ElőzőTartalomjegyzékKövetkező

Gabor S. Boritt

"És elérkezett a háború"?

Abraham Lincoln és az egyéni felelősség kérdése209

"Csapjunk oda nekik!" - prédikálta éveken keresztül Roger Pryor, a virginiai származású, szélsőséges déli szakadár. Ezt mondogatta 1861. április 10-én Charlestonban is az egyik helyi szálloda erkélyéről szónokolva. De most, 12-e hajnalán, amikor a katonák már fenn tüsténkedtek, és George S. James kapitány merő tiszteletből neki ajánlotta fel az ostrom kezdetét jelző tízhüvelykes mozsárágyú elsütését, bátorsága hirtelen elillant. Visszafogott hangon csak ennyit volt képes mondani: "Én nem tudnám a háború első lövését leadni." A szavak és a tettek közti távolság néha maga az örökkévalóság.

Hajnali fél ötkor James kapitány maga adta le a jelzőlövést. A csillagokat szóró világítóbomba hatalmas ívben, zuhanó üstökösként közelített a Sumter-erőd felé, mígnem fölé érve szétrobbant. Nem túl messze, a másik ütegnél is egy hasonló, szélsőséges déli demagóg várt készenlétben. A lengő fehér hajú, hatvanéves Edmund Ruffin, a Dél-Karolinát jelképező legyezőpálmáról elnevezett Palmetto Gárda tagja állt ott tettre készen. A még vonakodó Virginiából származó "száműzött" lett az, aki az ágyúzást megindító első lövést leadta a hajnali sötétségben. Persze, ha nem is látták, tudták, merre van az ellenség, az erődsziget, amelyen az Egyesült Államok szövetségi lobogóját fújta még a szél.

Charleston városa az ágyúdörgésre virradt. Annak visszhangja azonban sokkal messzebb elhallatszott. Felébresztette és felrázta egész Amerikát, úgy, mint még soha semmi,
s Isten őrizzen attól, hogy ez valaha is megismétlődjön. Mary Boykin Chesnut, Dél-Karolina ifjabbik szenátorának ragyogó felesége kipattant ágyából, s később híres naplójába ez került: "Térdemre borulva oly buzgón kezdtem el imádkozni, mint azelőtt egyszer sem."

*

A Sumter-erőd ostromát követően északon és délen kibontakozó népfelkelés, amely mindkét oldalon tettre kész vezetőkre talált, a polgárháborút elkerülhetetlenné tette. Korábban azonban másként is alakulhatott volna. A háború valószínűsége az 1850-es évek során ugyan nőtt, de az ország sorsa csak 1861 áprilisának idusán pecsételődött meg. Tanulmányunk ezen első állításának alátámasztására vizsgáljuk meg Lincolnnak a háború bekövetkeztében játszott szerepét mindaddig, amíg a The New York Times ezt nem közölte: "Megnyílt a bál. Kezdődhet a háború."210

A történészek sokat vitatkoztak azon, vajon a polgárháború kitörése törvényszerű volt-e. Azok kerekedtek felül, akik az összeütközés elkerülhetetlensége mellett érveltek. Végtére is őket igazolta mindaz, ami valójában történt. A háború bekövetkezett. Eredeti oka a rabszolgaságban rejlett s a gyarmati korszakból öröklődött, onnantól, hogy az első rabszolgákat behurcolták Afrikából. A folyamat valószínűleg akkor vált visszafordíthatatlanná, midőn létrejött az Egyesült Államok a maga alkotmányával, amely egy félig szabad, félig rabszolgatartó rendszert intézményesített. Egyes vélemények szerint a végzetes tendenciát
a Missouri-egyezmény (1820) határvonalának meghúzása jelölte ki; ez volt az a bizonyos "tűzjelző harang az éjszakában" - hogy Thomas Jefferson kifejezésével éljünk. Ám hivatkozhatnánk az 1830-as években kibontakozó abolicionista mozgalomra is. És még sorolhatnánk a lehetőségeket. De hogy frissebb tudományos eredményekre is utaljunk: Kenneth Stampp, a Berkeley Egyetem tekintélyes tudósa 1990-ben azt írta, hogy "valószínűleg 1857 volt az az év, amikor Észak és Dél politikailag odáig jutott, hogy már nem volt visszaút, úgyszólván teljesen lehetetlenné vált ellentéteik békés rendezése." Egy esztendővel később Stampp kollégája, az Illinois Egyetemen oktató Robert Johannsen viszont azon
a véleményen volt, hogy a kritikus helyzet valamikor 1860-ban állt elő. És még folytathatnánk.
211

A történészek általában hajlanak a múlt "szentesítésére", annak elfogadására, hogy ami bekövetkezett, annak úgy is kellett történnie. Igaz viszont, hogy ha azzal ellentétes irányban indulnánk el, rengeteg variációs lehetőség merülne fel, és a történelem végtelenül szövevényesnek bizonyulna. A merev gondolkodásmód tehát ebben sem célravezető. Mégis, az amerikai polgárháborúhoz hasonló nagyságrendű tragédiák esetében nehezen tudjuk elfogadni, amit Raymond Aron francia gondolkodó a "végzetszerűség illúziójának" nevezett. Ha korszakunkban háború tört volna ki a Szovjetunió és az USA között, a tudósok és mások is bizonyára úgy érveltek volna, hogy az összeütközés abban az adott időpontban (például 1917-ben, 1945-ben vagy az 1962-es kubai rakétaválság idején stb.) elkerülhetetlen volt. Nos, a polgárháború előtti Amerikában is mindaddig volt remény a békére,
a háborúval szembeni morális felelősség vállalására, amíg nem zúdult ágyútűz a Sumter-erődre.

Értekezésünk második alaptétele - egyben talán a történelemmel és az élettel kapcsolatos előítélet - az egyén jelentőségét hangsúlyozza. Ez a szemlélet Lincolnt nem csupán az amerikai mitológiának, hanem - amennyiben történészek elfogadhatnak ilyesmit - az amerikai történelemnek is központi alakjává teszi. Ugyanez állapítható meg a polgárháborúról is, amely az amerikai történelemnek és mitológiának egyaránt központi eseménye lett. Akár mentegetőzhetnénk is e hangzatos megállapítások miatt, hiszen a mai szaktudomány nem szereti a "királyokat, királynőket és a nagy embereket", csökkenteni igyekszik bizonyos események jelentőségét, és az emberiség történetét hosszan tartó folyamatokba, domináns rendszerekbe ágyazva szemléli. Mentegetőzésre azonban nincs szükség, hiszen
a tudomány a múlt sokrétű vizsgálatát teszi lehetővé. Mindenesetre az írott történelem végső soron meggyőződés műve - bármilyen módon is közelítünk a múlthoz. Anélkül, hogy (Lord Keynesszel ellentétben) elmarasztalnánk a hosszan tartó folyamatokat, bizonyossággal kijelenthetjük, hogy a történelemben esetenként egy "földi óriás" vagy egy-egy sorsdöntő pillanat többet nyomhat a latba, mint néhány unalmas korszak.

A fenti alaptételeket szem előtt tartva, Lincolnnak a polgárháború közeledtében játszott szerepe négy, egyre nagyobb jelentőségű fázisban érvényesült. Elsőben: az 1850-es években, a növekvő feszültség idején Lincoln a politikai vezetők egyike volt; főleg Illinois államban és környékén ismerték, ám az évek során Észak egész területén mind nagyobb hírnévre tett szert. A második 1860-ra tehető, amikor a Republikánus Párt elnökjelöltjeként országosan ismert személyiség lett. A harmadik fázis: november elején történt megválasztása és 1861. március 4-ei beiktatása között státusa "megválasztott elnök" volt. A negyedikben: az elnöki teendőket ő látta el a Fehér Házban a Sumter-erődhöz vezető események idején. E fázisok változása közben Lincoln álláspontja csak fokozatosan módosult; hangját azonban mind jobban hallatta, mígnem Jefferson Davis déli elnökkel együtt az utolsó szót ő mondta ki a végkifejlet ügyében.

*

Lincoln alakja időközben mítosszá vált, legendák övezik. Ezek száma változó, melynek oka részben az, hogy - sok más történelmi személyiségtől eltérően - Lincolnt mindenki magáénak érzi, s az emberek időnként hozzá-hozzátesznek a közös kútfőhöz. Nemrég Ken Burnsnek a PBS-televízióban bemutatott Polgárháború című, színvonalas sorozatában a bevezető rész végén a huszonkilenc esztendős illinoisi politikust úgy idézték, mint aki megjövendölte a közelgő amerikai tragédiát. "Mikorra várható tehát a veszély közeledte?" - hangzott a kérdés. "Válaszom az, hogy ha valaha is elér bennünket, az nekünk, magunknak lesz köszönhető. Annyi bizonyos, hogy nem külföldről fenyeget. Ha a sorsunk pusztulás, annak mi leszünk a kiváltója és beteljesítője. Vagy szabad nemzetként fogunk fennmaradni, vagy önkezünk által veszünk el." Ily módon a polgárháborúval együtt a nemzet öngyilkosságának víziója is megjelenik, s mindezt Lincoln állítólag már 1838-ban érzékelte volna.

A valóságban azonban ő ezt nem látta sem huszonkilenc, de még negyvenkilenc éves korában sem, amikor a demokrata Stephen Douglasszal pedig részben éppen erről vitázott. Lincoln 1838-ban a springfieldi líceumban a törvénytelenséggel, főleg az erőszakos utcai megmozdulásokkal, faji alapú összetűzésekkel szemben emelte fel a szavát. E kissé eltúlzott veszélyre Lincoln egész egyszerűen a nemzet "politikai vallásának" nevezett "törvénytiszteletet" ajánlotta. Ha lett is volna bármiféle korai előérzete a polgárháborúval kapcsolatban, annak semmi nyoma nem maradt fenn.

Nem mintha egyeseknek tényleg ne lettek volna Cassandra jellegű figyelmeztetései. Olyan fajta testvérháborúról szóló látomások, mint amilyen Lincoln elnöksége idején csakugyan elérkezett, az USA "alkotmányos fogantatásától" kezdve akadtak szép számmal, ahogyan ezt a történész Robert Bruce egyik tanulmányában ragyogóan be is mutatja.
S hogy kollégájának, Charles Roysternek Lincoln-díjas amerikai portrévázlatára hivatkozzunk: ahogy közelgett a háború, úgy váltak e látomások is egyre apokaliptikusabbakká. Mindazonáltal Lincoln - és ebben nem állt egyedül - alig figyelt a vészjósló jelekre, még ha saját politikai tanítómestereitől, Henry Claytől és Daniel Webstertől jöttek is azok. Sőt, ahogy telt, múlt az idő, Lincoln "vaksága" - lelkiismeretétől, pártpolitikai érdekeitől függően - csak fokozódott. Így aztán a polgárháborút megelőző évtizedben ugyan nyíltan küzdött a rabszolgaság ellen, de a háború felé csupán tudta és akarata nélkül sodródott. Ebben rejlett erénye és kudarca.

Az 1850-es években az új territóriumok kapcsán a rabszolgaságról folytatott viták jó része nem volt megalapozott. Ott vitatkoztak egy intézményről, ahol az nem is létezett,
a
távoli nyugaton, nem pedig délen, ahol megvolt. Így próbáltak az amerikaiak kompromisszumra jutni, hogy enyhítsék a szekértáborok közti ellentétet. Amíg az északiak a rabszolgaság "különleges intézményének" terjedését igyekeztek korlátozni, lényegében a kommunizmus elleni "feltartóztatási" politikához hasonlót tűztek ki célul. Az 1850-es évek republikánusai az izoláció segítségével törekedtek a rabszolgaság visszaszorítására, mint ahogy később egy másik amerikai nemzedék is ettől remélte a kommunizmus gyengítését.
Lincoln véleménye 1858-ban már egyértelműen tükrözte politikai állásfoglalását: "Az önmagával meghasonlott ház nem állhat fenn. Hitem szerint kormányzati rendszerünk nem lesz tartós, ha egyik fele a rabszolgaságon nyugszik, a másik fele szabad. De nem gondolom, hogy az Unió szétesne, - nem gondolom, hogy a ház összedőlne, - hanem arra számítok, hogy véget ér megosztottsága. Vagy egységesen ilyen, vagy pedig egységesen olyan lesz."
212 Lincoln Bibliára emlékeztető sorai ismerősen csengenek az amerikai történelemből. Azonban 1858-ban, amikor először mondta ki őket, a nép északon és délen egyaránt tudta már, miről van szó, méghozzá a nála sokkal ismertebb William Seward, New York-i szenátortól, aki nemsokára "kibékíthetetlen ellentétként" jellemezte a konfliktust. Kemény szavak voltak ezek; Lincoln, Seward és a republikánus többség szándékával ellentétben egyes demokraták és fehér déliek már a háború előszelét érezték ki belőle. Az előbbiek viszont politikában és nem háborúban gondolkodtak, ámbár férfias beszédstílusuk időnként katonás fordulatokat vett. Maga Lincoln - még akkor is, amikor 1855-ben keserűen utalt arra, hogy "nincs kilátás a rabszolgaság békés felszámolására" - csupán heves politikai küzdelemre, semmint katonai megoldásra számított.

Mindazonáltal az 1850-es években egyre többen vélték úgy, hogy a rabszolgaság "feltartóztatására" irányuló kampány tényleges elszakadáshoz és háborúhoz vezethet. A republikánusok megerősödésének láttán egy régi whig - Rufus Choate - még a gondolattól
is visszarettent, hogy amennyiben az új párt hatalomra kerülne, az milyen "idegennek és ellenségesnek" fog tűnni a déliek szemében. "Az a vég kezdetét jelentené" - aggódott 1856-ban.

Stephen Douglas szerint Lincoln "meghasonlott házról" szóló beszéde háborút sejtetett. Figyelemreméltó jövendölésében azt állította (legalábbis republikánus vetélytársa így értelmezte), hogy Lincoln úgy gondolja magáról, "ha ő nem folytatja sikeres tűzharcát mindaddig, amíg a rabszolgaság teljesen el nem tűnik az országban, az államok szétesnek." Válaszában Lincoln ezt nevetségesnek tartotta. Ám 1856-ban már maga is elismerte, hogy úgymond "a nemzeti egységre veszélyes republikánus érdekek hajszolása" miatti tiltakozás csak nagyon nehezen védhető ki. E tiltakozás hárítása közben azonban szinte semmi jelét nem tanúsította annak, hogy komolyan számolt volna a háború lehetőségével.

A Lincoln mögött felzárkózó republikánusok azzal utasították vissza az elszakadással, illetve polgárháborúval kapcsolatos fenyegetéseket, hogy csupán olyan politikai trükkről van szó, amely az Északtól kicsikarható engedmények érdekét szolgálja. Márpedig a déliek John C. Calhoun és Dél-Karolina védővámokat érvénytelenítő ("nullifikációs") törvénye óta fenyegetőztek elszakadással, aminek következtében azután nem egy józan gondolkodású ember szégyenült meg vagy vált nevetségessé. William Fessenden, Maine szenátora, később Lincoln pénzügyminisztere, 1854-ben még így utasította vissza az elszakadásról szóló híreszteléseket: "Annyiszor hallottuk már e fenyegetést, hogy belefáradtunk. Mostanra már, hogy úgy mondjam, csupán gorombaságnak, lármának tekintjük, semmi egyébnek." Az abolicionista Ben Wade ohioi szenátor 1856-ban így panaszkodott: "Csak az én időmben már legalább ötször-hatszor mentettük meg az Uniót; de tudomásom szerint ez
a világon az egyetlen dolog, amelynek a megváltás szenvedést hozott." Hogy ő se maradjon ki, az öreg pennsylvaniai republikánus, Thaddeus Stevens ehhez hozzátette, hogy a déliek "ötvenszer próbálkoztak, és ötvenszer sikerült" nekik megfélemlíteni az északiakat. Az elszakadás előestéjén így kiáltott fel: "Már oly sokszor mentettük meg az Uniót, hogy attól tartok, nem fogja túlélni." Nehezen is sikerült neki. A massachusettsi Henry Wilson fel volt háborodva "az elszakadási komédia" miatt. És Abraham Lincoln Illinois államban azonos nézetet vallott e kiváló férfiakkal, sőt lelkesen buzdította is őket!
213

Tény, hogy időnként nem tartotta elképzelhetetlennek kisebb erőszakos cselekmény előfordulását. A jelek szerint efféle nemkívánatos eseményekről Andrew Jackson, John Brown és Kansas lakosságának példája alapján alakította ki véleményét. Lincoln évek óta emlegette Jacksont, akiről köztudott volt, hogyan bánt el a dél-karolinai nullifikáció híveivel 1832-ben. Az Old Hickorynak becézett elnökről az a legenda járta, hogy akasztással fenyegette meg John Calhount, korábbi alelnökét, és utóbb sajnálta, hogy ettől elállt. De
a nullifikációs válság végül erőszak alkalmazása nélkül oldódott meg.

Ami John Brownt illeti, őt 1859-ben kivégezték. Lincoln ez ellen nem tiltakozott, bár megjegyezte: "Az öreg John Brown hozzánk hasonlóan helytelenítette a rabszolgaságot." Majd hozzáfűzte: "Ez persze nem magyarázat erőszakra, vérontásra, árulásra. Ebből nem következik az, hogy helyesen is cselekedett." Azonban a leendő déli lázadók figyelmébe ajánlotta: "Miután alkotmányosan megválasztunk valakit elnöknek, és önök emiatt hozzálátnak az Unió szétveréséhez, kötelességünk lesz úgy bánni önökkel, ahogyan ez az öreg John Brown esetében történt." A Harper’s Ferrynél lejátszódó fegyveres akció még két napig sem tartott. Az incidens tizenhét áldozatot követelt. "Reményünk és hitünk szerint az ország egyetlen szegletében sem fog megismétlődni, hogy a többség ilyen szélsőséges eszközökhöz nyúljon."214 Egyszóval, amikor Lincoln "szélsőséges" esetekre gondolt, legfeljebb John Brown juthatott eszébe és nem egy szörnyű polgárháború.

Később persze e háború megtanította Lincolnt arra, hogy "másként gondolkodjék és másként cselekedjék." De addig történelmi ismeretei és saját tapasztalata alapján egyáltalán nem vagy csak kevés erőszakos cselekményre számított. Bízott benne, hogy az ő korában már "kisebb a háború esélye", mint előző korszakokban volt. Midőn 1856-ban Kansasban valóságos fegyveres viszály kerekedett ki - igaz, atrocitásoktól sem mentes gerilla harcmodorban -, az áldozatok száma ott sem haladta meg a kétszáz főt. De minden szörnyűsége ellenére ez megint csak nem volt hasonlítható a közelgő polgárháborúhoz. A Kansas-territóriumon kialakult helyzetet a Kongresszus idézte elő korábban azzal, hogy 1854-ben visszavonta a rabszolgaság terjedését korlátozó Missouri-egyezményt. Lincoln szerint
e lépéssel "nem törvényt, hanem erőszakot vezettek be mindjárt az elején. A döntés erőszakban fogant, azt erőszakkal hagyták jóvá, erőszakkal tartják fenn, és erőszakkal hajtják végre." A túlzó fogalmazás eszközével élt annak reményében, hogy a rabszolgaság nyugati irányú terjedése elé akadályt gördíthet. Előre tartott attól, hogy a Kansas-Nebraska törvény a valóságban fizikai erőszak alkalmazásához vezethet. Fel is tette a kérdést: "Vajon az így kiontott vér első cseppjéből nem válik-e majd csakugyan az Unió lélekharangja?"
215 Jóllehet Lincoln szokatlanul drámai hangot ütött meg e tárgyban, jóslata - s ezzel nem állt egyedül - a kansasi fegyveres összetűzéseket illetően beteljesedett. Végül is az erőszakos cselekményeket sikerült kordában tartani, s a béke helyreállt. Kansas e konfliktust kiheverte, s vele együtt az ország egésze.

Lincoln így azt is gondolhatta, hogy a demokráciára veszélyes erőszaktól való félelmei túlzottnak bizonyultak. Az 1830-as években jelentkező zavargások idején még arra hívta fel a figyelmet, hogy az efféle törvénytelenség zsarnoksághoz és a nemzet romlásához vezethet. Bár amúgy sem lelkesedett a hőbörgő tömegért, személyes tapasztalata az volt, hogy az erőszakkal járó megmozdulások ideje leáldozott. Ha netán rosszabbra fordulna
a helyzet, gondolhatta, az Egyesült Államok végül is elég erős volna ahhoz, hogy 1860-ban vagy 1861-ben túléljen kisebb méretű erőszakos cselekményeket; hiszen ez történt Kansasban 1856-ban és Virginiában 1859-ben. Ám a történelem - amint arra Lincoln is rájöhetett - nem bizonyult jó tanácsadónak.

Így aztán másokkal egyetértésben ő is megvetéssel fogadta a déli fenyegetőzést. "Elegünk van a vadászkésekből, meg a hatlövetű pisztolyokból, de mi a helyzet a szavazóládával?" - dörögte 1854-ben.216 1860-ban még mindig felháborodással és megvetéssel reagált arra a zsarolásnak tetsző déli követelésre, hogy Észak ne fogadja el a republikánusok elnökjelöltjét, hacsak nem akarja az Unió szétesését. "Hát ez nagyon jó! Egy útonálló pisztolyt szegez a halántékomhoz azzal, hogy ’Állj, ide a pénzt vagy megöllek, és még azt fogják hinni, te akartál gyilkolni...’ Pénz reményében halállal fenyegetőzni, szavazatnyerés érdekében az Unió szétverésével fenyegetni, - mi itt az elvi különbség?"217

Lincoln megvetése olykor a nevetségessé tételig fokozódott. Az elszakadással való fenyegetés még 1860-ban is egy viccet juttatott eszébe "az egyszeri emberről, kinek volt egy szegény, öreg, sovány, beteg lova, s annak lábai meg voltak duzzadva. Megkérdezték az embert, mi a szándéka a lóval, hiszen a szegény, szerencsétlen párának már alig volt hátra. A szándékom? Hát felhizlalom! Nem látják, térdig már milyen kövér?" Akkortájt, amikor
a ló volt még a fő közlekedési eszköz, a hallgatóság már e szavakat is harsány nevetéssel fogadta. De Lincoln ezután hozzáfűzte: "Nos, az Uniót bokáig sikerült felbomlasztani, tovább nem!" - s ezt a közönség újabb tetszésnyilvánítással nyugtázta.
218 Noha a vicc az elszakadási szándék ürességét volt hivatott illusztrálni, némi pszichológiai beleélés segítségével Lincoln szavaiból az is kivehető volt, hogy a "dagadt lábú, szegény, öreg, sovány ló,"
a "szegény, szerencsétlen pára, amelynek már alig volt hátra," nem volt más, mint maga az Unió. Eszerint lehet, hogy lelke mélyén Lincoln is tartott valamitől, amit még magának sem akart bevallani?

Akármi volt is az igazság, az elszakadás évében még mindig sziklaszilárdan képviselte helyesnek vélt álláspontját, szemet hunyva a következmények felett. A New York-i Cooper Unionban tartott nagy szónoklatát - a legcsekélyebb veszély említése nélkül - e szavakkal zárta: "Ne hagyjuk, hogy hamis vádak alapján azzal rágalmazzanak bennünket, ami a kötelességünk. Ne engedjük, hogy kormányzati rendszerünk megdöntésével, elzárással fenyegetőzve félemlítsenek meg minket. Bízzunk benne, hogy az igazság erőt ad, és ebben a hitben merjük jól felfogott kötelességünket teljesíteni a végsőkig!"219 De ezúttal is, a kötelesség politikai volt és nem katonai. Az amerikai "köztársaság palástja beszennyeződött", mondta 1854-ben, s annak meg kell tisztulnia. "Forgassuk meg, mossuk fehérre a forradalom szellemében, ne pedig vérben!" Egykor legjobb barátja, Joshua Speed Kentuckyból magánlevelében azt írta 1855-ben, hogy szívesebben fogadná az elszakadást, mint rabszolgáinak elvesztését. Barátját Lincoln egyszerűen nem vette komolyan. 1856-ban olyan kijelentést tett, hogy "ez a sok szóbeszéd az Unió felbomlásáról csak humbug; nem más, mint bolondság." 1857-ben: "Ahhoz, hogy a jobbik győzzön, nem véres töltényekre, hanem csupán békés szavazólapokra van szükség." Douglasszal folytatott vitájának végén, 1858-ban mindenkit arról biztosított, hogy a "nézeteltérés hamarosan rendeződni fog, méghozzá békés úton. Nem lesz háború, nem lesz erőszak."220

A történelem tanúsága szerint Lincoln halálosan tévedett. Hatszázhúszezer áldozat halálában tévedett. Ez volt Lincoln legfőbb bűne.

E megállapítás könnyen tűnhet a kutató önhittségének. Mailtand francia filozófusnak van egy találó gondolata: "Nagyon nehéz (mindig) szem előtt tartanunk, hogy a múltban megtörtént események egykor jövőnek számítottak." Vulgárisan szólva, könnyű a focimeccset utólag kritizálni. Mégis fel kell tennünk a kérdést: hogyan lehetséges, hogy a kiemelkedően józan gondolkodású Lincoln nem adott hitelt a háború közeledtének? Miért nem hallotta meg a komor figyelmeztető hangokat? Miért nem állt meg egy pillanatra?
E kérdések megválaszolása egy egész nemzedék viselkedésére deríthet fényt. Az ötvenes években a részéről megnyilvánuló ingadozás, véleményváltoztatás oly minimális volt, hogy ezek pontos meghatározása szükségtelen. Hát akkor miért? Egy harmincegy és félmilliós nép másfélmilliónyi halott és sebesült áldozata követeli, hogy feltegyük e kérdést.

Lincoln bizony önmagának nem tette fel. Érzékeny, erkölcsös ember volt, akit a polgárháborús agónia testileg, lelkileg megviselt. Az élénk, középkorú férfiból öregember lett,
s eközben a demokrácia legnagyobb amerikai prófétája. Így bizonyította jóhiszeműségét,
s
végeredményben - hogy Edmund Wilson szavait idézzük - "morálisan és drámaiságában" illett hozzá, hogy életétől is megfosztották. Ha lett volna ideje a visszaemlékezésre, meglehet, ő is rákérdezett volna saját és nemzedéke megannyi tagjának háború előtti vakságára. De az is lehet, hogy nem. A dolgok állása szerint ez most már a mi feladatunk.

Lincoln egy nemzedékhez tartozott, annak sok jellemvonásában osztozott, de persze sajátos, egyéni személyiségjegyekkel is rendelkezett. Amint arra Robert Bruce felfigyelt, Lincoln 1838-tól kezdve személyes okok miatt is képtelen volt szembesülni az Észak és Dél közti háború lehetőségével. Ebben nagy valószínűséggel szerepet játszott származása és családi helyzete.221 Kentuckyban, egy déli határállamban született. Felesége úgyszintén. Később három sógora a Konföderációért áldozta életét. Tudomásunk van róla, hogy 1863 karácsonyán egy lázadó tábornok özvegye vendégeskedett a Fehér Házban: Lincoln sógornője, talán feleségének legkedvesebb rokona volt az. Vajon mi lehetett köztük a beszédtéma? Lincoln természetesen mit sem sejtett ezekről a háború előtt, ám már családi körülményei miatt is fájdalmas lehetett számára a testvérháború gondolata. Már csak emiatt sem foglalkozott vele.

Lincoln a szokványosnál is jobban irtózott az erőszaktól és a háborútól. A mexikói háború idején a Kongresszusban a katonai dicsőséget úgy ecsetelte, mint "vérzivatarból kiemelkedő, szép szivárványt," mint "életedre törő kígyó elbűvölő szemét". Erőszaktól viszolygó érzései azzal az optimizmussal teli hittel párosultak, hogy egy demokrácia garantáltan meg tudja találni minden problémára a békés megoldást. Liberális meggyőződése pedig úgy tartotta, hogy a háborúk nemigen, vagy egyáltalán nem oldanak meg semmit. 1861 tavaszán még mindig így érvelt honfitársai előtt: "Tegyük fel, háborúba keveredünk, ám nem harcolhatunk örökké; s midőn nagy veszteség árán, de a legcsekélyebb nyereség nélkül mindkét fél abbahagyja a hadakozást, ugyanazok a régi kérdések jönnének újra elő..."222 Vagyis: a józan amerikai nép ugyan miért rendezne vérfürdőt saját határain belül?
A küszöbön álló háború jellege már önmagában véve is elhomályosította Lincoln látását. Az összeütközés polgárháború formáját öltötte volna, amely az összes közül a legtragikusabb. Lincoln a polgárháború fogalmát az angol történelem alapján értelmezhette - úgy, ahogyan a "kerekfejűek" és a "gavallérok" küzdöttek egymással éveken keresztül, mígnem Károly király feje a porba hullott. Lincolnnak a francia forradalomról s vele együtt a terrorról is voltak ismeretei. Az amerikaiak, ugyebár, soha nem süllyednének olyan alacsony szintre... A háború beállta után is eleinte - ahogyan ő nevezte - "a könyörtelen forradalmi harc" elkerülésén fáradozott.

Északon a lakosság többsége ellenezte a háborút, és tudott dolog volt, hogy délen is ez a helyzet. Mindenesetre egyértelmű volt Lincoln számára, hogy ha mégis összecsapásra kerülne sor, reális esélye a győzelemre csupán az egyik félnek lenne; ezért nagy baklövésnek tartotta volna, hogy a másik fél ilyesmit megkockáztasson. A romantikus legenda, hogy egyetlen déli tíz "átkozott jenkivel" képes elbánni, merő ostobaság volt. Ezt Lincoln sem vette komolyan, amit szavai is tükröznek. 1856-ban például ezeket mondta: "Az Unió semmi esetre sem fog szétesni. Mi nem akarjuk, hogy szétessen, de ha önök kezdeményeznék, nem fogjuk engedni!" Hangvétele három év múltán sem változott. Cincinnatiban szónokolva - nem messze születési helyétől, Kentuckytól, s az ottaniaknak címezve szavait - így beszélt: "Háborút szeretnének, és mindnyájunkkal végezni akarnak? Nos, uraim,
a véleményem az, hogy önök nemes és bátor férfiak, ámde ebben nem állnak egyedül; hogy önök egyenként is bátran felveszik a harcot, ha jó ügyről van szó, csakúgy, mint mások, ezt önök nemegyszer be is bizonyították; de egyenként nem jobbak nálunk, és nincsenek annyian, mint mi. (Hangos éljenzés.) Önöknek soha nem lesz módjukban azzal büszkélkedni, hogy velünk ostorral bántak el. Ha kevesebben volnánk, mint önök, azt hiszem, ostorral is elbánhatnának velünk. Ha lélekszámunk megegyezne, úgy a csata valószínűleg döntetlenül végződne. De mivel számarányukat tekintve önök alattunk állnak, önök semmire se fognak menni, ha megpróbálnak bennünket saját uralmuk alá hajtani."
223 Később egyesek ezt is Lincoln profetikus megnyilatkozásai közé sorolták, amely azt szemlélteti, hogyan járna majd el elnökként. Ám mondandójának célja az 1850-es években mindössze az volt, hogy eloszlassa a háború rémképét. Fentebb idézett 1856-os beszédében hangzott el: "Ez a sok szóbeszéd az Unió felbomlásáról csak humbug; nem más, mint bolondság."224
Egyik leveléből különben az is megtudható, hogyan hangsúlyozta a "humbug" szót. Közvetlenül az elnökválasztás előtt, amikor a hangulat már eléggé forró volt, figyelmeztették Lincolnt, hogy győzelme esetén az egyik erődből néhány tiszt fegyverestül délre szándékozik távozni és ellen fog állni. Lincoln megkérte barátját, hogy kísérje figyelemmel az ügyet, majd hozzátette: "Szerintem nagy valószínűséggel az egész csak hum-bug."
225

Azzal együtt, hogy Kentuckyból származott, s délies kiejtését egy életen át megőrizte, lehetséges, hogy időnként önmagát is délinek tartotta, legalábbis olyasvalakinek, aki ismeri a délieket. Nos, valójában nem volt közülük való és nem ismerte őket. Régebben volt ugyan kapcsolata déliekkel, de nem járta be az országnak ezt a részét, s nem sokat tudott az ottani emberek érzelemvilágáról; meglehet, így volt ezzel általában a többi republikánus is, aki nem kampányolhatott délen. Sajnálatos hiányosság volt ez egy olyan ember részéről, aki nem nélkülözhette a személyes kapcsolatokat, s aki a későbbiekben a Fehér Ház ajtaját is kitárta a látogatók előtt, csakhogy tájékozódjék a közvéleményről. Lincolnban azonban nem tudatosult e hiányosság. Az 1860. évi kampány idején ezt írta: "A déli emberekben sokkal több a józan érzés, a jó modor, mintsem hogy kormányzatunk megdöntését akarnák..." Lehetett ugyan némi kétsége, mert hozzátette: "Legalábbis azt remélem és hiszem." Még akkor is bízott a józanész visszatérésében, amikor a háború már komolyra fordult. 1861 őszén például azt jósolta, hogy "Missouri népének jövőre már nem lesz kedve újra vállalni mindazokat a bajokat, amelyek az idén annyira megviselték és legyengítették."226 Amint az bebizonyosodott, Missourinak ezek után is bőven kijutott a háború szörnyűségeiből. Lincoln 1863-ban titkárának még mindig azt állította, hogy Jefferson Davis csak hadseregében reménykedhet: "Ha azt szétzúznánk, a nép hajlandó lenne visszatérni a régi kerékvágásba."227

Lincoln élete végéig túlbecsülte a déliek uniópártiságát. Részben az Unió iránti saját elkötelezettsége miatt félreértelmezte a Mason-Dixon-vonaltól délre lakókat. Nem tudta jól felmérni mások csalódottságát. Végtére is az Egyesült Államok tette lehetővé, hogy őbelőle, egy írástudatlan apa s talán törvénytelen anya gyermekéből Illinois állam egyik legjelentősebb személyisége lett az 1850-es évekre. És ez még nem volt minden. 1864-ben az ohioi 166. ezred katonáihoz így szólt: "Most éppen én lakom ebben a nagy Fehér Házban. Én vagyok rá az élő tanú, hogy bármelyikük gyermeke eljuthat idáig, mint ahogy az én apám fiának is sikerült." Miért akarnák az egyszerű emberek tönkretenni az államszövetséget? Hát nem ők azok, akik meghatározó szerepet játszanak egy demokráciában? Miután bekövetkezett az elszakadás, elismerte: "A politikai kilátások sötétek és egyre rosszabbak." Majd ezzel toldotta meg: "De a Nép a Gondviselés segítségével helyre fogja hozni!"228

Az Unió iránti elkötelezettségének több összetevője is volt, köztük egy - hogy Alexander Stephens kifejezésével éljünk - a "vallási miszticizmusra" emlékeztető jelenség; jóllehet ilyesmit Lincoln nem ismert volna el. Ám a miszticizmus nem a hétköznapi dolgok világába tartozik. Nos, Lincolnnak az Unióhoz fűződő viszonya sem volt mindennapi. Lehetséges, hogy a kálvini predesztinációról tanultak (ő maga baptista családból származott) és a benne így kialakult fatalizmus is segítségére voltak a polgárháborúhoz vezető úton. Amíg a vérzivatar nem döbbentette rá másra, joggal állíthatta, hogy "Isten velünk", ami alatt természetesen Észak, a republikánusok és az általuk képviselt progresszió volt értendő. De alighanem még józanabb, elnézőbb pillanataiban is képtelen lett volna belátni, hogy Isten esetleg elhagyhatja "az ő szinte kiválasztott népét".

Lincolnnak az Egyesült Államok sérthetetlenségébe, fizikai oszthatatlanságába vetett szilárd hite ugyancsak értelmetlenné, szinte felfoghatatlanná tette számára a szeparatista háború gondolatát. "Fizikai értelemben nem válhatunk szét", fogalmazott később első beiktatási beszédében. Példaként említette az észak-déli irányban folyó Mississippi oszthatatlanságát. De a természeti tényezők egyesítő erején túl kiemelte az arra épülő gazdasági élet összetartó hatását is. A mindenki által vágyott prosperitás kellő garanciának tűnt számára az elszakadással szemben.

Lincoln tévedése részben abból is fakadt, hogy félreértelmezte a történelmet. Konkrétan: nem fogta fel, hogy egy kisebbség is képes forradalmat kirobbantani. Az amerikai forradalom (függetlenségi háború) legendáriumában az szerepel, hogy a gyarmati lakosság túlnyomó többsége, a hazafiak összefogtak, és győzött a demokrácia. Eszerint tehát másként az délen sem mehetett volna végbe. Úgy tűnik, amikor Lincoln arra hivatkozott, hogy a déliek többsége nem akarja felbomlasztani az Uniót, jó darabig igaza is volt. Azt azonban nem ismerte fel, hogy egy, a Dél-Karolina partvidékén élő, viszonylag csekély kisebbség beindíthatja az elszakadási folyamatot - afféle szikraként, amint az a forradalmakban lenni szokott -, és utána már nincs visszaút. Márpedig a déli fehér lakosság zömében a végén kellő fokú elégedetlenség gyülemlett fel ahhoz, hogy magáévá tegye a forradalom ügyét.

Mennyire volt Lincoln szűklátókörűsége egyedi, és milyen mértékben osztozott abban saját nemzedékének jó része? A kérdésre - általánosítás helyett - csak konkrét személyek vizsgálata alapján adható válasz. Az bizonyos, hogy sok mindenben megegyeztek. Lincolntól eltérően később sokan azt állították magukról, hogy ők jóval előbb látták a háború közeledtét, de a történész-közgazdász ifj. Charles Francis Adams 1860-as évek közepéről származó megállapítása sok igazságot tartalmazott: "Mindannyian a bolondok paradicsomi állapotában éltük életünket."229

Ez persze a republikánusokra vonatkozott, részben annak köszönhetően, hogy ők politikailag tartósan profitáltak a rabszolgaellenes kampányból. Személy szerint Lincoln, jóllehet mindig ellenezte a rabszolgaságot, csak 1854-től állította e kérdést politikai tevékenységének középpontjába, midőn az általános helyzet azt már gyakorlatilag is célszerűvé tette számára. Ekkor a kisebbségben lévő (sokak szerint haldokló) Whig Párt egyik illinoisi szószólójából a többségi republikánusok vezéregyénisége lett, először az államon belül, majd országszerte. Méltánytalan azonban az a cinikus vélekedés, hogy a republikánusok megerősödése csupán ennek az ügynek volt tulajdonítható, vagy hogy ez lett volna mozgalmuk egyetlen célja. Ugyanilyen helytelen annak a politikai hozadéknak a bagatellizálása is, amely a polgárháború elkerülhetőségének illúziójából fakadt, abból a hiú ábrándból, hogy a déli szeparatista fenyegetés csupán hetvenkedés, rosszabb esetben zsarolás. Lincoln beállítottsága az 1850-es évektől 1860-ban történt megválasztásáig oly keveset változott, hogy szinte említésre sem méltó, hacsak annyiban nem, hogy a republikánusok elnökjelöltjeként nézetei országos visszhangra találtak. Tisztában volt vele, hogy pártjának életképessége azon múlik, milyen szilárdan kötelezi el magát a rabszolgaság korlátozása mellett. Egyszersmind a háború kockázatát gyakorlatilag továbbra is nem létezőnek tekintette. Befolyásának növekedésével párhuzamosan nőtt morális felelőssége is: vaksága ezért különösen elítélendő.

Ámde Lincoln és a republikánusok nem voltak egyedül a "bolondok paradicsomi állapotában". Tény, hogy a politikai színskála közepén a Tennessee-i John Bell vezette Alkotmányos Unió Pártja állt, azzal az eltökélt szándékkal, hogy megmenti az államszövetséget. A Demokrata Párt északi szárnyának jelöltje, Stephen Douglas szintén a középpontba igyekezett, és a kampány során "gigászi erőfeszítések árán próbálta a figyelmet az Unióra leselkedő veszély" felé terelni, hogy a kor kiváló történészeit, David Pottert és Don Fehrenbachert idézzük. Ezt a programot azonban John Breckinridge, a déli demokraták Kentuckyból származó jelöltje és hívei legalább annyira elutasították, mint Lincoln és pártja. Politikailag ugyanis semmiféle haszonnal sem kecsegtetett. Így az elszakadás meg a háború helyett Breckinridge és társai is inkább az Unióhoz való ragaszkodásukat hangoztatták. Úgy tűnt, a déliek, akárcsak az északiak, inkább a békére, semmint a háborúra fognak szavazni.

Furcsa módon - ám nézeteivel teljes összhangban - Lincoln Breckinridge uniópártisága mellett szólalt meg (csak hogy Douglast támadja). 1860 őszén egy olyan dialógust írt, amely képzeletben az északi és a déli demokrata elnökjelölt között zajlott le. A politikai drámaírás műfajába tett röpke kirándulásának fő ismérve a könnyedség volt:

"Doug: ...és Ön meg a barátai, mind az Unió ellenségei!

Breck: Ugyan már! Régóta ismer minket; miért nem vádolt bennünket Unió-ellenességgel azelőtt is, mielőtt elutasítottuk az Ön elnökké jelölését? Miért nem figyelmeztette soha Északot elszakadási terveinkről a charlestoni, meg a Baltimore-i országos nagygyűléseink előtt? Lenne szíves válaszolni, Douglas szenátor?

Doug: A torkom állapota most nem teszi lehetővé, hogy folytassam ezt a beszélgetést."230

Lincoln nem vette észre, hogy a Breckinridge-frakció déli ("Dixie") unionistái között sokan voltak ugyan, akik nem számoltak komolyabb háborúval, ám az északitól eltérő logika alapján! Főleg olyasmit mondogattak, hogy a jenkik sosem harcolnának - ezért nincs veszély. Nos - Robert Bruce szavaival élve -, "a háborút azok idézték elő, akik tagadták annak lehetőségét". Lincoln 1860-ban ezek között az élen járt.

Végezetül, Lincoln háborúval szembeni vakságának kutatása során a megkerülés pszichoanalitikai fogalmához érkezünk el. Bár közmondásosan józan gondolkodású volt, más esetekben is előfordult, hogy Lincoln becsapta önmagát. Megesett, hogy nem nézett szembe a rideg valósággal; gondolkodása, viselkedése ábrándozó lett. A megkerülés fogalmát Anna Freud klasszikus módon definiálta, de puszta józanésszel is kifejezhető az. Shakespeare mondja a Lear királyban, e Lincoln által is kedvelt drámában: "Tehetetlen vagyok, ezért látni se akarok."

Lincoln nem engedte meg magának, hogy egy szörnyű háború eljövetelét érzékelje. Félrevezette önmagát s népét, egyszerűen hazudott; ámde ezt becsületes emberként tette, mert politikailag és erkölcsileg a rabszolgaság elleni küzdelemre érzett késztetést. Az így nyert politikai hozadékról már szóltunk. De térjünk ki morális elkötelezettségére is. "Ha
a
rabszolgaság nem igazságtalan, akkor semmi sem igazságtalan", állapította meg 1864-ben, "nem is emlékszem, mikor gondoltam vagy éreztem ezt másként". Vagy ahogyan 1837-ben fogalmazott: "A rabszolgaság intézménye igazságtalanságon és helytelen politikán alapszik." Az 1858-as nagy elnökjelölti viták idején így látta a probléma morális hátterének lényegét: "örökös harc a jó és a rossz között".231 Következtetése: az Egyesült Államoknak emiatt kötelessége, hogy előbb-utóbb véget vessen a rabszolgaság gyalázatos intézményének. Ha Lincoln számot vetett volna azzal, hogy az emancipáció ára egy hatalmas háború lesz, valószínűleg kővé dermedt volna. Szembe tudott volna-e becsülettel nézni az 1850-es években egy olyan jövővel, amelyről - David Potter kalkulációja szerint - utóbb az derült ki, hogy "minden hat rabszolga felszabadulásáért egy-egy déli vagy északi katona fizetett életével"?232 Tény azonban, hogy Lincoln figyelmen kívül hagyta a rabszolgaság elleni küzdelem lehetséges következményeit, ám mégis elhozta az emancipációt, a 13. alkotmány-kiegészítést, "a szabadság újjászületését."

Még eltűnődhetünk azon, mi történt volna, ha az 1850-es években megengedte volna magának, hogy szembenézzen a szabadság vagy háború könyörtelen alternatívájával. Ezt ugyan már nem tudhatjuk meg, de megítélésünk szerint képtelen lett volna beletörődni
a háborúba, amely 1861-65 között végül is bekövetkezett. A békét választotta volna, okkal vagy ok nélkül annak reményében, hogy a szabadság csupán késést szenvedne. Ezzel közéleti szerepe véget is ért volna. A Republikánus Párt viszont tovább sodródott volna a háború felé. Lincoln a későbbiekben nem tudott volna egymaga gátat vetni a háború közeledtének. Ehhez arra lett volna szükség, hogy az összes republikánus - és/vagy sok déli fehér - vegye végre figyelembe a realitást és nézzen szembe a várható igazsággal.

Mire következtethetünk mindebből, ha morális szempontok szerint tekintünk vissza a második évezred végéről? Ha a rabszolgakérdést nézzük, Lincolnnak tökéletesen igaza lett. Ha a háború problémáját vizsgáljuk, súlyosan tévedett. S ha a kettőt összekötjük, minthogy az elkerülhetetlen? Nos, az olvasóra bízzuk a választ.

Egy dolog bizonyos: Lincoln a szabadsággal jegyezte el életét, jóban-rosszban.

*

Erkölcsi szempontból mit sem változott a helyzet, amikor 1860. november 6-án elnökké választották. Lincoln továbbra is kitérő magatartást tanúsított, s felelőssége ezzel együtt növekedett. Kezét a pártja egyre jobban megkötötte. Dél-Karolina összehívta az elszakadásra hajló államok képviselőit, mire Lincoln - többek között - ezt írta Illinois republikánus szenátorának, Lyman Trumbullnak: "Tartsatok ki! Közeleg a szakítópróba, jobb, ha most, mint később bármikor."233 Hogy miféle "szakítópróbára" gondolt, nem nevezte meg. De következetesen kerülte a háború lehetőségének említését. Természetesen nem lehetett célja a válsághangulat szítása holmi felelőtlen beszéddel, ám az is igaz, hogy
a
szörnyű háború árnyát még mindig nem észlelte. Andrew Jackson viszont bizonyára előjött gondolataiban: amikor egy újságíró felkereste Springfieldben, Lincoln éppen Jackson 1832-es, nullifikáció elleni "híres proklamációját" tanulmányozta.234

Lincoln egy másik - az előzőnél megbízhatóbb, de kevésbé közismert - hírlapíró jelenlétében csak "nevetett" annak hallatán, hogy "a déliek halálosan komolyan gondolják
a háborút". Az ohioi Donn Piatt később így írt erről: "Lincoln úr nem hitte el, nem lehetett vele elhitetni, hogy a Dél komolyan gondolja az elszakadást és a háborút." Míg Piatt előtt már egy "sátraktól fehérlő" ország képe derengett fel, Lincoln azzal viccelődött, hogy nyilván csak a Cincinnati-i sertésárak esése miatt gondol ilyesmit. Más alkalommal az elnök, aki fehér házi évei alatt ügyesen bánt a protekciós juttatások eszközével, derűsen magyarázta, hogy a déliek bizonyára nem szívesen mondanának le a Washingtonból megszerezhető előnyökről. Piatt alighanem korabeli feljegyzései szerint Lincoln állítólag ezt mondta: "Ha eléggé hihetően hangzana, hogy üres állásokat kínálunk az Északi-sarkon, az odavezető út tele volna halott virginiaiakkal."
235

Később már valóban virginiaiak, pennsylvaniaiak és más államok fiainak holtteste szegélyezte az utakat és a mezőket - de nem az Északi-sark irányában. Ezt tudván, a mai ember beleborzong a Lincoln által mondottakba.

Régebbi kutatások alapján ismert, mit tett Lincoln a megválasztása és a Sumter-erőd lövetése közti időszakban. Íme annak rövid összefoglalása:

Északon a kiválásra háromféleképpen reagáltak. Egyesek, főleg a rabszolgaság leghevesebb ellenzői, hajlandóságot mutattak volna a "megtévedt testvérek" elengedésére, habár
e szándék komolysága nem bizonyított. Még Horace Greeley, a legbefolyásosabb északi újság, a The New York Tribune szerkesztője és Salmon P. Chase, Lincoln leendő pénzügyminisztere is eljátszott e gondolattal. Szintúgy Frederick Douglass, aki a délieknek tett engedményektől tartott. Lincoln ezt az álláspontot elutasította.

A másik végletet azok képviselték, akik az első pillanattól kezdve határozott katonai fellépést követeltek a lázadókkal szemben. Indiana állam alig megválasztott kormányzója, a viszonylag mérsékelt Oliver Morton például így nyilatkozott 1860 novemberében: "Ha
a nemzet létrejötte annak idején megérte a küzdelmet, akkor fennmaradásáért is érdemes harcolnunk." Lincolnra nem volt jellemző az efféle kemény fogalmazás, és sokáig visszautasította a szerinte "kényszerítésnek" számító módszer alkalmazását is. "Hadsereget küldeni Dél-Karolinába" nem volt kedvére való, mondta 1861 februárjának közepén.
236

E szélsőséges álláspontok között elhelyezkedő északiak valószínűsíthető többsége inkább valamiféle kompromisszumot szeretett volna az elszakadás és a háború kiküszöbölése érdekében. De Lincolntól ők sem kaptak sok biztatást. Mégpedig azért nem, mert a kompromisszum meghátrálást jelentett volna a rabszolgaság visszaszorításában; s ebben pártjával azonos véleményen volt. Ezenkívül veszélyeztetve látta a jogállam demokratikus választási elvét is. Mindazonáltal a többnyire (egyesek szerint furcsa mód) hallgatag megválasztott elnök tett bizonyos engedményeket. Az egyik talán Új-Mexikónak a rabszolgaság korlátozása nélküli befogadása volt az Unióba, a másik pedig egy alkotmány-kiegészítési javaslat, amely lehetővé tette volna a rabszolgaság örökös fennmaradását ott, ahol az már addig is létezett. Ha meg is döbbenünk e második engedmény hallatán - akárcsak
a
szörnyű háború közelségén -, nem szabad elfelejtenünk, hogy Lincoln szerint a rabszolgaság elszigeteltségben előbb-utóbb megszűnt volna. Ily módon a javasolt 13. alkotmány-kiegészítés nem állt ellentétben azzal a nézetével, hogy az Unió tartósan nem maradhat fenn, ha "félig rabszolga és félig szabad". Az elképzelése az volt, hogy kiegészítéssel vagy anélkül, az Egyesült Államok idővel úgyis szabad országgá válik.

Noha Lincoln a továbbiakban már nem hagyhatta figyelmen kívül az egyre mélyülő válságot, nem kis erőfeszítésébe került feladni azt az álláspontot, miszerint a déli szélsőségesek csupán politikai játszmát űznek. 1861. január 11-én egy magánlevélben így írt a szakadárokról: "Vagy játszani akarnak velünk, vagy halálosan komolyak."237 Ha az első esetről volt szó, Lincoln máris túl sokat engedett. Ha az utóbbiról, időhúzásra kellett hogy törekedjen, amíg a déli uniópártiak új erőre nem kapnak. Így hát vigyázni kellett az Unió egységét kifejező szimbólumokra, mindenekelőtt a délen található szövetségi erődökre.

Ezzel együtt a korábbi évekhez hasonlóan igyekezett továbbra is kicsinyíteni a válság jelentőségét. Útban Washington felé, 1861. február 15-én pittsburghi szónoklatában például ezt lehetett hallani: "A folyó túlpartján uralkodó bajok ellenére (s a szónok mosolyogva dél felé mutatott) valójában nincs válság (...) kivéve egy mesterségeset (...), nincs válság, kivéve egy olyat, amilyet egyes politikusok szoktak előidézni." Ekképpen szólva is igyekezett a kedélyeket "lehűtve" tartani: "Ha a nagy amerikai nép megőrzi vérmérsékletét a választóvonal mindkét oldalán, a bajok meg fognak szűnni (...), s amint idővel másfajta fellegek is eloszlottak már, úgy el fognak ezek is ..."238

Mintha csak erre reagált volna A. Waldo Putnam történész Tennesseeből, aki szenátorának, Lincoln leendő alelnökének, Andrew Johnsonnak írt. Uniópárti egy másik uniópártinak: "De kedves uram, nem lesz az jó, ha az északi emberek azt fogják hinni, hogy (e válság) ’csak mesterséges,’ ahogyan frissen megválasztott elnökünk oly gyakran mondogatja mostanában - és hogy az ’gyorsan el fog múlni’ -, meg hogy ’senkinek sem esik bántódása’." Habár a Dél északi peremvidékén akkoriban sokan ellenezték az elszakadást, a történész "olyan pusztító háborútól tartott, melynek kiterjedése és időtartama beláthatatlan".239

Időnként úgy tűnt, Lincoln sem kerülheti el a súlyos helyzettel való szembesülést. Korábbi patrónusa, aki vele együtt hangosan bírálta a Mexikó elleni háborút, Thomas Corwin képviselő Ohioból leplezetlen stílusban írta neki január második felében, hogy "hosszú és véres háborúra kell számítani". Néhány hét múlva Lincoln az Illinois állambeli Springfieldből, lakóhelyéről távozóban kijelentette, "nem tudja mikor, vagy egyáltalán visszatér-e" oda, és hogy az előtte álló feladat "nagyobb, mint ami Washington vállára nehezedett". A háború lett volna e feladat? Jefferson Davis beiktatásának napján Lincoln beismerte, hogy eljöhet az idő, "amikor a háború elkerülhetetlen lesz". Még aznap Philadelphiában, a Függetlenség Csarnokában kijelentette, hogy "inkább legyek gyilkosság áldozata", minthogy Amerika eszméit feladja. De még ugyanebben a beszédében hozzátette: "Nos, a dolgok jelenlegi állása alapján szerintem szükségtelen a vérontás és a háború. Egyszerűen nincs rá szükség." Megfogadta: "Nem lesz vérontás, hacsak nem kényszerítik rá
a kormányt. A kormány nem fog erőt alkalmazni, hacsak erővel nem törnek ellene."
240

Mire számított Lincoln ezek után? Ha megnézzük, hogyan állította össze kormányát, azt találjuk, hogy békére készülve. A tagok kiválasztásában a szokványos politika, semmint a háború lehetősége vagy valószínűsége játszott szerepet. William Seward, a Republikánus Párt kompromisszumra kész vezéralakja lett a külügyminiszter. A hadügyminiszteri posztot egy kétes érdemű pennsylvaniai politikus, Simon Cameron kapta, aki inkább pénzügyminiszter szeretett volna lenni. Egy héttel a beiktatás előtt a haditengerészet miniszteri posztjának várományosa még az észak-karolinai John Gilmer volt. Végül a Connecticut állambeli Gideon Welles republikánus politikus, korábban Jackson-párti lapszerkesztő nyerte el a kinevezést. Lincoln tehát békekormányt és nem háborús kormányt alakított.

Noha békére számított, Lincoln szerint ebbe még belefért a háború veszélyének elismerése. 1861. március 4-én tartott beiktatási beszédében - melyet James McPherson "az amerikai történelem legfontosabb ilyen beszédének" nevezett - Lincoln megismételte fogadalmát, hogy ő nem kezdeményez háborút, és a béke mellett emelt szót: "Mi nem ellenségek, hanem barátok vagyunk. Nem szabad, hogy ellenségek legyünk." Egyértelművé tette azonban, hogy a kormányzat megmentése érdekében a "polgárháborút" is vállalná.241 Kockáztatott? Avagy lelke mélyén valahol mégis ott bujkálhatott a gyanú, hogy egyszer kenyértörésre kerülhet sor? Megkerülő magatartásának automatizmusa mondott volna csődöt? Ám midőn viccelődve nevetett Donn Piatton, hogy az újságíró háborús vízióját a Cincinnati-i sertésárak esése idézhette elő, Lincoln akkor is megjegyezte, "addig nem lépjük át a vonalat, míg oda nem érünk".242

S elérkezett a pillanat, amikor a vonalat át kellett lépni. A kemény szavak, a tapintatos szavak, a tréfás szavak ideje lejárt. Lincoln elfoglalta az elnöki hivatalt. Beiktatása másnapján szerzett arról tudomást, hogy a Sumter-erőd helyőrségének csupán hat heti ellátmánya van. A különféle nyomásnak, ellentmondó tanácsoknak és a hullámzó közvélemény hatásának kitett Lincoln először az erőd kiürítése felé hajlott, majd megerősítése mellett döntött, de nem hadianyaggal. Annak ugyanis még volt némi valószínűsége, hogy legalább az élelmet beengedik a déliek. Ha nem, azzal tulajdonképpen az első lövést adnák le.

*

A most már tényleg lehetséges háborútól elválasztó vonal átlépése szörnyű megpróbáltatást jelentett Lincolnnak. Ha február vége óta mondogatta is, hogy "szükség lehet határozott lépésre", e lépés - akár óvatos, akár határozott - meglehetősen elméleti volt. Welles haditengerészeti minisztertől tudjuk, hogy Lincoln "barátai többségénél is tovább táplálta a reményt, miszerint sor kerülhet a megbékélésre".243 Március végén jött el a fájdalmas átmenet ideje: dönteni kellett Fort Sumter sorsáról. Winfield Scott tábornok 28-án azt ajánlotta, ürítsék ki az erődöt, a Pickensnél találhatóval együtt. Az elnök még aznap este tájékoztatta kabinetjének tagjait, akiket az első fehér házi díszvacsoráról kellett félrehívni. A válságtanács elutasította a tábornok javaslatát. Lincoln - titkárai elbeszélése szerint - "azon az éjszakán egyszer sem hunyta le a szemét".

Másnap, nagypéntek reggelén súlyos depresszió lett úrrá az elnökön. A rákövetkező napon már migrén is kínozta. Mary Todd egy látogatóval azt közölte, hogy "férje évek óta először dőlt ki ilyen borzasztó fejfájástól". 1861 húsvét vasárnapját írtak, amikor Lincolnt dühroham fogta el. De mindeközben dolgozott, végezte munkáját. A terv az volt, hogy Sumtert megerősítik, legalábbis megpróbálják. Április 2-án, kedden családját elvitte a hadikikötőbe, ahol huszonegy ágyúlövést adtak le tiszteletére. Aznap délután kaszárnyákat keresett fel. Végre Lincoln felfogta, mégiscsak eljöhetett az ideje azoknak a "véres töltényeknek", amelyekről oly sokáig állította, hogy szükségtelenek. A "békés szavazólapok" nem bizonyultak elég erősnek.

A történészek háromféleképpen határozzák meg Lincoln polgárháborúban játszott szerepét a Sumter-erőddel kapcsolatban. Az egyik elmélet szerint Lincoln szándékosan provokálta volna ki az erőd ostromát, hogy maga mögé állítsa Északot. E tudományosan gyenge lábakon álló, inkább csak a korabeli déli érdekeket tükröző álláspontot (amelyet különben Jefferson Davis és alelnöke, Alexander Stephens támogatott) ma már kevés történész képviseli. Megítélésünk szerint teljesen elfogadhatatlan.

Egy másik megközelítés, melynek kidolgozója az alapos David Potter, egy valamelyest tévelygő Lincolnt vetít elénk, aki békét óhajt és az utolsó pillanatig azt hiszi, hogy elkerülheti a háborút. A harmadik felfogás szerint az elnök jobbára ura a helyzetnek, reménykedik benne, hogy a Sumter-helyőrség megerősítése békés úton lehetséges, de az összecsapást valószínűnek tartja. Ezt a nézetet két kiváló tudós, Kenneth Stampp és Richard Current vallja elsősorban.244

Current és Stampp professzorok túlságosan szűk időintervallumon belül vizsgálódtak, ennélfogva nem vették teljes mértékig figyelembe Lincoln mélységesen őszinte békevágyát, illetve hogy sokáig mennyire félreértette a déli háborús szándék komolyságát. Potter professzor viszont arra nem figyelt fel eléggé, hogy az elszakadási válság alatt elérkezett az ideje annak, hogy Lincoln világosan felmérje a háború közeledtének realitását. "Nem szívesen, de fontolgatom annak lehetőségét, hogy hazánkban szükségessé válhat a fegyveres erő alkalmazása" - jelentette ki a közönség tapsától kísérve a pennsylvaniai Harrisburgben 1861-ben, Washington születésnapján (február 22.). De amit "fontolgatott", az a "szükségesség" lehetősége volt. Ekkor egyébként még azt is hozzáfűzte, hogy legőszintébb reménye az, hogy a népnek soha ne legyen "kötelessége a vérontás, de különösképpen ne kerüljön erre sor testvérek között".245

Egy nappal korábban Lincoln New Jersey-ben ezt az ígéretet tette: "Nincs még egy ember, aki nálam odaadóbb híve volna a békének. (Éljenzés.) Nincs senki, aki hajlandó lenne nálam többet tenni a megőrzéséért."246 Igazság szerint mások lehet, hogy többet tettek volna a békéért; például William Seward külügyminiszter is pontosan ezen fáradozott. Scott tábornokhoz hasonlóan, ő is a Sumter-erőd kiürítése mellet volt. Seward szívesen megvárta volna, hogy az úgymond szeparatista őrület csillapodjék, és maga is igyekezett volna azt előmozdítani. Seward Lincolnnál jóval korábban és jóval határozottabban látta meg az elszakadási válságban testet öltő háborús veszély nagyságát. 1861 márciusában - Daniel W. Crofts történész szavaival élve - "valóban jelentős vita" zajlott le a kormányon belül. Lincoln maga is a Sumter-erőd kiürítését mérlegelte azt remélve, hogy így megőrizheti Virginia és a többi határállam lojalitását, ami által esetleg a Konföderációt alkotó délebbi államok életképessége jócskán gyengülhetett volna. Természetesen egy dolog volt kabinettagként beszélni, és más volt óriási súly alatt elnökként cselekedni. Stampp, Current és Crofts pontosan állapítják meg, hogy az északi oldalon végeredményben Lincoln szava döntötte el, hogy Amerika hadiállapotba került.247 A Konföderáció részéről Jefferson Davis és kabinetje hozta meg a döntést a Sumter-erőd ostromáról, napra pontosan négy évvel azelőtt, hogy Robert E. Lee Appomattoxnál letette a fegyvert. A történelmi fordulópontot tehát a Sumter-erőd ágyúzása jelentette. Vajon ez másképpen nem alakulhatott volna?

Fort Sumter volt mindkét fél részére a casus belli. Lincoln mögé felsorakozott a minden addiginál egységesebb Észak, amely az erőd megtámadása után hajlandó volt korlátozott hadviselésre. (Előzőleg több erődöt is elfoglaltak már a lázadók, de az nem járt véráldozattal és nem kapott nagy nyilvánosságot.) Jefferson Davis ezzel szemben maga mögött tudhatta a Délt, amely, ha nem is volt olyan egységes, mint Észak, de egységesebb volt, mint valaha. Virginia, Észak-Karolina, Tennessee és Arkansas is csatlakozott hozzá. E tábor is készen állt kisebb harci tevékenységre.

Jóllehet sok más délihez hasonlóan nagy személyes felelősség terhelte a háború bekövetkeztében, Davis elnök jelenleg nem képezi vizsgálatunk tárgyát. De vajon Lincoln köteles lett volna-e többet tenni a háború elkerülése érdekében? Meglehet, próbálkozása ellenére is kitört volna a háború. A legtöbb történész ezen a véleményen van. De amikor Lincoln háborúba bocsátkozott, még mindig megkerülő magatartást tanúsított, mint megannyi ember, aki a vezetése alatt állt vagy az ellentáborhoz tartozott. A nagy amerikai össznemzeti kultúra részese maradt. 1865 tavaszán úgy emlékezett vissza, hogy "egyik fél sem számított arra, hogy a háború oly nagy és tartós lesz, mint amilyenné vált."248 Bár e kijelentés sok igazságot tartalmazott, az bizonyos, hogy Lincoln végzetesen alábecsülte a bekövetkező szörnyűség nagyságát. A háborúhoz vezető úton mentségére szolgált békeszeretete és az élet védelme. 1861-ben, három nappal ötvenkettedik születésnapja előtt, egyetértett Orville Browning illinoisi szenátorral abban, hogy "sokkal kevesebb rossz és véráldozat" származna az Unió meghagyásából, mintha két ellenséges ország jönne létre egymás mellett. Pedig akkor már sokan észlelték az apokalipszis közelségét. A később tábornokká kinevezett William Tecumseh Sherman egy Lincolnnál tett fehér házi látogatás után ingerülten szidalmazta az összes politikust, amiért képtelenek voltak felmérni, hogy "az ország tűzhányó tetején alszik".249 Jefferson Davis "olyan háborútól tartott, amilyet élő ember még nem látott". Alelnöke, Alexander Stephens már 1860 tavaszán "a történelem legszörnyűbb polgárháborúját" jósolta meg s hozzáfűzte: "Hogy mi lesz belőlünk akkor, csak Isten a megmondhatója". Sherman, Davis, Stephens és a hozzájuk hasonlóak csakugyan felfogták volna, hogy mi fog következni, vagy egyszerűen magával ragadta őket
a szónoklás? Mindenesetre Lincoln 75 000 nemzetőr behívását kérte; olyanokét, akiknek szolgálati idejét a törvény három hónapban rögzítette. Mintha még ekkor is mérsékelni akarta volna azt, ami bekövetkezett. De a 75 000 fő három hónapra való behívása illett ahhoz az úthoz, amit 1854 óta járt. Csupán Gettysburgnél az emberveszteség három nap alatt az ötvenezret is meghaladta.

"Semmi olyat nem cselekedtem tudatosan, ami háborút gerjesztett volna a szabad és
a
rabszolgatartó államok között", állította Lincoln még a Douglasszal folytatott vitái közben, és ezzel toldotta meg: "De őszintén kijelenthetem, hogy ha mégis olyasmit tennék, ami negatív következménnyel járna, nem lesz rá mentség, hogy az nem volt szándékos. Attól az még ugyanolyan végzetes lehet az országra nézve".250 Nos, a valóságban így is történt, legalábbis részben. Vajon hogyan vélekedett volna Lincoln erről, ha Gettysburg után lett volna ideje elolvasni a Nagy Viták szövegét, amelyet oly gondosan és büszkén rendezett sajtó alá könyve megjelenéséhez? 1858-ban továbbra is nevetségesnek minősítette azt
a
vádat, hogy ő csak Észak és Dél háborúba keveredését segíti elő. Szerinte ennek akkor nem volt nagyobb a realitása, mint hogy Vermontban "cukornádat termesszenek", vagy hogy az illinoisi prérin "fenyőfa-kitermeléssel foglalkozzanak". A sajtóból tudható, Lincoln szavai derültséget váltottak ki.

Ám a derültségnek vége szakadt. Lincolnnak többé nem volt ideje a régi viták átolvasására. De valahol a lelke mélyén ott élt mindaz, amit az 1860-as választásról szóló, népszerű könyve tartalmazott. És talán mivel bűne oly nagy volt, sokáig nem is tudott szembesülni vele.

Lincoln szerény körülmények között nevelkedett s az alázatosságot sok szempontból élete végéig megőrizte. Azzal is tisztában volt, mikor tartozik az ember felelősséggel. De
a háború bekövetkeztéért sokáig semmilyen vonatkozásban nem vállalt felelősséget, mint megannyi északi és déli, akik pedig szintén felelősök voltak. "Az önök kezében van, elégedetlen polgártársaim, a polgárháború roppantul súlyos kérdése, és nem az enyémben." - jelentette ki 1861-es beiktatási beszédében a márciusi szélben. Majd 1862-ben így folytatta a gondolatot: "Ha az történt volna, amit én akarok, sohasem tört volna ki ez a háború". "Remélem, nem gondolja úgy, hogy bármilyen formában is felelős vagyok minden fájdalmáért", mondta 1863-ban sógornőjének, egy konföderációs tábornok frissen megözvegyült hitvesének az egyik visszaemlékezés szerint. 1864-ben pedig így fogalmazott: "Állítom, nem volt befolyásom az eseményekre, de őszintén megvallom, inkább az események uralkodtak fölöttem". Ezt követően szólt egy olyan "óriási megrázkódtatásról, amelyet halandó nem képes előidézni, és halandó nem bír kiállni". Befejezésül 1865-ből, második beiktatási beszédéből: "A Mindenhatónak megvannak a maga céljai".
251 A háború okozta kínok közepette Lincoln tehát saját felelősségét a népre, végül pedig Istenre hárította át. Így tudta elvégezni a reá váró nagy munkát.

Visszatekintve a háború keletkezésére, 1865 tavaszán Lincoln kötelességének érezte, hogy értékelje a Sumter-erőd lövetésének előzményeit. Ekkorra már kellőképpen el tudott határolódni a konfliktus szörnyűségétől ahhoz, hogy ezt mondhassa: "Mindenki rettegett tőle, mindenki el akarta kerülni". Északiak és déliek. Véleménye inkább nagyvonalú volt, mint pontos. Négy évig tartó vérontás után szívében aligha érzett több szemrehányást mások iránt, mint önmagával szemben. Az egyik fél meg akarta őrizni az Uniót, emlékezett vissza Lincoln, a másik fel akarta oszlatni. Mindkettő bízott benne, hogy ez "háború nélkül" fog sikerülni. "Mindkét tábor elítélte a háborút; de egyikük kezdeményezője lett a háborúnak, ahelyett, hogy a nemzet túlélését tartotta volna szem előtt; míg a másik hajlandó volt felvállalni a háborút, csak hogy a nemzet el ne vesszen. És elérkezett a háború." 252 Persze ez sem felelt meg a történelmi igazságnak. Mert végeredményben az "egyikük" nem csupán azért kezdeményezte a háborút, hogy tönkretegye a régi Uniót, hanem hogy egy új Konföderációt hozzon létre. És a "másik" is háborút indított, csak hogy mentse a régit s a reményteli jövőt. Ezzel Lincoln végül elismert valamit saját felelősségéből a háború kitörésével kapcsolatban!

Az elnök tehát az összecsapás kezdetéről szólt, arról a stádiumról, amikor már ő is kénytelen volt szembenézni a háború realitásával; így értékeléséből az 1850-es évek, sőt 1860 történései is kimaradtak. Tett azonban egy igen fontos, általános érvényű megállapítást, amely ráillik a háború érlelődésének egész folyamatára: "Mindenki tudta", hogy "valahogy" a rabszolgaság volt "a háború oka". Ha Lincoln vádolt valakit, akkor - sok modern történészhez hasonlóan - a társadalmat hibáztatta. Végül is több szempontból modern személyiség volt. De nem feledkezett meg Istenről sem: "Ha feltételezzük, hogy az amerikai rabszolgaság Isten tudtával bekövetkezett bűn, amelyet az általa megszabott idő leteltével ő most meg akar szüntetni, Északot és Délt pedig azért teszi ki e szörnyű háborúnak, hogy azt sújtsa, akitől a bűn eredt; nos, volna-e ebben bármi, ami ellentétben állna az Élő Istenre általában ráruházott tulajdonságokkal? Őszinte reményünk - s buzgón imádkozunk érte -, hogy a háború iszonyatos megpróbáltatásainak hamarosan vége lesz. Ha Isten akaratából az mégis folytatódnék mindaddig, amíg a rabszolga kétszázötven éves kényszermunkájából felhalmozódott gazdagság össze nem roskad, mindaddig, amíg minden korbácsütés nyomán hullott vércsepp nem kerül visszafizetésre egy kard által hullajtottal, akkor ki kell jelentenünk úgy, ahogy azt már háromezer évvel ezelőtt is megmondták: ’az Úr ítéletei igazak és jogosak’."253 Ehhez képest az ember által hozott ítéletek valóban jelentéktelenné halványultak. Ezért tudott Lincoln megbocsátani másoknak. S talán önmagának is.

Fordította: Csillag András

"Elfeledett" háborúk?

B. Szabó János - Somogyi Győző:
Elfeledett háborúk.

Magyar-bizánci harcok
a X-XIII. században.

Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. 120 o.

B. Szabó János és Somogyi Győző újszerű könyvet tett le az asztalra abban az értelemben, hogy az Árpád-kori magyar-bizánci háborúk történelmét ez idáig egyetlen szerző sem válallta fel önálló munkája tárgyául. Minthogy azonban a nagyobb magyar hadtörténetek (legrészletesebben Doberdói Breit József összefoglalása)254 s a korszakkal foglalkozó külpolitikai monográfia,255 több szaktanulmány0 is bemutatja a Kelet-Római Császársággal vívott harcokat (vagy legalább azok egy-egy fejezetét), sőt Moravcsik Gyulának köszönhetően a korszak bizánci kútfőinek hazai vonatkozású szemelvényei egy kötetbe foglalva, kétnyelvű kiadásban állnak rendelkezésünkre,1 az elfeledettséget idézőjel nélkül feltünteni kissé túlzás. A témaválasztás újdonságát és a szerzők látható szakirodalmi jártasságát tekintve meglepő, hogy a könyv nem tudományos apparátussal ellátott szakmonográfia, hanem népszerűsítő kiadvány. (Csakúgy, mint a szerzőpáros három évvel korábbi alkotása az Erdélyi Fejedelemség haderejéről.2) Mivel a korai magyar történelem mégsem annyira közismert, mint a 16-17. századi erdélyi história, célszerű lett volna legalább a forráshelyek jelölésére szakapparátust készíteni.

A könyv jellegéből fakadóan fontos szerep hárul a képi információkra. Somogyi Győző és Kurdi István grafikái a hitelesség igényével készültek. Igaz, hogy a források egyoldalúságán túl - aránytalanul kevés az írott hazai anyag - a régészeti kutatások hiányosságai is nehézséget jelentettek. Ezt B. Szabó János is megvallotta, a fegyverzet- és viselettörténeti rekonstrukciók problémáját kellően hangsúlyozva: "A kora középkori régészeti anyag óriási hiányosságai miatt olyan másodlagos forrásokat kényszerültünk felhasználni az illusztrációk elkészítéséhez, amelyek aligha ütik meg a régészeti rekonstrukcióhoz szükséges szigorú mércét."

Az első fejezet a "Bizánc és a steppe" címmel a 7-9. század kelet-európai eseményeit eleveníti fel. A magyarok színrelépésével foglalkozó alfejezet részletesen bemutatja a magyarokkal rokon kultúrájú steppei lovasnomád türk népeket. Szerényebb terjedelemben vázolja a magyar honfoglalásban játszott bizánci szerepet. A naprakész felkészültség szép példája, hogy a - soha nem is létezett - "Nagymorva Birodalom" helyett a morva állam reális értékelését adja: "894-ben meghalt a szláv morvák nagy uralkodója, Szvatopluk, s országát, Moráviát három fia részekre osztva kormányozta. Az ő viszályaikba avatkoztak be a magyarok, s ennek eredményeként elsőként a Duna alsó szakaszánál fekvő kereszteletlen Ó-Morávia juthatott magyar kézre." Kár, hogy másutt súlyos tárgyi tévedés rontja a fejezetről alkotott összképet, amely olyasmit ad Bíborbanszületett Konstantin szájába, miszerint Levedi a szavartinak nevezett törzs élén állt, holott a tudós császár egészen mást írt "A birodalom kormányzásáról" értekezvén: "A türkök népe régen Kazáriához közel szerzett magának lakóhelyet, azon a helyen, amelyet első vajdájukról Levediának neveztek ... De abban az időben nem türköknek mondták őket, hanem valamilyen okból sabartoi asphaloi-nak nevezték. A türkök hét törzsből állottak, de sem saját, sem idegen fejedelem felettük soha nem volt, hanem valamiféle vajdák voltak közöttük, akik közül az első vajda volt az előbb említett Levedi ... Amikor a türkök és az akkor kangarnak nevezett besenyők között háború ütött ki, a türkök hadserege vereséget szenvedett és két részre szakadt. Az egyik rész kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, s ezeket a türkök régi nevén mostanáig sabartoi asphaloi-nak hívják, a másik rész pedig vajdájukkal és vezérükkel, Levedivel nyugatra ment lakni, az Etelküzü nevezetű helyekre, amely helyeken mostanában a besenyők népe lakik."3 Mivel egy szélesebb kört célzó kiadvány minden olvasójától nem várható el, hogy tisztában legyen a türk típusú államszervezet jellegzetességeivel, a "magyar" törzsszövetség névváltozásaival, hasznosabb lett volna inkább a 10. századi forráshelyet idézni, mint a fogalmakat összezavarni.

A második fejezet a kalandozások korába vezet. A könyv egyik fő újdonsága, hogy részletesen mutatja be a Bizánci Birodalom hadszervezetét, a katonatársadalmat, azt a több évszázados reformfolyamatot, amelynek eredményeképpen a 10. századra a tartományi véderő, a themakatonaság fokozatosan átadja vezető szerepét a tagmatáknak, vagyis a fővárosban és környékén állomásozó gárdahadtesteknek, a tényleges központi hadseregnek. A császár szolgálatában álló fegyveres erők etnikai sokszínűsége is kellő hangsúlyt kapott, így a vardarióta türkök katonai telepei sem kerülték el
a szerzők figyelmét. E példa azért érdekes, mert a Vardar folyó völgyébe sodródott türkök neve mögött okkal sejthetünk magyar néptöredéket. A fegyvernemek és a hadrend részletes bemutatásakor legalább annyira hiányzik a lábjegyzetek sora, mint a forráshelyeknél. Ennek híján a téma iránt elmélyültebben érdeklődő olvasó a kötet végére ömlesztett betűrendes bibliográfiából kénytelen "csemegézni".

"A magyarok hada" jórészt Bölcs Leó alapján sorakozik fel egy talán túl rövid alfejezet lapjain. A tudósítást támogató-kiegészítő régészeti leletek nagyobb teret is kaphattak volna, mint ahogy tanulságos lett volna összevetni a "Taktika" magyarjainak harcművészetét a mű előképének tekinthető maurikiosi "Strategikon" türkjeivel, illetve Regino egyik kitételével. (Ez utóbbi amiatt említendő, mert a nyugati krónikások közül a prümi apát volt az egyetlen, aki értő módon szólt a magyarok harci fortélyairól.) Dicséretes viszont, hogy a Dzsajháni-hagyományból merítő Ibn Ruszta feljegyzésén kívül egy ritkán idézett Al-Maszúdi forráshely is színesíti az eleink hadművészetéről írottakat. A 10. századi balkáni hadjáratok ismertetésekor az oly kevés hazai emlék egyike, a Botond-monda a Képes Krónika alapján idézi fel a legkisebb magyart, akit vitézsége akkor és ott a legnagyobbá tett. Végül az orosz-besenyő-bolgár-magyar hadjáratot, amely a szövetséges haderő arkadiupoliszi vereségébe torkollott 970-ben, kurtán, de tárgyszerűen ismerteti a könyv.

Ugyancsak a jelentőségéhez mérten rövid harmadik rész vázolja a 11. századi eseményeket "Ingatag szövetség" címmel. Sajnálatos, hogy ezt a fejezetet is terheli egy felületesen fogalmazott utalás a "bolgár eredetűnek tartott csanádi Ajtony" személyére. Hogy a marosi nagyurat mi alapján lehet bolgár eredetűnek tartani, az még hagyján. De az őt legyőző Csanád révén beazonosítani, akiről az egytemplomú és hétfeleségű törzsfő egykori szállásterületen szervezett vármegyét nevezték el; ez már olyan anakronizmus, ami az Ajtony-Csanád párharc kimenetelét tekintve nem nélkülözi még a fekete humor árnyalatait sem!
"Veszedelmes szomszédság" címet kapott a legterjedelmesebb, negyedik fejezet. A 12. századi hadtörténet lapjain az Árpádok és a Komnenosok feszülnek egymásnak. Sajnos az előadás tagolatlanságában elsikkadt az a tény, hogy ezt a könyvet elsősorban e fejezet miatt volt igazán érdemes megírni! Ugyanis a 12. század, amely mind a Magyar Királyságot, mind a Kelet-Római Császárságot emelkedő pályáján találta, a két hatalom legnagyobb horderejű mérkőzését hozta. Az új életszakasz még a 11. század végétől számítandó mindkét állam történelmében: egyfelől Szent László indította meg a Magyar Királyság déli irányú hódító hadjáratait, másfelől kortársa, I. Alexios Komnenos új, életerős dinasztia uralmát alapozta meg Bizáncban. A két, folyamatosan erősödő ország összecsapása elkerülhetetlen volt. Küzdelmük főleg a Balkán feletti fennhatóságért folyt, de a viszony tovább mérgesedett, amint nagyjából egyszerre két harcias és birodalmi távlatokban gondolkodó személyiség került trónra, II. Géza király (1141), illetve I. Manuél császár (1143). Egymással szemben álló politikai tömbök részesei, sőt szervezői voltak, olyannyira, hogy a század közepére "világháborús" veszély alakult ki. Ez végül nem borította lángba a földrészt, de Közép- és Délkelet-Európa hosszú, véres hadjáratokat szenvedett el. S hogy ezt milyen fegyverzettel, hadszervezeti keretek között vívták, arról már érdemben is szól a könyv.

Az indító alfejezet a Komnenosok hadi reformjait taglalja: a themakatonaság újragondolt rendszerét, a keleti (szeldzsuk-török) és nyugati (főleg német és normann) zsoldosok megnövekedett szerepét, s a fegyvernemek terén tapasztalható újításokat. Kiemeli azt is, hogy a Komnenos-kori nehézlovasság felfejlesztésekor a császáriak saját kárukon tanulva tapasztalták meg
e fegyvernem harci értékét, elsöprő erejét. (Erre főleg a szicíliai normannok ellen viselt háborúk során nyílt alkalom.)

A bizánciakat bemutató részre felel a "Magyar Királyság hadereje" alfejezet. Az ország hadseregének gerincét alkotó várszervezetbeli alakulatok mellett kellő figyelem illette a besenyő, székely, káliz könnyűlovas íjász fegyvernemet, amelyet másfelől főleg II. Géza alatt nyugati nehézlovasság egészített ki, hosszú lándzsájával,
a hátrazuhanástól védő magasított nyeregkápával, sarkantyúval. A II. István-, II. Géza-, III. István-kori hadak mozgását térképeken is követhetjük, hiányzik viszont annak hangsúlyozása, hogy a 12. század közepére, második felére az egymással szemben felálló magyar és bizánci hadsereg hasonló, heterogén összetételű volt, csak az arányok tekintetében mutatkozott eltérés, attól függően, hogy kinek milyen és mennyi szövetségest, zsoldost sikerült kerítenie.

II. Gézával kapcsolatban több vitatható, sőt megalapozatlan állítást olvashatunk. Helytelen az egyik legaktívabb és legharciasabb Árpád-házi királyról úgy fogalmazni, hogy a pápai-normann-kijevi szövetségi rendszernek csak a perifériáján kapcsolódott be a küzdelembe. Valójában a két császársággal szembenálló politikai tömb tevékeny és tudatos szervezője volt. Ez annak dacára igaz, hogy az európai "világháború" végül is elmaradt, s a fegyveres küzdelmek
a "mellékhadszínterekre" korlátozódtak. Súlyosabb hiba, hogy a Géza-kori magyar-bizánci harcok alfejezetcíme téves évszámot tartalmaz: a kezdő dátum ugyanis 1149 és nem 1148. A könyv népszerűsítő jellegéből adódóan az állítások ellenőrizhetősége nehéz. Ezt nem "sportszerű" kihasználni! Márpedig a székelykérdés egy kis szelete ezt példázza. Egy helyen azt olvashatjuk, hogy II. Géza nagyszabású katonai reformjának egyik hozadéka, hogy a székelyeket az ország minden pontjáról Erdély keleti határaihoz költöztették. Milyen írott vagy régészeti források szólnak erről? Ráadásul a szerzők megfeledkeznek az 1146-ban a Lajta-Fischa partján vívott csatáról, amelyben a székely (és besenyő) előhadnak fontos szerepe volt a király győzelmében. Tekintve a II. Géza-kori rossz magyar-német viszonyt, vétkes könnyelműség lett volna a székelyek nyugati egységeit az ország másik végébe telepíteni, mozgósíthatatlanná téve azokat!

III. István országlása alatt legérdekesebb, mindenesetre legrészletesebben adatolt szakaszukba jutottak a bizánci háborúk. Elismerésre méltó, hogy jóllehet a szerzőpáros jószerivel csak görög kútfőkből meríthetett, mégsem esett rabul Kinnamos és Choniates túlzásainak, hanem tárgyilagos leírásokat készített. Itt viszont bővebben is lehetett volna idézni a két bizánci írótól, mivel a könyv népszerűsítő jellege a "mesélős" részek bővebb szerepeltetését külön indokolja. Az 1162 és 1167 közötti évek besűrűsödött harci eseményeinek előadását szerencsésebb lett volna világosabb tagolásban tálalni. Az 1167. július 8-án Zimony alatt megvívott döntő összecsapást pontosabban is ki lehetett volna dolgozni. Az csak Niketas Choniates tévedése, hogy a magyar vezér, Dénes ispán egy tömbben sorakoztatta fel valamennyi katonáját. Ioannes Kinnamos alapján világos, hogy a másik író az első arcvonalba rendelt páncélos nehézlovasságot nézte a sereg egészének. Valójában Dénes három, mélységben tagolt fegyvernemet állított csatasorba: nehéz- és könnyűlovasságot, illetve könnyűfegyverzetű gyalogságot. Ráadásul a csata leírásakor Kinnamos hangsúlyozza, hogy a bevezető szárnytámadáskor mindkét oldalon a jobbszárny győzött. A küzdelem végkimenetelét sem a bizánciak középre tömörülése, hanem a vasbuzogány döntötte el, amely a görögöknek volt, ámde a magyar harcosok fegyverzetéből hiányzott.

Végül a "Birodalmi délibábok" (13. század) szerepeltetése sem indokolt. Ez időben tényleges magyar-bizánci háborúk nem voltak, így e fejezet inkább epilógus értékű. 1204-ben ugyanis a keresztesek elfoglalták Konstantinápolyt, és létrehozták az 1261-ig fennálló Latin Császárságot. A szerb s különösen a bolgár függetlenségi harcok sikerei révén ez idő tájt már kizárólag névlegesen létezett a magyar-bizánci határ. Ennélfogva Magyarország sem örülhetett sokáig annak, hogy III. Béla király a Balkán feletti fennhatóságot végleg elragadta a délkeleti császárságtól. A 13. század folyamán be kellett érnie "kisebb" területi gyarapodással, ennek eredményei a Szávától délre szervezett bánságok lettek.

A kötetet magyar és angol összegzés, válogatott bibliográfia és a rekonstrukciók forrásjegyzéke zárja. A szépmíves ábrákkal, részletes térképekkel gazdagított kötet ugyan alkalmas arra, hogy az Árpád-kori magyar-bizánci háborúk iránti elmélyültebb érdeklődést felkeltse, de a szöveg kidolgozottsága elmarad az igényesen megrajzolt képek színvonalától. Mindezeknél fogva a kötet csak egy alaposan átdolgozott második kiadás révén tölthetné be hivatását, a megbízható és olvasmányos tájékoztatást: jelen változatában komoly kritikával kezelendő.

Szabados György

Fél évezred magyar történelme
- új szemmel
1

1. Kristó Gyula:
A tizenegyedik század története
182 o.

2. Makk Ferenc:
A tizenkettedik század története
223 o.

3. Almási Tibor:
A tizenharmadik század története
221 o.

4. Bertényi Iván:
A tizennegyedik század története
213 o.

5. Draskóczy István:
A tizenötödik század története
246 o.

Pannonica Kiadó, Budapest, é. n. [2000]

4

Nem kis fába vágta a fejszéjét a Magyar századok című sorozat szerkesztője és szerzői, amikor arra vállalkoztak, hogy a magyarság elmúlt ezer esztendejének történetét tíz kötetben - egy-egy kötetet szánva minden évszázadra - tárják az olvasók elé. E cél megvalósításához jó alkalmat teremtett a magyar államalapítás millenniuma, amelynek ünneplése során, érthető módon még fokozottabban jelentkezett az az igény, hogy áttekinthessük mindazt, ami eleinkkel s velünk az elmúlt évezredben történt, illetve számot vessünk azzal, amit a történettudomány ezen ezer évről mondani tud. A sorozat elkészítésének a Millenniumtól független aktualitását sem nehéz belátni, hiszen az elmúlt ezer év modern történeti szintézise már régóta hiányzott az érdeklődő olvasók polcáról. A legutóbbi - bár számos ponton eltérő koncepciójú - összefoglalás ugyanis időben csak 1867-ig jutott el (Magyarok Európában - Engel Pál, Szakály Ferenc és Kosáry Domokos tollából), míg ez a mostani maradéktalanul feldolgozza történelmünk elmúlt évezredét. A Magyar századok könyvsorozat persze majd akkor tekinthető végképp befejezettnek, ha a 9. és 10. századok még meg nem jelent története is napvilágot lát, valamint a kronológiai kötet is elkészül. Talán e sorozat megjelenésének is része van abban, hogy okafogyottá vált annak a négy kötetre tervezett, 100 íves magyar történetnek a megjelentetése, amelynek Engel Pál (Kezdetektől 1526-ig), Szakály Ferenc (1526-1711) és Glatz Ferenc (1711-1990) lettek volna a szerzői.5

A Magyar századok sorozat köteteinek kézbe vételekor azonban több kérdés is felmerülhet az olvasóban. 1. Hogyan mutatható be az elmúlt évezred egésze, ha a történelmi folyamatokat mechanikusan átszelő időhatárokkal daraboljuk fel azt? 2. Lehetséges-e különböző szerzők által írt "évszázadtörténetek" segítségével egységes képet nyújtani a mögöttünk álló ezer év történetéről?

Az első kérdésre már a kötetek előszavából választ kapunk. A szerzők ugyanis igyekeztek a történelmi folyamatok szempontjából (is) releváns cezúrákat választani monográfiájuk kezdő- és záró évszámául. Így például a 11. század története 997-1095-ig, a 12. századé 1095-1196-ig, a 13. századé 1196-tól 1301-ig tart. Természetesen a sorozat köteteinek arányosítása miatt nem mindig lehetett a századfordulóhoz közel eső és mégis egyértelmű korszakhatárt választani, így a 14. század elbeszélése 1301-től 1402-1403-ig, a 15. századé pedig 1403 "tájától" 1526-ig tart. A sorozat szerzői tehát a korszakhatárok tekintetében messzemenően igyekeztek szem előtt tartani a történelmi változásokat, sorsfordulókat is. A 11. század története kapcsán egy fejezet erejéig még a 10. század legfontosabb kérdéseiről (életmód, kalandozások, társadalom, politikai viszonyok) is képet kapunk, hiszen e nélkül a 11. század változásai aligha lennének megérthetők.

A sorozat - jelenleg - első kötetében Kristó Gyula a "szakrális" tizenegyedik század történetét négy tárgykör köré csoportosította. Az első (A királyság) és a második
(A kereszténység) a magyarság életében a két legnagyobb változáson átment területet, az államot és a vallást mutatja be. A királyság című fejezetben nemcsak a koronázásról, illetve a 11. század királyairól és királynéiról olvashatunk, hanem a királyi hatalomgyakorlás mikéntjéről, a pénzverésről, adózásról, törvénykezésről, közigazgatásról, hadügyekről, külkapcsolatokról, illetve a 11. században még a királyi hatalom attribútumának tekinthető oklevéladásról is. Mind olyan területei ezek az életnek, amelyek gyökeres átalakulást mutatnak 10. századi előzményeikhez képest, sőt közülük némelyik (pénzverés, törvényhozás) éppen a középkori magyar állam létrejöttének következtében alakult ki. A kereszténység elterjedésének megindulása, a térítéssel együtt haladó egyházszervezés, s ezzel a nyugati műveltség megjelenése ugyancsak teljesen új minőséget jelentett a magyarság életében. Ezt mutatja be A kereszténység című fejezet, amelyben a térítés, az egyházszervezet, a püspökök, a kolostorok, az iskolázás, az irodalom, a szentté avatások, az egyházi bevételek és a hitélet alkotnak egy-egy témakört. További két fejezet egyike (Az ország népe) a társadalom, másika
(A
mindennapok) pedig az életmód bemutatására vállalkozik. E fejezetek különös értéke, hogy olyan kérdésekről adnak összefoglaló áttekintést, amelyek talán kevésbé ismertek az olvasóközönség számára. Így például a Magyarországra érkezett külföldiekről, illetve külföldre ment magyarokról is olvashatunk. Érzékletesen mutatja be a szerző a szabadság és szolgaság fogalmának változását, illetve a marginalizálódó, szolgai sorba lecsúszó tömegek helyzetét, annak az alapvető átalakulásnak a kezdetét, amely a 10. században még döntően szabadokból álló társadalom nagy részét szolgai állapotúvá tette.

A tizenkettedik század történetének megírása kapcsán a szerző, Makk Ferenc egy olyan évszázadot mutat be, amely elég kevéssé ismert a szélesebb közönség számára, s amelyre vonatkozóan történész szakmai körökben is elterjedt az a nézet, hogy történelmünk szürke, jellegtelen időszaka volt. Aki végigolvassa a kötetet, megbizonyosodhat róla, hogy e század nemcsak a későbbi változások kiérlelése terén, hanem önmagában szemlélve is izgalmas változásokat hozott, még ha ezek nem is voltak olyan alapvetők, mint amilyenek az 11. vagy a 13. században lezajlottak. A tizenkettedik század a Szent István-i modell kiteljesedését hozta, a királyi hatalom megerősödött, ereje kizárólagossá vált, így uralkodóink már a hódításra is gondolhattak.
A
11. század defenzív külpolitikájával szemben az expanzió válik a külügyek meghatározó törekvésévé, így tehát nem véletlen, hogy Makk Ferenc könyve jelentős teret szentel az ország külkapcsolatainak bemutatására. A birodalomépítés terén III. Béla jutott a legmesszebb, uralkodásának időszaka tekinthető a korszak csúcspontjának, amely azonban egyben lezárása is egy felfelé ívelő szakasznak. A század történetét
"a kronológia láncára fűzve" ismerhetjük meg, az egyes fejezetek egy-egy királyunk korát, uralkodását mutatják be. Nem véletlen ezért, hogy e kötet összefoglaló utószava a leghosszabb, hiszen a gazdaság, társadalom, népesség, életmód és a királyi hatalom változásainak átfogó summázatára kerül itt sor.

Az Almási Tibor által bemutatott tizenharmadik századot számos, az élet szinte minden területén jelenlévő, mélyreható változás, "romlás és épülés különös kontrasztja" jellemzi. E százöt esztendő történetét királyok uralkodása szerinti fejezetekbe rendezve tekinthetjük át. Emellett azonban egy belső cezúra is érzékelhető a kötetben, amit a II. András uralkodását - gyakorlatilag a korszak első harmadát - összefoglaló alfejezet (Az örökül hagyott ország) alkot. Még felsorolásszerűen is igen terjedelmes lenne az a lista, amely a tizenharmadik század változásait összegezné, a társadalom és a gazdaság elemein át a településrendszer, a hatalom és a népesség kérdéseiig. A stilisztikailag is igényes sorozat kötetei közül is kiemelhető Almási Tibor könyve, melynek szinte irodalmi képei, ötletdús megfogalmazása nagy mértékben fokozzák az olvasás élményét. E választékosság jegyében kaptak 13. századi királyaink jelzőket nevük mellé, s lett például II. András "a vállalkozó kedvű", IV. Béla a "fontolva újító", IV. László pedig "a sorssal dacoló" király. A század története, illetve az erről kialakított kép szempontjából alapvető jelentőségű és örvendetes a szerző azon törekvése, hogy ezen időszakot ne csupán egy halódó dinasztia és államrend alkonyaként mutassa be, de érzékeltesse az újjászületésnek a régi rend málladékain kibontakozó csíráit, mindazon folyamatokat - az árutermelés és pénzgazdálkodás kialakulását, a városiasodást, az egyéni és kollektív jogok kibontakozását stb. -, amelyek majd az országot a 14. században ismét az európai nagyhatalmak sorába emelik.

A tizennegyedik század történetét megíró Bertényi Iván a tematikus kötetszerkezetet választotta mondanivalója rendszerbe foglalásához. A kortárs Európa bemutatására önálló fejezetet szánt a szerző. Ez érthető is, hiszen a tizennegyedik század magyar története, térbeli határait tekintve túllépett korábbi keretein, nemcsak a külföldi uralkodócsaládokból származó királyok, hanem az ország nagyhatalmi státusza révén is. E század lezárultának időhatárát sem volt könnyű megállapítani, amit bizonyít az is, hogy a szerző a teljes előszót ennek a kérdésnek szenteli. Az egyes fejezetek áttekintést adnak a tizennegyedik századi magyar történelem valamennyi fontosabb színteréről. Külön fejezet foglalkozik a kiskirályok hatalmának megtörésével, a társadalommal, a gazdasággal, a királyi birtokadomány-politikával, a hadüggyel, a külpolitikával és az államkormányzattal. Kronologikus fejezet tárgyalja e század uralkodóit. Csemegének számít a korabeli királyaink feleségeiről szóló fejezet. Önmagában is sokat mondó tény, hogy Bertényi Iván már külön fejezetben tekinti/tekintheti át a tizennegyedik század kulturális életét. Erre az időszakra vonatkozóan ugyanis nemcsak a magyarországi kultúra vált az európai szerves részévé, hanem a fennmarad emlékek száma is lehetővé teszi, hogy a korábbiakhoz képest többet mondhasson a szerző
a festészet, az építészet, az irodalom vagy akár az ötvösség jellemzőiről.

A "hosszú" tizenötödik századot Draskóczy István tollából ismerheti meg az olvasó. Az 1403 és 1526 közötti időszak nemcsak Magyarország, hanem egész Európa számára is visszafordíthatatlan változásokat hozott. A stagnáló, hanyatló, majd új erőre kapó, de már megváltozott Európa jelentette azt a történelmi teret, amelynek Magyarország egyre inkább csak a perifériáján foglalhatott helyet, jóllehet a korszakban még a kontinens vezető hatalmai közé számított. Ezt a szerepet ideig-óráig sikerült ugyan megőrizni, ezek a sikerek azonban csak átmenetiek voltak, ráadásul az ország erőforrásait a végletekig próbára tették. Az ország déli végeinél már a 14. századtól feltűnő, de igazából a tizenötödik században nyomasztóvá váló török veszély olyan egyenlőtlen és kilátástalan küzdelemre kényszerítette az európai hatalmak által magára hagyott Magyar Királyságot, amely szükségszerűen vezetett az ország összeomlásához. A szerző e mozgalmas időszakot több tematikus fejezetbe rendezve tárgyalja. Az ország és népeinek bemutatása után külön fejezet foglalkozik a falvak, a városok, a nemesek, illetve a templomok és kolostorok világával, felölelve ezáltal a mindennapi élet legfontosabb színtereit. A köztörténet (Bel- és külpolitika 1403-1526) és az állam működésének bemutatása (A király és a rendek) szintén önálló fejezetben kapott helyet. Ugyancsak külön fejezet (Középkor és újkor határán) ad képet a magyarországi értelmiség és a művelődés tizenötödik századi helyzetéről.

A kötetek ismertetését ezen a ponton - amennyiben egymástól független monográfiákról lenne szó - be is lehetne fejezni. Mivel azonban azok egy sorozat részeit képezik, ide kívánkozik még néhány gondolat.
A Magyar századok sorozat kötetei együtt ugyanis többet nyújtanak, mint külön-külön, a sorozat összértéke több, mint részei értékének az összege. A sorozat - s ez minden bizonnyal a szerkesztő, Szvák Gyula érdeme - olyan megtartó, ám mégis megengedő keretet tudott biztosítani az egyes szerzőknek, amelyet felhasználva ki-ki
a témájának, korszakának legmegfelelőbb szerkezetet használhatta. Az pedig már
a szerzőket dicséri, hogy munkájuk során szem előtt tudták tartani az egészet is, s ennek köszönhetően a sorozat kötetei szervesen illeszkednek egymáshoz, a történelmi folyamatok - legyenek azok akár több évszázadon áthúzódóak - nem vesznek el az olvasó szeme elől, hanem mindvégig követhetők maradnak. Külön is kiemelendők, mert szintén a sokszínűség egységét valósítják meg, a kötetek végén található függelékek, melyekhez a kötéstáblák belső oldalain szereplő térképeket is hozzá lehet számítani. E függelékekben az egyes évszázadok "miniarchontológiája", családfák, térképek találhatók. Minden kötethez jól használható személy- és helynévmutató, illetve bőséges, műfaji csoportokra osztott, tájékoztató irodalomjegyzék tartozik. Említést érdemel a kötetek esztétikai megjelenése is, a keménytáblás, szépen megtervezett kötés, az elegáns betűtípus, futófejléc és oldalszámozás - amely ugyan a sorozat egészét tekintve nem következetes -mind-mind jóleső élménnyé teszik a kötetek kézbevételét.

A Magyar századok sorozat első öt kötete szakmai színvonal és esztétikum tekintetében is igen magasra helyezte a mércét, ezért könnyen megjósolható, hogy hosszú ideig alapvető jelentőségű mű lesz a magyar történelem iránt érdeklődő olvasók polcán.

Kőfalvi Tamás

Huszáros integráció

Magyar emigránsok a 18. századi Franciaországban

Ferenc Tóth: Ascension sociale et identité nationale. Intégration de l’immigration hongroise dans la société française au cours du XVIIIe siècle (1692-1815).
Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 2000. 362 o.

A mai francia társadalomtörténeti kutatás egyik kedvelt és fontos területe a népesség külföldi gyökereinek és a kívülről érkezett elemek integrációjának elemzése. Ehhez a nyilvánvalóan nem minden társadalmi-politikai aktualitást mellőző irányzathoz (gondoljunk csak az egyes muzulmán csoportok beilleszkedésével kapcsolatos vitákra) járul hozzá a történész higgadtságával Tóth Ferenc.

Magyar szerzőről lévén szó, a téma nem is lehet más, mint a magyarok beilleszkedése Franciaországban a 18. században, történelmi léptékkel mérve ugyanis ekkor érkezett jelentős létszámú magyarság Nyugat-Európa legnagyobb országába. Igaz, a szerző megállapítása szerint a 18. század során Franciaországba emigrált magyarok nem alkottak a szó mai értelmében vett kisebbséget, társadalmi beilleszkedésük, útkeresésük, illetve identitástudatuk sajátosságai mindenképpen eklatáns példával szolgálnak. A francia tudományos közvélemény valószínűsíthető érdeklődése pedig arra a kérdésre is magyarázatot ad, miért francia nyelven jelent meg a mű.

Kik is voltak ezek a magyarok, kik alkották az emigráció javát? A források egybehangzó tudósítása szerint katonák, s leginkább huszárok (olyannyira, hogy a 18. század elején a "huszár" a "magyar" szinonimájaként volt használatos); ám ugyanezen források hiányosságai miatt érdemleges információkkal jobbára csak az elitről, vagyis a tisztikarról rendelkezünk. Ennek a rétegnek a bemutatását vállalta magára Tóth Ferenc, aki mindvégig ügyesen egyensúlyoz hadtörténet és társadalomtörténet határmezsgyéjén.

A kutatott téma hivatalos időbeli keretét az 1692-től (az első franciaországi huszárezred megalapításának éve) 1815-ig, vagyis Napóleon bukásáig ívelő "hosszú 18. század" adja. Mindazonáltal a szerző, magára vállalva a politika- és hadtörténeti alapvetések ismertetését, egészen az 1664-es szentgotthárdi csatáig visszamegy. Ezt az indokolja, hogy ebben az ütközetben részt vett egy francia kontingens, amelyet XIV. Lajos király (1643-1715) küldött; ez jelentette a francia-magyar katonai kapcsolatok igazi kezdőpontját. A "gyökerekhez" való visszanyúlás egyúttal lehetőséget ad a szerzőnek arra, hogy bemutassa a különféle magyar ellenállási mozgalmak által már az 1660-1670-es évek óta kezdeményezett francia kapcsolat mibenlétét (illetve hiányának okait), valamint a Franciaországban nem feltétlenül ismert, ám a későbbi katonai-politikai emigrációban döntő szerepet játszó kuruc mozgalom mozgatórugóit.

Az 1692-től 1815-ig eltelt mintegy 123 év során az 1711-1756 közötti időszakban (vagyis a Rákóczi-szabadságharc bukása után és az osztrák-francia szövetség létrehozása előtt) volt a legjelentősebb a magyar bevándorlás Franciaországba; ezért szerzőnk is leginkább erre a periódusra összpontosította figyelmét. A mű központi problematikáját a bevándorlás hullámzása, az integrációs lehetőségek és folyamatok, a magyarságtudat megőrzése, illetve a franciaországi magyar diaszpóra földrajzi elhelyezkedése alkotja.

Az ezekhez kapcsolódó kérdések megválaszolása óriási mennyiségű és rendkívül változatos, magyar és francia nyelvű forrásanyag (ezredlajstromok, diplomáciai levelezés, vármegyei jegyzőkönyvek, magánokiratok, korabeli sajtó, illetve memoárirodalom) és szakirodalom feldolgozását tette szükségessé.

A mű három nagyobb tematikai egysége közül az első tulajdonképpen a franciaországi magyar "kisebbség" hagyományos módon megírt története, had- és diplomáciatörténeti kontextusba ágyazva. A második rész foglalkozik a magyar népességcsoport társadalmi és gazdasági helyzetének bemutatásával (kiegészítve azt művelődéstörténeti vonatkozásokkal); a harmadikat pedig a nemzeti identitás kérdéskörének szenteli Tóth Ferenc.

A többinél némileg tradicionálisabb első rész hat fejezete közül az első a már említett "gyökereket" mutatja be. A korábban felsoroltak mellett kiemelnénk azt a megállapítást, hogy a 17. század "pangása" után az 1690-es évektől érkező magyar migrációs hullám és a huszárság erényeinek felismerése (gyorsaság, nagy hatótávolság, lehetőség az ellenség állandó zavarására, utánpótlási útvonalak biztosítása, illetve ellenséges területek pusztítása) vezetett az első huszárezred megalapításához. A Rákóczi-szabadságharc idején (1706-tól) már három, elsősorban a spanyol örökösödési háború frontjairól dezertált katonákból álló huszárezred szolgálja a francia királyt.
A
szabadságharccal összefüggésben ismét szó esik a magyar-francia diplomáciai közeledésről, s arról is, milyen objektív okok akadályozták egy esetleges szövetség kötését a francia felfogás szerint törvényes királyuk ellen lázadó, ám nem független magyarok és az abszolút uralkodó XIV. Lajos között.

Természetesen az 1711-1756 közötti időszak áll a középpontban (Exilés et déserteurs magyars sous le drapeau français). A fegyverletétellel Magyarországról is meginduló emigráció fő alakja kezdetben maga a fejedelem. A száműzött Rákócziról Franciaországban kialakult kedvezőtlen képet értékelve Tóth Ferenc ügyesen építi be a korabeli udvari civilizáció hatását: a negatív portré ugyanis jórészt a "riválisára" féltékeny és az utókor véleményét nagymértékben befolyásoló Saint-Simon műve (Rákóczi exilé).
Rákóczi távozása után emelkedett Bercsényi László, Bercsényi Miklós fia vezető pozícióba a magyarok között, s őt bízták meg huszárok toborzásával török területen. A Bercsényi-misszióhoz hasonló esetek és események feltárása jórészt eddig ismeretlen kéziratos források alapján jelzi, mekkora hiányt pótolt Tóth Ferenc könyve a kutatásban. Bercsényi tevékenységének tárgyalása végigkíséri az egész könyvet; a későbbiekben önálló fejezet is foglalkozik vele (Le comte László Bercsényi, une carrière à la hussarde).

A továbbiakban kimerítő képet kapunk a francia hadsereg magyar egységeinek működéséről, illetve az 1720-as évektől az aacheni békéig beállt változásokról. A huszárok valamennyi háborúban ott vannak; békeidőben pedig még a pestis elleni vesztegzár biztosítására is felhasználják őket. Tóth Ferenc munkájának vitathatatlan erénye az, hogy csak részben enged az egyébként igen izgalmas hadtörténet csábításának, és mindvégig ügyel arra, hogy azt összekapcsolja a magyar katonai népesség életében beállt egyéb változásokkal. Így megtudjuk, hogy a sorozatos háborúkkal megindul a magyarok dezertálásának harmadik hulláma, és ezáltal újabb huszárezredeket lehet létrehozni; ám ezek sosem álltak kizárólag magyar katonákból, s összetételük mellett számuk és létszámuk is gyakran változott. Ez az állandó fluktuáció akkor kap igazán jelentőséget kutató és olvasó szempontjából egyaránt, amikor ebből kiindulva kell kísérletet tenni a gazdasági-politikai-kulturális jelenlét értékelésére.

Az első rész utolsó két fejezete a magyar katonák 1756 utáni helyzetével foglalkozik. Az bizony nem volt irigylésre méltó, hiszen létszámuk egyre csökkent, megújulásra pedig egyre kevésbé nyílt lehetőség. A kritikus helyzetben tipikusnak mondható Kovács Mihály példája, aki előbb ingázik Mária-Terézia és XV. Lajos (1715-1774) hadserege között, majd a porosz haderő tagja, végül pedig az amerikai függetlenségi háború egyik hőse lesz. A magyarok létszámának és befolyásának csökkenését mutatja az is, hogy a német válik második számú vezénylési nyelvvé. Ugyanakkor az emigráció második nemzedéke képes volt kinevelni olyan diplomatákat is, akik érdemben tudták szolgálni a francia külügyet. Közéjük tartozott a bárói rangra jutott François de Tott (magyarul: Tóth Ferenc), akit Vergennes miniszter 1767-ben konzulként a krími tatárokhoz küldött.

Az amerikai függetlenségi háborúban részt vállaló magyarok sorsát, illetve az egyik legizgalmasabb részletet, Benyovszky Móric madagaszkári kalandját ismertető részek után betekintést nyerünk François de Tott titkos missziójába, melyre a keleti kérdéssel kapcsolatban került sor (elsőként tulajdonképpen ő javasolja Egyiptom elfoglalását), majd pedig az Ancien Régime utolsó éveinek egyik kiemelkedő magyar személyisége, Ladislas Valentin Esterhazy szédületes pályafutását követhetjük nyomon. Ám a szerző azt is jelzi, hogy - Bercsényitől eltérően - Esterhazy már nem törekedett vezető szerepre a magyar közösségen belül, hanem csakis a saját katonai-anyagi karrierje érdekelte. Ez a változás némileg paradox módon szintén az integráció sikerességét mutatja.

A magyar huszárok franciaországi működése szomorú véget ért: feltétlen királyhűségük miatt a forradalom időszakában - igaz, nem egyedül - a nép gyűlöletének kereszttüzébe kerültek. Esterhazy és Tott is távozásra kényszerült; előbbi az emigráció egyik kulcsfigurája lett később. Jórészt az ő emlékiratára támaszkodva tudósít bennünket Tóth Ferenc a király kimenekítésére szőtt összeesküvésről, illetve a magyar emigránsok - inkább kedvezőtlen - ausztriai fogadtatásáról. Éppen a királyhűséggel indokolja a szerző azt is, miért kell kizárnunk a huszárok közvetítő szerepét a magyar jakobinusok forradalmi inspirációiból (Les jacobins hongrois : une relation fictive).

E rész zárófejezete a 18. századi magyar emigráció létszámát próbálja meghatározni André Corvisier és Zachar József kutatásaira támaszkodva. Tóth Ferenc itt kiemeli, hogy míg a statisztikák alapján mintegy 1300 magyar katona emigrált 1692-1791 között Franciaországba, a kutatók szerint akár tízezer tagja is lehetett a magyar közösségnek.

A második rész az átlagolvasó számára talán kevésbé érdekes, mint a korábbi fejezetek csatazajtól hangos, a nemzetközi politika eseményeivel és intrikákkal tarkított anyaga, ám a társadalomtörténész számára igazi csemegét kínál.

Az integrációs folyamat vizsgálata három közegben folyik. Az első a francia királyi hadsereg, amely szinte csábította a magyar huszárokat; a második a kaszárnyákon kívüli ("igazi") társadalom. Itt a személyes kapcsolatok (barátság, szerelem, házasság) szerepén kívül Tóth Ferenc a vagyonszerzés módjait (vagyis leginkább a házasságot) és mértékét is vizsgálja; ez segít ugyanis meghatározni a magyarok életkörülményeit és társadalmi presztízsét. A harmadik közeg egy kicsit absztraktabb, mint az előző kettő: ez általában a felvilágosodás kori Franciaország, a maga új eszméivel és kulturális hatásaival.

A rendkívül heterogén összetételű francia hadseregben a magyarok kedvező megítélését sajátos módon befolyásolta egy nemzeti-etnikai sztereotípia: a hunok leszármazottainak, így "lóra születettnek" tartották őket. Ebből következett az a vélekedés, ami kiemelte a magyarok szerepét a "kis háború" folytatásában. Tóth Ferenc ennek megvilágítására többek között a 18. század egyik viszonylag kevéssé kutatott, ám jelentős és a magyarokhoz igen közelálló szakírójának, Turpin de Crissének műveit elemzi.

Katonai erényeiknek köszönhetően a magyar huszárezredek számos (nyelvi, öltözködésbeli, zsákmányfelosztási és vallási) privilégiummal rendelkeztek; ezzel viszont - némi egyszerűsítéssel - a huszárok is a jellemzően csoportkiváltságokra épülő régi rend tagjai lettek (Les privilèges des régiments de hussards). A huszárregimentek belső helyzetét taglalva Tóth Ferenc kiemeli az ezredtulajdonosok jogát - lehetőleg magyar - alárendeltjeik kiválasztására. Ugyanakkor a 18. század második felének haderőreformjai, illetve a francia nemesi reakció előretörése problémát jelentett a kisnemesi származású magyarok számára, hiszen emigránsként szinte lehetetlen volt nemesi mivoltuk bizonyítása. (Később éppen a nemesség teszi számukra elviselhetetlenné a forradalmi hadsereget.)

A magyarok beilleszkedését befolyásoló tényezőkkel foglalkozik a mű következő fejezete (Facteurs et éléments psychologiques de l’intégration). A kortársak megítélése szerint a magyarok nemzeti öntudattal is rendelkező, jól hierarchizált közösséget alkottak. A beilleszkedést segítő tényezők közül Tóth Ferenc elsőként a korabeli szerzők által is bőségesen tárgyalt és elsősorban az egyéni karriereket segítő baráti kapcsolatokat elemzi. Szó esik a szabadkőművességről is, ám itt szerzőnk - a források hiányára hivatkozva - igazán még feltételezésekbe sem bocsátkozik.

A következő integrációs faktor a szerelem és a vele nem mindig összefüggő házasság. Ez utóbbi egyébként Tóth Ferenc szerint a beilleszkedést leginkább támogató elem, ezért több szó is esik róla, mint az ún. udvari, illetve házasságon kívüli szerelemről. Megismerjük a magyar emigráció mindhárom nemzedékének házasodási lehetőségeit és azok megvalósulását. Míg az első generáció kizárólag vidéki nemesek leányait vette feleségül, a következő nemzedéknél már előfordul az udvari nemességhez, illetve a polgársághoz tartozó család is. A nyilvánvalóan politikai-gazdasági érdekek által motivált házasságok közül kiemelkedik Esterhazyé, aki 44 évesen nősült, s egy rendkívül gazdag svájci nemes mindössze 18 éves leányát vette el. A különleges házassággal Tóth Ferenc külön fejezetben is foglalkozik (Un contrat de mariage exemplaire : l’alliance Esterházy-Hallweyl).

A következő fejezetből az is kiderül, a házasságon kívül milyen más utak kínálkoztak a vagyonszerzésre és így a társadalmi ranglétrán való emelkedésre (La fortune des immigrés). Mivel az Ancien Régime idején a földbirtok jelentette a társadalmi megbecsülés alapját, a magyar nemeseknek mindenképpen földet kellett szerezniük ahhoz, hogy rendjükhöz csatlakozhassanak. Mindez azért is sarkalatos kérdésnek bizonyult, mert a császári kincstár elkobozta az emigrálók jószágait. Éppen ez utóbbi miatt viszont az első időkben még a legelőkelőbbek is a francia király által folyósított járadékból éltek, a többi huszár fizetését pedig a század folyamán végig a kincstár biztosította (Les pensionnaires du roi).

A járadékrendszer ismertetése után egy kis kitérő következik, melynek során térkép segítségével is meggyőződhetünk arról, hogy a magyarok főként Északkelet-Franciaországban telepedtek le (L’espace de l’implantation des immigrés hongrois). Itt némi logikai-szerkesztési bizonytalanság érezhető: az olvasó nem igazán érti, miért kellett a magyar népesség földrajzi elhelyezkedéséről szóló alfejezetet a vagyoni helyzettel foglalkozók közé tenni. Utána ugyanis rögtön visszazökkenünk a bevándorlók anyagi körülményeinek elemzésébe. Példát is látunk a magyar népesség két pólusáról: az egyik végletet a kastélyt vásároló és párizsi palotával is rendelkező Bercsényi-család, a másikat az elzászi Molsheimben megtelepedő, birtokaikat apró lépésekben növelő Szombathelyiek képviselik (L’importance relative des biens des immigrés hongrois). Ezt a viszonylagos anyagi biztonságot rombolta szét
a földesúri előjogokat megszüntető, majd a külföldre távozók javait elkobzó forradalom (Les changements de la Révolution).

Visszakanyarodva a letelepedés sajátosságainak tárgyalásához, a szerző a példaértékűnek tekintett elzászi Molsheimben (közvetlenül Strasbourg mellett) megtelepedő tisztek esetét elemzi, akik fokozatosan egyre több birtokot szereztek, és az ancien régime utolsó korszakában a helybeli "arisztokrácia" megbecsült tagjaivá váltak. Származásuk mellett megismerhetjük a beilleszkedéssel párhuzamos felemelkedésüket is (Une colonie hongroise exemplaire : le cas de Molsheim).

A második rész utolsó fejezete a kulturális adaptációval foglalkozik, négy területet érintve (vallás, nyelvtudás, iskoláztatás, irodalmi-művészeti tevékenység). A katolikus vallás ekkor még fontos kohéziós erőnek számított Franciaországban; a karrier érdekében pedig jó páran át is tértek a katolikus hitre magyarjaink közül. Magyar származású egyházi személyekkel is találkozhatunk, a kolónia gondolkodó fele pedig inkább az egyház védelmezőjeként lépett fel, s körükben a felvilágosodás is kevésbé terjedt, mint akár Magyarországon (La vie religieuse des immigrés hongrois).

Franciaország esetében különösen igaz az a tétel, miszerint nincs beilleszkedés nyelvtudás nélkül. Ezt Tóth Ferenc kutatásai is megerősítik, s végül a szerző arra a következtetésre jut, hogy az integrációt befolyásoló tényezők között a francia nyelv ismerete a katonai erények és a nemesi származás után a harmadik volt a fontossági sorrendben; ráadásul a franciatudás volt gyakran a katonai előrelépés záloga is (L’intégration linguistique).

Az iskoláztatással foglalkozó részből kiderül, hogy a korabeli magyar iskolákban végzett első generációs emigránsok nem indultak egyenlő eséllyel az integrációs versenyfutásban; a második nemzedéknél azonban már több figyelmet fordítottak a kiművelésre, miután felfedezték, hogy az iskolában szerzett tudás jó lehetőséget kínál a társadalmi felemelkedésre. Betekintést nyerünk Bercsényi gróf házi könyvtárának összetételébe is, mely támpontot nyújt az elit művelődési stratégiáinak feltárásához.

Szintúgy a művelődéstörténészek fokozott érdeklődésére tarthatnak számot a magyarok és a művészetek, illetve az irodalom közötti kapcsolatokat tárgyaló fejezetek. Egyes magyarok (mint például François de Tott) terjesztették a francia kultúrát; emellett a magyar huszárok élete és munkássága is inspirált jó néhány művet. Ám nem csupán ihlet forrása volt a magyar emigráció, hanem irodalmi szempontból is termékeny közösség. A franciaországi magyarok irodalmi tevékenységét korszakokra bontva bemutató Tóth Ferenc egy megdöbbentően kevéssé ismert területről nyújt felvilágosítást. A literátor csak sajnálni tudja, hogy nem jutott több hely erre a témára (de egy alapvetően had- és társadalomtörténeti értekezésben nem is juthatott). Reméljük, hogy a szerző által felsorolt művek előbb-utóbb az irodalom- és művelődéstörténészek érdeklődését is felkeltik (La production littéraire des émigrés hongrois).

Az első kettőnél kevesebb helyet foglal el, ám éppolyan jelentős az identitástudattal foglalkozó rész (L’idée de l’origine et de la conscience nationale). Ebben a szerző először a francia és a magyar nemzetfogalom 18. századi alakulását elemzi; e háttér nélkül nem is igazán értékelhető az integrációs folyamat és az identitás megőrzésére tett kísérletek. A "tömeges" magyar bevándorláskor ugyanis az Ancien Régime már válságba jutott, a rendi-monarchikus társadalmat nemesi reformkezdeményezések bombázták, és feszítőleg hatott rá a plebejus nemzetfelfogás éppúgy, mint a felvilágosodás kozmopolitizmusa. Ugyanebben az időszakban Magyarországon éppen nincs nemzeti egységtörekvés. Ebben a sajátos helyzetben kell a magyarságnak megőriznie identitását, a történésznek pedig feltárni az nemzeti öntudat megtartásának tényezőit. A magyarságtudatot befolyásoló tényezők közül Tóth Ferenc szerint a kuruc menekültek számára egyértelműen a Rákóczi-szabadságharc emléke jelentette az elsőszámú viszonyítási pontot. Emellett az identitástudatot erősítette a regimentek etnikai-nyelvi jellege (legalábbis 1756-ig), privilégiumaik, illetve a nemesség által megőrzött hagyományos magyar nemzetfelfogás.

Többen azonban honosítást kértek, hiszen a feudális jog értelmében csak így juthattak felemelkedési lehetőséghez. Tóth Ferenc közli is 15 honosítási levelet kapott magyar listáját, ám hangsúlyozza, hogy a jogi értelemben vett franciásítás nem jelentette a magyarságtudat elvesztését. A következő fejezetben pedig részletesen ki is fejti, milyen elemek segítették a magyarságtudat őrzését. Első helyen természetesen a magyar nyelv említendő, melynek gyakorlása a második generációig rögzíthető az írott forrásokban is. A nyelv mellett fontos szerepet játszik az eredetmonda, illetve az öltözködés is.

A 18. századi francia társadalom több okból is különleges embereknek tartotta a magyarokat, ám a róluk alkotott kép sokszor negatív volt. Ezt az udvari intrikák és a huszárok kegyetlenkedéseiről szóló híradások mellett Tóth Ferenc szerint a magyarországi vámpírokról írt könyvek is erősítették.

A magyarok integrációjával foglalkozó fejezetek lezárásaként a huszárregimentek létének, virágzásának és a magyarok elismertségének feltételeit sorolja fel a szerző. Eszerint a rebellis nemesség által irányított ezredek (1756-ig) állandó veszélyt jelentettek a Habsburg Birodalom számára, vonzerőt gyakoroltak a császári sereg potenciális dezertőreire, remek taktikai fegyvernemet jelentettek a francia hadseregen belül, és
- mivel nem volt helyi kötődésük - fel lehetett őket használni belső feszültségek esetén is.

Ezután egy érdekes összehasonlítási kísérletnek lehetünk tanúi, melynek révén Tóth Ferenc - éppen a magyar integráció minél jobb megértése érdekében - röviden elénk tárja három másik jelentős katonai-politikai emigráció jellegzetességeit is.
A
svájciak katonáskodásának alapvetően más indokai voltak, a magyarok és II. (Stuart) Jakab hívei közötti hasonlóságot viszont már a kortársak is hangsúlyozták; lengyeleket pedig szép számmal lehetett találni a magyar huszárezredekben is (Parallélismes et analogies). Végezetül a szerző felsorolja és megmagyarázza azokat a feltételeket és körülményeket, amelyek lehetővé tették a tartós együttműködést az emigráns közösségek és a francia monarchia között (korábbi politikai szövetség, a szövetségesek helyzetében beállt radikális változás, nemzeti elit megléte, katonai erények, katolikus vallás, kulturális egyezések).

A francia szabályok szerint megírt értekezés összegzése a további kutatási irányokat is kijelöli. A huszárezredek mellett meg kellene vizsgálni a többi fegyvernemet is, elmélyültebb kutatásokat lehetne végezni a vidéki (megyei) levéltárakban és általában az újabb franciaországi magyar emigráció történetével kapcsolatban.

Húsz oldalnyi irodalomjegyzék után Tóth Ferencnek még maradt ereje arra, hogy mellékelje néhány érdekesebb és általa feltárt francia nyelvű forrás szövegét (például Esterhazy házassági szerződését, illetve Bercsényi memorandumát a Saar-vidék védelméről). Ugyancsak a mellékletek között találjuk meg a huszárregimentek magyar tagjainak arányát ábrázoló kördiagramokat, illetve a legfontosabb gondolatok néhány oldalas összefoglalását magyar nyelven. Ez azonban senkit sem mentesít a könyv elolvasása alól, amibe érdemes belevágni, hiszen biztosan állíthatjuk, hogy Tóth Ferenc művével a magyarságkutatás várhatóan évtizedekig referenciaértékű és megkerülhetetlen alkotását tartja kezében az olvasó.

Apró módszertani érdekesség, amely hasznára válik mind a könyvnek, mind az olvasónak: minden fejezet végén Conclusion címmel megtaláljuk annak összegzését. Ez az addig olvasottak szintetizálását segíti, és a tévhittel szemben egyáltalán nem töri meg a megértés folyamatát, sőt támpontot nyújt a rengeteg információ között.

A gondosan kivitelezett könyv kevés hiányossága közül talán az a legkellemetlenebb, hogy nem tartozik hozzá névmutató; nem hisszük, hogy ennek elkészítése a mai technikai feltételek mellett nehézséget jelentett volna.

A hibátlan, könnyed és gördülékeny franciasággal megírt művel szemben ezek után mindössze egyetlen elvárásunk lehet; mégpedig az, hogy minél hamarabb jelenjen meg magyarul is.

Szász Géza

"A sebesült ellenség megdicsérte őket..."

Csikány Tamás: Honvédtüzérség
az 1848-49-es szabadságharcban

Segédkönyvek a hadtörténet tanulmányozásához.

Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2000. 189 o.

Az 1848-49-es szabadságharc a magyar történelem legnépszerűbb időszakai közé tartozik. Ezt bizonyítja, hogy az elmúlt másfél évszázad során hatalmas mennyiségű szakirodalom keletkezett a témában. Az alig másfél éves periódusról szinte minden magyar állampolgár kialakította a maga véleményét, így az 1848-49-es eseményekkel foglakozó történész abban a ritka szerencsés helyzetben van, hogy kutatómunkája széles érdeklődésre tarthat számot.
A történeti köztudatban azonban az évszázados tradícióknak, az előző politikai korszakok prekoncepciókkal terhelt történetírásának, történelemtanításának "köszönhetően" számos téves adalék, elmélet él tovább. A szabadságharc eseményeinek forrásközpontú feltárása az 1980-as évek óta reneszánszát éli. A Hadtörténeti Intézet és a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem kutatói alaposan kivették részüket ebből a munkából, az elsőrangú kutatási lehetőségeket kihasználva sorra jelentetik meg tanulmányaikat, szakkönyveiket, forráskiadványaikat. Az előző év "termésének" egyik érdekes és értékes darabja Csikány Tamásnak
a honvédtüzérség történetét feldolgozó kötete.

A munka jelentős hiány pótlására vállalkozott, hiszen a szabadságharc hadjáratait, egyes ütközeteit már többen feldolgozták - ugyan itt is szükség van még további kutatásokra -, de az alakulat- és fegyvernemtörténet terén jelentős lemaradás tapasztalható. Első megközelítésre különösnek tűnhet, hogy a fegyvernemek történetét összefoglaló munkák sorát a tüzérséggel foglakozó kötet nyitja meg. Felmerülhet a kérdés, miért nem a jelentősebb tömegeket megmozgató gyalogság vagy a hagyományosan magyar fegyvernemnek tekintett lovasság nyitja a sort. Magyarázatként nem csupán a szerző kutatási területét jelölhetjük meg (hiszen a kiadót ilyen korlátok nem kötik), hanem a munka egyik alapvető megállapítását, miszerint a magyar honvédség a korban (is) döntő jelentőségű fegyvernem terén, leküzdve minden nehézséget, tradíciót, előítéletet Európa élvonalába tartozott, és sok esetben túlszárnyalta a gazdasági és személyi tekintetben sokkal jelentősebb erőforrásokat megmozgatni képes vetélytársait. A magyar tüzérség számára talán az jelentette a legnagyobb dicséretet, hogy osztrák és orosz ellenfeleik egy győztes magyar csata vagy a szabadságharc leverése után az őket felülmúló francia tüzérek után érdeklődtek, és döbbenten tapasztalták, hogy a magyar ütegeket a néhány hét alatt kiképzett, a tüzéri mesterség fortélyainak elsajátítására alkalmatlannak tartott magyar tüzérek kezelték. Ennek a hatalmas katonai bravúrnak az okait kereste a szerző.

Csikány Tamás a munka szerkesztése során megfelelően alkalmazkodott az alapvető célkitűzésekhez. Szakított a szabadságharc bemutatásának lineáris hagyományaival és a fegyvernem kialakulásának szakaszait, különböző szituációkban való alkalmazását külön-külön fejezetekben mutatja be. Elsősorban a fejlődésre, a legjellemzőbb motívumokra helyezi a hangsúlyt, hiszen nem bocsátkozik a munkát széttördelő részletes és a hadjáratok összességére kiterjedő csataleírásokba, hanem minden egyes esetben megpróbálja megkeresni a legfontosabb, az adott fejezet számára legtöbb adattal szolgáló eseményt. A megfelelő időpontban történő szemléltetésnek speciális feladata, hogy ezek a gyorsan pergő, emberközeli "mozgó képek" megtörik a munkának a tudományos adatközlés szabályaihoz szigorúan ragaszkodó részleteit, és az olvasó számára valami olyasféle személyes élményt nyújtanak, amilyen az az élmény lehetett, melynek hatására szerző is a korszakot kutató történész lett.

A munka első két fejezete a császári- királyi tüzérség szervezetét mutatja be. A szerző röviden áttekinti azt a folyamatot, amely a 18. század közepén bevezetett első jelentősebb reformtól - a békeidőben is hadrendben álló tüzérkötelék megszervezésétől -, a napóleoni háborúkat követő átalakításig tartott. A magyar honvédtüzérség megszervezésének egyik legfontosabb alapját maga az Udvari Haditanács teremtette meg azzal, hogy 1816-ban felállította a magyar korona országaiban állomásozó 5. tüzérezredet, amelynek jelentős része 1848-ban Magyarországon tartózkodott. A szakirodalomban közismert tény, hogy az 5 cs. kir. tüzérezred közül egynek sem volt magyarországi kiegészítési területe, és magyarok csupán különleges engedéllyel juthattak az elitfegyvernembe. A szerző rámutat arra, hogy ennek az volt az oka, hogy a birodalmi vezetés nem tartotta megfelelőnek a magyar lakosság műveltségi szintjét ahhoz, hogy közülük elegendő számú elitkatonának minősülő tüzért lehessen kiállítani. Külön fejezet mutatja be a tüzérségi állományban rendszeresített lövegeket - ágyúk, vetágyúk (tarackok), mozsarak, röppentyűk - és a hozzájuk használt lövedékeket. A tábori tüzérség legelterjedtebb, általánosan használt lövegtípusának a hat fontos ágyú, a legmodernebbnek pedig a rakéta elv alapján működő, könnyen mozgatható röppentyű számított. A fejezet részletesen ismerteti a különböző típusok jellemzőit (találati pontosság, lőtávolság, optimális felhasználhatóság stb.).

A szabadságharc elemzésekor alapvetően ismerni kell az ellenfelek katonai erejét, és ennek összetételét. Csikány Tamás külön fejezetet szentel ezek bemutatására. Megállapítása szerint a császári haderő 1848-ban megközelítőleg 200 üteget - az üteg a tüzérség alapvető harcászati egysége volt - tudott kiállítani. A legelterjedtebb hat fontos gyalogüteg négy 6 fontos ágyúból és két 7 fontos tarackból állt, kiszolgálását 66 különböző beosztású tüzér, 43 szekerész, 2 kovács és egy nyerges, tehát összesen 112 fő látta el. Az ütegeket megkülönböztették egymástól a használt ágyúk űrmérete (6, 12, illetve 18 fontos), valamint mobilitása szerint. A 18. századi és különösen a napóleoni háborúk tapasztalatai alapján egyre nagyobb számban kezdtek el felállítani lovagló, majd lovasütegeket. A lovaglóütegnél a kezelőszemélyzet külön lovakon követhette a lövegeket. A következő újítás a lovasüteg kialakítása volt, aminél a löveg meghosszabbított talpszárára egy bőrülést, "hurkát" szereltek, amelyre felülhettek tüzérek. Az osztrák ütegek 42%-a volt lovas.
A szerző jól értelmezhető ábrák segítségével mutatja be a tüzérség helyét az osztrák és az orosz hadrendben. A szabadságharc végkifejlete szempontjából a legfontosabb tüzérséggel kapcsolatos adat szerint a szövetséges hatalmak hadseregeinek összesen 860 löveget sikerült felvonultatniuk Magyarországgal szemben.

Az előzmények és a háttér ismertetése után a szerző a tüzérség megszervezésének történetét kíséri végig az 1848-as és az 1849-es évben. Bár az április törvények nem biztosítottak egyértelmű keretet az önálló magyar hadsereg kialakítására, a magyar minisztérium első feladatai közé a tartozott a készletek felmérése. Az első ütegek kiállítása a Magyarországon állomásozó és
a május
7-i uralkodói rendelet értelmében
a
magyar hadügyminisztérium alárendeltségébe tartozó 5. tüzérezredből történt. A rendelkezésre álló tüzérségi kapacitást azonban csökkentette, hogy a magyar hadügyminisztérium az osztrák hadügyi szervek kérésére május 8-án két tüzérszázadot a fiumei tengerpart védelmére rendelt ki. A meglévő kapacitások maximális kihasználása mellett nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar vezetésnek meg kell oldania az új magyar ütegek felállításának személyi, technikai, pénzügyi és nem utolsósorban politikai problémáját. Az áthidaló, időleges megoldást az Országos Nemzetőrségi Haditanácson belül megszervezett, Lukács Dénes vezette tüzérségi osztály tevékenysége jelentette. Az első önálló lépések a nemzetőrségi tüzérség kialakítását célozták. Néhány kivételtől eltekintve ezekre az alakulatokra, hasonlatosan a gyalogos és lovas nemzetőrökhöz, komolyan csupán a helyi védelemben lehetett számítani. A reguláris hadsereg magját képező honvédzászlóaljak szervezése a május 15-i miniszterelnöki rendelet kibocsátása után indult meg. Ezen alakulatok mellé egy lovasüteg kiállítását is elhatározták. A magyar tüzérség magját jelentő alakulat történetét részletesen ismerteti a szerző. A magasan kvalifikált önkéntesek kiképzése gyorsan haladt, és a szkeptikus "öreg" tüzérek várakozásaival ellentétben az augusztus 18-án tartott nyilvános éleslövészeten a Psotta Mór (Moritz Wilhelm Psotta von Barenfels) által vezetett alakulat kiválóan vizsgázott. Talán ezt a napot tekinthetjük a honvédtüzérség alakuló ünnepnapjának. Az egyre nagyobb lendülettel folytatódó szervezés legnehezebb feladatát a szakképzett irányítószemélyzet kiállítása jelentette, hiszen a lövegek gyártását könnyebben meg lehetett szervezni, mint megfelelő képességű tüzéreket hadrendbe állítani. Hozzá kell tenni ehhez, hogy a kor felfogása szerint a tüzérek alapos kiképzéséhez hosszú évekre volt szükség, ennyi idő természetesen nem állt rendelkezésre. A kezdetben néhány hetes, majd néhány napos kiképzés után az újoncoknak szinte azonnal a harctereken kellett bizonyítani tudásukat az ellenfél több éves, akár évtizedes gyakorlattal rendelkező tüzéreivel szemben. Minőségi javulást jelentett az augusztus közepén megjelent, Mack József által írt "Kézikönyv a tüzérség számára" című munka, melynek segítségével megindult a legfontosabb elméleti és gyakorlati ismeretek rendszeresített, egységesített oktatása. Az első honvédüteg szeptember 19-én hagyta el a kiképzőlaktanyának számító pesti Újépületet. A személyi feltételek megteremtése mellett természetesen komoly gondot jelentett a megfelelő számú és minőségű fegyverpark kialakítása. A fogyatkozó készletek miatt önálló fegyver, lőszer és lőporgyártás megindítása is szükségessé vált. A munkát szintén Lukács Dénes irányította.

Az udvar és Magyarország nyílt szembefordulása, az október 3-i uralkodói manifesztum után a tüzérség egységes irányítás alá került. Az Országos Nemzetőri Haditanács által vezetett "nemzetőri" és a hadügyminisztérium által vezetett volt cs. kir. ütegeket a hadügyminisztérium Tüzérségi és fölfegyverzési osztálya alá rendelték. Az osztály élén Láhner György ezredes, ennek tüzérségi szakán pedig Kaufmann Károly őrnagy állt. A feszített munkatempó hatására 1848 végén 343 löveg állt a honvédsereg rendelkezésére. A szerző értékelése szerint az önvédelmi harc harcászatilag szakszerű feltételeit a főhadseregnél sikerült biztosítani, a mellékhadszíntereken harcoló alakulatok felszerelésében pedig fontos szerepet kapott a helyi kezdeményezésre megindult löveggyártás és a zsákmányolás. Az osztrák előrenyomulás következtében a tüzérség ellátásának központja a nagyváradi várban felállított fegyvergyár lett. 1849-ben azonban már egyre nagyobb problémát jelentett az újonnan felállított ütegek megfelelő személyzettel való ellátása és az egyre fogyatkozó számú újoncok kiképzésére alkalmas tisztek hiánya. Láhner és Lukács, valamint a beosztottak háttérmunkájának eredményeképpen 1849 nyaráig sikerült lépést tartani a folyamatosan növekedő igényekkel, a Hefler József őrnagy által kidolgozott szervezeti reformok után pedig a készletek optimális elosztását is sikerült megoldani. Így 1849 júliusának végén a magyar hadseregben 482 löveg 60 ütegben teljesíthetett szolgálatot. Csikány Tamás hadtestenként mutatja be a felállított ütegek beágyazódását az egyes csapattestek hadrendjébe, így a különböző idősíkokban részletes adatokkal rendelkezünk az egyes alakulatok erejéről és szervezeti formáiról. A modern harcászati elveket legtökéletesebben a Görgei Artúr által vezetett hadtesteknél és a tavaszi hadjáratban részt vett főseregnél sikerült megoldani. Az ütegszervezés magyar specialitását abban jelöli meg a szerző, hogy a magyar alapegységekben nyolc löveget rendszeresítettek, ennek következtében az osztrák tüzérség ütegei erejüket tekintve a küzdelemben gyakran alulmaradtak. Az újítás sikerességét leginkább az szemlélteti, hogy a szabadságharc leverése után az osztrák hadseregben is rendszeresítették a megemelt lövegszámú ütegeket.

A munka következő nagy tematikus egysége a tüzérség harcászati alkalmazásának elméleti lehetőségeit és ennek gyakorlati megvalósulását mutatja be. A fegyvernem tábori, várvédelmi és ostrom alatti felhasználását külön-külön fejezetben elemzi. A tábori tüzérség bemutatásakor külön kitér a tüzérség menetoszlopban való elhelyezkedésre, a táborozás rendjének ismertetésére, a harcrendben elfoglalt helyére; a támadás és védekezés, az erdős-hegyes terepen való operálás, helységek és átkelőhelyek védelmének és támadásának során viselt szerepére. A szerző először bemutatja az egyes feladatok végrehajtásának elméleti követelményeit, majd egy-egy jellemző példa segítségével azt, hogyan valósult meg az elmélet a gyakorlatban.

Külön fejezetet szentel a vártüzérség bemutatásának. A 19. századra a hadviselésben alapvető változások mentek végbe, a várak, erődítmények elvesztették korábban jellemző meghatározó szerepüket, a hadjáratok célja már nem ezek elfoglalása lett, hanem a főseregek megsemmisítése, megadásra kényszerítése. Ez azonban nem jelenti, hogy a várak teljesen elvesztették stratégiai jelentőségüket, csupán feladatuk módosult: megkülönböztethetünk stratégiai átkelőhelyeket védelmező, fontos városokat uraló, hadseregek befogadására alkalmas, azok utánpótlását biztosító erődöket. A várvédelem legfontosabb eszközei (hasonlatosan a várostromhoz) a különböző űrméretű lövegek voltak. A stratégiailag fontos erődökbe igyekeztek minél nagyobb erejű tüzérséget koncentrálni, hogy ezzel is megakadályozzák a sikeres ostromot, kiküszöböljék a támadóknak az ehhez nélkülözhetetlenül szükséges tüzérségi fölényét. A nagy űrméretű, olcsóbb, de nehezebb, vasból öntött várvédő lövegek mellett jelentős mennyiségben helyeztek el tábori tüzérséget is, amelyekkel a védők kitöréseit lehetett támogatni. A szabadságharc első komoly sikerei közé tartozott a komáromi erőd biztosítása, a várvédelem megszervezése. A fejezetben Csikány Tamás a komáromi várvédelmet emeli ki, emellett Pétervárad védelmére három bekezdés jut, Lipótvárat és Munkácsot pedig csupán megemlíti, Eszékről pedig nem esik szó. Véleményünk szerint kissé részletesebben is ki lehetett volna térni az utóbbi erődök bemutatására, ugyan a komáromi volt a legjelentősebb közülük, de ezt is dolgozta fel legalaposabban az eddigi szakirodalom.

Várostromra az ellenséges fősereg sikeres elűzése után került sor. A hadjáratok befejeződéséig általában csupán egy kisebb különítmény feladata volt az ellenséges erőd blokád alatt tartása. A komoly ostrom csupán az ellenséges főerőknek a hadműveleti területről való visszaszorítása után indulhatott meg. A tüzérség az ostrom során, a védelemhez hasonlóan alapvetően kétfajta lövegeket alkalmazott, természetesen nagy űrméretű ostromlövegeket és az ezek védelmére szolgáló tábori lövegeket. Az ostrom kivitelezése komoly hadmérnöki tervezést igényelt, kijelölték a vár azon szakaszát, melyet az ostromlövegek támadtak, majd megkezdték a lövegek és a katonák védelmét szolgáló sáncrendszer kialakítását. A munka több várostromot is bemutat: a legnagyobb irodalommal rendelkező budai küzdelem mellett részletesen elemzi az aradi és a temesvári vár elleni küzdelem tanulságait, a két erdélyi - gyulafehérvári és dévai - ostrom ismét csupán említés szintjén jelenik meg a munkában.

A tüzérség alkalmazását bemutató fejezetekről összességében elmondható, hogy a harcászati alapelvek bemutatását szemléletesen sikerült megoldani. A jól kiválasztott leírások segítségével értékelni lehet a honvédtüzérség teljesítményét, hogy milyen mértékben sikerült megfelelni a kor haditechnikai színvonalának, a rohamléptekben elsajátított ismereteket hogyan ültették át a gyakorlatba.

Önálló fejezet foglakozik a lőszerellátás megszervezésével és az utánpótlás rendszerének működésével. Az alapvető problémát annak megállapítása jelenti, hogy mennyi volt egy adott időszak lőszerfelhasználása, és mekkora volt a lőszergyártó kapacitás. A szerző becslése szerint a tavaszi hadjárat során a magyar fősereg körülbelül 20 000 töltényt használt fel, míg a nagyváradi lőszergyár március végéig 164 745 darab töltényt gyártott. Tehát az előállított mennyiség fedezte az összes hadszíntér igényeit. Az időszakonként fellépő lőszerhiányt nem a termelés, hanem az elosztás hiányosságai idézték elő. Az igénybe vett előfogatok túlterheltsége, az utak minősége, a gyakran szükségessé váló kerülők akadályozták a feladat hiánytalan ellátását. A szabadságharc során igazából két alkalommal jelentett komoly problémát az utánpótlás akadozása, először Komárom felszabadításakor, másodszor pedig a temesvári ütközetben. A temesvári csata végzetessé váló epizódjában azonban inkább a hadvezetés felelőssége állapítható meg, mint az utánpótlási rendszer hiányossága.

A szerző alaposságát jelzi a képanyag, a térképvázlatok, ábrák megfelelő kiválasztása és elhelyezése. A munkához csatlakozik a tüzérségnél alkalmazott tüzér- és szekerésztisztek névjegyzéke. A szerző azonban nem jelölte meg a lista forrását vagy forrásait. A jegyzetek alapján megállapítható, hogy a szerző a szabadságharccal foglakozó legfontosabb monográfiák, a vonatkozó visszaemlékezések mellett a magyar és osztrák levéltári anyagot is alaposan áttanulmányozta.

Csikány Tamás az elvégzett kutatásai alapján azt a következtetést vonta le, hogy a szervezés minden nehézsége ellenére a tüzérség lett a honvédség legmegbízhatóbb fegyverneme. A személyi állomány kreatívan végezte "munkáját", a kiképzési hiányosságokat, az esetleges technikai problémákat egyéni megoldásokkal sikerült áthidalni. A honvédtüzérek a szabadságharc során több, évszázados tradíciót cáfoltak meg, kiderült, hogy nem csak a birodalom Lajtán túli területeiről származhatnak jó tüzérek, akik csupán több évtizedes szolgálat után sajátíthatják el mesterségüket. A Magyarországról származó újoncok kiválóan helytálltak a küzdelemben, gyakran felülmúlták ellenfeleiket. Az osztrák hadvezetés pedig kénytelen volt levonni a megfelelő konzekvenciákat: bevezették a nyolclöveges ütegszervezetet, alkalmazták a magyar honvédség felállítási, tűz- és lövegösszpontosítási módszereit és ezentúl Magyarországról is soroztak tüzéreket.

Pap József

Egy patrióta zsidó hitvallása 1850-ből

Einhorn Ignác (Horn Ede):

A forradalom és a zsidók Magyarországon

Fordította: Fenyő István

Az utószókat írta Fenyő István és Miskolczy Ambrus

Budapest, 2000. 258 o.

Az 1848-49-es magyarországi politikai emigráció egyik neves alakjának, Einhorn Ignácnak A forradalom és a zsidók Magyarországon című munkája 150 év elmúltával immár magyarul is olvasható. Az eredetileg német nyelven megjelent munkát Fenyő István fordításában, továbbá a fordító és Miskolczy Ambrus utószavával együtt veheti kezébe az érdeklődő olvasó. Mivel a szerző életét ma már csak kevesen ismerik, érdemes röviden összefoglalni a legfontosabb rá vonatkozó adatokat. Einhorn Ignác (Horn Ede) Vágújhelyen született, jómódú, tekintélyes kereskedő családban. Apja utódjának szánta, de a fiú fantáziáját inkább a könyvek mozgatták meg. Gimnáziumi tanulmányait követően a Pressburger Zeitung szerkesztőségében nemcsak az újságírással, hanem későbbi barátjának, Dux Adolfnak a jóvoltából a magyar irodalommal is megismerkedett. Szellemi érése egybeesett a zsidó reformmozgalommal és a magyarországi reformkor politikai küzdelmeivel. Radikális beállítottságú ember volt, aki mind a zsidó vallást, mind a zsidóság helyzetét alapvetően meg akarta változtatni.

A zsidó vallást az ész-, a szubsztancia vallásává akarta átalakítani. A berlini reformegylet mintájára nem csupán a zsidóságnak az adott nemzeti közegbe való beilleszkedését szorgalmazta, hanem olyan, a zsidó vallás évezredes hagyományait is semmibe vevő reformokat sürgetett, mint például a szombatnak a vasárnapra történő áthelyezése, illetve a körülmetélés elvetése. A zsidó vallás sértetlenül hagyandó lényegét 1848-ban még az istenhitben és az erkölcsi tanításban jelölte meg. Minden mást kíméletlenül racionalizálni akart a "korszellem" elvárásainak megfelelően. Nem ismert más dogmát, csak az értelem "dogmájá"-t.

Noha Einhorn több ízben is tagadta, a reform sorsa szorosan összefüggött az emancipáció ügyével. A zsidóság emancipációját a magyarországi liberálisok szinte kivétel nélkül támogatták, de többségük az egyenjogúsítást a zsidóság magyarosodásával, illetve a zsidó vallás reformjával hozta összefüggésbe. Legyen szabad itt csak Kossuth Lajos és Löw Lipót híressé vált hírlapi vitájára utalnunk. A pesti reformközség 1848 őszén Einhorn Ignácot választotta lelkészéül, s az anyaközséggel kitört vallási vita olyannyira kiéleződött, hogy a fiatal rabbi és hívei nemes egyszerűséggel csak középkori zelótaként emlegették az anyaközség rabbiját, Schwab Löwöt, aki viszont kiközösítette a felforgatókat.

Einhorn Ignác és elvbarátai nem hiába támogatták szívvel-lélekkel a szabadságharcot: a magyar országgyűlés 1849. július 28-án kimondta az emancipációt, amelyet politikai- és katonai okokból kifolyóan hónapokon át halogatott. Einhorn az összeomlás küszöbén Komáromba menekült, ahonnan amnesztiával elbocsátották, majd hamarosan az emigráció esztendei következtek. Prága, Halle, Lipcse voltak útjának fontosabb állomásai. Lipcsében nemcsak a politikai publicisztika általa már korábban is művelt területén alkotott rendületlenül, hanem érdeklődési köre új elemekkel is bővült, mindenek előtt a statisztikával és a közgazdaságtannal. Politikai ellenségei itt is hajszát indítottak ellene, s arra kényszeríttették, hogy Brüsszelbe, majd Párizsba költözzék. 1869-ben Jókai hazahívta, 1870-től kezdődően országgyűlési képviselő volt, s halálának évében, 1875-ben a földművelés-, ipar- és kereskedelemügyi tárca államtitkárává nevezték ki.

A forradalom és a zsidók Magyarországon című munka a politikai publicisztika műfajába sorolható. Ennek megfelelően nem más, mint egy jól felépített és szellemesen alátámasztott szellemi konstrukció, amelynek célja korántsem a kritikus elemzés, hanem sokkal inkább az emancipációs gondolat védelmezése, a magyarországi zsidóságnak, mint a jövőben nagy lehetőségekkel rendelkező közösségének az ábrázolása. A szerző számára például nyilvánvaló tény, hogy a Mózes-hit önállóságra és szabadságszeretetre, a kereszténység pedig engedelmességre és alázatosságra vezet. (17. o.) Nem szükséges hosszasan bizonyítanunk ezen állítás tarthatatlanságát, inkább még egyszer szeretnénk utalni a munka fő tendenciájára, a mítoszképzésre, amely a zsidóságot szerető egyszerű nép és a zsidóság emancipációját csak kényszeredetten vagy még úgy sem támogató arisztokráciában éppen úgy tetten érhető, mint a zsidóság belső ellentéteinek időnkénti elhallgatásában. Kivételt képez a 21., illetve a 23-24. oldalakon olvasható néhány önkritikus sor a reakciós zsidók tevékenységéről, illetve (a Fenyő István utószavában is méltatott) drámai hangvételű beszámoló az emancipáció szegedi elfogadásáról.

Einhorn Ignác idealizálta a gettót: a szabadság közegeként állította be, s e közeg főhőse - Miskolczy Ambrus megalapozott értékelése szerint - a "szabadságszerető zsidó, aki a jövőben és nem a múltban él". (224. o.) A magyar haza mítosza, amely természetesen a jövőnek szól, valós történeti elemekből is építkezik. Ilyen adatok fellelhetők már középkori történelmünkben is, de még fontosabbá válik ebben az összefüggésben a zsidó-magyar párhuzam egész társadalmat betöltő tudata, illetve a reformellenzéknek a polgári jogi egyenlőség érdekében vívott politikai küzdelme. Ezek után érthető, hogy a munkának majdnem a felét az előzmények ismertetése teszi ki, s ezek után az olvasó már levonhatja a legfontosabb következtetéseket: a zsidóság helyzete Magyarországon jobb volt, mint a szomszéd országokban; a magyar nép pedig - szemben a zömében idegen ajkú városi polgársággal - harmonikusan élt együtt a zsidósággal.

Az 1848-as polgári átalakulás ismertetését a pozsonyi antiszemita zavargások, majd ebből következően a Batthyány-kormány tevékenységének bírálata nyitja meg. A szerző emancipációt váró, majd várakozásaiban keservesen csalódó lelkiállapotának megnyilvánulásaként értékelhetők ezek a gondolatok: "Felemásság és határozatlanság volt a Kossuth-Batthyány-minisztérium [!] uralkodó jellemvonása első pillanattól kezdve az utolsóig hathónapos működésének idején." (93. o.) A történészek ma már nem ítélik meg ennyire negatívan a Batthyány-kormány működését. Tény, hogy a pesti antiszemita rendzavarásra akkor került sor, amikor a kormány még nem vette át a budai fegyvertár készleteit, és a Magyarországon állomásozó cs. kir. sorkatonasággal sem rendelkezhetett. Feltűnő, hogy a szerző milyen nagymértékben szimpatizált még 1850-ben is a márciusi ifjakkal, annak ellenére, hogy saját radikális politikai irányú szerepléséről nem tudhatunk meg sokat. Szerinte a zsidóellenes megmozdulásokkal egyúttal a márciusi ifjakon is el akarták verni a port politikai ellenfeleik, s helyesen szögezi le, hogy az ifjúság egy hónappal március 15-ét követően elveszítette befolyását az ügyekre. (102. o.)

Az 1848 júliusában tartott zsidó közgyűlésen két irányzat bontakozott ki: az egyik az emancipációt feltételül szabta a magyarok támogatásához, a másik a magyarok feltétlen támogatása mellett kardoskodott. Kezdetét vette a szabadságharc, amelyben a zsidók, sérelmeik dacára - Einhorn véleménye szerint -, a magyarok mellé álltak. Itt érdemes egy pillanatra megállni annak szemléltetésére, milyen nagy utat tett meg a szerző egyetlen év leforgása alatt. 1849. május 27-én elhangzott prédikációjában még úgy foglalt állást, hogy "...ez a küzdelem [t. i. az 1848-49-es szabadságharc - Z. P.] a legnagyszerűbb, az utolsó és eldöntő harc, a jog és önkény, kényuralom és szabadság, népfelség és zsarnokság között". Egészen másként vélekedett a magyarországi helyzetről 1850-ben, amikor a zsidóság forradalomban játszott szerepét elemezte: "Nem szabadság és rabság állottak itt egymással szemben; nem zsarnoki önkény és népuralom viaskodtak az uralomért. A magyar márciusi felkelés kiváltképpen az ország régi önállóságának helyreállításáért, Magyarország függetlenségéért és a magyarság uralmáért folyt." (26. o.) A hirtelen változást nem csak a szabadságharc veresége fölött érzett fájdalom indokolhatta, hanem az a - kötetben sajnálatosan nem olvasható - tény is, hogy Einhorn Ignác 1850-ben kérelmet nyújtott be a belügyminisztériumhoz az országba történő visszatelepülése érdekében, s kérelmét az osztrák hatóságok csak 1851-ben utasították el.

A zsidóság forradalomban játszott szerepét Einhorn Ignác a nemzetőrségben és a honvédségben lévő túlreprezentáltságuk mellett elsősorban a nemzetiségi lakosság által lakott területeken tartotta jelentősnek, ahol a zsidóság vált a magyar érzület hordozójává. Fontosnak tartotta a háborús szükségletek előteremtése kapcsán kifejtett tevékenységüket is. (136-140. o.) Némileg meglepő módon ugyanakkor nem ítélte jelentősnek a zsidó újságírók szerepvállalását. Korábban már említettük, hogy a mű egyik értékes része a szegedi, 1849. július 28-i események leírása. (148-155. o.) Végső következtetése szerint a zsidóknak a forradalomban kevéssé tulajdonítható kiemelkedő befolyás. A magyar zsidó (sic!) ugyanakkor szerinte sokat nyert a forradalommal: mindenek előtt az emancipációt; azután azt, hogy az egyenjogúság eszméje "a nép öntudatában is szilárd gyökeret eresztett". Nem mellékes az a tény sem, hogy reményei szerint a zsidóság és a magyarság politikai szövetsége szilárdabbá vált. "A barátság és testvériség kötelékét a csatatéren kiontott vér szilárddá és bensőségessé tapasztotta." (161. o.) A zsidóságon múlik, hogy képes-e élni a számára megnyílt hatalmas lehetőségekkel.

A munkát névmutató és két utószó teszi könnyebben áttekinthetővé. Fenyő István, a mű fordítója, akinek fordítása minden dicséretet megérdemel, utószavában összefoglalja Einhorn Ignác életpályáját, majd röviden ismerteti a munka főbb megállapításait. Elismerően szól arról, hogy Einhorn a zsidóságot már nem látta monolit egységnek, és kiemeli annak jelentőségét is, hogy a zsidókérdés elemzését nem "önmagában" végezte el, "hanem általános társadalmi összefüggéseiben, más szociális erőtényezőkkel való kapcsolódásaiban". (185. o.) Arra is kiterjed a figyelme, hogy a szerző egyes megállapításait a rá jellemző szelídséggel és tudományos alapossággal helyreigazítsa.

Miskolczy Ambrus utószavában azokat a kommunikációs köröket tárja fel, "amelyeket járva Horn Ede a magyar zsidó identitás egyik kialakítójaként léphetett és lépett fel". (190. o.) Identitásának elemei eszerint 1848-49-ben és 1850-ben is azonosak voltak, csak a rangsoruk változott meg. Előbb "magyar, zsidó, világpolgár", majd 1850-ben már "világpolgár, zsidó, magyar" volt a sorrend. Az osztrák illúziók összeomlása (a visszatérés lehetőségének elutasítása - Z. P.) után újabb változás következett be a sorrendben: "magyar, világpolgár, zsidó". Az elemzés során megismerkedhetünk a zsidó reformkorral, az ortodoxia és a reformerek küzdelmeivel is. A zsidó-magyar párhuzamot kihasználva Einhorn érvelése szerint a magyar a másik zsidó, a zsidó pedig a rosszabb helyzetben lévő magyar. (199. o.) Miskolczy véleménye szerint Einhorn többfrontos harcot folytatott a zsidó (a pozitív zsidó) tipizálásával: egyrészt a belső megosztottságon akart úrrá lenni, másrészt nem akarta az ortodox zsidóságot bűnbakként odavetni ellenfeleinek.

Miskolczy Ambrus több ízben érinti a szerző teológiai-filozófiai nézeteit is. Megállapítja, hogy a megreformált, középkori maradványaitól megtisztított zsidó vallás "már-már a felekezetfölötti felekezetiség példaképe lett". (210. o.) Helyesen emeli ki, hogy a fiatal rabbi gondolatmenete logikusan vezetett a transzcendenciától az evilági lét problémái felé. A kinyilatkoztatás fogalmának fokozatos tágítása végül a pozitív vallásosság felszámolásához és - hasonlóan a szerző kedvenc filozófusához, Spinozához - a zsidóságból való kiátkozáshoz vezetett.

Eredeti meglátással Miskolczy Ambrus a szerzőt Eötvös József báróval és Kemény Zsigmonddal állítja párhuzamba. Indoklása szerint azért, mert "mindhárman valami olyat tudtak, ami kortársaik fölé emeli őket". (216. o.) Igen értékesek a gettó idealizálásáról, valamint a magyar haza mítoszáról papírra vetett sorok. Végső következtetése szerint a kis mítoszok "egy nagy mítoszban egyesültek: a (re)integráció mítoszában. Ez volt a nemzet. Az ide vezető út: a harc. Igazában: integráció, de reintegrációként élték át, ezért mítosz". (229. o.) Einhorn Ignác talán maga sem vallotta be saját magának, hogy "a modern magyar nemzet Mózese" szeretett volna lenni. Noha kevesen forgatták ezt a művét, az - Miskolczy Ambrus szerint - "mégis a modern magyar nemzeti identitás egyik alapműve". (257.)

A recenzens mindenkori kínos kötelessége, hogy az adott munkában található hiányosságokat szóvá tegye. Most valóban nehéz helyzetben vagyunk, hiszen hibákat nem találva, pusztán csak arra szorítkozhatunk, hogy néhány olyan kérdést vessünk fel, amely segíthet bennünket Einhorn Ignác életének jobb megértésében. Rögtön szembetűnik, hogy a munkát nem látták el lábjegyzetekkel, így a szerző néhány pontatlan megállapítása, amelyek korrekciójára az utószavakban nem került sor, esetleg téves ismeretek rögzüléséhez vezethet. Példaként említenénk, hogy Einhorn Ignác szerint a magyar hadseregben egyetlen zsidó tiszt sem emelkedett a századosi rangfokozatnál magasabbra. (140. o.)

Már több ízben utaltunk rá, milyen fontos lett volna Einhorn 1850-es hazatérési kísérletére utalni. Több lehetőséget rejt magában a fiatal rabbi teológiai nézeteinek elemzése is. Itt hiányoljuk a teológiai háttér felekezeti határokat átlépő, összehasonlító elemzését. 1848 áprilisában például a pest-budai papság rendkívül hasonló követeléseket fogalmazott a katolikus egyház vonatkozásában, mint amilyeneket Einhorn Ignác egyik alapműve, a Grundprinzipien einer gelaeuterten Reform im Judenthum tartalmaz.

Miskolczy Ambrus nagyon fontos eredményre jutott, amikor megállapította, hogy Einhorn "a modern magyar nemzet Mózese" akart lenni. Itt kiegészítésként megjegyezhetnénk, hogy ez a törekvése Kossuthnak is szemet szúrt. Az egykori kormányzó emlékirataiban elismerően szólt Einhorn Jósika Miklós mellett az emigrációban végzett munkájáról, de ugyanakkor kissé aggódva figyelte az ambiciózus publicista tevékenységét. 1860. október 29-én kelt levelében többek között ezt írta Klapka Györgynek: "Teljességgel nem szeretném, hogy Horn [azaz Einhorn - Z. P.] mindenhová oda-oda biggyesztgeti a nevét. Ki az ördög gondol azzal, hogy Horn hogy gondolkozik? Csak úgy volna fontossága, ha az emigráció képviselőjének vétetnék - nagy hajlandósága van ezt gyanítani -, de nekem nincs hajlandóságom ezt szankcionálni, mert ha mond is bár olyat, mi nem rossz, mond olyat is, ami nem jó."

Pontosításra szorul viszont az a megállapítás, miszerint Einhorn 1850-ben a "magyar-zsidó - Kossuth-kultusszal egybefonódó - messianizmusára tekinthetett vissza feledtető szkepszissel". (218. o.) Itt ismét az összehasonlító elemzés hiánya bosszulta meg magát, hiszen Einhorn 1848-49-es prédikációit egyáltalán nem hatotta át olyan mértékben a Kossuth-kultusz, mint például néhány katolikus pap (Bardocz János, Kovrik Artúr stb.) szentbeszédeit. Az emigrációban viszont mind Görgeiről, mind pedig Kossuthról írt brosúrája hemzseg a kritikátlan megjegyzésektől. Vitatható, vagy legalábbis bővebb kifejtést igényelt volna az a megállapítás is, hogy az ismertetett mű Einhorn legértékesebb, illetve legizgalmasabb munkája. Szívesen olvastunk volna néhány sort a mű historiográfiai jelentőségéről is. Kritikai megjegyzéseink sorát mindazonáltal azzal kell zárnunk, hogy egy ilyen munkához utószót írni rendkívül nehéz feladat, s ennek ellenére ezt mindkét szerző színvonalasan oldotta meg.

Einhorn Ignác egész életében a szabadságért küzdött. Szabadságért a zsidóság számára, szabadságért a magyarok és a Magyarországon lakók számára, szabadságért az elnyomott rétegek számára. Bármennyire is meghökkenne rajta, életpályája nem annyira Spinozáéval, mint inkább Lamennais vagy a magyarországi liberális katolicizmus elfeledett alakjainak életútjával állítható párhuzamba.

Zakar Péter

2001/2

AETAS

Történettudományi folyóirat

A kiadványt szerkesztette:

Pelyach István

A kiadvány

Délmagyarország Könyv- és Lapkiadó Kft.,

Fund for Central and East European Book Projects,

Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma,

Nemzeti Kulturális Alapprogram,

Soros Alapítvány,

Szegedért Alapítvány,

József Attila Kulturális és Szociális Alapítvány,

Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara

támogatásával jelenik meg.

Szerkesztők:

Deák Ágnes
(főszerkesztő)

Galamb György

Koszta László

Papp Sándor

Pelyach István

Tomka Béla

Tóth Szergej

Vajda Zoltán

Benkes Réka

(olvasószerkesztő)

CONTENTS

Essays

Székely, Melinda

Calamitas atrocissima (Teutoburg Forest, A. D. 9)

Csikány, Tamás

Fatal victory (Lützen, November 16, 1632)

Zachar, József

Hussar armies holding their ground in the birthplace of the Danube Monarchy (Kolín, June 18, 1757)

Nagy, István

The Battle of Austerlitz (December 2, 1805)

Hermann, Róbert

The Transdanubian campaign of Mór Perczel and the battle of Mór (December 30, 1848)

Dér, Dezső

The organization of the Northern Mobile Corps. Problems of organization and military failures at the turn of 1848-1849

Workshop

Gebei, Sándor

Russo-Turkish peace talks at Karlóca and in Constantinople (1699-1700)

Raáb, Renáta

The Hungarian war of independence and the Danish public

Debate

Homoki-Nagy, Mária

Comments on Péter Banyó’s essay entitled Inheritance of Landed Property and Filial Quarter: An Attempt for Interpretation of a Medieval Hungarian Legal Institution

Beyond the Borders

Hungarian specialist of the American Civil War. Introducing historian Gabor S. Boritt, Director of the Gettysburg Civil War Institute (Interview by András Csillag)

Bibliography of the books of Gabor S. Boritt

Gabor S. Boritt

“And the War Came"? Abraham Lincoln And the Question of Individual Responsibility

Reviews

“Forgotten" wars?

(B. Szabó János - Somogyi Győző: Elfeledett háborúk. Magyar-bizánci harcok a X-XIII. században. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. 120 old.)

Szabados, György

Five hundred years’ Hungarian history — a new look

(1. Kristó Gyula: A tizenegyedik század története 182 old.; 2. Makk Ferenc: A tizenkettedik század története 223 old.; 3. Almási Tibor: A tizenharmadik század története 221 old.; 4. Bertényi Iván: A tizennegyedik század története 213 old.; 5. Draskóczy István: A tizenötödik század története 246 old. Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.)

Kőfalvi, Tamás

Dashing integration — Hungarian emigrants in 18th-century France

(Ferenc Tóth: Ascension sociale et identité nationale. Intégration de l’immigration hongroise dans la société française au cours du XVIIIe siècle (1692-1815). Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 2000. 362 old.)

Szász, Géza

“The wounded enemy praised them..."

(Csikány Tamás: Honvédtüzérség az 1848-49-es szabadságharcban. Segédkönyvek a hadtörténet tanulmányozásához. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2000. 189 old.)

Pap, József

Confession of faith by a patriotic Jew from 1850

(Einhorn Ignác [Horn Ede]: A forradalom és a zsidók Magyarországon. Budapest, 2000. 258 old.)

Zakar, Péter

Authors

TARTALOM

Tanulmányok

Székely Melinda

Calamitas atrocissima (Teutoburgi-erdő, Kr. u. 9)

Csikány Tamás

Végzetes győzelem (Lützen, 1632. november 16.)

Zachar József

Huszárhadak helytállása a Dunai Monarchia szülőföldjén (Kolín, 1757. június 18.)

Nagy István

Az austerlitzi csata (1805. december 2.)

Hermann Róbert

Perczel Mór dunántúli hadjárata és a móri ütközet (1848. december 30.)

Dér Dezső

Az északi mozgó hadtest létrejötte (Szervezési problémák és katonai kudarcok 1848-1849 fordulóján)

Műhely

Gebei Sándor

Az orosz-török béketárgyalások Karlócán és Konstantinápolyban (1699-1700)

Raáb Renáta

Szabadságharcunk és a dán közvélemény

Vita

Homoki-Nagy Mária

Megjegyzések Banyó Péter: Birtoköröklés és leánynegyed (Kísérlet egy középkori jogintézmény értelmezésére) című tanulmányára

Határainkon túl

Az amerikai polgárháború magyar származású szakértője - Bemutatjuk Gabor S. Boritt történészt, a gettysburgi Polgárháborús Intézet igazgatóját. (Az interjút készítette: Csillag András)

Gabor S. Boritt könyveinek bibliográfiája

Gabor S. Boritt

"És elérkezett a háború"? (Abraham Lincoln és az egyéni felelősség kérdése)

Figyelő

"Elfeledett" háborúk?

(B. Szabó János - Somogyi Győző: Elfeledett háborúk. Magyar-bizánci harcok a X-XIII. században. Zrínyi Kiadó, Budapest, 1999. 120 old.)

Szabados György

Fél évezred magyar történelme - új szemmel

(1. Kristó Gyula: A tizenegyedik század története 182 old.; 2. Makk Ferenc: A tizenkettedik század története 223 old.; 3. Almási Tibor: A tizenharmadik század története 221 old.; 4. Bertényi Iván: A tizennegyedik század története 213 old.; 5. Draskóczy István: A tizenötödik század története 246 old. Pannonica Kiadó, Budapest, 2000.)

Kőfalvi Tamás

Huszáros integráció (Magyar emigránsok a 18. századi Franciaországban)

(Ferenc Tóth: Ascension sociale et identité nationale. Intégration de l’immigration hongroise dans la société française au cours du XVIIIe siècle (1692-1815). Nemzetközi Hungarológiai Központ, Budapest, 2000. 362 old.)

Szász Géza

"A sebesült ellenség megdicsérte őket..."

(Csikány Tamás: Honvédtüzérség az 1848-49-es szabadságharcban. Segédkönyvek a hadtörténet tanulmányozásához. Tinta Könyvkiadó, Budapest, 2000. 189 old.)

Pap József

Egy patrióta zsidó hitvallása 1850-ből

(Einhorn Ignác [Horn Ede]: A forradalom és a zsidók Magyarországon. Budapest, 2000. 258 old.)

Zakar Péter

Számunk szerzői

Számunk szerzői

Gabor S. Boritt történész, Polgárháborús Intézet, Gettysburg, USA

Csikány Tamás hadtörténész, Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem, Budapest

Csillag András történész, SZTE Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar, Szeged

Dér Dezső egyetemi hallgató, ELTE Bölcsészettudományi Kar, Budapest

Gebei Sándor történész, Eszterházy Károly Főiskola, Eger

Hermann Róbert hadtörténész, Hadtörténeti Intézet, Budapest

Homoki-Nagy Mária jogtörténész, SZTE Állam- és Jogtudományi Kar, Szeged

Kőfalvi Tamás történész, SZTE Bölcsészettudományi Kar, Szeged

Nagy István egyetemi hallgató, ELTE Bölcsészettudományi Kar,Budapest

Pap József történész, Eszterházy Károly Főiskola, Eger

Raáb Renáta Ph.D ösztöndíjas, ELTE Bölcsészettudományi Kar, Budapest

Szabados György történész, MTA-SZTE Magyar Medievisztikai Kutatócsoport, Szeged

Szász Géza történész, SZTE Bölcsészettudományi Kar, Szeged

Székely Melinda történész, SZTE Bölcsészettudományi Kar, Szeged

Zachar József történész, Eszterházy Károly Főiskola, Eger

Zakar Péter történész, SZTE Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar, Szeged

A fordításokat Csillag András és Novák György készítette.

Köszönjük mindazoknak,

akik személyi jövedelemadójuk 1%-át egyesületünk s így folyóiratunk számára ajánlották fel.

A befolyt 57 840 Ft-ot e számunk nyomdai elôállításának költségeihez használtuk fel.

Elôre is köszönjük azoknak, akik a következô évben is megtisztelnek bennünket bizalmukkal és támogatásukkal.

Adószámunk: 19079581-2-06.

Következő számunk tartalmából

Csáky Móric

A közép-európai modernség kritériumai

Somogyi Éva

Magyarok a Monarchia vezetésében

Kövér György

A bécsi Rothschildok és az 5%-os magyar papírjáradék (1881-1893)

Andreas Gottsmann

A Lombard-Velencei Királyság

Müller Ildikó

A nőoktatás helyzete Ausztriában az Osztrák-Magyar Monarchia idején

Deák Eszter

A tudományos kapcsolatok Cseh-Morvaország és Magyarország között
a felvilágosodás korában

Lipták Dóra

Politikai, kulturális gyakorlat és nemzeti jelleg a közép-európai sajtóban

Szekeres András

Mikrotörténészek és az antropológia

Angelo Torre

Társadalmi antropológia és történeti kutatás

Beszélgetés eter Laslettel

Peter Laslett

A nyugdíj társadalomtörténete

Az AETAS történettudományi folyóirat. Megjelenik évente négy alkalommal. Kiadója az AETAS Könyv- és Lapkiadó Egyesület. A lap főként történeti tárgyú tanulmányokat, forrásokat, kritikákat, ismertetéseket, interjúkat közöl, de szívesen fogad írásokat a társadalomtudományok más ágaiból is.

*

Az AETAS megjelenését döntően alapítványi támogatás teszi lehetővé.
Az AETAS több vagy akár egy száma is megrendelhető a szerkesztőség címén.
A folyóirat előfizetési díja egy évre 1120 Ft.
A lap ára egy szám megrendelése esetén 280 Ft+postaköltség,
könyvesboltban 350 Ft.

*

Az AETAS-t a szerkesztőség terjeszti. A lap megvásárolható:

Budapest: Magiszter Könyvesbolt, V. ker., Városház u. 1.; Balassi Könyvesbolt,
II. ker., Margit utca 1-3.; Eötvös Könyvesbolt, V. ker., Kecskeméti u. 2.; Litea Kft., I. ker., Budavár, Hess A. tér 4.; Írók Boltja, Parnasszus Kft., Andrássy út 45.; Atlantisz Könyvesbolt, V. ker., Váci utca; ELTE BTK könyvárus, Piarista köz 1.; Osiris Könyvesbolt, V. ker., Veres Pálné u.

Szeged: Katedrális Bt.: Sík Sándor Könyvesbolt, Oskola u. 27.,
Könyv- és Jegyzetbolt, Dugonics tér 12.; Egyetemi könyvárus, Petőfi S. sgt.;
JGYTF Kiadó Jegyzetbolt, Boldogasszony sgt. 6.;
Tolkien Könyvesbolt, Kossuth L. sgt. 1.

Miskolc: Fókusz Könyvesbolt, Pátria üzletház;
Bibliofil Kft., Kazinczy Könyvesbolt, Széchenyi u. 33.
Pécs: JPTE Iskolaszövetkezet Könyvesbolt, Ifjúság út 6.

Szombathely: Berzsenyi Dániel, Tanárképző Főiskola jegyzetboltja
Károli Gáspár tér

*

Kiadja az AETAS Könyv- és Lapkiadó Egyesület
6701 Szeged, Pf. 1179.
Telefon:62/544-000/31-85

e-mail:aetas@mail.u-szeged.hu
http://www.lib.jgytf.u-szeged.hu/aetas/
Felelős kiadó: Deák Ágnes
Olvasószerkesztő: Benkes Réka

Szerkesztőségi titkár: Tóth Klára
Technikai szerkesztő: Petit Irodalmi Stúdió
A borítót tervezte: Szekeres Ferenc
Nyomdai munkálatok: Délmagyarország Könyv-, Lapkiadó
és Nyomdaipari Kft., Szeged.
ISSN 0237-7934

Ugrás a lap tetejére

Szeged, 2001.03.21.

|| e-mail