Egy török végvár a Dunántúlon

Veszprém a török korban. Felolvasóülés Veszprém török kori emlékeiről
Szerkesztette: Tóth G. Péter

Veszprémi Múzeumi Konferenciák 9. Veszprém, 1998. 192 old.

1997. május 7-én a veszprémi városháza adott otthont annak a Gizella-napok keretein belül megrendezésre került konferenciának, mely a Veszprém a török korban címet viselte. A konferencia aktualitását az adta, hogy az 1997-es év Veszprém első török megszállásának 445. évfordulóját jelentette. A meghívott, nemzetközileg is elismert kutatók előadásait 1998-ban szerkesztették össze tanulmánykötetté azzal a céllal, hogy megjelentetésével – mint a szerkesztő bevezetőjében írja – egy modern és a mai kor ízlésének is megfelelő kiadványt vehessen kézbe az olvasó. A kötet jelentőségét az is kiemeli, hogy ilyen, a hódoltság kori Veszprémmel kapcsolatos helytörténeti munka utoljára Hungler József tollából jelent meg 1986-ban (A török kori Veszprém. Veszprém, 1986). Természetesen kutatástörténeti szempontból itt lehet megemlíteni Erdélyi Gyula, Lukcsics György, Pákay Zsolt, Szántó Imre nevét is, akik túl azon, hogy helytörténetet írtak, elhelyezték a Veszprémben történteket a kor eseményeinek sorában. Jelen kötet hét tanulmányból áll, s mindegyik angol és német nyelvű rezümét is tartalmaz.
Fodor Pál nem helytörténeti ihletésű Török politika Magyarországon (1526-1541) című dolgozata nyitja meg a sort, mely inkább átfogó jellegű, mint részletekben elvesző munka. A tanulmány tulajdonképpen az 1526-tól Magyarország három részre szakadásáig vezető folyamatokat kíséri nyomon érdekes aspektusból, török szemszögből nézve. A szakaszos hódítás elméletéből indul ki, de hangsúlyozza, hogy 1527 után,
a Habsburgok magyarországi színrelépésével az oszmánok taktikája jelentősen módosult, amennyiben Magyarország leigázását „kerülő úton”, egy Bécs elleni döntő csapással akarták megvalósítani. Ezt szolgálták volna az 1529. és 1532. évi hadjáratok. Az 1530-as évek végére azonban az oszmánok számára egyértelművé vált, hogy szükséges Magyarország közvetlen megszállása és a magyarországi ingatag hatalmi struktúra felszámolása. A szerző végkövetkeztetése szerint az 1538. évi váradi egyezmény, valamint a magyarországi, Szapolyai János halálát követő belháborúk csak a döntő lökést adták meg Magyarország középső részének bekebelezéséhez. Az Erdélyi Fejedelemség létrejötte pedig leginkább annak volt köszönhető, hogy kívül esett az oszmán hódítás fő irányán (Bécs), s ezért a szultán nem kívánt azon területek megszervezésével bajlódni.

Ezt követi Dávid Géza Török uralom Veszprémben (1552-1566) című tanulmánya, mely egy korábbi, a Keletkutatás című folyóirat 1992. évi őszi számában megjelent munkáján alapszik (A Veszprémi szandzsák). Választ ad arra a kérdésre, hogy Veszprém 1552. június 1-jén történt török megszállása után mikor lett egy, a budai vilajethez tartozó szandzsák központja. A budai rúznámcse alapján sikerül kimutatnia, hogy az első veszprémi szandzsákbég, Mehmed hivatalba lépésének dátuma 1552. július 3-a és 12-e között lehetett, s nem 1554. február 15-e, mint azt Káldy-Nagy Gyula gondolta. A továbbiakban pedig betekintést ad a szandzsákbég jövedelmeibe, a szandzsák történetébe, és behatárolja annak feloszlatásának idejét.
Az előző tanulmányhoz szorosan kapcsolódik a kötet harmadik, Hegyi Klárától származó írása, mely a Veszprém török őrségei címet viseli. A cikk helytörténeti kiegészítés a szerző 1995-ben megjelent Török berendezkedés Magyarországon (Budapest) című könyvének A hódoltság várkatonasága a 16. században című fejezetéhez. Hegyi Klára jelen munkájában Veszprém 1552 és 1566, illetve 1593 és 1598 közötti török megszállásának időszakát vizsgálja. Teszi mindezt azért, mert e helytörténeti jellegű vizsgálattal próbál közelebb jutni a török megszállás egész kérdéskörének jobb megismeréséhez. Kutatásának tárgyát a vár török katonaságáról fennmaradt négy zsoldlista képezi, melyek közül három az első, egy pedig a második megszállás idejéből származik. Az őrség létszámának nagyságával, gyors utánpótlásával, összetételével bizonyítja Veszprém várának „középnagy” mivoltát, s új urainak, az oszmánoknak a vár iránti megbecsülését, mely az első megszállás idején volt leginkább érzékelhető. Ez azzal magyarázható, hogy akkor Fehérvár tehermentesítését kellett – Tatával együtt – megvalósítania, míg a 15 éves háborúban a korábbi határterületről
a törökök által uralt terület belsejébe került. A szerző mindezen túl nagy figyelmet fordít az őrség katonai, etnikai és vallási összetételének bemutatására is. A cím megkövetelte volna azonban, hogy legalább említés szintjén szó essék Veszprém várának további két alkalommal történt török kézre kerüléséről (1605-1608; 1683) is.

A negyedik tanulmányban a veszprémi vár történetét jól ismerő Veress D. Csaba a 15 éves háború időszakát eleveníti fel. Munkájának címe: Veszprém a tizenötéves háborúban (1593-1606). A szerző egy korábban megjelent könyvében már foglalkozott a témával (Várak a Bakonyban. A veszprémi, pápai és palotai vár hadtörténete. Budapest, 1983), most azonban a kutatás új eredményeit, ezen kötet fentebb ismertetett munkáit is felhasználta. A terjedelmi korlátokhoz képest részletes leírást kapunk Veszprém 1593. évi török ostromáról, annak előzményeiről és körülményeiről, a szembenálló felek erőviszonyairól. Ezt követi az 1598. augusztus 3-4-én lezajlott visszafoglalás és az azt követő események bemutatása. Említést nyernek még a krími tatár kánság lovashadainak 1601. és 1605. évi Veszprém és Pápa környéki portyázásai, valamint a 15 éves háború utolsó éveinek veszprémi eseményei.
A következő tanulmánynak a szerző, Varga J. János a Kara Musztafa 1683. évi hadjárata és Veszprém címet adta, s – mint a cím is sejteti – az 1683-as év eseményei között igyekszik elhelyezni a Veszprémben történteket. Dolgozatának keretét – szinte változtatás nélkül – a Magyar História sorozatban, 1986-ban megjelent A fogyó félhold árnyékában. A török kiűzése Magyarországról (Budapest) című könyvének megfelelő részei adják. Erre fűzi fel vár- és vicekapitányi levelekből idézve a régió s ezen belül Veszprém adott évi eseményeit, török általi elfoglalását és a visszafoglalást.
Molnár Antal írta a kötet hatodik tanulmányát, mely A veszprémi egyházmegye a török hódoltság idején címet viseli. E munkájában a szerző bemutatja, hogy az említett egyházmegye és a Dunántúl egyik legjelentősebb egyházi és kulturális központja, Veszprém miként jutott a teljes pusztulás szélére a mohácsi csatát követő másfél évszázad folyamán. Feltárja a pusztulás okait, méreteit és következményeit. Kiemeli, hogy e romlásban a török hódítás mellett az 1526 utáni évtizedek állandósult belháborúi is jelentős szerepet játszottak. A tanulmány három témakör köré csoportosul: 1. a katolikus egyházi struktúrák pusztulása a veszprémi egyházmegyében, 2. a katolikus megújulás kezdetei a veszprémi egyházmegyében (1628-1683), 3. egyházi élet az egyházmegye hódoltsági részén.
A kötet utolsó, nagyon sok újdonságot felvonultató tanulmánya Pálffy Géza tollából született. Ennek a mintegy száz oldalas munkának a címe: A veszprémi végvár fő- és vicekapitányainak életrajzi adattára (16-17. század). A dolgozat jelentőségét az emeli ki igazán, hogy mindeddig nem volt olyan magyarországi végház, melynek török kori fő- és vicekapitányairól ilyen pontos összeállítással rendelkeztünk volna. A szerző jelen vállalkozását egy nagyobb, török kori archontológiai lexikon szeleteként képzeli el, mely alapján elvégezhető lenne a török kori végvári katonaság két évszázados történetét és fejlődését jellemző országos tendenciák bemutatása, általános jelenségek szemléltetése és különféle „karrier-modellek” felállítása. A veszprémi kapitányokra vonatkozó adatok fényében minderre kísérletet is tesz Pálffy jelen dolgozatának bevezetőjében. Ezt követően a tulajdonképpeni adattárat három részre tagolja: 1. A veszprémi végvár főkapitányainak archontológiája (1542-1700), 2. A veszprémi végvár vicekapitányainak archontológiája (1570-1700), 3. A veszprémi végvár fő- és vicekapitányainak „életrajzi lexikona” (16-17. század). Az első két részben a fő- és vicekapitányok veszprémi tevékenységét tárgyalja dátumra bontva, a harmadik részben pedig ezen személyek teljes életpályája kerül terítékre alfabetikus sorrendben. Ezen utolsó fejezet nagyobb összefüggések meglátására is lehetőséget ad az egyes kapitányok életútja kapcsán.
Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy szükség van az ilyen jellegű konferenciákra és konferenciakötetekre. Jelen kiadvány jól szerkesztett, bőségesen illusztrált exkluzív munka, mely módszerét tekintve inspirálólag hathat más helytörténeti műhelyek tevékenységére.

Vörös Gábor