics József és Kristó Gyula között
a Magyar Könyvszemle hasábjain. Gerics, elfogadva Rónay koncepcióját Péterrel azonosította a meg nem nevezett királyt, így Aba Sámuelt tekintette a Szent Istváni politika folytatójának. Feltételezte, hogy a műben névtelenül elítélt Pétert csak Gellért legendáinak írója azonosította – tévesen – Aba Sámuellel, s ekkor keletkezett az a negatív kép Aba uralmáról, amely krónikáinkban és az Altaichi Évkönyvben is olvasható. Kristó ezzel szemben Aba Sámuelben látta az eretnekekkel és pogányokkal együttműködő uralkodót, így Orseolo Pétert tekintette az országot következetesen krisztianizáló uralkodónak.50 Bár arra Kristó Gyula felhívta a figyelmet, hogy a Deliberatio, már csak műfaja miatt is nehezen döntheti el Aba és Péter megítélésének kérdését.51

Az eddigi eredmények és polémiák számbavétele és ismertetése után leszögezhetjük, hogy Karácsonyi Béla és Szegfű László forráskiadványa és fordítása nagyban hozzájárul a további kutatásokhoz. A tekintélyt parancsolóan vaskos és szép kiállítású kötet kiadói és fordítói minden bizonnyal igényes és képzett olvasókat céloztak meg Magyarországon és külföldön egyaránt. Ezt egyértelművé teszi a kötet nemzetközi nyelvezete: a szöveg fordításán és a magyar nyelven közölt előszón kívül minden megtalálható latinul is. A kötet nyolc szerkezeti egységre tagolható. Első a latin és magyar nyelvű bevezetés, amely röviden tájékoztat a Szent Gellértre vonatkozó források, az életrajz, a kézirat és a szöveg kérdésében. Sajnos sem a latin, sem a magyar szöveg nem mentes a nyomdahibáktól.

A kötet nagy részét természetesen a latin és magyar szöveg közlése alkotja. A kötet kiadási elve egyébként nagyon sajátos, tulajdonképpen átmenetet képvisel a fakszimile és az ismert kritikai kiadások között. A nyitott könyv bal oldalán, a páros oldalakon az eredeti kézirat oldal- és sorszámait követve betűhíven – mindössze a rövidítések feloldásával – közlik a latin textust. A bal oldali margón Batthyány és Silagi kiadásainak oldalszámai és a vonatkozó szentírási helyek feltüntetése történt meg. A jobb oldali margón a sorok sorszámozása látható, alul pedig a szövegkritikai és kodikológiai jegyzetapparátus található. Ez utóbbi következetesen hivatkozik Batthány és Silagi kiadásaira, valamint Sörös Pongrácz korrekcióira. Így egy helyen, áttekinthetően megtalálható minden szükséges információ a latin textus tanulmányozásához, értelmezéséhez. Megjegyzésre méltó, hogy Karácsonyi és Szegfű latin közlése pontosabb, mint Silagi ún. kritikai kiadása. Munkájukban kijavítják Silagi számos hibáját.52 A kinyitott könyv jobb oldalán, a páratlan oldalakon a magyar fordítás olvasható. A magyar szöveg alatt kaptak helyet a Gellért által felhasznált patrisztikai idézetekre történő utalások. Mindenképpen elismeréssel kell adóznunk a fordítók találékonyságának. Ekkora helyen ennyi információt elhelyezni csak ilyen következetes elrendezés révén lehetséges.53 A közölt hatalmas mennyiségű latin és magyar textust sajnálatos módon mintegy ötven nyomdahiba terheli, amelyek egy utólagos kontroll segítségével feltehetően könnyen kiszűrhetők lettek volna.

Említést érdemel a szövegben előforduló bibliai idézetek és parafrázisok problematikája. Szent Gellért műve megírásakor nemcsak az ezredfordulóra már Európa-szerte elterjedt Szent Jeromos-féle Vulgatát használta, hanem a műben 14 helyen54 az azt megelőző latin fordítás, az ún. Vetus Latina szavai is kimutathatók. Feltételezhető, hogy a Vetus Latina szövege a Gellért által felhasznált patrisztikai írások révén került be a Deliberatióba. Így elsősorban Beda Venerabilis Explanatio Apocalypsis című alkotása kerülhet szóba, hiszen több alkalommal is akkor fedezhető fel a Vetus Latina szövege, amikor Gellért Beda műve alapján írt. Külön érdeme Karácsonyi Béla és Szegfű László munkájának, hogy ezeket következetesen és pontosan feltüntetik a bal oldali margón a Vulgatára vonatkozó passzusokkal együtt, de azoktól „VL” rövidítéssel megkülönböztetve. Egyetlen apró probléma, hogy a kötetben sehol sem történik utalás e megkülönböztetés jelentőségére, a „VL” szignum feloldására. Pedig éppen a Vetus Latina szövegek pontos feltüntetése az, ami az egyik többlet Gabriel Silagi korábbi szövegközléséhez képest. A bibliai idézetek és parafrázisok fordítása is kíván egy apró megjegyzést. Mivel Karácsonyi és Szegfű korábban közreadott fordításrészletein és a jelenlegi fordításon kívül csupán Déri Balázs jelentetett meg kommentált és jegyzetelt szakaszokat a magyar fordításból, a jelen fordítást csak a Déri-féléhez mérhetjük hitelesség és pontosság kérdésében. Déri Balázs a szentírási szakaszokat Káldi György bibliafordítása alapján közli, hiszen – mint említettem – Gellért nem csak a mai Vulgatát használta. Karácsonyi és Szegfű fordítása a bibliai szövegek kérdését sajátos módon oldotta meg. Sem a Károli Gáspár-, sem a Káldi-, sem pedig a katolikus fordítást nem használta fel, hanem csak a Deliberatio szövegére támaszkodott. Ez logikus és következetes lépésnek tekinthető, s elismeréssel kell adóznunk, hiszen nagyban megnövelte munkájukat. De csak a szövegek fordításában követték saját elgondolásukat. A bibliai személynevek átírásában a református hagyományokat követték. Így lett Izajásból Ézsaiás, Ezekielből Ezékiel és így tovább. Ellenérzést szülhet ez az elgondolás, hiszen a Gellért korában használatos névalakok a mai katolikus változatokhoz állnak legközelebb.

A szövegközlést különböző mutatók követik a kötetben. Először a felhasznált szentírási helyek mutatója szerepel, ezt követi a Gellért által felhasznált patrisztikai hivatkozások mutatója. Végül a szövegben szereplő latin személynevek55, illetve a latin főnevek és igék mutatója található. A mutatók a kódex margójára írt megjegyzések pontos felsorolásával, magyar fordításával érnek véget. Ez utóbbit ilyen következetességgel a jelen kötet közli elsőként. A Deliberatio leghíresebb beírása Batthyány Ignáctól származik, aki a névtelenül bírált királyról szól rész mellett megjegyezte: „Tempore Ovonis describuntur” (184. o.) vagyis „Aba kora íratik le”. Ennyi mutatóval és segédlettel, illetve információval kiegészítve még nem jelent meg Gellért püspök Deliberatio-ja. Ez bizonyára sokak által használt és idézett alkotássá teszi Karácsonyi Béla és Szegfű László munkáját. A könyvet egyébként nagyon részletes – a népszerűsítő művek és megemlékezések kivételével teljességre törekvő – bibliográfia zárja, ami nagyban megkönnyíti a további kutatást.

Összességében annak az elismerésnek adhatunk tehát hangot, amellyel minden olvasó tartozik Karácsonyi Béla és Szegfű László több évtizedes és kitartó munkájának. A fordítók elévülhetetlen érdeme, hogy a magyar középkorászat egy régi-régi adósságát törlesztve elsőként adták közre a Deliberatio teljes magyar fordítását. Tették mindezt gazdag jegyzetapparátus, sokoldalú mutatók és a latin szöveg minden eddiginél pontosabb közlésével együtt. Így méltán remélhetjük, hogy Karácsonyi Béla és Szegfű László kötete megélénkíti a Deliberatióval és Szent Gellérttel kapcsolatos kutatásokat, amelyekben sajnos a mai napig több a nyitott, mint a lezárt, megoldott kérdés.

Vajda Tamás

Középkori és kora újkori németalföldi (holland) johannita források

Winter, Johanna Maria van, ed.: Sources concerning the Hospitallers of St. John in the Netherlands, 14th–18th centuries. Studies in the History of Christian Thought 80, Leiden–Boston–Köln. Brill, 1998.
viii+821 old.

Az alább bemutatásra kerülő munka nemcsak tekintélyt parancsoló méretével, hanem a benne kiadásra kerülő források jelentősége okán is figyelmet érdemel mind a középkor, mind pedig a kora újkor kutatói részéről. Az ismertetés valamelyest megkésett voltát ellensúlyozza az a tény, hogy egy több évtizedes forrásfeltáró munka gyümölcsét tarthatja kezében az olvasó – nem egy helyen fontos magyar vonatkozásokkal –, amely ezért joggal tarthat igényt érdeklődésünkre akkor is, ha a bestseller listákról már lekerült.

Forráskiadás ismertetéséről lévén szó, helyenként talán a recenzió is rendhagyó, bár benyomásaink és megállapításaink jórészt általános jellegűek, illetve érvényűek. Ez már a kötet alapvető céljára, illetve létrejöttének körülményeire is igaz. Johanna Maria van Winter évtizedeken keresztül kutatta a johannita szerzetes lovagrend középkori és kora újkori forrásait, részben a rend Máltán őrzött központi levéltárában (Archives of the Order of Malta, National Library of Malta, Valletta [AOM]), részben pedig nyugat-európai (német, belga, holland) levéltárakban, különös tekintettel a mai Hollandia területén található rendházakra. Ez természetesen valamelyest történetietlen megközelítés, hiszen a rend hierarchikus felépítésével, s az ebből következő forrásképződéssel sem áll összhangban. Mindazonáltal akár járható út is lehetne, ha legalább a Bevezetőben utalt volna rá a szerző, s Hollandia helyett időnként a 'Frisia', 'Németalföld', vagy 'Flandria' kifejezéseket használná, különösen a középkori forrásokat tárgyaló részeknél.

Mielőtt azonban eltévednénk e vaskos kötet lapjain, röviden tekintsük át felépítését. A hét részből álló munka egy hosszabb – forráskiadások esetében szinte kötelezően – tartalmas bevezetővel kezdődik (1–27.), amellyel kapcsolatban számos megjegyzést fogunk tenni az alábbiakban. A központi, forrásközlő rész négy alegységre tagolódik: A) Bullák és oklevelek, 1319–1795 (29–192.); B) Az utrecht-i Szent Katalin konvent számadáskönyve (14. század; 193–387.) C) Visitatiós jegyzőkönyvek és vizsgálatok, 1373–1732 (389–657.); D) 16–18. századi rövid írások listája (659–686.). A kötetet egy általános és rendkívül elnagyolt bibliográfia és egy több mint százoldalas, rendkívül alapos és jól használható mutató zárja (695–821.).

Bár a Bevezető számos pontján kiderül, hogy a kötetben található források használatához íródott, az olvasónak mégis az a benyomása támad, hogy helyenként a szerző teljesen elszakadt forrásaitól, s egészen szubjektív véleményt fogalmaz meg, ami nem feltétlenül segít az okleveles anyag értelmezésében. Az egyik rendkívül zavaró probléma, hogy van Winter megállapításaiban legtöbbször nem tesz semmiféle utalást arra, hogy éppen melyik időszakról beszél, márpedig a rend hét évszázados története során alapvető változásokon ment keresztül. Különösen igaz ez a rend szervezeti felépítésére, illetve tagjainak eredeti társadalmi státuszára. Így például teljesen értelmetlen a „nagykereszt” intézményéről beszélni „általában” (11.), hiszen ez csak
a késő középkorban jelent meg. S persze
a magyar perjelség sem volt a német nyelv (lingua) része 1604 előtt, még ha a kutatók jó része ma is ezt vallja anélkül, hogy az idevágó forrásokat valaha kézbe vette volna. A szerző említi a rendi hierarchia majdnem minden fontos szintjét (a membrától a rend központjáig), de nem árulja el ezek funkcióját, márpedig a források értelmezéséhez ez elengedhetetlen, s az utóbbi egy évtized kutatásainak legfontosabb hozadéka talán éppen ez lenne. Bemutatja ugyanakkor a sajátosan szerveződő flandriai preceptoriumokat (13.), csak éppen azt nem hangsúlyozza, hogy ezek a „colour local” kategóriába esnek ugyanúgy, mint a preceptoriumok és
a perjelség közé ékelődő ún. preceptoria principalis, amelyekre csak erről a területről ismerünk példákat. A szerző szerint a nagymestertől és a konventuális tisztségviselőktől eltérően a perjelek a camera prioralisban tartották a székhelyüket, amelyek olyan preceptoriumok voltak, melyeknek jövedelmét maga a perjel élvezhette, azaz nem kellett a központi kincstárnak befizetni (18.). Ezzel kapcsolatban két megjegyzés is kívánkozik. Egyrészt az újabb kutatások szerint nincs bizonyíték arra, hogy a johannita perjelek állandó székhelyet tartottak volna fenn, sőt ha volt is olyan preceptorium, ahol a tartományi elöljáró gyakrabban megfordult vagy hosszabban időzött (mint például Magyarországon, Vránán vagy Pakrácon), ez nem volt feltétlenül azonos azzal a rendházzal, amelynek jövedelmét sajátjaként élvezte. Másrészt ennek kapcsán illene említést tenni a camera magistralisról, vagyis az egyes perjelségekben található olyan preceptoriumokról, amelyek jövedelmét közvetlenül a nagymesternek „rezerválták”. Mi több, egész perjelségek kaphattak ilyen státust, mint például a magyar–szlavón rendtartomány 1330 és 1335 között.

Ugyanakkor van Winter azon kevesek közé tartozik, akik helyesen mutatnak rá, hogy messze nem minden rendtag volt nemesi származású (8–9.), s a „kék vér” nem kéretett számon a káplánoktól (capellani) és a szolgálótestvérektől (servientes), sőt a lovagokra (milites) vonatkozóan is csak fokozatosan szigorodtak a belépési feltételek. Említést tesz az antianitas intézményéről, de nem tudjuk meg, hogy ez pontosan mit takar. Az utóbbi években folytatott szakmai vitákból kiderül, hogy a kifejezetten e témával foglalkozó kutatók számára sem egészen világos, hogyan, milyen feltételek mellett (pl. életkor, a rendben eltöltött idő) szerzett jogot egy rendtag arra, hogy megválaszthassa azt a rendházat, amelyet irányítani akar, vagy még pontosabban: amelynek jövedelmét élvezni szeretné.

Számos egyéb apróbb hibát, felesleges információt, illetve kiaknázatlan lehetőséget fedezhetünk fel a Bevezetőben, a fentiekben megfogalmazott kritikák azonban érdemben – szerencsénkre – keveset vonnak le a forráskiadás jelentőségéből. Ezek élén a rend központi levéltárában (AOM) és a karlsruhe-i Generallandesarchiv-ban (GLA) őrzött 211 oklevél kiadását találjuk, amelyeket a rend nagymesterei vagy a német perjelek adtak ki. A kiadás azért is bír nagy jelentőséggel, mert az ún. rodoszi (1309–1522) és máltai (1530–1798) korszakban a rend központi írószerve által kibocsátott oklevelekből nagyon kevés oklevél-publikáció látott napvilágot.56 Az in extenso forráspublikációk száma talán összesen sem tesz ki annyit, amit van Winter ebben a kötetben közreadott.57 Másrészt a mai Hollandia területén kívül fekvő házakra, perjelségekre vonatkozó fontos információk is fellelhetők a kiadásban. Ilyenek például Jean de Lastic nagymester 1448. január 23-i (Nr. 43.), illetve március 28-i oklevelei (Nr. 45.), amelyekben visitatiót rendel el a német, magyar és cseh perjelségekben, s ezzel Michael de Castellaciot,58 egy lombardiai johannitát bíz meg, aki nem utolsósorban – utriusque iuris doctorként – rodoszi fellebviteli bíróként is működött. Bár a szerző elsősorban a Frisiára vonatkozó részeket emelte ki az oklevélből, szerencsénkre a két dokumentum V. Miklós pápa július 2-i átírásában is fennmaradt, s Theiner ki is adta őket teljes szövegükkel,59 amiről a szerző láthatóan nem értesült. Tudott viszont róla Reiszig Ede, aki egészen hosszú „szövegközi” regesztát készített a magyar johannitákról szóló monográfiájában a szóban forgó dokumentumokról,60 jóllehet ő sem tudta eldönteni, hogy Castellacio, aki az oklevelek tanúsága szerint correctorként és reformatorként is fellépett, eljutott-e egyáltalán Magyarországra. Azt azonban mégis megkockáztatjuk, hogy a magyarországi helyzetről alapos ismerete lehetett, hiszen a székesfehérvári johannita konvent magánlevéltárában fennmaradt egy oklevél, amelyet Castellacio ugyanezen év decemberében Bécsben keltezett, s ebben a fehérvári preceptort többszöri fegyelemsértése miatt visszaküldte Rodoszra.61

Kínálja magát a következtetés, hogy az együtt vizitált perjelségek egy nyelvhez (lingua) tartoztak, a rendi gyakorlat ezt mégsem támasztja alá, illetve önmagában nem bizonyítja.62 Az önálló státuszát csak 1422-ben visszanyerő német nyelv (lingua) 1427-től kezdve mind gyakrabban próbálta megszerezni a magyar perjelség feletti felügyelet jogát az itáliai nyelvtől, utoljára éppen az 1446-os római generális káptalanon, azonban nem sok sikerrel, mert Tallóci János halálát követően a velencei perjelségből származó Giacomo Soris kapott kinevezést a magyar perjeli tisztségbe.63 Az egyik ilyen próbálkozásról szól a van Winter által publikált 1466-os oklevél is (Nr. 71.), amely szerint a német nyelv procuratora, Erhardo de Heringen petícióval fordult a rodoszi konventhez a magyar perjelség ügyében, de sajnos a szerző a magyar vonatkozású részt félsoros regesztává zsugorította, így sokat nem tudunk meg a kérés tartalmáról (AOM 376, fol. 132r-v). A magyar perjelség válasza viszont (AOM 376, fol. 134r), amelyet Giacomo de Soris terjesztett a rend vezetése elé, reményeink szerint a közeljövőben a kiadásra kerül. (AOM 358, fol. 82v–83r). Bár ebben a fejezetben – hasonlóan a negyedik alfejezethez – még három magyar vonatkozással bíró – 1545–1586 közötti – dokumentum is fellelhető, újkorászainkra vár, hogy ezek jelentőségét felmérjék, s a kutatásban hasznosítsák őket.

A forrásközlő rész második egysége tartalmazza az utrecht-i Szent Katalin konvent 14. századi számadáskönyvét, amelyet a preceptorium dispensatorának parancsára kezdtek el vezetni a század második felétől. A több mint 150 fóliónyi forrás kiadásának az ad igazán nagy jelentőséget, hogy bár már a rend 1262-es generális káptalanján rögzítették, majd többször megerősítették, hogy a perjeleknek számadáskönyvet kell vezetniük, s bevételeik bizonyos hányadát évente be kell fizetniük a rend központi kincstárába, nagyon kevés olyan forrás maradt fenn, amelyik ilyen teljességgel tárja fel egy adott régió johannitáinak gazdasági tevékenységét. Más régiókban végzett vizsgálatok jó részében azt sem lehet megállapítani, hogy hány, illetve mekkora tartozéka (membra) volt az adott adminisztratív egységeknek (preceptorium), itt viszont a preceptorium összes, utrecht-i és nedersticht-i birtokairól, azok bérlőiről, valamint a bérbeadás feltételeiről is időbeli metszeteket kaphat a téma kutatója. Bár a konventről maga van Winter is tett közzé már publikációt, a forrásközlés hasznosítása még a kutatás előtt álló feladatok egyike. Ez annál is inkább fontos, mert komoly alapot nyújthat összehasonlító vizsgálatokhoz. Például, a legtöbb európai perjelséghez hasonlóan birtokaik jelentős részét bérbe adták, de ugyanakkor eltértek a legtöbb itáliai preceptoriumtól, ahol jellemzően a johanniták művelték birtokaikat. Ez a régió összevethető akár a magyar–szlavón (vránai) perjelséggel is, ahol a németalföldi házakhoz hasonlóan gyakran előfordult, hogy a censust részben természetben fizették a bérlők, ugyanakkor tőlük eltérően idehaza ritkább volt a tízéves „futamidő”, s inkább hároméves periódusokra adták bérbe birtokaikat a tartományi káptalan engedélyével.

A harmadik forrásközlő alfejezet az 1373 és 1732 közötti rendi vizsgálatok jegyzőkönyveit, illetve azok részleteit tartalmazza. Ezek között két középkori található: az 1373-as és az 1495-ös vizsgálat. Az előbbit XI. Gergely rendelte el,64 midőn rá akarta venni az Ispotályt, hogy mozgósítsa pénzügyi tartalékait a hitetlenek (ti. törökök) elleni harcokban, de a johanniták – a pápai sejtések szerint – jövedelmeik jelentős részét eltitkolták. Ezt a helyzetet megszüntetendő rendelte el a pápa, hogy minden püspökségben folytassanak vizsgálatot a johannita preceptoriumokban. Az általában a rendről lehangoló képet festő vizsgálati eredmény számos perjelség esetében fennmaradt, s felbecsülhetetlen értékű információt szolgáltat a 14. század végi állapotokról. A németalföldi házak közül Mechelen és Aachen vizsgálati jelentése maradt ránk, s ezt közli újra van Winter az eredeti kiadás alapján.65 Sajnos a magyar–szlavón perjelség 1373-as visitatiós jelentése eddig nem került elő.

Az utóbb közölt visitatiót 1493-ban rendelte el Pierre D'Aubusson nagymester in partibus Alemaniae superioris et inferioris, Hungariae, Bohemiae, Daciae, Sueaiae et cetera, de a vizsgálatra csak 1495-ben került sor. Hasonlóan a fenti jegyzőkönyvhöz, ennek is létezik korábbi kiadása, de az itt publikált az első, amely a rend központi levéltárában őrzött „eredeti” példányról készült, s a németalföldi preceptoriumok visitatióját is tartalmazza.66 Bár a látogatást elrendelő oklevél
a magyar perjelségbe is rendelt visitatorokat, sőt ennek kapcsán átír egy 1431-es hasonló tartalmú dokumentumot, amelyben Robertus de Diana-t, a messinai perjelt rendelte
a magyar perjelség látogatására, semmilyen adatunk nincs arról, hogy jártak-e ténylegesen a magyar–szlavón rendtartományban,
s ha igen, mit végeztek. Bár van Winter itt is csak a „holland” házakra vonatkozó bejegyzéseket publikálta, közli a teljes tartalomjegyzéket is, amelyben nem szerepel utalás magyar preceptoriumokra, és saját kutatásaink során sem bukkantunk ilyen forrásokra a rend központi levéltárában.

Szerepel azonban több más, a német nyelv perjelségeiben készült visitatiós jegyzőkönyv a máltai johannita levéltár anyagában, amelyről a szerző nem tesz említést. Így nem tudhatjuk, hogy ezeket kutatta-e egyáltalán, vagy pusztán nem talált bennük releváns dokumentumokat.

Mindazonáltal, a fentebb röviden ismertetett kritikai megjegyzésekkel együtt, illetve a munka minden apróbb hiányossága ellenére úgy véljük, hogy a johanniták középkori és kora újkori történetével foglalkozók számára van Winter forrásközlése megkerülhetetlen, sok más kutató, például egyház- és gazdaságtörténészek számára pedig nagyon hasznos forrásbázist nyújthat összehasonlító vizsgálatok elvégzéséhez.

Hunyadi Zsolt

A hit határai

Frontiers of Faith. Religious Exchange and the Constitution of Religious Identities 1400–1750. Szerkesztette: Andor Eszter és Tóth István György. Budapest, Central European University, European Science Foundation. 2001. 298 old.

A Frontiers of Faith egy rendkívül színvonalas tanulmánykötet, mely az azonos című, 2000. március 8. és 12. között Budapesten tartott konferencia előadásait tartalmazza. A konferenciát a European Science Foundation és a Középeurópai Egyetem (CEU) Történelem Tanszéke közösen szervezte Tóth István György és Heinz Schilling elnökletével. A kötet címe szó szerinti fordításban: A hit határai. Vallási kapcsolatok és a vallási indentitások kialakulása 1400 és 1700 között.

A „frontier” manapság igen jól hangzó, divatos kifejezés az angolszász szakirodalomban, éppen ezért számos képzettársításra ad lehetőséget, melyet azonban tükörfordításban nem érzékelünk. Divatos, mert a kultúrák együttélésének, illetve egymás mellett élésének tanulmányozásához kötődik, továbbá mert eléggé tág ahhoz, hogy a legkülönbözőbb problémák és kérdések kapcsolódhassanak hozzá. Ugyanakkor elméletileg sem köti meg a kutató kezét, bár túl sok támpontot sem ad a kutatáshoz. A közös elméleti nevezőt talán a valós (és konceptuális) határok, illetve az identitásépítés közötti szoros kapcsolatban lehet felmutatni – ezt e kötet bevezető tanulmánya és címe is megerősíti. Ezen a kapcsolaton, a sokat ígérő bevezető tanulmány ellenére, még sincs elég hangsúly a kötet tanulmányaiban. Az identitásépítés mechanizmusainak feszegetése helyett a 25 előadás inkább a kora újkori vallási határhelyzeteket tárgyalja az egymás mellett élő különböző vallások viszonyának, a reformációnak, az ellenreformációnak (vagy katolikus megújulásnak), a hittérítésnek, a misszionárius küldetéseknek és a konfesszionalizmusnak a szemszögéből. Ha elméleti konklúziókra kevésbé törekszenek is a szerzők, a vallási határhelyzet, a vallási identitás nézőpontja a legtöbb tanulmány kérdésfeltevését meghatározza.

Míg a látószög hasonló, a megvizsgált történelmi problémáknak, helyzeteknek a választéka pazar. Európa ebben a kötetben valóban Portugáliától Oroszországig terjed, sőt az Ottomán birodalom és a kínai hittérítő missziók tárgyalása során még a Közel- és Távol-Kelet is szóba kerül. A témák változatosságának megfelelően az előadók
a legtöbb nagy európai egyetemi központot képviselik – méghozzá többnyire levéltári adatokon alapuló recens kutatási eredményeik színvonalas bemutatásával.67

Az első tanulmányban Péter Katalin
a magyarországi reformációnak azt a legelső szakaszát vizsgálja, amikor a vallási határok még elmosódottak és átjárhatók voltak – és nemcsak a társadalom felsőbb körei, hanem az „egyszerű emberek” számára is. Még ha a magyar reformáció kezdeti szakasza egy speciális esetét képezi is az európai reformációnak (gyenge központi hatalom, török veszély stb.), Péter Katalin írása mindenesetre arra figyelmeztet, hogy az alulról terjedő reformáció és az egyszerű emberek szabad, felelősségteljes vallási döntéseinek lehetőségét érdemes komolyabban megfontolni. Heinz Schilling összefoglaló jellegű tanulmányában az egyház és az állam, a vallás és a társadalom viszonylagos elkülönültségére, és az ezt jelző határok folyamatos újradefiniálására mint a latin kultúrkör egyik legfőbb sajátosságára mutat rá. A határok újraírásának legkritikusabb szakasza
a 16. század második fele és a 17. század, amikor a megosztottságokat hirtelen minden korábbinál merevebb határok kezdik jelezni. Ebben a folyamatban egyrészt az egyházak konfesszionális identitásának kiépülése, másrészt a konfesszionális identitásnak a kialakulóban lévő nemzeti (állami) identitással való összefonódása voltak a legfőbb tényezők. Jó példa ez utóbbira, hogy a vallási purizmusra törekvés úgy a katolikus spanyoloknál, mint az evangélikus svédeknél a nemzeti identitás szerves részévé vált.
Az erős konfesszionális identitás előbb-utóbb a misszionáriusoknál is megjelent. Erre példa Ronni Po-Chia Hsia tanulmánya
a kínai misszió tevékenységéről. Míg a 16. században a missziót a humanista jellegű párbeszéd szelleme hatotta át, és ennek megfelelően a mozgalom – mely térítési céljait gondosan palástolta – rendkívüli népszerűségnek örvendett, a 17. századtól a párbeszéd egyre inkább katekizmussá redukálódott, és a kizárólag a térítési sikerhányadosra koncentráló misszionáriusokat a kínai állam lassan teljesen visszaszorította. Magyarországon már lényegesen nagyobb sikereket könyvelhetett el a katolikus misszió magának – derül ki Tóth István György kutatásából –, bár ezt itt sem elsősorban a kulturális párbeszéd magas szintjének köszönhették. Egyrészt ügyesen építettek a mágikus szellemekbe és tárgyakba vetett hitre (látványos ördögűzések, amulettek osztogatása stb.), másrészt a térítők mágikus és tudományos gyógyító képességei rendkívüli vonzerővel bírtak az orvosokban szűkölködő arisztokráciára, és így könnyebben kialakultak a (felülről lefelé irányuló) térítő munka feltételei. A Balkánon zajló gyors és tömeges térítések tudománytörténeti hitével szemben foglal állást Dávid Géza tanulmánya a vidéki lakosság vallási hovatartozását ismertető regiszterek elemzésével. Fodor Pál írásából viszont kiderül, hogy a Hódoltságnak a Balkánnal szemben vallási kérdésekben is kiváltságos helye volt az Ottomán Birodalomban. A szerző részletesen elemzi, hogyan változik a török hatóságok hozzáállása a vallási kérdésekben, hogyan váltja fel a kezdeti kíváncsiságot és viszonylagos toleranciát a status quo megőrzésének kizárólagos szándéka és a haszonleső közömbösség. A tolerancia azonban itt is csak részleges volt – figyelmeztet Fodor Pál –, és nem egy következetes vallási elgondolásból fakadt. Ezt nem így gondolta számos koraújkori nyugat-európai, akik a vallási viszályok ellenpéldájaként előszeretettel hivatkoztak a toleráns iszlámra. Kontler László azt vizsgálja, hogy az állam és vallás viszonyát újragondolni kívánó angol íróknál az az elképzelés, hogy az iszlám egy toleráns és racionális vallás, hogyan válik érvvé az államnak a lelkiismeretet kontrolláló tevékenységei ellen.

Európa mediterrán felében az ellenreformáció rendkívül sikeresen őrizte és erősítette meg a vallási határokat. Ezzel a folyamattal három tanulmány is foglalkozik. Giovanni Muto és José Pedro Paiva a 17. századi nápolyi, illetve portugál társadalom gyors klerikalizálódását mutatja be. Portugáliában az ellenreformáció normatívái sikeresen szabályozták és egységesítették az egyházi életet, így az egyházi és világi társadalom közötti határvonal ismét markánsan kirajzolódott. A korábbi „nemzeti” ideológia, mely Portugáliát mint a katolikus hit édenkertjét igyekezett ábrázolni az ellenreformációt egyrészt elősegítette, másrészt maga is megerősítést nyert. A mediterrán országok sikeres ellenreformációját és viszonylagos immunitását a reformáció eszméire nem a mediterrán társadalmak sajátos konstellációjával, karakterisztikumaival kell hogy magyarázzuk – ahogyan azt Fernand Braudel tette –, hanem sokkal kézzelfoghatóbb történelmi eseményekkel: mindenekelőtt az inkvizícióval – állítja Francisco Bethencourt. A kikeresztelkedett zsidók ellen létrehozott spanyol inkvizíció már javában működött, amikor a reformáció eszméi elérik a spanyol társadalmat, de a római inkvizíció hatékonyságát sem lehet alábecsülni – derül ki tanulmányából. A vallási határok megmerevedése alól egyedül Anglia és Hollandia jelentett félig-meddig kivételt. Bár a hatalom mindkét országban a katolikusok és a protestánsak közötti határvonalak erősítésére törekedett, sikere csak részleges volt. A katolikusok hátrányos helyzete Hollandiában nem korlátozta tanulmányi lehetőségeiket – mutat rá Stefan Ehrenpreis cikke, míg Olga Dimitrieva azt a sikertelen erőfeszítést követi nyomon, melyet az angol központi hatalom tett a helyhatóságok katolikusoktól való megtisztítására, és melyet a gentry helyi összefonódása akadályozott meg.

További tanulmányok említése helyett álljon itt még két, viszonylag mellékes észrevétel. Az egyik a könyv elérhetőségére vonatkozik: telefonon megtudtam, hogy Budapest nagyobb könyvesboltjaiban az általam recenzált könyv nem kapható. Sajnos a Könyvtárellátó Kht. sem terjeszti, sőt még a CEU könyvesboltjában sem lelhető fel. Pedig, mint láthatjuk, az angolul tudó hazai történészközönség számára egyáltalán nem érdektelen kötetről van szó. A másik megjegyzés a könyv borítójára vonatkozik: még ha nem is kifejezetten piaci termékről van szó, öröm, ha egy jó könyvnek a megjelenése is esztétikus. Mindkét szempont arra utal, hogy a tanszéki kiadásnál mindenképpen üdvözítőbb lett volna valamelyik könyvkiadóval társulni.

Almási Gábor

Merre tart az Egyesült Államok?

Magyarics Tamás:

Az Egyesült Államok külpolitikájának története.

Eötvös József Kiadó, Budapest, 2000. 492 old.

Magyarics Tamás, az ELTE Amerikanisztika Tanszékének docense, három éven belül a harmadik olyan kötettel jelentkezett, mely az Egyesült Államok külpolitikájával foglalkozik. Az USA vezető szerepe a világban (1997) és Az Egyesült Államok külpolitikájának alkotmányos és intézményi háttere (1998) című munkák után ezúttal az oktatási segédanyagok választékát gazdagította Az Egyesült Államok külpolitikájának története című könyvével. A szerző nem titkolt célja azonban a diákoknál szélesebb olvasóközönség igényeinek kiszolgálása. Művét egyben a magyar nyelvű irodalom hiányosságainak pótlására, valamint a laikus érdeklődők kíváncsiságának kielégítésére is szánta. A mű kiválóan megfelel e hármas célnak.

Három melléklet is segíti a könyv tartalmának megértését és oktatását: a nyolc különböző témához mellékelt térkép, az amerikai elnökök és a külügyminiszterek nevét, valamint hivatali idejét tartalmazó felsorolás, illetve egy részletes időrendi táblázat. De éppen ekkora segítséget jelent a magyar nyelvű kiadványoknál még gyakran ritkaságszámba menő név- és tárgymutató is. Olvasóbarát a könyv egyértelmű, világos és logikus nyelvezete is, melyet tömörsége ellenére a szerző humorral és iróniával tesz fogyaszthatóvá. E mű nemcsak hiánypótló jellege miatt, hanem igényessége okán is számíthat a szélesebb olvasótábor elismerésére.

A könyv huszonhárom fejezetben tárgyalja az amerikai külpolitika gazdasági, diplomáciai, nemzetbiztonsági és ideológiai vonatkozásait a függetlenségi háborútól egészen a hidegháború végéig. Egyik nagy erénye, hogy nem ragaszkodik a fejezetek azonos szempontok szerinti elrendezéséhez. Amennyiben a tárgyalt téma lehetővé teszi, a szerző az időrendi sorrendet követi, de a közérthetőség kedvéért ettől több alkalommal is eltér. Az utóbbi kategóriába tartozik például az Egyesült Államok és a nyugat-európai nagyhatalmak hidegháborús kapcsolatát tárgyaló fejezet, mely országonként lebontva, külön alfejezetben tárgyalja az amerikai–brit, az amerikai–francia és az amerikai–német viszonyt. A polgárháború előtti időszak bemutatásakor a szerző szintén
a földrajzi felosztást követi: külön foglalkozik a Latin-Amerikával és a csendes-óceáni térséggel kapcsolatos amerikai politikával.
Az Egyesült Államok csendes-óceáni terjeszkedését bemutató fejezetek egyéb szempontból is példaértékűek. A szerző elsősorban az amerikai érdekek tükrében ismerteti az USA regionális hatalommá válását, elkerülve ezzel a sablonszerűség azon veszélyét, amelyet a manifest destiny (nyilvánvaló elhivatottság) ideológiájának vagy Frederick J. Turner frontier elméletének tárgyalási keretként történő
alkalmazása jelenthetett volna. A reálpolitikai megközelítés elsődlegessége nemcsak ezekre a fejezetekre, hanem a könyv egészére jellemző. Különösen üdítő a szerző azon szándéka, hogy a második világháborút követő anglo-amerikai speciális kapcsolat alakulását brit részről Nagy-Britannia érdekeire vezeti vissza: az Egyesült Államok nem számíthat Nagy-Britannia támogatására, amennyiben az USA által folytatott politika nem szolgálja a britek érdekeit (371–81.). Ezzel a szerző szembehelyezkedik a szakirodalmat uraló nézetekkel. A témával foglalkozó könyvek sokszor, kezdeti szándékukkal ellentétben a személyes kapcsolatok, vagyis
a két ország vezetői, mint például Franklin Roosevelt és Winston Churchill, John Kennedy és Harold Macmillan, valamint Ronald Reagan és Margaret Thatcher közötti jó viszony elsődleges szerepet hangsúlyozzák az angol–amerikai együttműködésben.68

Azonban a racionális megközelítés korlátait több esetben maga a szerző is nyíltan elismeri. Például az 1812-es háborúval kapcsolatban megállapítja, hogy a háború „kitörésének okaira a mai napig sem tudtak a történészek [...] logikus magyarázatot találni” (36.). Bár Nagy-Britannia és az Egyesült Államok számos apróbb sérelmet írhatott egymás számlájára, ezek együttesen sem voltak olyan jelentősek, hogy miattuk egy háború bizonytalanságát érdemes lett volna vállalni. Magyarics Tamás a külpolitikában jelenlévő olyan irracionális elemekre hívja fel a figyelmet, mint például a közhangulat vagy az eszmék világa. Az eszmék külpolitikai jelentőségét mutatja az a tény is, hogy a szerző külön fejezetben mutatja be az USA nagyhatalommá válásának ideológiai hátterét.

A politikai, gazdasági, stratégiai érdekek és az eszmei vonulatok párhuzamos követése teszi kiegyensúlyozottá a hidegháború bemutatását is, mely a könyv terjedelmének több mint felét foglalja el. A huszadik századi amerikai külpolitika – különösen a hidegháborús történések – túlsúlya nemcsak
a szerző érdeklődési körét, hanem az USA világpolitikai térhódítását is jól szemlélteti. Míg Amerika az első világháború után nem vállalta fel azt a vezető szerepet a világban, melyre gazdasági és katonai ereje predesztinálta, addig a második világháború után már nem követte el ugyanezt a hibát. A brit gyarmatbirodalom felbomlása és Nagy-Britannia gazdasági és katonai erejének hanyatlásával az Egyesült Államok a világ ’csendőrévé’ vált azáltal, hogy átvette Nagy-Britanniától a világ stratégiailag fontos területeinek ellenőrzését: először a Törökországban és Görögországban, majd a Közel-Keleten, végül az Indiai-óceánon és
a Perzsa-öbölben (271.). Mindezzel Amerika annak ellenére is bebiztosította vezető helyét a világban, hogy valamivel több mint negyven évig a Szovjetunió katonailag képes volt felvenni vele a versenyt. Az 1990-es évek elején azonban az Egyesült Államok egyedüli nagyhatalomként maradt a világban.

Ugyanakkor az Egyesült Államok figyelmét annyira lekötötte a Szovjetunióval való gazdasági (és katonai) versengés, hogy amikor a Szovjetunió 1991-es összeomlásával elérte célját, nem rendelkezett alkalmazható stratégiával. Ezzel egyidejűleg a világ is bizonytalanabbá vált: a hidegháború bipolaritása által nagyrészt elrejtett gócpontok a felszínre kerültek anélkül, hogy Amerikának egyetlen rivális országtól is tartania kellett volna. Ebben az új helyzetben, mint ahogy Magyarics is utal rá, az USA olyan új biztonságpolitikai kihívásokkal került szembe, melyek megoldásában a katonai erő jelentősége egyre inkább csökken. Nem véletlen, hogy Amerika képtelen volt saját javára fordítani katonai, technológiai és kommunikációs fölényét, hiszen ez a világot ma fenyegető problémák, mint a migrációs hullámok, a környezeti katasztrófák vagy a nemzetközi terrorizmus kezelésére nagyrészt alkalmatlannak bizonyult (423.).
Az új kihívások ellenére sem változott jelentősen az amerikai biztonságpolitikai koncepció. Egyrészt az Egyesült Államok továbbra is a különböző államokból kiinduló fegyveres támadásra próbál(t) felkészülni. Ezt jól mutatják a George W. Bush által szorgalmazott rakétavédelmi rendszer kiépítésére tett lépések, illetve az 1972-ben Nixon elnök és Leonyid Brezsnyev által aláírt ABM szerződés felmondása is. A SALT I tárgyalások eredményeképpen létrejött szerződés keretében a két szuperhatalom kettőben korlátozta az országaikban telepíthető rakétavédelmi rendszerek számát: egyiket a kilövőállások, a másikat pedig a főváros védelmének érdekében lehetett felállítani (406.).

Másrészt, annak következtében, hogy az amerikai biztonságpolitikai koncepció lényegében nem változott, a korábbi kétszáz évhez hasonlóan – melynek ilyen irányú vonatkozásait is nagyszerűen mutatja be Magyarics Tamás – az USA továbbra is
a Csendes- és az Atlanti-óceán által garantált, természetes határok védelmére összpontosította figyelmét. Mindez annak ellenére történt, hogy az első Szputnyik 1957 októberi fellövése után, tehát már a hidegháború alatt, egyértelművé vált e védelmi politika elégtelensége. Ezt megelőzően ugyanis „az Egyesült Államok gyakorlatilag elérhetetlen volt a szovjet fegyverek számára”, ezt követően azonban már számolni kellett egy lehetséges szovjet nukleáris ellencsapás vagy első csapás veszélyével is (274.).

Az Egyesült Államok külpolitikájának történetének zárógondolatával a szerzőnek a jelen számára is van mondanivalója. Magyarics Tamás arra hívja fel a figyelmet, hogy Amerikának, mint nagyhatalomnak a jövője azon áll vagy bukik, hogy képes-e megtalálni a belső gazdasági és társadalmi környezet kínálta lehetőségek, valamint a nemzetközi elkötelezettségek közötti egyensúlyt. Amennyiben az Egyesült Államok túlterjeszkedik, a történelmi birodalmak sorsára fog jutni (423.).

E gondolat kapcsán a könyv egyes részei is külön aktualitást nyernek, hiszen például a könyvben említett Szputnyik-sokkhoz hasonlóan a Világkereskedelmi Központot és a Pentagont 2001. szeptember 11-én ért terrortámadás alapvetően rázta meg az USA saját biztonságába vetett hitét. Míg azonban 1957-ben mindössze egy lehetségessé vált, de be nem következett, külső támadás veszélye sokkolta az Egyesült Államokat, addig 2001-ben egy valós, polgári áldozatokat követelő esemény hívta fel a figyelmet az amerikaiak téves biztonságérzetére. Ráadásul e támadás az Egyesült Államokon belülről indult. Tovább tetézte
a sokkot, hogy bebizonyosodott, egy ilyen támadással szemben sem Amerika gazdasági, sem politikai fővárosa nem élvez elégséges védelmet. Az Egyesült Államok szempontjából azonban nem elsősorban a terrorizmus, mint kockázati tényező megjelenése jelenti a tanulságot, hanem annak felismerése, hogy a globalizáció végül is hazaérkezett az Egyesült Államokba. A világ többi részéhez hasonlóan Amerikának is szembe kell néznie az általa támogatott neoliberális gazdaságpolitika eredményeképpen megvalósuló globalizációnak nemcsak az előnyeivel, de a hátrányaival is, hiszen a világ minden ország számára – beleértve az Egyesült Államokat is – egyaránt összezsugorodott.69 Bár az USA gazdasági vezető szerepénél fogva jobb helyzetben van, hogy megküzdjön olyan globálisan jelentkező gazdasági nyomással, melyet például az új technológiák, a munkaerőpiac átalakulása és a gazdasági verseny felerősödése generál, a többi országhoz hasonlóan politikai és biztonsági téren az Egyesült Államok is sebezhetővé vált.70 A paradoxon abban áll, hogy amíg a világgazdasági liberalizáció megnövelte az amerikai gazdaság lehetőségeit, addig az ország politikai lehetőségei beszűkültek. Vagyis, mint vezető gazdasági és katonai nagyhatalom képes saját érdekeit rákényszeríteni a világra, de túl sebezhetővé vált ahhoz, hogy ezt valóban megengedhesse magának. Amennyiben megteszi, vállalnia kell a következményeket.

Az Egyesült Államok helyzetét még kényesebbé teszi az, hogy a nemzetállamok meggyengülésével olyan, korábban lokális problémák, mint a szegénység vagy a terrorizmus kikerülnek a nemzetközi küzdőtérre. Ezt a folyamatot tovább erősíti az, hogy egyes államok tudatosan rájátszanak a globalizációs folyamatokra: ahelyett, hogy lehetőségeikhez képest hatékony választ próbálnának találni saját problémájukra, egyszerűen a globalizációra hárítják a felelősséget. Ez egyrészt fenyegető Amerikára nézve, mert a globalizáció legegyértelműbb nyerteseként könnyen ellenséges indulatok céltáblájává válhat. Másrészt, megnöveli az Amerikával szembeni azon – gyakran eltúlzott és illuzórikus – elvárásokat, hogy tegyen a lemaradó országok érdekében. Ez annál is ésszerűbb gondolatnak tűnik, mivel az Egyesült Államok a nemzetközi szervezetek politikailag és gazdaságilag is legbefolyásosabb tagja. Gondoljunk csak arra, hogy a kötelező hozzájárulás befizetésének megtagadásával vagy késleltetésével az USA megbéníthatja az ENSZ működését, és ezáltal megszabhatja azt is, hogy az működése folyamán milyen politikát támogasson. Hasonlóan példaértékű az, hogy az USA többségi részesedéssel rendelkezik olyan világgazdasági szervezetekben, mint Világbank és a Nemzetközi Valutaalap (220.). Mindez azt a potenciális veszélyt hordozza magában, hogy amennyiben az Egyesült Államok nem teszi meg a tőle várt nemzetközi lépések legalább egy részét, akkor további ’ellenségeket’ szerez.

Magyarics Tamás munkáját egyedül talán formai kritika illetheti. A könyv 100. és 160. oldala között szembetűnően megszaporodnak a helyesírási hibák és a sutább szófordulatok. Bár ezek a közérthetőséget nem zavarják, bizony bosszantó színfoltjai egy tartalmában és felépítésében kiváló, élvezetes stílusú műnek. Tovább növelhette volna e nagyszerű munka minőségét, ha a szerző a felhasznált irodalomról részletes bibliográfiát is közöl. A célközönség ismeretében talán túlzott és szükségtelen lenne részletes utalásokat megkívánni. Mégis az egyes fejezetek iránt mélyebben érdeklődők számára a fejezetek végén az adott témához kapcsolódó ajánlott irodalom, vagy a könyv végén az összes felhasznált művet tartalmazó felsorolás hasznos támpontot jelenthetett volna. A könyv végén szerepel ugyan egy tájékoztató jellegű lista „általános bibliográfia” címmel (490–2.), azonban e lista megválaszolatlan kérdéseket hagy maga után. Például a részletes bibliográfia iránti igény egyértelműen jelentkezik a kubai rakétaválsággal kapcsolatosan, ahol a szerző által használt irodalom pontos ismerete megoldást jelenthetett volna néhány meglepő állítás forrására és értelmezésére.

Például, Robert Kennedy a blokád alternatíva elfogadásában játszott szerepére utalva Magyarics azt írja: „végül Robert F. Kennedy igazságügyminiszter javaslatára a karantént fogadták el” a külpolitikai szakértők és a katonai vezetők radikális javaslataival szemben (395.). Kérdéses, hogy vajon milyen forrás támasztja alá ezen állítást, hiszen a legkorábbi munkák sem állítják, hogy a blokád gondolata Robert Kennedytől származna,71 az 1990-es években megjelent primér források pedig egyenesen cáfolják azt.72

Ha a „Kennedy javaslatára” kifejezés Robert Kennedy 1962. október 18-a és 21-e között játszott konszenzusteremtő szerepére utal, az erősen megkérdőjelezi, hogy Magyarics miért tartotta fontosnak Robert Kennedy név szerinti említését a blokád elfogadásával kapcsolatban, amikor a válság végső megoldásában játszott, az előbbinél sokkal jelentősebb szerepére már nem tesz utalást. Az Anatolij Dobrinyin nagykövet és Robert Kennedy között október 27-én lezajlott találkozóról Magyarics csupán mint magáncsatornáról szól, melyen keresztül az amerikai kormányzat tudatta az oroszokkal, hogy a „Thorok és Jupiterek kivonását már korábban tervbe vette” (396.o.). Ez utóbbi állítás forrása ismét kérdéses, hiszen sem Kennedy, sem Dobrinyin beszámolója nem említi, hogy Kennedy közölte volna a rakéták kivonásának korábbi szándékát a szovjet nagykövettel.73 Ez annál is valószínűtlenebb, mert ebben az esetben a rakéták már nem jelentettek volna tárgyalási alapot: a szovjetek aligha elégedtek volna meg azzal, hogy engedmény helyett csupán egy amúgy is tervezett lépés végrehajtásának ígéretet kapták volna engedményeikért cserébe.

Mindent egybevetve Magyarics Tamás nagyszerű munkát végzett. Az Egyesült Államok külpolitikájának története nemcsak az
amerikai külpolitikát mélyebben megismerni

szándékozó egyetemi hallgatók és az azt oktatni kívánó tanáraik, hanem a történelmet kedvelő és jelen korunk eseményeinek gyökereit megérteni igyekvő laikus olvasók körében is méltán számíthat népszerűségre.

Simon Eszter

 

The Law of the Medival Kingdom of Hungary. Vol. I. 1000–1301. Translated and edited: Bak, János M.– Bónis, György – Sweeney, James Ross. California, 1989.

Petrovics István (könyvismertetés) The Law of the Medival Kingdom of Hungary. Vol. I, 1000–1301. Translated and edited: Bak, János M. – Bónis, György – Sweeney, James Ross. California 1989. Aetas, 1993. 1. 177–181.

Der Mongolensturm. Berichte von Augenzeugen und Zeitgenossen 1235–1250. Übersetzt, eingeleitet und erläutert: Göckenjan, Hansgerd – Sweeney, James R. Graz – Wien – Köln, 1985.

A mű értékelésére lásd: Senga Toru (könyvismertetés) Der Mongolensturm. Berichte von Augenzeugen und Zeitgenossen 1235–1250. Übersetzt, eingeleitet und erläutert: Hansgerd Göckenjan – James R. Sweeney. Graz – Wien – Köln, 1985. Századok, 120. 1986. 761–764.

J. R. Sweeney bibliográfiáját lásd: Aetas, 1993. 1. 143–146. (Rövid szakirodalmi ismertetéssel.)

Kötöny személyére legújabban: Polgár Szabolcs: Kötöny, kun fejedelem. In: Tanulmányok a középkori magyar történelemről. Szerkesztette: Homonnai Sarolta – Piti Ferenc – Tóth Ildikó. Szeged, 1999. 91–102.

Sweeney félreérti az eseményekről beszámoló Rogeriust, amikor azt írja: „The Hungarian animosity toward Cumans became more venomous as the Hungarians accused the Cumans of being Mongol spies who intended in the space of a year to learn the lay of the land, to acquire the Hungarian language, and upon news of a Mongol invasion to seize the person of the king.” (40) Rogerius valójában azt írja: „et propter hoc plus quam per annum eos predictus Kuthen cum suis prevenerat, ut conditiones terre adisceret et linguam faceret sibi notam et, cum introitum illorum perciperet, pugnam inciperet contra regem et sic facilius illi portam [ti. a Vereckei-hágót] poterant obtinere…” Rogerii Carmen Miserabile Praefatus est, textum recensuit, annotationibus instruxit Ladislaus Juhász. In: Scriptores rerum Hungaricarum tempore ducum regumque stirpis Arpadianae Gestarum. Edendo operi praefuit Emericus Szentpétery. Budapest, 1938. Vol. II. 561.

IV. Béla politikájára lásd: Rákos István: IV. Béla birtokrestaurációs politikája. Acta Universitatis Szegediensis de Attila József nominatae. Acta Historica Tomus XLVII. 1974.

Chronica Alberici Monachi Trium Fontium. Kiadja: P. Scheffer-Boichorst. MGH SS XXIII. 950.

Szűcs Jenő: A magyar nemzeti tudat kialakulása. Budapest, 1997. 121–125.

A 2000 őszén, Szegeden megjelent, és bemutatott, három külön kötetből álló kiadvány: Trogmayer Ottó – Visy Lilla: Ecce salus vitae. Íme az élet üdve. A Gizella-kereszt.; Tóth Endre: A koronázási jogar és palást.; Fodor István: A bécsi szablya és
a prágai kard. Szeged.

Tóth Endre – Szelényi Károly: A magyar Szent Korona. Királyok és koronázások. Budapest, 1996. 42.

Wertner Mór: Az Árpádok családi története. Nagy-Becskerek, 1892. 469–472.; Kristó Gyula – Makk Ferenc: Az Árpád-ház uralkodói. Budapest, 1995. 264.

Az angol nyelvű rezümékben jogar helyett az országalmát nevezik az első királyunkhoz közvetlenül kapcsolódó jelvénynek, valamint a Mammen-stílust 1010 és 1070 közé helyezik, a magyar szövegben helyesen szereplő 950 és 1010 helyett.

Mezey László az egyetlen, aki a kódexet
a XII. századra datálta, de nézete elszigetelt a szakirodalomban. Mezey László: Deákság és Európa. Budapest, 1979. 118.

Batthyany, Ignatus de: Sancti Gerardi episcopi Chanadiensis scripta, et acta. Albo-Carolinae, 1790.

Ivánka Endre 1942-ben kénytelen volt megjegyezni, hogy a valódi mű még kiadatlannak tekinthető. Ivánka Endre: Szent Gellért Deliberatio-ja. Problémák és feladatok. Századok 1942. 497.

Sörös Pongrácz: Collatio codicis olim Frisingenis, nunc Monacensis cum editione comitis episcopi Batthian: Sancti Gerardi Scripta et Acta… Albo-Carolinae, typ. episc. MDCCXC, pag. 1–297. in: (Szerk.): Erdélyi László: A Pannonhalmi-Szent-Benedek-Rend története I. Budapest, 1902. 579–586.

Silagi, Gabriel: Untersuchungen zur „Deliberatio supra hymnum trium puerorum” des Gerhard von Csanád. München, Arbeo-Gesellschaft, 1967.

Gerardi Morasenae Aecclesiae Seu Csanadiensis episcopi: Deliberatio supra Hymnum trium puerorum. ed. Gabriel Silagi Turnholti, 1978.

Déri lesújtó véleményének hangot is adott 1991-ben: „Már csak a nagyhírű sorozat iránti tiszteletből is kellemetlen kimondanunk a meztelen igazságot, hogy egy elkeserítően és érthetetlenül felületes és félrevezető munkával állunk szemben, amely gyakorlatilag semmilyen szempontból nem elégíti ki a hozzá fűzött reményeket, sőt nem egy tekintetben a majd kétszáz esztendős Batthyány-kiadásnak a nyomába sem léphet.” Déri Balázs: Szent Gellért-szövegproblémák in: (Szerk.): Bárdos István és Beke Margit: Egyházak
a változó világban. Esztergom, 1991. 387.

1976-ban Karácsonyi Béla–Szegfű László: Szemelvények Gellért Deliberatio-jából. Világosság 1976. II. szám 97–99. és 336., majd 1984-ben szintén Karácsonyi Béla–Szegfű László: Elmélkedés a tudós Isingrimus számára a három fiú himnuszáról. in: (Szerk.): V. Kovács Sándor: A magyar középkor irodalma. Budapest, 1984. 615–638. és 1141–1145., továbbá Gellért: Elmélkedés a három fiú himnuszáról. Fordította: Karácsonyi Béla–Szegfű László in: (Szerk.): Kristó Gyula: Az államalapítás korának írott forrásai. Szeged, 1999. 188–219. A szegedi pároson kívül Déri Balázs jelentetett meg 1991-ben magyar fordítást jegyzetekkel kísérve a Deliberatio második könyvéből: Déri Balázs: A „Tekintetes lakodalmas”, az „Isteni nászdal” és a „Nemes ének” – avagy
a Szent Gellért-szövegkiadás műhelyéből. in: Annales Universitatis Litterarum et Artium Miskolciensis 1991. 58–67.

Karácsonyi János a Deliberatioból összeállított „különös jelentésű szavak” esetében
a szavak régies jelentését említi, ifj. Horváth János szerint azonban „az olasz népnyelv hatásáról van szó”. Karácsonyi János: Szent Gellért csanádi püspök élete és művei. Budapest, 1887. 206–207. és ifj. Horváth János: Árpád-kori latin nyelvű irodalmunk stílusproblémái. Budapest, 1954. 112.

ifj. Horváth J. i. m. 114.

Szennay András: Szent Gellért lelkisége és teológiája. Vigilia 1980. 809.

Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. 37.

A pannonhalmi apátság Szent László kori vagyonösszeírása az ott talált könyvek között felsorolja a „Liber Sententiarum”-ot és „Isidorum”-ot.

Bodor András: Szent Gellért Deliberatio-jának főforrása. Századok 1943. 225–227.

Rónay György: Bogumilizus Magyarországon a XI. század elején, Gellért püspök „Deliberatio”-jának tükrében. Irodalomtörténeti Közlemények 1956. 471.

Redl Károly: Problémák Gellért püspök Deliberatio-jában. Irodalomtörténeti Közlemények 1965. 215.

Szegfű László: Eretnekség és tirannizmus. Irodalomtörténeti Közlemények 1968. 501–515.

Szegfű L. i. m. 515.

Rónay György: Első szentjeink. Vigilia 1981. 519.

Gerics József: Az 1040-es évek magyar történetére vonatkozó egyes források kritikája I-II. Magyar Könyvszemle 1982. 186–197. és 299–312., Kristó Gyula: Források kritikája és kritikus források az 1040-es évek magyar történetére vonatkozóan. I–II. Magyar Könyvszemle 1984. 159–175. és 285–298., majd Gerics József: A Pseudo-Isidorus-gyűjtemény szövegei és a 11. század első felének magyarországi társadalmi ideológiája. (Válasz Kristó Gyulának). Magyar Könyvszemle 1985. 159–170., valamint Kristó Gyula: Gellért püspök, valamint Péter és Aba Sámuel királyok viszonyának kérdéséhez. (Válasz Gerics Józsefnek). Magyar Könyvszemle 1985. 170–180. A kérdéshez kapcsolódva Szegfű László 1986-ban tételesen megvizsgálta a Gellért-legendák és a Deliberatio kortörténeti passzusainak kapcsolatát. Megállapította, hogy források között nem mutatható ki szövegszerű kapcsolat, ami komoly érv a források egymástól független keletkezése mellett. Szegfű László: Kortörténeti problémák Gellért Püspök Deliberatiójában és legendáiban. Acta Universitatis Szegediensis De Attila József Nominatae. Acta Historica, 83. (1986). 11–20.

Erről 1999-ben így nyilatkozott: „Természetesen Gellért műve nem kulcsregény, amelyet a 11. század negyvenes éveinek Magyarországára a sifre meglelése után maradéktalanul alkalmazhatunk. Bár tagadhatatlanul vannak az ekkori Magyarországra vonatkozó utalásai, műve általánosabb, mint egy történeti helyzet kozmikussá szélesítése.” Kristó Gyula: A tizenegyedik század története. Budapest, 1999. 97.

A Déri Balázs által 1991-ben megfogalmazott követelményeknek eleget tesz a jelen szövegkiadás. Déri i. m. 388.

Apró megjegyzés azért mégis ide kívánkozik a szisztémával kapcsolatban. Könnyebben áttekinthető és visszakereshető lenne a szöveg, ha a latin és magyar szöveg tördelése megközelítőleg megegyezne. Arról beszélek, hogy jelenleg – a szélesebb sorok miatt – sokszor 5–6 sorral rövidebbre tördelték a magyar textust, mint a vele szemközti oldalon lévő latint. A magyar szöveg alatt elhelyezett forráshivatkozások és a könyv végén található mutatók pedig a latin sorszámozáshoz igazodnak.

A szövegek megtalálhatók: 108. o. 16. és 22. sor; 114. o. 12. sor; 126. o. 21. és 24. sor; 194. o. 3. sor; 200. o. 9. sor; 204. o. 14. sor; 206. o. 15. sor; 230. o. 13. sor; 382. o. 21. sor; 392. o. 8. sor; 436. o. 23. sor és 628. o. 17. sor.

Itt vagyok kénytelen megjegyezni, hogy
a 306. oldal 14. sorában szereplő Máriát a névmutató a 697. oldalon tévesen azonosítja Jézus Édesanyjával, mert az említett oldalon Mária Mirjámot, Mózes nővérét jelenti. Ugyanis Mária a Mirjám újszövetségi változata. Herbert Haag: Bibliai lexikon. Budapest, 1989. 1162.

A Rodosz előtti időszak fontos corpusa
a Delaville Le Roulx-féle gyűjtemény (Cartulaire général de l'ordre des Hospitaliers de S. Jean de Jérusalem, 1100–1310, I–IV. Paris: Ernest Leroux, 1894–1906.), de 1310-et követően csak Anthony Luttrell forráskiadási tevékenysége tekinthető számottevőnek.

A kötetben találhatók csak regeszta-formában közzétett dokumentumok is, de a szerző nem közli ennek okát.

van Winter Castellario-nak olvasta.

Augustinus Theiner, ed. Vetera Monumenta Historica Hungariam Sacram Illustrantia, 1216–1352. I–II. Romae, 1859–1860, II, 243–249.

Reiszig Ede. A jeruzsálemi Szent János lovagrend Magyarországon. I–II. Budapest, Nemesi Évkönyv, 1925–1928., I, 169–170.

MOL Dl.106517.

Jóllehet a rend központi levéltárában fellelhető másolati könyvek tartalomjegyzékében 1446–1459 között a német és cseh perjelséggel együtt szerepel a magyar, az 1454-es generális káptalan jegyzőkönyvei az itáliai nyelvhez sorolták. 1460–1466 között az észak-itáliai perjelségekkel együtt szerepel, de 1467-től ismét visszakerült a német és a cseh mellé annak ellenére, hogy még mindig Giacomo de Soris volt a perjel.

Vö. R. Valentini, „Un capitolo generale degli Ospitalieri di S. Giovanni tenuto in Vaticano nel 1446,” Archivio Storico di Malta 7 (1936): 134–135.

1373. február 10. Jean Glénisson. “L’Enquête pontificale de 1373 sur les Possessions des Hospitaliers de Saint-Jean de Jérusalem,” Bibliothèque de l’École des Chartes 129 (1971): 106–107.

Uő. L'Enquête pontificale de 1373 sur l’Ordre des Hospitaliers de Saint-Jean de Jérusalem. Paris 1987, 158–160.

Szemben a Rödel-féle kiadással. Walter Gerd Rödel, Das Grosspriorat Deutschland des Johanniter-Ordens im Übergang von Mittelalter zur Reformation, an Hand der Generalvisitationsberichte von 1494/95 und 1540/41. Köln, 1966. (2. kiadás: Köln 1972).

Az összes tanulmány megemlítése helyett itt a 25 írásnak csak egy részéről lesz szó, nagyobb hangsúllyal a magyar történetírást érintő esszéken, mint ahogy eredetileg a kötetben – így a könyv változatosságán itt mindenképpen csorba esik.

Lásd például Sked, Alan – Cook, Chris: Postwar Britain. A Political History. Harmondsworth: Penguin Books, 1984.

Mittelman, James H.: The Globalization Syndrome: Transformation and Resistance. Princeton: Princeton University Press, 2000, 26–7. (a továbbiakban: Mittelman)

Mittelman, 18.

Lásd például Schlesinger, Arthur: A Thousand Days. John F. Kennedy in the White House. Boston: Hougton Mifflin, 1965.
a Fawcett Premier kiadásában 1971. 737.

May, Ernest – Zelikow, Philip D. (szerk.): The Kennedy Tapes. Inside the White House during the Cuban Missile Crisis. Cambridge / MA és London / UK: The Belknap Press of Harvard University Press, 1997. 66. és „18. Transcript of a Meeting at the White House”. In: Keefer, Edward C. (szerk.): The Cuban Missile Crisis and its Aftermath. Foreign Relations of the United States 1961–63. 11. kötet. Washington, D. C.: United States Government Printing Office, 1996. Elérhető: http://www.state.gov/ www/about_state/history/frusXI/index.html. Belépés: 2002. február 12. (a továbbiakban: FRUS 11.)

„ Dobrynin’s Cable to the Soviet Foreign Ministry 1962. október 27.” The Cuban Missile Crisis. Elérhető: http://library.thinkquest.org/11046/sitroom/dobrynin_cable.html. Belépés: 2001. április 3. és „96. Memorandum from Attorney General Kennedy to Secretary of State Dean Rusk, Washington, 1962. október 30.” In: FRUS 11.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail