K. Horváth Zsolt

Az eltűnt emlékezet nyomában

Pierre Nora és a történeti emlékezetkutatás francia látképe*

Ezerkilencszázkilencvenkettőben a párizsi Gallimard kiadó befejezte a Pierre Nora és munkatársai által 1984-ben elindított Les lieux de mémoire (Az emlékezet helyei) című három nagy fejezetre tagolt, sok-sok szerzőt magában foglaló mű kiadását.1 Kilenc évvel az első kötet megjelenése után az utolsó résszel valóságos „emlékművé” vált maga az opus is: hét kötet, hatezer oldalnyi szöveg, több mint százharminc szerző. A kilenc esztendős vállalkozás egyik legnevesebb méltatója szerint „Pierre Nora egyszerre mint labirintust és mint katedrálist határozza meg”2 az általa kiötlött elgondolást és fogalmi rendszert, valamint az általa irányított majdnem egy évtizedes munkát, melyet sokan úgy emlegetnek, mint a francia historiográfiát ismét megújító törekvést, a hetvenes évek konjunktúrája után beköszöntő „válságból” való lehetséges kiutat. A mű francia recepciója során sokan kiemelték, hogy a Les lieux de mémoire sikere elsősorban azzal magyarázható, hogy eredeti módon fogta fel s mutatta be a történeti esemény, illetve kulturális hagyományozódásának menetét, mely koncepció gyökeresen szemben áll az Annales „hagyományos” (milyen relatív e fogalom is!), braudeli szemléletével, amely épp geográfiai, gazdasági tényezők sokasága mentén próbálta definiálni a francia identitást.3 „A politika az Annales számára a legszűkebb nézőpont volt. A Les lieux de mémoire számára ez a legátfogóbb nézőpont. A Les lieux egész vállalkozása annak bemutatására irányul, hogy a franciák épp ahhoz kötötték önazonosságuk és folytonosságuk érzését, ami a legkevésbé tűnik folytonosnak, vagyis a politikához.”4 A mű hangsúlyozottan kollektív alkotás – Pierre Nora „mindössze” tizenegy szöveget adott hozzá –, így egyik legfőbb érdeme, hogy rendkívül egységesnek, koncepciózusnak tetszik. Nora és a munkatársként vele dolgozó Mona Ozouf, Marcel Gauchet és Krzysztof Pomian erős fogalmi keretek (politikai megosztottságok, historiográfia, megemlékezések stb.) közé szorították a feldolgozások lehetséges tematikáját, így egy koherens opus, vagy ha tetszik – méretei folytán – emlékmű született.
E dolgozat nem vállalkozhat a Les lieux de mémoire köteteinek alapos bemutatására vagy méltatására, csak a mű kitalálójának, illetve egyik legnagyobb hatást keltő, s alább közlendő Emlékezet és történelem között című szövegének vázlatos ismertetésére, nemzetközi fogadtatásának és recepciótörténetének legmarkánsabban megfogalmazódó gondolataira kívánja a figyelmet összpontosítani.5

Pierre Nora: egy történész történetisége

Pierre Nora kétségkívül különös történész. Ha végigtekintünk a francia historiográfiát bemutató munkákon,6 azt mondhatjuk, hogy egyetlen általunk ismert vagy „kényelmesnek” tartott kategóriába sem sorolható be egyértelműen: sosem foglalkozott gazdaságtörténettel, nem írt mentalitástörténeti munkát, de még a mikrohistória vonzó lehetőségei sem ragadták el, sőt a ma dívó történetelméleti vitákba (például Roger Chartier kontra Hayden White)7 sem keveredett bele. Szinte párhuzamosan futott be egyetemi és könyvkiadói karriert: 1966 óta a Gallimard kiadónál szerkesztő, 1977-től tanít az École des hautes études en sciences sociales-on (ehess). Mindmáig egyetlen monográfiát adott ki Les Français d’Algérie címmel, majd többedmagával sajtó alá rendezte a IV. Köztársaság egyik elnöke, Vincent Auriol naplóját.8 Jelen van ugyanakkor minden olyan elméleti-módszertani kötet megjelenésénél, melyek meghatározták a hetvenes évek francia történetírásának főáramát: ilyen volt a Le Goff-fal szerkesztett Faire de l’histoire 1974-ben, majd a La nouvelle histoire 1978-ban, melyben „csak” szócikk-íróként szerepelt.9 Szerkeszti a Bibliothèque des histoires, a Bibliothèque des sciences humaines, illetőleg a Témoins sorozatokat, megalapította, majd Jacques Revellel a hetvenes évek eleje óta igazgatta a Collection archives névre keresztelt folyamot, melyben – a foucault-i monumentum-dokumentum elgondolása alapján10 – a hagyományos történeti munkáknál nagyobb hangsúlyt fektettek a szövegek, a források megjelenítésére is. E sorozatban látott napvilágot, hogy csak két igen ismert példát említsek, a Michel Foucault és mások által jegyzett Moi, Pierre Rivière…, vagy Michel de Certeau La possession de Loudun című megkerülhetetlen alapműve.11

1980-tól önálló folyóiratot indított Le Débat néven „szélesebb értelmiségi közösség számára”,12 melynek elsődleges célja az volt, hogy a francia intelligencia, „militáns” politikai szerepvállalás helyett vitát folytasson egymással (ezt is jelenti a lap neve), s a lap ennek biztosítson fórumot. (A „militáns” célzást egyébként Michel Foucault magára is vette, így egészen 1983-ig nem publikált Nora lapjában.) „A Le Débat a Les Temps Modernes-nek [ti. Jean-Paul Sartre lapjának – K. H. Zs.] és filozófiai elkötelezettségének ellenlábasa” – jelentette ki Nora a lap indításakor.13 A folyóirat kolofonján csak nevét és a directeur feliratot találhatjuk (szerkesztőként Marcel Gauchet dolgozik vele), így joggal vélelmezhetjük, hogy a lap az alapító-kiötlő ízlésvilágát, kulturális irányultságát jeleníti meg. Ám igazságtalanok és igaztalanok lennénk, ha a Le Débat-t szűklátókörűséggel, egyoldalú érdeklődéssel bélyegeznénk meg, hisz ha végigtekintünk a szerzők névsorán, a filozófustól a történészig, a közgazdásztól a szépíróig vagy a médiakutatóig, láthatjuk, az auktorok sora igen széles és tekintélyes.14 Noha mindmáig kapcsolatban áll az Annales körül csoportosuló historikusokkal, Nora történészként egészen különös, esetlegesen kategorizálható, a francia történetírás progresszív áramlataihoz nehezen illeszkedő historiográfiát művelt és művel. Első, fentebb említett munkájától eltekintve elsősorban a történetírás történetével, a historiográfia lehetőségeivel, szerepével foglalkozott, s innen vezetett útja az eltűnt kollektív emlékezet kutatásáig. A Fernand Braudel tiszteletére kiadott két kötetes hommage-ban is a Kortárs történelemről értekezett, míg a már említett Faire de l’histoire-ban tette közzé az azóta elhíresült Az esemény visszatérése című dolgozatát.15 Mindkettőnek jellemzője volt, hogy szemben az Annales tradíciójaként élő blochi, febre-i és braudeli episztémével, s szemben az akkor uralkodó mentalitástörténeti vagy éppen történeti antropológiai kánonnal,16 már jelentkezik – a később a Les lieux de mémoire-ban kiteljesedő – politika- és eseménycentrikus történelemfelfogás. Főként az esemény mibenlétét, szerkezetének átalakulását s egyáltalán az esemény konstruálásának fejlődéstörténetét tárgyaló tanulmánya jelezte előre – legalábbis a ma szemszögéből – egy később kiforró koherens (régi-új) történeti gondolkodás megjelenését, melyet szerintem, legalábbis a történésből eseménnyé alkotás gondolatát illetően, nagyban befolyásolt a francia történetírás két történeti-episztemológiai alapműve: Paul Veyne és Michel de Certeau könyve.17 Szintén előkészítette ezt a Nouvelle histoire-ban közölt Kollektív emlékezet szócikk,18 mely már Frances Yates és – az egyébként szintén az ős-Annales-hoz kötődő – Maurice Halbwachs munkássága nyomán tárgyalta e problémakört.19 Nora a Les lieux de mémoire bevezetőjében azt mondja, hogy az ehess-en 1978 és 1981 között tartott szemináriumain kifejtett gondolatai inspirálták végül az esszé megírására, illetve a mű elindítására, szervezésére.20 Talán nem tévedek nagyot, ha megkockáztatom azt a feltevést, hogy az Annales 1973-as tematikus száma,21 mely a „nem-írott történelem” [l’histoire non écrite] vizsgálatát tűzte ki céljául, s melyben Nora nem vett részt, szintén befolyásolhatta a történeti észlelés ilyetén formában való kiterjesztésében. Főként Maurice Agulhon tanulmánya – aki szerzőként aztán feltűnik a Les lieux de mémoire-ban is – lehetett rendkívül inspiratív, mely a köztársaság női allegóriáit, annak (át)értelmezéseit vezeti végig a forradalomtól napjainkig.22 S ha már az Annales tematikus számainál tartunk – noha ez már a Nora-tanulmány hatástörténetéhez tartozik –, említsük meg az egyik 1993-as számot, mely a franciaországi holocaust kapcsán vizsgálja mind az eseményt, mind annak átélését, lecsapódását, vagyis emlékezetét.23 Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a Les lieux de mémoire nem elsősorban emlékművek elemzésével foglalkozik, mivelhogy azok nem elsősorban a kollektív emlékezet tárgyiasításai, hanem az adott politikai diskurzust ideológiailag „támogató” emblémák, melyek inkább a politikai legitimációt szolgálják, mint a közösség kollektív tudatát erősítik. Az emlékmű-vizsgálatok esetében jóval szélesebb körből kellett volna a példákat említeni, például nem mehettünk volna el szó nélkül a német vagy éppen a magyar kutatások mellett sem.24

A „nagy mű” befejezése óta újfent eredeti gondolattal jelentkezett Pierre Nora: közismert történészekkel (Maurice Agulhon, Pierre Chaunu, Georges Duby, Raoul Girardet, Jacques Le Goff, Michelle Perrot, René Rémond) íratta meg „önnön históriájukat”, melyből az Essais d’ego-histoire kötet született.25 Ebben „a történelem egy gyakran fennen hangoztatott követeléssel élt, s ez a történész szubjektivitása, az én jogának bevezetése a történeti beszédmódba”.26 Többek számára (François Hartog, Jacques Revel) már a kötet kategorizálása is problémát okozott: tudniillik, hogy ezen „én-történelmekkel” egy új műfajt kívánt-e létrehoz(at)ni a szerkesztő-ötletgazda, vagy egy új műfaj dokumentumának, azaz forráskiadványnak szánta mindezt. Summa summarum: Pierre Nora újfent felkavarta a kedélyeket.27

„Emlékezet és történelem között”: egy szöveg és hatástörténete

Egy szövegnek megszületése, napvilágra kerülése után önálló élete van, mind a szerzői, mind az elbeszélői szándék csak egy lesz az értelmezések lehetséges szempontjai közül, ám sem nem fontosabb, sem nem lényegesebb, mint más olvasói aspektusok. E narratológiai közhely különösen érdekesen vetül fel olyan textusok esetében, melyek a szó szoros értelmében véve „kilépnek” az eredeti szövegkörnyezetükből s önálló életet kezdenek élni. Ez történt az Emlékezet és történelem között című, az egész Les lieux de mémoire-sorozatot bevezető esszével is, mely bizonyos értelemben ismertebbé vált, mint maga az egész vállalkozás, s ami még fontosabb: többé-kevésbé minden emlékezetről, emlékezésről szóló diskurzusnak – lett légyen az szociológiai, filozófiai vagy éppen művészetelméleti – hivatkozott kiindulópontjává.

Ennek elsődleges oka lehetett, hogy a Representations nevű folyóirat 1989-ben egy emlékezettel foglalkozó tematikus számot jelentetett meg, melynek bevezetője Nora írásának angol verziója lett, így a textus a szélesebb befogadói bázissal bíró angolul olvasó közönség számára is könnyen hozzáférhetővé vált.28 Ám valljuk meg, ez önmagában még vajmi csekély ok lenne. Sokkal jelentősebb érvként jelenik meg az a tény, hogy Pierre Nora koncepciója hasonlóképpen gondolja el a múlt és a jelen viszonyát, mint a szélesebb értelemben vett posztmodern gondolkodás (ha e fogalom egyáltalán még jelent valamit!?). E szerint nem egy valaha volt múlt örökösei vagyunk, annak készen kapott kulturális hagyományával, melyet aztán panelként, változatlan formában felhasznál gondolkodásunk, hanem mint a jelen résztvevői, egy folytonos interakció folyamán, birtokunkba vesszük a „múltat”, s azt az adott politikai-kulturális-esztétikai konszenzusnak megfelelően alakítjuk. Ez a múlt-nélküli-múlt, ez a szüntelenül változó képzetrendszer – a korszellem jegyében – afféle tudományközi elemként jelenik meg mind a történeti, mind a szociológiai, mind a filozófiai, mind a művészetelméleti gondolkodásban. Nem feladatom, s nem is tudnám e különféle diskurzusok alapos bemutatását nyújtani, ám legyen elég arra utalnom, hogy a filozófia és az esztétika elsősorban Paul de Man és Jacques Derrida révén egészen Hegelig visszanyúlva fogalmazza újra az Erinnerung és a Gedächtnis közötti összefüggésrendszert,29 a francia szociológiai gondolkodásban újra erőre kap a kollektív emlékezet vizsgálata,30 míg a művészetelméletben elsősorban a transzavantgárd térnyerése révén tér vissza az emlékezet működésével való fokozott törődés.31

A történeti gondolkodásban, főként az Egyesült Államokban és Izraelben, a holocaust történetelméleti problematikáját érintő diskurzusok vetették fel, noha egészen más szemszögből és okból, a történelem és az emlékezet közötti határ kijelölésének szükségességét, az emlékezés és a felejtés viszonyrendszerének egészséges kialakítását. Ennek kapcsán a francia historikus szövege gyakran hivatkozott művé lett. „A túl sok felejtés, a túl sok emlékezés veszélye és izgatottsága mélyen és széles körben jelen van a kultúrában, melyet már megtapasztalhattunk, s melyet Pierre Nora a »történelem felgyorsulásának« nevezett.”32 Voltaképpen e felgyorsult izgatottság jeleként értelmezhetjük azt a tendenciát, ahogyan megindulnak a történelmi tanúk emlékgyűjtései, divattá válik az oral history, a videodokumentáció, mellyel gyakran egész projektek, kutatócsoportok foglalkoznak. Az így gyűjtött tanúságtételek történeti feldolgozása, megjelenítése azonban ismét újabb és újabb elméleti-módszertani dilemmákat vetett fel, ennek bemutatása azonban nem lehet e rövid írás feladata.33 Persze a francia és a zsidó memória kutatásának van legalább egy közös eleme, mely mellett nem mehetünk el szó nélkül. Ez az összekötő kapocs e század két világháborúja, pontosabban annak egy-egy emblematikus mozzanata, mely minden emlékről, emlékezetről szóló diskurzus sine qua non-jává vált: az első világháború mészárlásának a szimbolikus megjelenítés szintjén Verdunt feleltethetjük meg, melyet a francia kollektív memória számára a douaumont-i emlékmű, illetve a Fegyverszünet Napja jelenít meg,34 míg a második világháború kegyetlenségeit a zsidó emlékezet számára Auschwitz gázkamrái jelentik, melyre egyfelől a Yad Vasem emlékmű-komplexum, másfelől a Yom Hasoá ünnepség emlékeztet. A gyötrő emlékezet két paradigmája, melynek középpontjában itt is, ott is egy-egy véres korszak sok milliónyi halottjának kultusza áll.35

Önként adódik a kérdés, vajon kiterjeszthető-e a memória ilyen kontextusban való „faggatása” más népekre, más társadalmakra, más „nemzeti” tudatokra is, vagy a francia, illetve
a zsidó memória olyannyira specifikus probléma, melyre e módszer megfelelő, ám adaptációja számos olyan lokális, a teoretikus szinten előre nem látható aggályt vet majd fel, melynek feloldása szükségszerűen viszi „félre” a vizsgálatokat.

„Német lieu de mémoire-ok? Ez biztos bukás lenne. Még nemzeti ünnepeinkre sem emlékezünk, melyek egyébiránt nem is léteztek soha” – jegyzi meg Gerd Krumeich az esetleges német adaptáció kapcsán.36 Vagy megalkotható-e a norai szellem jegyében például térségünkben – Hofer Tamással szólva – a nemzet új modellje? Maga a nemzet-fogalom ilyetén formában való továbbgondolása, egyelőre úgy tűnik, Közép- és Kelet-Európában sajnos még mindig „harci kérdés”, vagy legalábbis – s épp Magyarországon – a rossz beidegződéseket asszociálja: erről tanúskodik például a Néprajzi Múzeum Magyarok „Kelet” és „Nyugat” közt: Nemzeti jelképek és legendák című kiállításának sajtófogadtatása is.37 „Ezeken a tájakon
a nemzeti kultúra kérdése, úgy tűnik, azóta is szorosan kapcsolódik a nemzeti önállóság, a
nemzeti létet fenyegető veszélyekkel szembeni védekezés, a szebb nemzeti jövő kérdéseihez, ahogyan ezt Hofer, amolyan önbeteljesítő jóslat gyanánt, egy korábbi írásában már megfogalmazta.38 Egyébiránt a vállalkozás kivitelezhetőségével kapcsolatban hamarosan újabb választ kaphatunk, hiszen az Osztrák Tudományos Akadémia épp jelenleg tervezi-szervezi az Orte des Gedächtnisses című, szintén többkötetesre tervezett mű megindítását. E kérdéskörre azonban, mely korántsem olyan egyszerű, mint az első látásra tűnnék, írásom végén, ha csak utalásszerűen is, de még visszatérek.

Kanyarodjunk azonban vissza a textushoz. Pierre Nora esszéjének újdonsága, hogy alapvető különbséget tesz a megélt esemény lecsapódása (emlékezet) és az azt értelmezhetővé tévő szellemi tevékenység között (történelem).39 Amíg az emlékezetet, s elsősorban annak kollektív formáját40 egy mindig meg-megújuló képzetrendszerként gondolja el, melynek létjogosultságát az azt létrehozó, illetve emlékezetét fenntartó közösség akaratának autoritása adja, addig Nora számára a kortárs, probléma(orientált) történetírás [l’histoire-problème] a hagyomány iránt – egyébként hivatásból – tiszteletlen diskurzust jelent mindössze. Ám e „képromboló” történelem nem végezhette volna be munkáját akkor, ha a mindenkori társadalmi kohézió, a kollektív, közösségi emlékezet nem tűnt volna el végérvényesen és visszavonhatatlanul. A szerző szerint épp a par excellence közösségi emlékezet vége adja meg a lieu de mémoire-ok aktualitását: mivel már nincs többé közege az emlékezetnek, úgy meg kell teremteni azt, mégpedig annak tárgyiasult és absztrakt formáit, azaz helyeit kutatva. A lieu de mémoire-ok, az emlékezet helyei tehát (ön)azonosítási pontok. Az általa létrehozott emlékezetet azonban nem szabad összekeverni a spontán, kollektív emlékezet megnyilvánulásaival, ezért nevezi esszéjében Nora az így kialakult, kialakított memóriát „történelem által megragadott emlékezetnek”, sőt bizonyos értelemben ez, véleményem szerint, megfordítható: az emlékezet segítségével konstruált történelemről beszélhetünk. Az így létrehozott új típusú história valóban gyökeresen új, hisz a forrásként használt emlékezet nem tiszteli – a történettudomány berkein belül különben respektált – linearitás elvét, épp ellenkezőleg, az emlékezet teljességgel közönyös iránta, vagy ahogyan Mona Ozouf megfogalmazta, „nem jellemzi a kalendárium vallásos tisztelete”.41 Ez a típusú történelem tehát nem egykorú források alapján tájékozódik, hanem a múlt reprezentációját, az utó- vagy éppen a jelenkornak a múltról kialakított képzetrendszerét teszi vizsgálat tárgyává; nem örököse a múlt „valóságának”, hanem használója annak, a jelen szemszögéből birtokba veszi azt. Pierre Nora bevezető esszéjének, s következésképp Franciaország-történetének középpontjában a lieu de mémoire áll: ez az új típusú történelem kulcsfogalma, a fentebb taglalt „birtokbavétel” záloga, ennek tartalmi tisztázása tehát elengedhetetlennek látszik.42 Franciaországban, Nora e – nem csak történeti szempontból érdekes – nyelvi leleménye 1984-es megjelenése óta szintén önálló életre kelt, s a Grand Robert de la langue française 1993-as kiadásában való szerepeltetése, azaz kanonizálása csak fokozta a hatást. „E kognitív eszköz, melynek az emlékezet-megőrzés mindig jelenlévő jelenségét kellene behatárolnia és megértését jobban szolgálnia, önmaga is egy szerkezet újabb elemévé, a nemzeti örökség védelmezőjévé vált” – fogalmazott François Hartog,43 míg Pierre Nora az egész Les lieux-t záró esszéjében úgy vélte, hogy maga a vállalkozás is átalakult az emlékezetben, egy alapvetően ellen-emlékezeten alapuló történelemből maga is hellyé: lieu-vé vált.44

Hiába próbáljuk meg felidézni [ti. múltunkat – K. H. Zs.], értelmünk minden erőfeszítése hasztalan. Kívül esik az értelem területén és hatalmán, valami kézzelfogható tárgyba van rejtve (ennek a kézzelfogható tárgynak a bennünk keltett benyomásába), amiről még csak sejtelmünk sincs. Pusztán a véletlenen múlik, hogy ezt a tárgyat halálunk előtt megtaláljuk-e vagy sem” – amint Marcel Proust poétikusan előrevetítette e fogalom esszenciáját.45 Az egész vállalkozás foglalataként megkonstruált lieu de mémoire fogalom tehát egy már meg nem élhető emlékezet, intézményesített vagy félhivatalos helyét jelenti, melyet kiötlője egy hármas kritériumrendszerbe utalt; e szerint az anyagi, a szimbolikus és a funkcionális elemnek egyidejűleg, jóllehet különböző mértékben kell jelen lennie, s a közöttük létrejövő interaktív viszony határozza meg azt. Mit is jelenthet ez a gyakorlatban? – teheti fel a kérdést, teljes joggal, e sorok olvasója. Azért is voltam kénytelen Nora kulcsfogalmánál kissé elidőzni, mert sajnos maga a szöveg sem nyújt szilárdabb támpontokat a további tisztázáshoz, s ez sok-sok kérdést vetett fel az európai és legújabban az amerikai történészek körében is. 1996-tól ugyanis a Columbia University Press Arthur Goldhammer tolmácsolásában megkezdte a Nora-mű válogatott, amerikai kiadását három kötetben: Conflicts and Divisions, Traditions és Symbols címekkel.46 Az eredeti francia kiadás első megjelenése óta több mint 12 év telt el, közben a Les lieux az európai történettudományos gondolkodás középpontjába került, számos kérdés, probléma merült fel vele kapcsolatban, mind az emlékezet historiográfiába való behatolásával, mind a fogalmi készlet (lieu de mémoire) koherenciájával, adaptációjával összefüggésben. Nem lehet a jelen írás feladata e viták részletes bemutatása, ám néhány markáns kritikát kiemelve megjegyezhetjük, hogy egyes kritikusok egészen odáig mentek, hogy feltették azt a nem kevéssé gunyoros kérdést, hogy a Nora-féle „labirintusban” voltaképpen mi nem lieu de mémoire.47 Mások szerint az emlékezet és történelem ilyen éles, szigorú szétválasztása is problémákat vet fel, mert a francia történész idealizálja az emlékezet jelentőségét: számára az nem „diskurzív folyamatként, hanem az egyénben őrzött múltlenyomatként jelenik meg: ez a múltban való személyes jelenléttel és mintegy a múlttal való testi érintkezéssel – tapasztalással – biztosítja a múlt képének valóságosságát, míg az emlékezet közösségisége biztosítja a reprezentációhoz szükséges autoritást.”48 Más kutatások azonban arra mutattak rá, hogy az emlékezés kognitív és társadalmi összetevői miatt mind a kollektív, mind a személyes emlékezetben végbemennek azok a diszkurzív folyamatok, melyek révén megingani látszik az az elképzelés, hogy az a múlt közvetlen, érintetlen lenyomata lenne. Ilyeténképpen a memória is éppannyira „ártatlan” megjelenítési eszköz, mint a Nora által kritizált történetírás.

Ám – hogy most már megmutassuk a dolog napfényesebb oldalát is – nemcsak hivatkozott vagy kritikusan szemlélt elgondolásként vagy a történeti kutatások módszertani eszköztárának kibővítéseként értékelhetjük a lieu de mémoire fogalmat, hanem Marc Augé antropológiai vizsgálataiban viszonyítási ponttá is vált. Augé, szemben Nora „kitüntetett helyeivel”, épp a leghétköznapibb, legszürkébb szociális tereket vizsgálja, melyek a norai elgondolás mentén éppen nem-helyekként [non-lieux] tételeződnének.49 A lieu de mémoire tehát egyszersmind termékeny ellenpólussá is vált.

A megemlékezés kora avagy a gall kakas utolsó kukorékolása?

Írásom befejező részében arra keresem majd a választ, hogy túl a fentebb már vázolt elméleti kereteken, mi okozhatta a mű sikerét, hogyan és milyen okokból vált az emlékezettel való fokozott törődés korszellemmé előbb Franciaországban, majd fokozatosan Európa más országaiban, sőt Amerikában is.
A patinás New York Review of Books kritikusa szerint Franciaországban a múlt felé fordulás, az emlékezés az elveszített nagyhatalmi státus, az összezsugorodott nemzetközi jelentőség egyik legszignifikánsabb jele. Társult emellé az is, hogy az Egyesült Államok gazdasági hegemóniája és Nagy-Britannia csatlakozása az Európai Közösséghez előrevetítette az angol nyelv teljes egyeduralmát, főképp a francia nyelv, s vele együtt a francia kultúra rovására: ez végképp megpecsételte – az amúgy nem szerény (!) – francia (nemzeti) öntudatot. Midőn Franciaország fel kívánta tárni vidéki gyökereit, tapasztalnia kellett, hogy az 1950-60-as évek mezőgazdasági modernizációja felszámolta a hagyományos paraszti életformát, vele együtt a legélőbb emlékezet-közösséget, s az azt követő generációk nagyvárosi migrációja szinte elnéptelenítette a vidéket.50 Így, gyökerek híján, a „dicső múlt” felé való fordulás egyik zászlóvivője a francia kultúrán belül mindig is vezető szerepet betöltő történetírás lett. Ám e jelenség egyben azt is jelenti, hogy ez – mint azt Marc Augé kiemelte – „a gall kakas utolsó kukorékolása, még akkor is, ha egyúttal vizsgálat tárgyává is teszik azt”.51 E fentebb vázolt szkéma persze sok ponton árnyalható volna még, ám szempontunkból jól visszaadja azt, amiért Pierre Nora záró esszéjében a megemlékezés korának nevezi korszakunkat.

Ilyen okokra vezethető vissza a jelenség Franciaországban, ám mi a helyzet a tengerentúlon? Tony Judt alapos recenziója szerint az Egyesült Államokban e kérdéskör kapcsán nem a megemlékezés koráról, hanem inkább memory warsról beszélhetünk, melynek során minden emlékezettel kapcsolatos autoritás megkérdőjeleződik, s olyan problémák jelennek meg, mint „kinek áll jogában egy kiállítást megtervezni, jelentést társítani egy csatához”.52 A nemzeti, regionális, nyelvi, vallási, faji, etnikai, szexuális identitások körüli kulturális konfliktusok ilyen kérdések megjelenésekor azonban már felelőtlen taktikai húzások áldozataivá válhatnak. Az az emlékezet-diskurzus, melynek épp a közösségi vagy a nemzeti identitásokra való emlékezés egy alternatív lehetőségét kellene megteremtenie, így végső soron könnyen a polgári együttélés megosztásához vezethet. A fentebb említett autoritás-problematika kísértetiesen emlékeztet a posztmodern történetírás apostolainak azon törekvésére, hogy kiszabadítsák az elbeszélést a történész mint szerző „zsarnoksága” alól,53 lehetőséget teremtve ezzel az alternatív olvasatok sokaságának, alkalmasint a felelőtlen értelmezéseknek is. Ezen elgondolás radikálisaival azonban az a baj, hogy azt hiszik, a múlt pusztán egy retorikai alakzatok sorozata által létrehozott nyelvi illúzió, vagyis a fikció visszfénye,54 és megfeledkeznek arról, hogy a múltról, kivált a közelmúltról kialakított kép a mindenkori társadalmi diskurzusban identitásképző (vagy éppen identitásromboló) erő, s akkor is szükség van ilyen „irányított” (történeti) állásfoglalásokra, ha azok szükségszerűen az adott kultúra, illetve társadalom politikai-morális konszenzusának keretei közé vannak szorítva.55 Hiszen – s ezt még a diskurzus-ügyben igen szigorú Michel Foucault is elismeri – minden társadalomnak szüksége van korlátokra, azzal a megszorítással, hogy „a korlátozott embereknek rendelkezniük kell e korlátozások megváltoztatásának lehetőségével”.56 (Kiem. – K. H. Zs.)

Korai lenne azonban az Amerikába Realms of Memory-ként exportált „Grand Nora” recepcióját előrevetíteni, hisz a befejező, harmadik kötet csak 1998 nyarán került forgalomba. A francia történész mindenesetre kiengedte az emlékezet szellemét a palackból, s egyelőre még nem tudható, ki mire fogja felhasználni azt. Bár 1992-ben lezárult a mű, ám igazi életét csak most kezdi élni, s az elkövetkezendő évek vizsgálatai fognak majd választ adni azokra a kérdésekre, hogy mennyit ér e a historiográfia, mennyit a regionális vizsgálatok számára, s mit jelent a kultúra szélesebb látószögéből nézve. Az emlékmű elkészült, a „leleplezés a szó szoros és átvitt értelmében (részben) – megtörtént, ám az értékelő hatástörténet lapjai jórészt még üresen állnak, vagy ahogyan egy recenzens írta: la lutte continue.57

1 Les lieux de mémoire. I-III. Sous la direction de Pierre Nora. Paris, Gallmimard, 1984-1992. I. La République: (Symboles, monuments, pédagogie, commémorations, contre-mémoire); II. La Nation, tome 1. (Héritage, historiographie, paysages), tome 2. (Le territoire, l’État, le patrimoine), tome 3. (La gloire, les mots); III. Les France 1. Conflits et partages: (Divisions politiques, minorités religieuses, partages de l’espace-temps), 2. Traditions: (Modèles, enracinements, singularités), 3. De l’archive à l’emblème: (Enregistrement, hauts lieux, identifications). (a továbbiakban: Les lieux de mémoire) E tanulmányban, s a fordításban végig megtartom az eredeti francia terminus technicust. (Okairól a fordítás 2. jegyzetében részletesen szólok.) Roger Chartier szerint az egyes terminusok lefordítása szinte együtt jár a kifejezés átalakításával, az adott ország kulturális fogalomrendszerébe való „igazításával”, mely nem feltétlenül tesz jót a történeti gondolkodás fogalmi pontosságának. Vö. Chartier, Roger: Histoire intellectuelle et histoire des mentalités. In: Au bord de la falaise. L’histoire entre certitudes et inquiétude. Paris, Albin Michel, 1998. [1983], 20. (a továbbiakban: Au bord…) [Magyarul: Chartier, Roger: A szellemi élet története vagy szocio-kulturális történet. A francia irányzatok. Történelmi Szemle, 27. 1984. 404.]

2 Le Goff, Jacques: Franciaország emlékezete. BUKSZ, 6. 1994. 4. sz. 456. (a továbbiakban: Le Goff)

3 Braudel, Fernand: L’identité de la France. I-III. Paris, Flammarion, 1990.

4 Le passé recomposé. Entretien avec Mona Ozouf, propos recueillis par Jean-François Chanet. Magazine Littéraire, 307. 1993. 25. (a továbbiakban: Ozouf) (E részletet magyarul lásd Krause, Anthony: Az Annales befejezetlen kalandja. BUKSZ, 6. 1994. 4. sz. 460. A továbbiakban: Krause.
A fordítást módosítottam.) Lásd még a folyóirat további recenzióit: «La nouvelle histoire de France. Les lieux de mémoire». Magazine Littéraire, 307. 1993. 16-57., Levillain, Philippe: Les France: la traversée achevée des apparances. (18-20. o.), Ozouf 22-25., Lequin, Yves: Une rupture épistémologique. (25-28. o.), Hartog, François: Comment écrire l’histoire de France? (28-32. o.) (a továbbiakban: Hartog 1993.), Une histoire du présent. Entretien avec Marc Augé, propos recueillis Hélène Monsacré. (32-38. o.) (a továbbiakban: Augé 1993.), Ory, Pascal: La commémoration qu’on mérite. (38-40. o.), Leniaud, Jean-Michel: Le droit à la mémoire. (40-47. o.), Dollé, Jean-Paul: Les villes comme lieux de mémoire. (47-48. o.), Frison-Roche, Marie-Anne: Le droit comme tradition. (48-51. o.), Krumeich, Gerd: Le «Grand Nora». (51-54. o.) (a továbbiakban: Krumeich), Gilles Pécout: Le regard de l’historiographie italienne. (54-57. o.), továbbá Krakovitch, Odile: Les archives d’après Les lieux de mémoire, passage obligé de l’Histoire à la Mémoire. La Gazette des Archives, 164. 1994. 5-22., Collini, Stefan: Sources of remembrance. The Times Literary Supplement, 1987. jan. 6., 51-52. (a továbbiakban: Collini), Weightman, John: A certain idea of France. The Times Literary Supplement, 1993. aug. 6., 6. és Judt, Tony: A la recherche du temps perdu. The New York Review of Books, 1998. december 3., 51-58. (a továbbiakban: Judt)

5 A honi fogadtatáshoz lásd Le Goff, továbbá Krause 460-464., érinti még Gyáni Gábor: Fin de siècle történetírás. Magyar Tudomány Ú. F., 18. 1998. 6. sz. 693. és Hofer Tamás: Kiállíthatók-e a magyar „emlékezet helyei”? BUKSZ, 6. 1994. 4. sz. 465-470. (a továbbiakban: Hofer 1994.) Legújabban Gyáni Gábor: Kollektív emlékezet és nemzeti identitás. 2000, 1999. március, 12-16.

6 Burke, Peter: The French Historical Revolution. The Annales School. Cambridge, Polity Press, 1990.; Dosse, François: L’histoire en miettes. Des „Annales” à la „nouvelle histoire”. Éd. de la Découverte, Paris, 1987. (a továbbiakban: Dosse); Stoianovich, Traian: French Historical Method: The Annales Paradigm. London–Ithaca, Cornell University Press, 1976.

7 Chartier, Roger: Quatre questions à Hayden White. Storia della storiografia, 24. 1993. 133-142. [= Figures rhétoriques et représentation historiques. In: Au bord 108-125.]; White, Hayden: A response to Professor Chartier’s Four questions. Storia della storiografia, 27. 1995. 63-70. [= Előszó. In: A történelem terhe. Budapest, Osiris, 1997. 7-23.] Lásd még Lepetit, Bernard: L’historicité d’un modèle historique. Storia della storiografia, 24. 1993. 143-148.

8 Nora, Pierre: Les Français d’Algérie. Paris, Juillard, 1961.; Auriol, Vincent: Mon septennat, 1947-1954. Présentation par Pierre Nora et Jacques Ozouf. Paris, Gallimard, 1970. Az első kötet kritikai kiadására lásd Auriol, Vincent: Journal du septennat 1947–1954. I. Établie, introduite et annotée par Pierre Nora. Paris, Armand Colin, 1970.

9 Faire de l’histoire. I. Nouveaux problèmes. II. Nouvelles approches. III. Nouveaux objets. Sous la direction de Jacques Le Goff et Pierre Nora. Paris, Gallimard, 1974. (a továbbiakban: Faire de l’histoire); La nouvelle histoire. Sous la direction de Jacques Le Goff et Roger Chartier, Jacques Revel. Paris, Retz – C. E. P. L., 1978. (a továbbiakban: La nouvelle histoire)

10 Foucault, Michel: L’archéologie du savoir. Paris, Gallimard, 1969. 14. skk. Lásd még Ricoeur, Paul: Temps et récit. III. Le temps raconté. Paris, Éd. du Seuil, 1985. 175., valamint Dulong, Renaud: Le témoin oculaire. Les conditions sociales de l’attestation personelle. Paris, EHESS, 1998. 46. Magyarul Klaniczay Gábor: Foucault és a történetírás. Magyar Lettre Internationale, 30. 1998. ősz, 13-16., különösen 15. és Takács Ádám: Michel Foucault és a történelem tapasztalata. Századvég, Ú. F., 11. 1998. tél, 143-166.

11 Certeau, Michel de: La possession de Loudun. Paris, Juillard, 1970. és Moi, Pierre Rivière ayant égorgé ma mère, ma soeur et mon frère … Un cas de parricide au XIXe siècle présenté par Michel Foucault. Paris, Juillard, 1973. Certeau könyvének értékeléséhez lásd Phillipe Boutry: De l’histoire des mentalités à l’histoire des croyances. La possession de Loudun (1970). Le Débat, 49. 1988. 84-96.

12 Vö. Granasztói György: Egy történész időszerűsége. Domanovszky Sándor. Történelmi Szemle, 27. 1984. 1-2. sz., 311. 27. jegyzet.

13 Pierre Nora. Le Monde, 1980. május 2. Idézi Dosse 216.

14 Ezt elsősorban széles körű kapcsolati hálójának köszönheti. Ilyesmit enged sejtetni pl. Aron, Raymond: Mémoires. 50 ans de réflexion politique. Paris, Juillard, 1983. 455. Stefan Collini egyenesen „sétáló kulturális csomópontnak” nevezi Norát. Collini 52.

15 Nora, Pierre: Pour une histoire contemporaine. In: Mélanges en l’honneur de Fernand Braudel. II. Méthodologie de l’Histoire et des sciences humaines. Toulouse, Édouard Privat, 1973. 419-426. és Nora, Pierre: Le retour de l’événement. In: Faire de l’histoire. I. Nouveaux problèmes. 210-228.

16 Granasztói György: A történész történetisége. BUKSZ, 9. 1997. 3. sz. 278-285., különösen 281. skk.

17 Veyne, Paul: Comment on écrit l’histoire. Paris, Gallimard, 1971. és Certeau, Michel de: L’écriture de l’histoire. Paris, Gallimard, 1975.

18 Nora, Pierre: Mémoire collective. In: La nouvelle histoire. 398-401.

19 Yates, Frances: The Art of Memory. London, 1966. és Halbwachs, Maurice: Les cadres sociaux de la mémoire. Paris – La Haye, Mouton, 1976. [1925], Halbwachs, Maurice: Mémoires collectives. Paris, P. U. F., 1950.

20 «Présentation» de Pierre Nora. In: Les lieux de mémoire. I., vii.

21 Annales E. S. C., 28. 1973. 1. Ismertette Erdődyné Csorba Csilla. Századok, 112. 1978. 2. sz. 388-390.

22 Agulhon, Maurice: Esquisse pour une archéologie de la République. L’allégorie civique féminine. Annales E. S. C., 28. 1973. 1. sz. 5-34. Agulhon, Maurice: Marianne au Combat. Paris, Plon, 1979.

23 Annales E. S. C., 48. 1993. 3.

24 E műfajnak már Magyarországon is számos kiváló képviselője van, a teljesség igénye nélkül lásd Pótó János: Emlékművek, politika, közgondolkodás. Budapest, MTA Történettudományi Intézet, 1989.; Vörös Boldizsár: Történelmi hősök, új rendszerek. Emlékszobrok Szovjet-Oroszországban és a Magyarországi Tanácsköztársaságban 1917-1919. Mozgó Világ, 24. 1998. 5. sz. 85-105.; Bíró A. Zoltán – Oláh Sándor: Emlékmű – Jelkép – Identitás. (Esettanulmány egy emlékmű újjáépítéséről) In: „Jelbeszéd az életünk”. A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Szerkesztette Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor. Budapest, Osiris – Századvég, 1995. 453-473., valamint Monumentumok az első háborúból. Szerkesztette Kovács Ákos. Budapest, Corvina, 1991.

25 Essais d’ego-histoire. Sous la direction de Pierre Nora. Paris, Gallimard, 1987.

26 Chartier, Roger: Introduction générale. In: Au bord 10.

27 A kötet további méltatásához lásd: «Autour de l’ego-histoire». Le Débat, 49. 1988., 122-140., mely az alábbi írásokat foglalja magában: Dosse, François: Une égoïstore? (122-124.), Farge, Arlette: L’histoire inquiète. (125-126.), Hartog, François: Un genre nouveau ou un document d’un nouveau genre? (127-129.), Revel, Jacques: Groupe avec paysages. (130-134.), Rousso, Henry: Sept historien en quète de mémoire. (134-138.), Vigne, Éric: Sur l’usage sociale de l’histoire. (138-140.)

28 Nora, Pierre: Between Memory and History. Les Lieux de Mémoire. Representations, 26. 1989. 7-25., Marc Roudebush fordítása.

29 Man, Paul de: Sign and Symbol in Hegel’s Aesthetics. Critical Inquiry, 8. 1982. nyár. 4. sz. 761-775., illetve Derrida, Jacques: Mémoires Paul de Man számára. Budapest, Jószöveg, 1998., különösen 55. skk.

30 Részletesebb ismertetéséhez lásd László Richárd: Kollektív emlékezet és szociológiai megközelítései. Protestáns Szemle, 59. 1997. 1. sz. 66-70.

31 Keserű Katalin: Az archívum mint műalkotás. Az emlékezés helyei: archívumok, könyvtárak, múzeumok. Új Művészet, 9. 1998. 3. sz. 24-30. Keserű Katalin: Emlékezés a kortárs művészetekben. Budapest, Noran, 1998.

32 Roth, Michael S.: Remembering Forgetting: Maladies de la Mémoire in Nineteenth-Century France. Representations, 26. 1989. 49.

33 Kitűnő összefoglalást nyújt Braun Róbert: Holocaust, elbeszélés, történelem. Budapest, Osiris–Gond, 1995. (a továbbiakban: Braun)

34 Prost, Antoine: Verdun. In: Les lieux de mémoire. II/1. 111-141.

35 Mayer, Arno J.: Emlékezet és történelem. A Judeocídium emlékezetének és elfeledésének nyomorúsága. Café Bábel, 5-6. 1992. 23-32., valamint Friedländer, Saul: A Shoáh az emlékezet és a történelem között. Múlt és Jövő, 2. 1991. 3. sz. 5-12.

36 Krumeich 54.

37 Lásd Hofer 1994. 468.

38 Hofer Tamás: Bevezetés. Nemzeti kultúra és néprajzi kutatás. In: Nemzeti kultúrák antropológiai nézetben. Szerkesztette Hofer T. és Niedermüller P. Budapest, MTA NKCS, 1988. 8.

39 Nota bene: ez nem egyedül Pierre Nora történelem-szemléletére jellemző, hanem az Annales harmadik nemzedékének egészére. Vö. Certeau, Michel de: L’opération historique. In: Faire de l’histoire. I., különösen 34. o., 2. jegyzet.

40 Cavalli, Alessandro: Patterns of Collective Memory. Budapest, Collegium Budapest, 1995.

41 Ozouf 23.

42 A lieu de mémoire fogalom honi használatához Apor Péter: A népi demokrácia építése. Kunmadaras, 1946. Századok, 132. 1998. 3. szám, 631. és K. Horváth Zsolt: Naplók és memoárok mint „lehetséges történelmek”. Az 1848-49-es emlékezések történeti képe és olvasási dilemmái. (Kézirat.) 5-8.

43 Hartog 1993. 32.

44 Nora, Pierre: L’ère de commémoration. In: Les lieux de mémoire. III. Les France. 3. De l’archive
à l’emblème. 977.

45 Proust, Marcel: Az eltűnt idő nyomában. Swann. Fordította Gyergyai Albert. Bukarest, Kriterion, 1974. 45.

46 Realms of Memory: The Construction of the French Past. I-III. Edited by Pierre Nora. English-language Edition by Lawrence D. Kritzman. New York, Columbia University Press, 1996-1998.

47 „Az út végén az idegen olvasó elveszti a fonalat. Mi nem lieu de mémoire?” Boer, Pim den: Lieux de mémoire et l’identité de l’Europe. In: Lieux de mémoire et identités nationales. Pim den Boer and Willem Frijhoff (eds.) Amsterdam, Amsterdam University Press, 1993. 17. Idézi Judt 54. 10. jgyt.

48 Braun 62. és Judt 52.

49 Augé, Marc: Non-lieux. Introduction à une anthropologie de la surmodernité. Paris, Éd. du Seuil, 1992.

50 Judt 52.

51 Augé 1993. 36.

52 Judt 51.

53 Vö. Deák Ágnes: A történelem mint veszélyeztetett faj? Viták a posztmodern történetírásról. Aetas, 1994. 3. szám, 155-161. és Magyarics Tamás: Klió és/vagy Kalliopé? Aetas, 1996. 1. szám, 87-97., különösen 92.

54 Az irodalmi és a történeti kontextusban használt fikció-fogalom szétválasztásához lásd Culler, Jonathan: Problems in the theory of fiction. In: Framing the Sign: Criticism and its Institutions. Oxford, Basil Blackwell, 1988. 201-216. A problematika szellemes megvilágítását nyújtja Rév István: Retrospektív. Magyar Narancs, 1996. november 7. 36.

55 Ennek szükségszerűségét emelte ki Braun is a Historikerstreit apóriája kapcsán. Braun 242. skk. és Deák István: A felfoghatatlan Holocaust. BUKSZ, 2. 1990. 2. szám, 205-215., kül. 211. sk. A napjainkban „Walsner-vita”-ként újra fellángolt (ma már inkább generációs színben jelentkező) nézetkülönbségek ismertetéséhez lásd Tamás Pál: Németország szembenéz a múltjával. Magyar Hírlap, 1999. február 2. 7.

56 Foucault, Michel: Szexuális választás, nemi aktus. In: A fantasztikus könyvtár. Válogatott tanulmányok, előadások, interjúk. Válogatta és fordította Romhányi Török Gábor. Budapest, Pallas Stúdió–Attraktor Kft., 1998. 139.

57 Collini 52.