2017. december 19-ét jeles napként írhatjuk a magyar zene történetének krónikájába. Ekkor ért véget ünnepi koncerttel a Reformáció 500 emlékév. Első dolgunk, hogy felekezetre való tekintet nélkül hálát adjunk az Úrnak azért, hogy sok szép és méltó eseményt sugallt a jubileumi esztendő programszervezőinek. Hálával tartozunk továbbá, hogy elősegítette egy fontos új mű megszületését (erről lásd alább). Végül fel kell használnunk az alkalmat, hogy a Te Deum laudamus mellett fohászkodjunk: egyszer tanítson meg bennünket a jóságos Isten arra is, hogy tudjunk ünnepi nyitó- és záróeseményeket rendezni. Mert a jelek szerint ez nem akar menni. Minden ilyen természetű rendezvényünk elviselhetetlenül hosszúra sikeredik. Ha külön-külön nézzük, minden műsorszám, részlet fontos, indokolt, érthető. Csak az egész együtt sok a jóból. Ha egy fél nyolcra hirdetett hangverseny első félideje kb. kétórás, akkor nem lehet csodálkozni, hogy a nézőtér a szünet után már foghíjas, s a legelszántabbak is lapos pillantásokat vetnek a karórájukra tizenegy felé.

Most joggal kérdezheti a nyájas olvasó: én vajh' mit hagytam volna el. Nehéz szívvel válaszolok. Az ünnepi beszédekért enyhén szólva nem lelkesedem, de belátom, olykor illik pár szót szólni. Balog Zoltán emberminiszter ezúttal rövid volt és alkalomhoz illő, el kell ismerni. Feleslegesnek véltem azonban filmet. Értem én persze, hogy a záráskor hasznos egy összegző visszatekintés. De ha valami műfajidegen egy koncerten, legyen mégoly ünnepi is, akkor ez az. És bármily szépek is Kurtág korál-átiratai, most az egyszer talán elég lett volna bevezetőnek csak egyetlen egy közülük. Vagy éppenséggel egy sem. Csalogot és Kemenest napestig elhallgatnám máskor ezekkel a darabokkal. De nem akkor, amikor még ugyanebben a félidőben a Bornemisza-ciklus (pontos címén: Bornemisza Péter mondásai, op. 7) következik. Az a Kurtág György-opusz, amely egyszerre emlékeztet a magyar reformáció hőskorára - és a magyar zeneszerzés második világháború utáni nagy megújulásának ugyancsak hősies éveire. Ott voltam az ősbemutatón, közel fél évszázada. Nagyon kevésszer éltem át azt a torokszorító érzést, hogy valami kimondhatatlanul jelentősnek vagyok a tanúja. És ezt most újra megtapasztalhattam (alig akadt élő előadása eddig az ördögien nehéz műnek: magam másodszor találkoztam vele hangversenyen, az 1996-os produkciót elszalasztottam).

Nem tudom, kinek köszönhető az ötlet, hogy a zeneszerzővel felolvastatták a szöveget, és ezt a felvételt megismertették a Zeneakadémia közönségével. Kurtágról azt tartják, nem a szavak embere. De hát egészen elképesztően olvas, túl a kilencvenen! Tökéletes artikuláció, bemondó is megirigyelhetné, és tökéletes értelmezés. Semmi túlzás, semmi színészkedés, de mégis ott rejlik minden indulat a szavak mögött. Mintha maga a zene csak azt bontaná ki, amit ez a felolvasás a maga módján sejtetett. Ha valaha nekiállnék elemezni a művet, ebből indulnék ki. Kurtág beszédhangjának hangsúlyaiból, a hanghordozásából, a ritmusából. Tudom, sokan meg fognak haragudni a következő mondatokért. Valamiért egy idő óta divatozik nálunk az a gondolat, hogy az igazi zene nem fejez ki semmit. Csak hangok, semmi egyéb. A jó öreg Hanslick szellemében. És persze Stravinsky is efféléket mondott. Nyilván jó okkal. Az érzelgős zenélésnél valóban nincs rosszabb. Egy lazán összefércelt zeneművön nem segít, ha programot adunk mellé. De az Oedipus Rexben ne volna semmi, amit kifejezésnek nevezhetünk? A Zsoltárszimfóniában sem? - hogy csak Stravinsky-darabokat említsek. Bizony nem véletlen, hogy Oedipus eleinte cirkalmas díszekkel énekel, s a végén elveszti énekének díszeit, vagy hogy Iocaste nagyáriája g-moll és d-moll, s helyenként olasz nagyoperák szenvedélyes hősnőire emlékeztet. Ez is „kifejezés". Egyfajta intellektuális szint. Nem közvetlenül hat a „zsigerekre". De hat.

Ebben az értelemben Kurtág is nagyon kifejező. Sőt, néha drámaian és közvetlenül az. Aki leírta az „az ganéjt..." szövegrésznél a clustert, no meg kitalálta a „Virág az ember" melódiáját (és variációit), attól nem lehet idegen a közönségre való közvetlen hatás gondolata, akármit mondjanak is a „felkent hívek". Ligeti beszélt egyszer lehűtött szenvedélyről. Úgy hiszem, ez Kurtág zenéjére is jellemző. A szerkezet hallatlan fegyelme (ez esetben dodekafónia, fúgaszerkesztés stb.) óv meg a ripacskodó színpadiasságtól (amely oly sok hatvanas években keletkezett „modern" műnek volt sajátja). Ám az expresszió nem hiányzik. Roppant energiával átüt a szerkezeten. Természetesen nagyon nagy dicséret illeti az előadókat. Tony Arnold szopránénekesnőt és Csalog Gábort, a zongoristát. Fantasztikus teljesítményt nyújtottak. Csalog nem ismer nehézséget. Tony Arnold pedig képtelen magasságokat bír és érti a lényeget. Magyar kiejtése is döbbenetesen jó - nem magyar anyanyelvűtől hasonlót még nem hallottam. Csak hát mégis azt kell mondanom: az ideális előadás ezen az estén sem született meg, Sziklay Erika és Szűcs Loránt is nagyszerű volt, de nem ideális annak idején. Ehhez a kompozícióhoz ugyanis egy Marton Éva hangereje, intenzitása kellene - a megfelelő extrém magasságokkal. Mellesleg szólva nem értem: miért nyitották fel a zongorát? Nem lett volna hasznosabb csak félig nyitni, vagy egyáltalán nem? Így bizony néha fedte a zongoraszólam az énekest. És a zongoristának egy ilyen zenei anyag kivitelezésénél nincs hova visszavonulnia...

A második félidő Bach-kantátával kezdődött - ugyan mi volna természetesebb a reformáció-emlékévben? Kamp Salamon irányításával rendes, tisztes előadásban szólalt meg a 38-as kantáta (Aus tiefer Not). Majd következett az ősbemutató: Jeney Zoltán Aus tiefer Notja. Műfaji meghatározása szerint ez is kantáta volna, de nem az egyházi év egy adott ünnepére/alkalmára, hanem „minden időkre". Tegyem rögtön hozzá: és nem templomi szertartásra. Szövegét a zeneszerző állította össze, bibliai textusokból, zsoltárokból, ó- és újszövetségi sorokból (latinul, héberül), német korálokból és magyar költemény- vagy írásrészletekből. Köztük szerepel sor Bornemisza Pétertől, de idézet Orbán Ottótól, Juhász Ferenctől, Borbély Szilárdtól, Esterházy Pétertől is. Az egész így, együtt lenyűgöző, letaglózó olvasmány - és hihetetlenül aktuális. Nem fogom most kifejteni időszerűségének minden részletét. Olykor úgy éreztem, fennakad a lélegzetem, annyira a mának, a máról, a mi, mostani kérdéseinkről, állapotunkról szólnak a szavak. De profundis clamavi... no de hagyjuk. Még a végén azok is megértik... és baj lesz.

A szavakhoz társuló zenéből ugyanaz a magaslati levegő árad, mint Jeney eddigi főművéből, a Halotti szertartásból. Igen, barátaim, ez a zene is kifejező, ha tetszik, ha nem a mai finnyás hanslickista ideológusoknak. Ugyanúgy, mint Kurtág. Vagyis nem ócska madrigalizmusokkal, érzelgős dallamokkal, filmzenés effektusokkal. Az anyag nem habszivacs és aranypor. Nincs vegeta, ízfokozó glutamát. Kemény, szigorú szerkezet van. De amikor kezdetben mikrohangközökkel vinnyog egy szál hegedű - van, akinek nem szorul össze a szíve? Félelmetes harsonák kísérik olykor a kórust - nem neszelünk fel ezalatt? Vagy a tompa puffanásoknál, amelyek a narrátor szövegét tagolják? Schönberg Mózesének végére (a második felvonás befejezésére) emlékeztet az a rész, amikor Non est Deust kiált a kórus - mintha a lángoszlop-látomás után menne a tömeg visszzuhanva pogány hitébe. Aztán belehasít a levegőbe a sófár. Végtelen szomorúság telepszik rá a korálokra: az egyik csúszik megállíthatatlanul lefelé, s juttatja eszünkbe a Máté-passió vezérkoráljának útját. Az énekes szólisták ősi zsidó dallamokat utánoznak, vagy gregorián-módra érzelemmentesek, fegyelmezettek, szinte közömbösek, s hagyják érvényesülni a szöveget. Minden részletnek saját, kivételes, különleges textúrát talál ki a komponista. Simább és érdesebb, karcosabb felületeket, amelyek szinte tapinthatók. Biztos vagyok benne, hogy ez a muzsika zongorakivonat-szerűen nem élne meg, annyira lényege a hangszeres szín (jóllehet semmi tarka színesség nincs benne). Egyszer a Halotti szertartással kapcsolatban már megírtam, most lusta vagyok visszakeresni: szinte viccesnek tartom, hogy Jeney zenéje a maga titokzatos módján magyarabb, mint oly sok önjelölt, az egykori Új Zenei Stúdió alkotóira tüzet okádó táltosé. Nincs persze bokázó ritmus, népdalidézet. Hivalkodó pityke, árvalányhaj a kalpagon. De ahogy a Halotti szertartásnál, itt is minden pillanatban érezni: ez a zene csak itt születhetett, Esterházy és Juhász Ferenc hazájában. Amelyről azt írta Esterházy Péter (lásd a Jeney-kantáta 13. részét): „Ránézek a hazámra és egy idegen néz vissza". Igen, Jeney művében benne van ez a mai tragikus tudathasadás is.

Brassói-Jőrös Andrea, Schöck Atala, Megyesi Zoltán és Kovács István énekelt a hangverseny e felemelő második felében, Mácsai Pál véste a fülünkbe a narrátor ijesztően felkavaró szövegét, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara (utóbbi betanítója Pad Zoltán) adott szárnyat a holt kottafejeknek, Kamp Salamon vezényelt. Hála, köszönet mindannyiuknak az Úrban. S ha még nem mondtam volna: remekmű premierjének lehettünk tanúi. Örülhettünk - vagy ilyenkor manapság inkább félni-aggódni kellene? 2017. december 19. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont, Reformáció Emlékbizottság }