ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

A történelem elbeszélése

Történeti szövegek narrativista értelmezése
a „nyelvi fordulat” után

Narratívák 4. A történelem poétikája.

Szerkesztette és válogatta: Thomka Beáta. Fordította: Asztalos Éva et al.
Kijárat Kiadó,

Budapest, 2000. 214 old.

A történettudományt az utóbbi évtizedekben érõ elméleti kritikák egyik, talán legmeghatározóbb vonulata a nyelvi reflexivitás hiányát rója fel a história mûvelõinek. Eredetileg filozófusok és az irodalomelmélet különbözõ irányzatainak képviselõi hívták fel a figyelmet arra (az 1960-as évek végétõl), hogy a historikusok meglehetõs naivitással kezelik az általuk használt szövegeket – legyenek azok források vagy történészi interpretációk –, amennyiben nem vetnek számot sem az olvasás, sem a (történet)írás nyelvi jellegébõl fakadó problémákkal. E „történészfüllel” meglehetõsen kihívó mondanivaló tematizálásában a paradigmatikus fordulat az amerikai – eredetileg (eszme)történészként induló – Hayden White 1973-as Metahistory címû mûvéhez köthetõ.190 Ennek visszhangja már magát a diszciplínát is elérte, és jelentõs mértékben hozzájárult a történettudomány ún. „nyelvi fordulatának” (linguistic turn) megindulásához. A történetírásban rejlõ nyelvi dimenzió „felfedezése” kapcsán a 1970-es évektõl napjainkig tartó, meglehetõsen parázs vitákban191 – melyben immár az irodalmárok és történetfilozófusok mellett, a mindinkább önálló kutatási iránnyá avanzsáló történetelmélet (theory of history) képviselõi éppúgy részt vesznek, mint gyakorló historikusok – számos ismeretelméleti, etikai és tudománypragmatikai kérdés felmerült. Közülük a történeti elbeszélés (narratívum) mûködését és szerepét problematizáló irányzat tekinthetõ az egyik legjelentõsebbnek. A narrativitás kutatását diszciplínák közti metszéspontba helyezõ – mindazonáltal alapvetõen irodalomelméleti szempontokat érvényesítõ – Narratívák-sorozat192 negyedik kötetének szövegei ezen elméleti mozzanatok köré szervezõdnek.

„A narratívum egyes elképzelésekben maga a história (histoire-récit), más értelmezésben a történelem kutatásának szakszerûségét veszélyeztetõ alakzat (történettudományi pozitivizmus).” – írja a kötetet és a sorozatot szerkesztõként jegyzõ Thomka Beáta. (7.) A Narratívák 4.-ben felvonultatott – egyébként úgy „szakmáját”, mint szövegeik keletkezési „körülményeit” tekintve (idõpont, alkalmazott szemléletmód) igen heterogén összetételû – szerzõgárda egyik közös nevezõjét az adja, hogy az elbeszélés történetírásban betöltött szerepérõl, a történelem poétikai-retorikai aspektusairól gyakran gyökeresen eltérõ nézeteik dacára, a narratológiai vizsgálódást semmiképp sem tekintik a szakszerûség rovására menõ megközelítésmódnak.

A kötet korpuszát angol, német és francia nyelven, nagyrészt a 90-es években – tehát, úgymond a „nyelvi fordulat” után – íródott szövegek alkotják. Az olvasó gyakorló történészek elemzéseivel éppúgy találkozhat (Peter Burke, Paul Veyne, Hans Medick, Reinhart Koselleck), mint a történészi gyakorlatot elemzõ kritikusok írásaival (Philippe Carrard, Robert F. Berkhofer, Jr.), vagy a White által életre hívott narrativista történetfilozófia felvetette kérdések pro és kontra taglalásával (Frank Ankersmit, Chris Lorenz), csakúgy mint a sok tekintetben annak elõzményét jelentõ analitikus történetfilozófia kritikai megközelítésével (Arthur C. Danto). Az írások többsége mindazonáltal – amint arra az alcím is utal (A történelem poétikája) 193 – a történeti szövegek poétikai/retorikai vonatkozásaira (is) reflektál (különösen Paul Ricoeur nyitó tanulmánya), de betekintést kap az olvasó a nyelvi eszközök révén megszületõ történeti elbeszélés identitásképzõ aspektusainak filozófiai összefüggéseibe is (Jörn Rüsen). E komplex tematikát felölelõ anyag válogatási szempontjai – már csak a narratológiai megközelítésbõl fakadóan is – természetesen mindenekelõtt irodalomtudományi perspektívát tükröznek,194 melynek relevanciáját a recenzens (kompetencia hiányában) nem kívánja megítélni. Az alábbiakban inkább amellett szeretne érvelni, hogy az elméleti és módszertani kérdések iránt érdeklõdõ szaktörténészek is haszonnal forgathatják a kötetet.

A Narratívák 4. egyik legfontosabb tematikai egységét a Hayden White nevéhez köthetõ narrativista történetfilozófiát elemzõ (vagy arra is kitérõ) szövegek alkotják. Közülük Chris Lorenz tanulmánya (Lehetnek-e igazak a történetek? Narrativizmus, pozitivizmus és a „metaforikus fordulat”) valószínûleg az egyik legárnyaltabb történetelméleti értekezés, mely eddig e tárgyban születetett.195 Lorenz az általa „metaforikus narrativizmusnak” elkeresztelt irányzathoz196 sorolható szerzõk elõfeltevéseit és az általuk használt fogalmi struktúrákat elemzi. [Ez White mellett elsõsorban a holland történetfilozófus, Frank Ankersmit szövegeit érinti, akinek a kötetben található két írása közül az egyik (Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról), rendszerének tézisszerû foglalatát nyújtja.] A szerzõ arra mutat rá, hogy a „metaforikus narrativizmus” képviselõi, miközben a „pozitivizmus(ok)” – kis és nagy P-vel, mely utóbbi a 60-as évek analitikus történetfilozófiájának neopozitivizmusára utal197 – empirista elõfeltevéseit, és a múltra adott magyarázatmódjuk érvényességét bírálják, egyrészt maguk is ugyanezen empirizmus tény-szemléletének foglyai maradnak, miközben magyarázatmódjuk is „csupán” annyit tesz, hogy az episztemológiát az esztétikával cseréli fel.198 Lorenz elismeri a „metaforikus narrativizmus” érdemét abban, hogy az rámutatott a történetírás szövegszerûségének fontosságára, de „épp akkora hibát követett el, amikor a történetírást azonosította textuális jegyeivel”. (140.) Ez Lorenz szerint irodalom és história téves párhuzamba állításából fakad, mivel az irodalmi fikciókkal ellentétben a történetírás referenciája egy szövegen kívüli tárgy, ti. „a valós múlt”, még ha az csupán a rá vonatkozó „szövegeken” keresztül ismerhetõ is meg. Ugyanakkor ez a megismerési tevékenység (a „történelemcsinálás”) interszubjektív jellegû, nyilvános vizsgálat és vita tárgyát képezi – szemben az „irodalomcsinálással”. (142.) Ezért a White-i megközelítésnél adekvátabb, a történészi gyakorlatnak jobban megfelelõ, a kutatásra és az elbeszélésre egyaránt tekintettel lévõ elemzési módszerre van szükség.

Frank Ankersmit újabb tanulmánya (Nyelv és történeti tapasztalat) jól mutatja azt az elmozdulást, ami saját korábbi – elõbb Lorenz által elemzett, illetve korábbi szövege révén a jelen kötetben is reprezentált – nézeteihez képest is új irányt jelenthet a narrativista történetfilozófiában. Ennek középpontjában a múlt valósága és reprezentációja közti összefüggés újragondolását célzó törekvése áll, amiben a holland filozófus a történelmi tapasztalat fogalmára támaszkodik.199 Itt közölt cikke ennek a némileg hermeneutikai felhangokkal teli – a nyelv–világ–tapasztalat gadameri egymásrautaltságára építõ – koncepciónak a keretébe illeszkedik: „két kísérleten”, Johan Huizinga és Hayden White rendszerén keresztül elemzi, „hogyan hidalható át a szakadék az önmagában vett, megtapasztalt múlt és a történész nyelve között” (171.), azaz „hogyan foglalható szavakba a történelmi tapasztalat”. A két neves szerzõ elméleti fejtegetéseinek áttekintése után Ankersmit arra a – tõle némiképp meglepõ – következtetésre jut, hogy a történettudomány empirikus tudomány, de nem csupán (illetve nem elsõsorban) azért, mert hátrahagyott adatokkal foglalkozik, hanem a nyelvvel való állandó kísérletezése okán is. Sõt, tulajdonképpen a történetírás egész történetét ez a nyelvvel folytatott kísérletezés jelenti, mely a történelmi tapasztalat „hû” ábrázolásának elérhetetlen, de kulturálisan releváns eszményét tûzi maga elé.200

Reinhart Koselleck, a fogalomtörténeti iskola (Begriffsgeschichte) egyik alapszerzõje, a történelmi tapasztalat idõbeli dimenzióinak mûködését elemzi. (A német történész tanulmánya [Történelem, történetek és formális idõstruktúrák] a régebbi szövegek közé tartozik, ugyanakkor megjelenése mindenképpen hiánypótló, lévén legfontosabb írásait tartalmazó, Vergangene Zukunft címû kötetével – melyben e tanulmány is szerepel – mai napig adós a magyar könyvkiadás.) A szerzõ kiindulópontja szerint a történettudománynak elméletileg számot kell vetnie azzal, hogy a múltbeli és jelenbeli tapasztalatok egyaránt relevánsak számára. Az újkortól fogva ugyanis a történelem önmaga szubjektumává vált, mivel modern fogalma a múlt esemény-összefüggéseit és a róluk szóló, jelen idejû tudást is magában foglalja: a végtelen számú, elbeszélhetõ „történelmeket” éppúgy, mint az univerzális históriát. A modern történelem-fogalom újkori megszületése elõtti idõstruktúrák vizsgálatával Koselleck arra mutat rá, „hogy sok olyan területet, melyet ma eredeti történeti tematikaként határozunk meg, korábban más premisszák felõl vettek tekintetbe anélkül, hogy a »történelmet« megismerésük tárgyaként feltárták volna”. (26–27.) Az antik görög, a zsidó-keresztény, illetve a Bossuet-nél megtalálható idõfelfogás által tükrözött történetiség-koncepció elemzésével arra a következtetésre jut, hogy ezek egyaránt tartalmaztak sajátosan történeti ismereteket, de csakis azért, mert nem éltek a történelem totális fogalmával: „bár fölfedezték azt, amit mi ma történelemnek nevezünk, ámde sohasem magyarázták a történelmet a történelembõl”. (34.) A totalitásként felfogott történelem ekként sajátosan újkori „találmány”, és a fogalmában rejlõ kétértelmûség abból fakad, hogy egészként kell elgondolnunk, miközben soha nem tudjuk lezártként kezelni.

Jörn Rüsen német filozófus szintén a múlt közvetített tapasztalatával kapcsolatos kérdéseket tárgyalja, Történeti gondolkodás a kultúraközi diskurzusban címû tanulmányában. A történelmi emlékezet és a történelemtudat kulturális funkcióját identitásképzõ aspektusukban jelöli meg. Az identitás a múlt és a jövõ közti átmenetben jön létre, illetve még pontosabban: meg kell konstruálni, azzal, hogy a múlt tapasztalatait és a jövõre vonatkozó elvárásokat „egy átfogó idõfolyam képzetévé” szintetizáljuk. Ez alapvetõen a történetírás feladata, mely „tudományként (…) arra kötelezi el magát, hogy interszubjektív érvénnyel hajtja végre a múltnak a relativitás és különbözés történeti képzõdményeiben való értelmezõ elsajátítását”. (205.)

A tanulmányokat „történészszemmel” olvasva valószínûleg azok a gyakorló historikusok által írott szövegek kelthetnek figyelmet, melyek a fenti elméleti problémákra reflektálnak. Peter Burke, angol történész itt olvasható írása (Az eseménytörténet és az elbeszélés felélesztése) eredetileg egy, a 90-es évek elején általa szerkesztett tanulmánykötetben jelent meg, mely a kortárs történetírás „új irányzatait” (mikrotörténelem, nõk története, az olvasás története stb.) vette számba.201 Burke, a korábban különösen a francia Annales által sokat kárhoztatott „elbeszélõ történetírás” (egyébként többször beharangozott) visszatérésérõl szólva, szinte gyakorlati útmutatással szolgál a narrativista történetelméletben felvetett kritikai mozzanatok történészi alkalmazását illetõen. A szerzõ kiindulópontként elveti a struktúrákra fókuszáló „analitikus”, és az eseményeket elõtérbe helyezõ, „elbeszélõ” történetírás „hagyományos” szembeállítását. Véleménye szerint, struktúra és esemény nem választhatók szét radikálisan, mi több, amennyiben egyazon spektrum két széleként fogjuk fel õket, meghaladhatóvá válhat az a „módszertani” vita, mely dichotómikus szemléletükbõl fakad. (42.) Ugyanakkor a történészeknek bizonyos fokig le kell vonniuk a narrativista történetelmélet által felvetett kritika tanulságait: „Úgy tûnik, a történészek »tényszerû munkájukhoz« ki kell, hogy dolgozzák saját »fikciós technikáikat«„(47.), így reflektálva a 19. századi objektivista paradigma iránti jelenlegi bizalmatlanságra. Burke ehhez négy adekvátnak tekintett, modellértékû módszert jelöl meg, melyeket „sûrítõ elbeszéléseknek” nevez (utalva a geertz-i antropológia „sûrû leírás” koncepciójára): (1.) a mikroelbeszélést, mely a struktúrákat az elbeszélésen keresztül világítja meg, és a mikrotörténelem irányzatának reprezentációs stratégiáival él (pl. C. Cipolla, C. Ginzburg, N. Z. Davis mûvei); (2.) az idõben visszafelé haladó elbeszélést, mely képes érzékeltetni a múlt történelmi szereplõkre nehezedõ „súlyát” (pl. Norman Davies Lengyelország-története); (3.) a makro- és mikroszint bemutatásában egyfajta filmszerû, „vágásos” technikával élõ módszert (pl. J. Spence mûvei); és (4.) az eseményeket párhuzamosan, több különbözõ nézõpontból bemutató narratívát (pl. Richard Price 18. századi Szurinamról szóló könyve). Burke szerint e metódusok alkalmasaknak tûnnek a többszólamú, az eltérõ perspektívákat – köztük a szerzõét is (!) – érzékeltetni képes történeti elbeszélés létrehozására, amely immár nem „felszínes eseménytörténet” többé, ugyanakkor a történész hagyományos verifikációs technikáit sem nélkülözi. (Jellegzetesen posztmodern alapállásból, Robert Berkhofer jelen kötetben szereplõ tanulmánya [Nézõpont a történetírói gyakorlat nézõpontjairól] is a „több nézõpontúságban” rejlõ lehetõségeket emeli ki,202 bár a tekintetben szkeptikus, hogy e perspektívák egyetlen szövegbe integrálhatók lennének.)

Hans Medick írása jól példázza az egyik, Burke által is említett önreflexív reprezentációs stratégia, a mikrotörténeti módszer gyakorlati mûködését. Medick szerint a mikrotörténeti megközelítés jelentõsége abban áll, hogy képes rámutatni „a történeti különösségek és egyediségek lehetõleg sokoldalú és tüzetes átvilágítása révén”, hogy „a kulturális, társadalmi, gazdasági és politikai-uralmi kölcsönviszonyok élettörténeti összefüggésként éppenséggel a vizsgált terület individuumainak összességére nézve válnak szembeötlõvé”. (58.) Ehhez speciális módszerre van szükség, mely a „társadalmi viszonyhálózatok és cselekvés-összefüggések kísérleti vizsgálatára” épül, de a makrokontextusokra is tekintettel van, mind metodológiáját, mind (multiperspektívikus) ábrázolási stratégiáját illetõen. Ezzel a német történész szerint elérhetõ, hogy „a történelem szintézisre és ábrázolási teljességre formált igényét részleges és feltételes, ideiglenes, ám egyáltalán nem önkényes valóság- és tapasztalatismeretre korlátozz[uk]”. (63.) (Medick saját, a 17–19. századi, „vidéki” sváb mentalitásról és munkakultúráról szóló mûvét hozza példaként, de az olasz mikrotörténet több jelentõs képviselõjének elméletét is összegzi.)

Paul Veyne szövege (Sem tények, sem geometriai létezõ, hanem cselekmények), szintén egyike a kötetben közölt régebbi, de magyar nyelven mindmáig hiánypótlónak számító írásoknak. Az Annales-hoz kötõdõ ókortörténész 1971-ben megjelent módszertani kötete (Comment on écrit l’histoire) a maga korában komoly visszhangot váltott ki, itt közölt fejezete pedig jól példázza azt az ismeretelméleti fordulatot, amely a francia történettudománynak a braudeli irányzattal szembeforduló részében zajlott a 70-es években.203 Veyne tény és esemény történészi fogalmát veszi górcsõ alá. Arra mutat rá, hogy atomi tények éppúgy nem léteznek, mint „geometriai létezõként” felfogható események, „mivel egy-egy ténynek csak a cselekményen belül van értelme”, mely önmagában is „végtelen számú cselekményre utal”. (76.) Az események leírása – a cselekményszövés – sem „egy elõre elkészített útvonalon halad elõre”, azt „a történetíró szabadon választhatja meg és minden útirány egyformán legitim (még ha nem egyformán érdekes is)”. (70.) Ez, radikálisabb formában, White-nál (illetve a posztmodern történetelméletben) is megfigyelhetõ konstrukcionista szemléletet tükröz: „mivel minden történelmi, történelem az lesz, amit mi kiválasztunk” – írja Veyne. Ez a válaszható nézõpontok egyenértékûségének eszméjébõl fakadó koncepció azonban Veyne-nél még csupán a historizmus végét jelenti, és nem totális relativizmust (vagyis, „hogy mindaz, ami megtörtént az idõben, szubjektív lenne”). Utóbbitól, a francia történész szerint a történettudományt alapvetõ – a geográfiában megfigyelhetõhöz hasonló – „nominalizmusa” óvja meg.

Veyne írásához illeszkedik Philippe Carrard szövege, aki az Annales-kör Braudeltõl Chartier-ig ívelõ történetírói gyakorlatának poétikai elemzését végezte el. A francia irodalomkritikus a „nouvelle histoire” legfontosabb szerzõinek mûveit vizsgálva arra mutatott rá – az itt közölt részlet könyve konklúzióit tartalmazza –, hogy a figuratív, szóképekre épülõ nyelvhasználat, az elbeszélés retorikai aspektusai és a fikciós beszédre jellemzõ intertextuális dimenzió még az olyan, bevallottan retorika- és elbeszélés-ellenes történészek esetében is kimutatható, mint Fernand Braudel. Ennél fogva az Annales és a korábbi századok történészei (pl. Michelet) közt „írásmódbeli hasonlóság” figyelhetõ meg (84.), ami egy sajátos „versengést” idéz elõ szövegeikben: „új összemosódást” az egzakt tudományok eljárásainak átvétele és a „romantikus” nyelvhasználat között. Ez egy jellegzetes, „hibrid nyelvezethez” vezet, melynek a „tudós írás pragmatikája” szab határt: „A legtöbb tudós szöveg azon erõlködik, hogy eltitkolja hibriditását, mintha valami fogyatékosságról volna szó. Szerzõik a tudományos beszédmód állítólagos semlegességére törekednek, megfeledkezve arról – mint a pozitivista történészek –, hogy ez a semlegesség végsõ soron csak egy beállítódás (és egy retorika) a sok közül. Ha pedig a szerzõk tobzódnak a metaforák, az ironikus közlések és a szójátékok halmozásában, mintegy tagadva azokat az intézményes kereteket, melyek között írnak, akár akarják, akár nem, szövegeik akkor is mindig olyan beszédmódok közé helyezõdnek, melyek alá vannak vetve az akadémikus érvelés szabályainak”. (89.) [Carrard ugyanakkor – úgy vélem joggal – teszi fel a kérdést, hogy amennyiben a történész önreflexív módon folyton ellenõrzése alatt akarná tartani az általa használt nyelvet (amint azt a posztmodern történetelmélet egyes teoretikusai, pl. Keith Jenkins,204 elvárják tõle), az vajon „olvasható” történészi mûveket eredményezne-e, márpedig ez utóbbi az Annales szerzõitõl elvitathatatlan.]

A Narratívák negyedik kötetében szereplõ szövegek ismertetése során végezetül a francia Paul Ricoeur két, itt közölt tanulmányáról kell szót ejteni, melyek szinte keretbe foglalják a kötet teljes szövegkorpuszát. Ricoeur narrativitás, történetiség és retorika kapcsán teljességgel megkerülhetetlen szerzõ, és az a nagyfokú érdeklõdés, mely az utóbbi idõben mûvei iránt francia történészkörökben megnyilvánul, önmagában is indokolttá teszi, hogy szövegei a magyar történész-olvasók látókörébe kerüljenek.205

Történelem és retorika címû tanulmányában Ricoeur a történetírásban rejlõ kommunikációs mozzanatot elemzi. A történész tevékenységének szakaszait (tényfeltárás~kutatás, értelmezés~magyarázat, írásos rögzítés~történetírás) az arisztotelészi retorika fázisaival (inventio~kitalálás, dispositio~elrendezés, elocutio~kifejezés) párhuzamba állítva arra mutat rá, hogy mindkettõ hasonló folyamatszerûséget mutat. Egyformán a „hallgatóság” meggyõzésére törekednek, de ebben az „értelemre hivatkozó”, argumentatív szakasz épp olyan fontos, mint a „gyönyörködtetõ”, poétikai mozzanat (a szóképekre építõ nyelvhasználat): nem választhatók szét, miként nem redukálhatók egymásra sem. Így tehát, nem tekinthetõ adekvátnak az a szembeállítás, mely a történettudományban mûködõ episztemológiai szempontok, és az ábrázolás során alkalmazott reprezentációs stratégiák dichotómiájára épít. Azaz, a pozitivista történetírói „realizmus” téved, amikor a forrás- és tényfeltárás fázisát az empíria direkt megnyilvánulásának tekinti, lévén a dokumentáció összeállítása már a magyarázati szakasz részét képezi. Ugyanakkor, a narrativista történetelmélet is téved, amikor a történetírástól megvonja a kritikai realizmus igényét azzal, hogy a tropológiát (az alkalmazott szóképek konstitutív szerepét) eltorzított formában használva – Ricoeur White-ot egyenesen „tropológiai infláció” gerjesztésével vádolja – minden megismerési relevanciát elvitat a történettudománytól: „[A] tropológiát az érvelés ellen fordították, aminek pedig a történettudomány ismeretelmélete gravitációs középpontjának kell megmaradnia”, ugyanakkor viszont „az argumentáció kitüntetett szerepe csak akkor tartható fenn, ha a magyarázatot nem választjuk el az adatszerû bizonyítékok kutatásától”. (23–24.) Ricoeur szerint a feladat az lenne, hogy „árnyaltabban fogalmazzuk újra a történész spontán realizmusát, reflektálva közben annak a tételnek a teljességgel jogos visszautasítására is, hogy a múlt reprezentációjában az igazság-megfelelés tézisét igazolnánk”. Ez – Gyáni Gábor megfogalmazásában – végsõ soron annyit jelent, hogy „Ricoeur visszapereli (…) a tropológiai inflációtól a történeti megismerésnek azt a funkcióját, melyet a történetírás azáltal tölt be, hogy a valóságot racionális magyarázatok segítségével (és persze fikcionáló konstrukciók latba vetésével) rekonstruálja”.206

A francia filozófus másik tanulmánya (Szövegmagyarázat és megértés) a szerzõ régebbi írása. Történészek számára különösen abból a szempontból lehet érdekes, ahogy megoldást kínál a történetelméleti diskurzusban lépten-nyomon felbukkanó vitára, mely arról szól, hogy a történész feladata a múlt magyarázata vagy megértése-e. Ricoueur azzal, hogy megkérdõjelezi a két „módszerhez” rendelhetõ két különbözõ ismeretelméleti terület létjogosultságát – mûködésüket szöveg-, cselekvés-, és történetelméleti kontextusban elemezve –, arra a következtetésre jut, hogy egymástól szétválaszthatatlan, dialektikus kapcsolatban álló mozzanatokról van szó: a megértés „bekeríti [enveloppe] a magyarázatot. A magyarázat viszont analitikusan kikerekíti [développe] a megértést”. (200.)

*

A Narratívák 4. eredeti, irodalomtudományi irányultsága ellenére (illetve a mellett), úgy vélem, fontos szövegekkel járulhat hozzá a hazai történetelméleti diskurzus esetleges bõvüléséhez is. Kritikai megjegyzés csupán néhány szerkesztési hiányosság – az egységes jegyzetapparátus hiánya és pontatlanságai, illetve több esetben a magyarul is hozzáférhetõ mûvek feltüntetésének elmaradása – és (nagyobb súllyal) fordítói melléfogások kapcsán érhetik a kötetet. A recenzens nem lévén jártas a szövegek eredeti nyelvének mindegyikében, itt csak arra hívná fel a figyelmet, hogy egy történész lektor jelentõsen javíthatott volna néhány írás magyar változatának minõségén. Egyetlen – szerencsére azért nem általános – példát kiragadva: Emmanuel Le Roy Ladurie híres Romans-i karneválját (Le carnaval de Romans) nagyfokú tájékozatlanságra vall Regénykarneválnak (!) fordítani. (89.) Ugyancsak a Carrard-szöveg kapcsán jegyezhetõ meg, hogy a Braudeltõl (és másoktól) vett idézetek magyarítása túlságosan „retorikusra” sikeredett az eredetihez képest (holott a nyelvezetnek épp itt igen határozott funkciója van!). Meglehet, jogosan lehet a történészek szemére vetni naiv nyelvszemléletüket, de az vitathatatlan, hogy „tudományos stílusukat” jellemzik bizonyos olyan sajátszerûségek, melyek néhány fordításban „nem jönnek át” teljesen. E kisebb-nagyobb hibákat leszámítva azonban kétségtelenül hasznos kötetet vehet kézbe az olvasó.

Szeberényi Gábor

190 White, Hayden: Metahistory. The Historical Imagination in Nineteenth-Century Europe. Baltimore – London, 1973.

191 Deák Ágnes: A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról. Aetas, 1994. 3. sz. 155–161.

192 A sorozat korábbi kötetei az elbeszélés mûvészettörténeti, irodalomelméleti, illetve antropológia- és kultúraelméleti vonatkozásait járták körül. Ismertetésük: Szolláth Dávid: A kultúra narratív szempontú kutatása. BUKSZ, 2001. õsz, 226–234. A Narratívák 3. már tartalmazott történetelméleti tárgyú tanulmányokat Jörn Rüsen, David Carr és Paul Ricoeur tollából.

193 Az alcím közvetve szintén Hayden White-ra utal, akinek szemléletmódjára és módszerére a kötet szerzõinek nagy része reflektál. Vö. White, Hayden: A történelem poétikája. Aetas, 2001. 1. sz. 134–164.

194 A sorozat kötetei alapvetõen a PTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának mûhelymunkáját dicsérik.

195 Cikke eredetileg a History and Theory hasábjain jelent meg 1998-ban.

196 A kifejezés arra, a legkorábban White-nál kifejtett koncepcióra utal, miszerint a történelem narratív formájára nem vonatkoztathatók azok az igazság-kritériumok, melyek az elbeszélést felépítõ egyedi (egzisztenciális) kijelentésekre igen. Ebbõl kifolyólag a múlt valósága és jelenbeli elbeszélése (a történészi interpretáció) között nincs megfelelés, amibõl utóbbi „fiktív”, „metaforikus” jellege fakad.

197 Utóbbiról a jelen kötetben – öniróniát sem nélkülözõ cikkében (Az analitikus történetfilozófia hanyatlása és bukása) – Arthur C. Danto ír, aki 1965-ös mûve révén (The Analitical Philosophy of History) az irányzat egyik alapszerzõjének tekinthetõ.

198 A „metaforikus narratívizmus” szerint az elbeszélések önmagyarázó jellegûek, ami kizárja kauzális magyarázat lehetõségét. Lorenz szerint ezzel az a legfõbb probléma, hogy e koncepció „határtalanul sok változatú, empirikusan eldönthetetlen narratív magyarázat”-tal számol. (139.)

199 Erre lásd: Thomka Beáta: Beszél egy hang. Elbeszélõk, poétikák. Budapest, 2001. (a továbbiakban: Thomka) 201–202.

200 „Ha a történészek abbahagynak egy olyan nyelven folytatott beszédet, amely minden civilizált embertársuk számára érthetõ, azzal semmibe veszik kulturális kötelességüket és felelõsségüket. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy csak egyetlen kifejezési stílus létezik számukra. Ami a történészek kulturális felelõsségét illeti, helyzetük e tekintetben a regényírók[é]hoz hasonlatos…” (182.)

201 E tanulmánykötet másik fontos tanulmánya szintén olvasható magyarul: Levi, Giovanni: A mikrotörténelemrõl. In: Sebõk Marcell (szerk.): Történeti antropológia. Módszertani írások és esettanulmányok. Budapest, 2000. 127–146.

202 „Az ideális multikulturalista történelemnek több nézõpontot kellene egyesítenie, épp így több hangot is, legalább három különbözõ forrásból: a reprezentált múltbeli világból; a múlt azon részébõl, ami már kívül esik a történet által reprezentált világon, a késõbbi események fényében mégis jelentõs; valamint a jelen egymással ellentétes, de legalábbis különbözõ nézõpontjaiból.” (165.)

203 Noiriel, Gérard: A történetírás „válsága”. Elméletek, irányzatok és viták a történelemrõl tudománnyá válásától napjainkig. Budapest, 2001. 126–130.

204 Jenkins, Keith: Re-thinking History. London – New York, 1991.

205 Ricoeur és a történettudomány kapcsolatát elemzi Gelléri Gábor: Az emlékezet-fenomenológiától az emlékezet-politikáig. Paul Ricoeur új könyvérõl c. cikkében. Korall, 5–6. (2001. õsz-tél) 253–262.

206 Gyáni Gábor: A történetírás fogalmi alapjairól. Tény, magyarázat, elbeszélés. In: Bódy Zsombor, Ö. Kovács József (szerk.): Társadalomtörténet. Hagyományok, irányzatok, módszerek, források az újkori kutatásban. Egyetemi kézikönyv. Budapest. (megjelenés elõtt) Lásd még: Thomka 189–192., 196.

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail