MALINA JÁNOS, MOLNÁR SZABOLCS, MONA DÁNIEL, MERÉNYI PÉTER, VARGA ABIGÉL és FARKAS ZOLTÁN kritikái

Szerző:
Lapszám: 2017 november


 MALINA JÁNOS

A BFZ barokk együttese, Cohen 

A Budapesti Fesztiválzenekar szokásos kora őszi barokk hangversenyére az idén a spanyol tematikára épülő „Európai Hidak" fesztivál keretében került sor. Az előadás karmestere és művészeti vezetője, Jonathan Cohen azonban nem sokat bajlódott azzal, hogy a felszíni utalásokon túl is hozzáigazítsa műsorát ehhez a tematikához: valóságos spanyol zenei hatások nemigen jelentek meg a programban, amely inkább valamifajta asszociációs játék megtestesüléseként hatott.

A hangverseny koncertmestere Pilz János volt, és két műben is közreműködött a furulyás Rebecca Miles. A continuót csembalón és orgonán maga Cohen, barokk gitáron és teorbán Tokodi Gábor játszotta, hozzájuk az első csellista, Kertész György csatlakozott.

A jelentős nápolyi mester, Francesco Durante zenekari concertójának már idézett címét - „La pazzia", azaz őrültség - a sűrű hangulatváltások indokolják; magát az előadást azonban nemigen éreztem szenvedélyesnek, inkább amolyan koncert eleji összerendeződésképpen hatott. Majd Corelli híres-neves „Follia" variációinak Geminianitól származó zenekari változata következett, amely pontosan követi az eredeti variációsorozat változatos karakterű szakaszait és azok figurációit. Ebben a darabban az együttes már határozottan simábban, összecsiszoltabban szólalt meg. Pilz János mellett Kertész György is briliáns figurációkkal mutatkozott be, Tokodi Gábor pedig érzékeny, szép színekkel gazdagította az előadást.

A félidőt Telemann komikus zenekari szvitje, a Burlesque de Quixotte zárta, melyben Rebecca Miles és furulyái is csatlakoztak a zenekarhoz. A szerző groteszk iránti érzéke, zenéjének beszédszerűsége és ötletgazdagsága egyaránt megnyilvánult előadásukban. Mindazonáltal a briliánsan continuózó Cohen - tőle némileg szokatlan módon - a teljes félidő folyamán alig késztette az együttest magasabb hőfokú zenélésre: minden meggyőző és helyénvaló volt, de valódi szenvedélyekkel nemigen találkozott a hallgató.

A második rész egy Domenico Scarlatti-miniatűrrel, egy A-dúr vonósszimfóniával, egy briliáns, izmos darabbal kezdődött, amely redukált, brácsák nélküli zenekarra íródott. Ezt Domenico Natale Sarro nápolyi operszerző egyetlen ismert hangszeres műve, egy négytételes - a barokk szonáta szerkezetét követő - a-moll furulyaverseny követte. A darabot különösen az első, lassú tétel kecses érzelmessége és a zárótétel könnyedsége teszi sikerültté. Miles hangszere kissé fénytelen hangon szólt - talán túlságosan nagy lehetett a levegő nedvességtartalma? Játéka azonban mindvégig élő, kontrollált, kifejező volt, gyakran és szívesen alkalmazott rövid hangjai pedig egyéni színt vittek játékába.

A koncert utolsó száma már kivezetett a barokk stílus világából, hiszen Luigi Boccherini G 508-as jegyzékszámú A-dúr szimfóniája már Haydn szimfóniáival egy időben, s nem kis részben azok mintájára keletkezett. Ez a darab ráadásul egy igazán haydni léptékű csínnyel lepi meg a hallgatót: zárótétele nem csupán lassú bevezetéssel kezdődik, úgy, mintha nyitótétel lenne, hanem azzal a meglepetéssel is szolgál, hogy gyors főrésze egészen egyszerűen a nyitótétel második felét „mondja fel" ismét. Persze egy extravagáns, à la Haydn formai megoldást könnyebb kiötölni, mint a nagyobbik mester zenéjének elementáris intenzitását megközelíteni. Így történhetett, hogy a különösen a nyitótételt jellemző dallambőség ellenére a lassúban és a menüettben itt-ott unatkoztunk.

Előadói szempontból azonban éppen ez a szimfónia vált az est fénypontjává. Ebből az alkalomból az együttes két-két fuvolával, illetve kürttel egészült ki, csupa kiváló játékossal, akik a zenekar hangzását valahogyan kerekké, kiegyensúlyozottá tették - szívesen biztatnám a művészeket arra, hogy egy következő alkalommal akár teljes korai klasszikus programmal álljanak elő régi hangszeres együttesként.

Végül még egy szó a hangverseny egy további szereplőjéről, arról a surrogó e hangról (mármint a szokásos barokk hangolásban; modern, 440-es a-val számolva ez esz hang lenne), amelyet a terem szellőztető vagy légcserélő rendszerének működése folyamatosan produkált. Hogy ki lehetett az, aki úgy döntött, hogy egy zenei hangot kibocsátó gépezet egy ilyen helyen felszerelhető és hangverseny közben működésben tartandó, életem nagy rejtélyei közé tartozik. Szeptember 28. - Müpa, Fesztiválszínház. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }

 

Koroljov 

Jakobi László számos kiváló kezdeményezésének egyik legkiválóbbika, hogy Jevgenyij Koroljov négyrészes Bach-sorozatát elhozta Budapestre. Nagyon sajnáltam, hogy a sorozat első két koncertjét nem tudtam meghallgatni, de a harmadik koncerten átélhettem, mit veszítettem az első kettővel.

E mostani hangverseny műsorán két billentyűs szvit - az e-moll partita (BWV 830) és az a-moll „angol" szvit (BWV 807) -, a 15 háromszólamú billentyűs sinfonia, vulgo invenció (BWV 787-801, bár nem a jegyzékszámok sorrendjében előadva), illetve, a szünet után, A fúga művészete (BWV 1080) négy tétele szerepelt.

Nem könnyű a kritikus dolga, ha egy ilyen nagyságrendű művész ilyen monumentális és tökéletesre csiszolt interpretációiról kell beszámolnia. Ha a „földöntúli", a „csoda", a „szavakban kifejezhetetlen", „mennyei" szavakkal és hozzájuk hasonlókkal igyekszik leírni az élményt, akkor könnyen érheti a fellengzősség és a semmitmondás vádja; ha viszont eltekint ezektől, akkor mindvégig úgy fogja érezni, hogy understatementekben fogalmaz, és ezáltal éppen a lényeget nem képes megragadni. Nos, én akkor már inkább az első lehetőséggel járó veszélyeket vállalom.

Az igazán nagy művész előadásában van valami fraktálszerű (persze hasonlóképpen a zseniális műalkotásban is): tudniillik teljes súlya és jelentősége bármely szintjéről kiragadott részletében benne foglaltatik. Az a-moll angol szvitből is bőségesen elég volt a Prélude bevezető részének néhány ütemét meghallgatni ahhoz, hogy tisztában legyünk vele: ezen az estén boldogságra vagyunk ítélve; a tétel nagyobb részét képező fúga alatt pedig már térdig is gázoltunk ebben a boldogságban.

És itt veszti el először a kritikus a talajt a lába alól: mert mégiscsak illene megmondania, hogy mitől is olyan boldogító, mitől olyan nagy „csoda" Koroljov Bach-játéka, illetve egyáltalán: előadása. Nos, mondani sok mindent tud az ember, csak egy baj van: fogalma sincs arról, hogy valóban pontosan azoknak a kritériumoknak a teljesülése vezet-e a zseniális előadóművészethez, amelyeket ő fontosnak gondol, vagy pedig ahhoz másra is szükség van. A megfogalmazhatatlant így leginkább egy másik megfogalmazhatatlanra való utalással tudjuk érzékeltetni. Ebben az esetben például kézenfekvő a Koroljov tisztelői közé tartozó Kurtág György - mármint a zongorista Kurtág - elementáris erejű kisugárzására gondolnunk.

Ha most mégis megpróbálok fogalmat adni a Koroljov-élménynek legalább egy-két összetevőjéről, akkor kézenfekvő a beszámolót a hanggal kezdenem. Éppen úgy, mint Kurtágnál, és minden nagy zongoristánál, a hallgatónak az a benyomása, hogy az egyes hang és az egész hangzás minősége nem a hangszer fizikai adottságaival, hanem a játékos akaratával, elképzelésével függ össze elsősorban; mintha a művész énekes vagy legalábbis fuvolás vagy más fúvós hangszer játékosa lenne, aki a hangot ott, előttünk hozza létre a semmiből. Koroljov hangja ezerszínű, persze, de még pianóban is olyan zengő, dús és teljes felhangrendszerű, világító erejű és érzéki, hogy már önmagában is elvarázsolja a hallgatót. Eközben a szó szoros értelmében minden egyes hang messzemenően egyéni elbánásban részesül, tökéletesen kontrollálva van, (akár a „belső") dinamikája, színe, megütésmódja és hosszúsága, a környezetében elfoglalt helye. Mindeközben pedig szó sincs semmifajta finomkodásról: Koroljov a félelmetesen széles ívű, szinte a fájdalomküszöbig vezető fokozásnak is nagy mestere.

Az persze megint csak vajmi kevéssé konkrét megfogalmazás - noha igazsága a legvilágosabban érzékelhető -, hogy Koroljov a lehető legtisztább eszközökkel zenél: nincsenek tisztázatlan kérdések, nincsenek véletlenek, semmi sem elmosódott. Ez a fajta tisztaság persze sehol nem fizetődik ki annyira, mint Bach par excellence kristálytiszta zenéjében. A két szvitben annyira minden a maga kívánta helyén volt: a hangok, dallamvonalak, formák plaszticitása és a karakterek - csendes ujjongás, kitárulkozó monológ, könnyű légörvények jétéka -, hogy gyermeki örömmel vártuk az újabb és újabb tételek csodáit. Ugyanez játszódott le a sinfoniák hallgatásakor: már az elhangzás pillanatában kialakult bennünk a sóvárgás, hogy mindezt még, még hallgathassuk. A tizenöt tétel valóságos mikrokozmosszá nőtt Koroljov keze alatt, s még azon is elcsodálkozhattunk, hogyan tarthattuk számon eddig ezt a sorozatot bár remekművek, ámde mégiscsak pedagógiai és nem előadási célt szolgáló remekművek gyűjteményeként.

A három contrapunctusról és a kétszólamú duodecima-kánonról pedig nem is próbálkozom dadogó leírással; elég azt mondanom, hogy a Zeneakadémia nagyterme egy negyedórára a mennyei szférákban helyezkedett el. Október 16. - Zeneakadémia. Rendező: Jakobi Koncert Kft.


{ MOLNÁR SZABOLCS 

Markus Stockhausen, Quadrivium 

Október 12-én két jazzkoncertet tartottak a Zeneakadémián. A Nagyteremben Oláh Kálmán Kodály-műsort adott, a Solti-teremben Markus Stockhausen kvartettjével (Quadrivium) legújabb lemezének (Far into the Stars) anyagából játszott, valamiféle új-szentimentalizmus jegyében fogant instrumentális dalokat. E dalok - a fenomenális trombitás felvezető szavai szerint - a humanizmus, a béke, a tolerancia, a barátság óhajtásának kívánnak hangot adni. Ha a kritikus nem félne attól, hogy esetleg vén cinikusnak tartja az olvasó, a Miss World mini-interjúinak spiritualizmusát orrontaná e helyütt. De hát be kell vallania, hogy a négy muzsikus (Stockhausen mellett a csellista Jörg Brinkmann, a zongorista Angelo Comisso és a dobos Christian Thomé) nagyon szépen játszott, egyszerűen, sallangtalanul, mindenféle jazzklisé nélkül. A trombita és a cselló hangját ízléssel vegyítették elektronikus effektekkel, az egyes számokat arányosan építették fel, az érzelmi tetőpontokat nem fűtötték bombasztikussá, a kompozíciók formája mindig transzparens maradt. Az előadásmód tüntetően eszköztelennek hatott, úgy éreztem, mind a négyen messze a hangszeres tudásuk lehetőségei alatt játszanak. Végül is a rezerváltsághoz tényleg nem illik a virtuozitás.

A közepes tempók, az egyszerű harmóniák, a szimmetrikus dallamperiódusok, a jól ismert faktúrájú kíséretfigurák, a páros ritmusok mindenhatósága, a hangszerelés hierarchikus rétegzettsége mind-mind arra utaltak, hogy Markus Stockhausen hiszi, közérthetőség és esztétikum nagyon szorosan kapcsolódik össze. E hit viszont nem a múltból kap megerősítést, érzésem szerint Stockhausen arra fogadna, hogy ez a zeneiség válhat a jövőben uralkodóvá. A harmóniáért nem küzdeni kell majd, hanem egyszerűen csak belefeledkezni. S hát maga a személyiség valóban harmóniát sugároz, így Markus Stockhausen művészetének hitelességével bennem semmilyen, minőségével kapcsolatban viszont számos kétség támadt. Lelkemben az ambivalens érzések egészen ritka speciesével távoztam a koncertről.

  

Markus Stockhausen - Felvégi Andrea felvétele /CAFe Budapest

Stockhausen trombita- és szárnykürt-játéka semmit sem veszített intenzitásából, intonációja még mindig makulátlan, csodálatos fényű és dinamikai ívű hosszú hangokat játszik. Fölényesen és különösebb hókuszpókusz nélkül uralja a technikát, legyen szó trombitaszelepekről vagy épp laptopról. Jörg Brinkmann a lehető legtermészetesebb módon használja csellóját nagybőgőként vagy épp basszusgitárként. Egy szám erejéig még a hangszerpozíció is basszusgitárra utalt. Úgy tudtuk róla, hogy a kiterjesztett technikák mestere és invenciózus újító, ebből viszont most keveset mutatott (vö.: eszköztelenség és rezerváltság). A zongora-ritmusszekció ténykedése nem adott lehetőséget extrateljesítmények regisztrálására. Lehet, hogy a jövő elkezdődött? Október 12. - Zeneakadémia, Solti-terem, Rendező: CAFe }


{ MONA DÁNIEL 

Ax, Fischer Iván, Budapesti Fesztiválzenekar 

Már-már unalmas, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar koncertjei mindig okosan vannak felépítve, tökéletesen vannak kivitelezve, az együttes folyton a legjobb szólistákkal dolgozik, és vicces ráadásokat ad. Persze ez csak gyenge szófordulat: egyáltalán nem unalmas. A BFZ október 19-én, 20-án és 21-én a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében állt színpadra. Műsoruk népszerű darabokon keresztül a zenetörténet legfőbb korszakain vezetett minket végig úgy, hogy a megállókat időrendbe is tették. J. S. Bach 3. (D-dúr) szvitje után Mozart d-moll zongoraversenye (K. 466) következett (ez volt tehát a kazetta „D"-oldala), a szünet után pedig Csajkovszkij 4. (f-moll) szimfóniája hangzott el. A ráadások kiválóan illeszkedtek a zenei időutazásba, hiszen a versenymű utáni Schubert Asz-dúr impromptu Mozart és Csajkovszkij műve között született, a szimfóniát követő Leroy Anderson-darab, a Plink, Plank, Plunk! pedig a 20. század közepén. De mindez a felismerés senkinek sem okozott volna örömöt, ha nem kapjuk meg mellé a már megszokott zenei minőséget.

A Bach-szvitben a Fesztiválzenekar barokk együttese muzsikált. A színpad hátulján elhelyezett zenészek távolsága érdekes hatással járt, ugyanis mintha maga a zene is elérhetetlenebbé vált volna a közönség számára. Nem kevésbé befogadhatóvá, inkább csak emelkedettebbé. (Akkor is, ha az ültetés fő oka valószínűleg a Mozart-műre való gyors átrendezhetőség volt.) A szvit megszólalása tiszta és érthető volt, a belső szólamok, az imitációk világosan hallatszottak, a belépő hangszerek, hangszercsoportok mindig elegendő teret és hangsúlyt kaptak. Az, hogy mégsem vált az előadás szárazzá, monotonon tökéletessé, az egyéniségek meg-megvillanásának és a karmesteri fordulatoknak köszönhető: hogy a szólamok nemcsak belépnek egymás után, de reagálnak is egymásra, hogy a dinamikai skála jóval szélesebb, mint egy átlagos Bach-előadásnál, hogy a finom visszatartások és megeredések mindig frissen tartják a zenei anyagot. A már említett távolság talán egyetlen hátránya, hogy a continuo-hangszerek olykor beleolvadtak a tekergő, polifon szólamokba, ugyanakkor az így létrejött homogén hangzás kiküszöbölte, hogy bármi is kiugorjon a darab egységességéből.

Épp ennek az egységességnek a megtartásáért folyt a verseny ezután Mozart darabjában. A közel 70 éves, ukrajnai születésű, lengyel-amerikai zongorista, Emanuel Ax és Fischer Iván ugyanis mintha másképp vélekedtek volna a zenei frázisok formálásáról, ami azonban mégsem a szétesés esélyét hordozta magában, sokkal inkább izgalmas disszonanciát teremtett. Táncosok alaptörvénye, hogy sosem a díszített szólamokra táncolnak, hanem a basszus lüktetésére lépnek. Ha a táncos úgy érzi, késik, akkor lép pontosan a zenére. Valami ilyesmi volt érezhető a Fesztiválzenekar játékában is: mérhetetlen fegyelem, visszafogottság, türelmes fokozás. Sehol egy belesietés, sehol egy megkurtított ütem. Nem úgy Axnál, aki a zenészek egyik kérdéses törvényét vallotta inkább, és a sűrű futamoknál fokozta a tempót, a hosszú hangoknál visszafogta. És gyakran ez a kettő nem egyenlítette ki egymást. Főleg ráadásában vált ez fülbetűnővé, ahol akár egy nyolcaddal korábban továbblépett a következő taktusra - nem egyszer. A halk és gyors játékot előnyben részesítő pianista azonban mindig megtalálta a közös pontokat a zenekarral. Kevés pedállal, sok billentéssel, kevés mozgással, sok energiával és pontos elképzeléssel zongorázott, mely csak a versenymű utolsó tételében látszott fogyatkozni. A hangerőben való alulmaradás, az ismétlések fantáziátlansága talán a fáradtságnak tudható be, ugyanis Ax a Schubert-impromptu izgalmas belsőszólamait sem emelte ki, amiért nagy kár. Lenyűgöző és változatos volt azonban saját Mozart-cadenzája.

A zenekar játékában kiemelésre érdemesek a fúvós szekció tűpontos belépései, melyre sajnos nagyon ritkán van példa a hazai koncertéletben. A Fesztiválzenekar kiváló (több esetben kisegítő) fúvósai, Ács Ákos (klarinét), Andrea Bressan (fagott), Johannes Grosso (oboa) és Bánki Berta (piccolo), valamint a rezeskar - élükön a kürtösökkel - játéka olyan hangszíngazdagságot eredményezett, amiért szeretünk BFZ-koncertre járni. A fuvolaszólam néhány bizonytalansága is eltűnt a Csajkovszkij-szimfóniára, amelyben a zenekar négy igazán eltérő tételben tudott bemutatni az addigi 6+3 arcán túl újabb négyet. A közönség számára legemlékezetesebbre, a végig pengetve játszandó Scherzóra viccelt rá Fischer, mikor a szintén pizzicatóra írt, fergetegesen vidám hangulatú Plink, Plank, Plunk!-kal köszönt el a hallgatóságtól. Október 21. - Müpa. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar }


{ MERÉNYI PÉTER 

Kam-Porat-trió 

Az első pillanatban nem értettem, hogy egy trió, amelyben értelemszerűen három zenész játszik, miért csak két ember nevét viseli. Nyilván bejön Kam, majd Porat, no de ki lesz a harmadik? A válasz messze nem kézenfekvő, de egyszerű: egy másik Kam. Hiszen egy izraeli testvérpár - Sharon Kam klarinét- és Ori Kam brácsaművész -, valamint egy szintén izraeli születésű, de Berlinben élő zongorista-zeneszerző, Matan Porat alkotja ezt a különleges együttest.

Ori Kam,Matan Porat és Sharon Kam

Látszik, hogy a hangszer-összeállítás - klarinét, brácsa és zongora - nem mindennapi: ilyen apparátusra csak ismeretlen kortárs szerzők írnak kétes hírű zenét. Persze ott van két klasszikus repertoárdarab, Mozart Kegelstatt-triója (Esz-dúr, K. 498) és Schumann Märchenerzählungen (Tündérmesék, op. 132) című sorozata - ezek nyilván nem hiányozhattak a koncertről -, de ezenkívül tényleg csak Kurtág Hommage à R. Sch. című műve ismert a magyar artisztikus zene ingoványos berkeiben. Kurtág kompozíciója ugyan nem hangzott el ezen az estén, viszont érdekes átiratokat hallhattunk. Ezekről azonban majd később.

Sharon Kam zavaróan maníros testmozgás kíséretében játszott klarinétján, viszont ki kell emelni játékának változatosságát és merészen széles zenei gesztusait. A brácsaszólam a megfelelő helyen húzódott a háttérbe és lépett az előtérbe; Ori Kamtól a virtuóz reszelés és a szívbe markoló dalolás sem állt távol. Matan Porat szólistaként is bemutatkozott, Schubert Moments musicaux (D. 780) című gyűjteményének első három darabját zongorázta el. Nem Alfred Brendel, és nem is Schiff András - hiányzott az a megfoghatatlan, átszellemített könnyedség -, de azért szerzett néhány emlékezetes pillanatot (például az Asz-dúr mű második részében).

Az átiratok - Brahms brácsás dalai és Bartók Kontrasztok című műve - az eredeti alkotások érdekes olvasatával szolgáltak. Brahms két dalában klarinét játszotta az alt énekszólót. A szöveg jelentést pontosító ereje ugyan kihullott az alkotásból, azonban így is teljes esztétikai élményt élhettünk át. A Geistliches Wiegenlied (Vallásos bölcsődal) a koncert legérzelmesebb pillanatai közé emelkedett. Érdekes, hogy a brácsa sokkal inkább előtérben maradt a klarinét mellett, mintha egy énekest kísért volna.

A Kontrasztok hegedűszólamát Ori Kam szinte végig brácsán játszotta, ami - mint a koncertet követő pódiumbeszélgetésen kiderült - rendkívüli technikai kihívást jelent. Méltányolom az erőfeszítést, és távol áll tőlem, hogy piedesztálra emeljem a szerzői szándékot, de mintha a hegedű virtuozitása és fényesebb hangszíne világosabban kifejezné a kompozíció - műfaji értelemben vett - rapszodikus karakterét. Sharon Kam mindenesetre lenyűgözően érzékeltette a klarinétszólam hol népies, hol cigányos, hol pedig jazzes gesztusait.

Végül meg kell említenem, hogy a koncert helyszíne (a Zeneakadémia Nagyterme) és jellege (ezoterikus kamaraműsor) között éreztem némi feszültséget. A Koncertközpont már évek óta kísérletezik a Kamarazene Nagyteremre című sorozattal, azonban a Solti Terem talán szerencsésebb helyszín lenne. Egyszerűen jobban illik a műfaj hangulatához, és sem a fellépők, sem a szervezők, sem pedig a hallgatók nem szorongnának, hogy több üres szék, mint ahány ember hallgatja a koncertet. Tudomásul kellene venni, hogy a művészi kamarazene végképp kevés embert érdekel. A szűk körű siker és kiemelkedő színvonal azonban - mint most is láthattuk - nem ezen múlik. Október 13. - Zeneakadémia, Nagyterem. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }


{ VARGA ABIGÉL 

Rádiózenekar és -énekkar, Ránki, Báll, Kovács János 

Szeptember ambivalens hónap, határvonalat húz nyár végén és tél elején. Halál, vagy feltámadás? Halál és feltámadás? Ilyen kérdések fogalmazódtak meg bennem a Művészetek Palotája Bartók Béla Hangversenytermében megrendezett, Kovács János és a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának „Látomások tűzről és halálról" című, hónapzáró hangversenyének programja láttán. Tematikailag érdekes elgondolás, hogy Prométheusz, az emberiség megszületésének mitológiai Messiása a műsor végén jelenik meg, Liszt Haláltáncát követően. Kérdéses, hogy kezdet és vég ebben a fordított felállásban jelenthet-e feltámadást, avagy a halandók bukásának és az emberfeletti ember győzelmének problematikáját hangsúlyozza inkább?

Az autonóm egyén nagyságát és halhatatlanságát prezentálta Szkrjabin Az eksztázis költeménye című szimfonikus poémája. A kompozíció nem a liszti és a berliozi értelemben vett programzene, a szerző ugyanis nem történetet mesél el, hanem a katarzis állomásaira vezeti el hallgatóságát. A zenekar hibátlan tolmácsolója volt a zeneszerző elképzeléseinek. Kovács János az első megszólalástól kezdve egy emberré fogta össze a zenekart, megalkotva a hegeli filozófiából származó „öntételező" ember hangzásbeli formáját. Míves összehangoltság jellemezte a zenekar játékát, a nagy létszám ellenére a hangzás nem volt masszív és súlyos, sokkal inkább arányosan monumentális. A zenei témák jól kivehetően szólaltak meg és jártak át hangszercsoportok között, a kísérő- és szolisztikus anyagok sűrűsége egységgé forrt össze. A szélsőségeket kerülő, folyamatosságra törekvő crescendók és decrescendók, az érthető tempók és a színes dinamikai-technikai megformálások világosan közvetítették a zenei elképzelést. A szólóanyagokat játszó hangszerek és kíséretük az egy mindenkiért, mindenki egyért mottót követték. Teret kapott az erős hangzás, nem jellemezték hivalkodó, határtaposó forték, de fátyolos elfedések sem. A generálpauzák, egyidejű hirtelen megállások és elindulások pontos kivitelezése szintén karmester és zenekar rutinos összmunkájának, stabil profizmusának eredménye. Míg a közös kezdésekben jobban lehetett érezni kihívás jelenlétét, addig az egyszerre történő lezárások olyan precizitással valósultak meg, mintha ugyanazon ember játszaná mindegyik szólamot.

Szkrjabin művének sikere után a zenekar következetesen megőrizte a tematikai elképzelés folyamatát. Liszt Ferenc virtuóz Haláltánca lehetőséget kínál a közönségbarát elemek villogtatására, az eksztázis filozófiai értelmének felszínes átfogalmazására, ami kirakatelőadások esetében valóban sikert eredményez. Ugyanakkor Liszt darabja és zeneszerzői ars poeticája sokkal több annál, mint hogy csupán a csillogás, a technikai sziporkázás perspektívájából lehessen értelmezni. Mind a Kovács János vezényelte Rádiózenekar, mind a zongoraszólót prezentáló Ránki Dezső olyan megformálási módhoz nyúlt vissza Liszt zenéjében, mely a zene nemességét, lényegi tartalmát jutatta érvényre. Hasonlóképp arányos hangképet kaptunk, mint az első műsorszámban, minden információ tisztán eljutott a hallgatósághoz. Ránki zongorajátéka nem a 19. század individualista művészi eszményképének megfeleltetett Liszt Ferencre hivatkozik, helyette a zeneszerzőt, a zeneszerzői szándékot helyezi előtérbe. Érthető artikulációja komoly előadói szándékra vall, minden leírt hangot fontos momentumként kezel, sorrendiségi elvtől függetlenül. A Dies irae-dallam variációi magukkal ragadó hullámzással vonták be a közönséget sodrásukba.

A műsor második fele tükröt állított az első elé, ezúttal Liszt Ferenc művét követte egy újabb Szkrjabin-kompozíció. Az első rész intenzitása után Prométheusz megjelenése nem hordozott magában hasonló katartikus élményt, az előzmények tükrében nem is volt rá több igény. Ugyanakkor lecsillapodásnak, megnyugvásnak túlságosan erős zenei anyag, szükségeltetik hozzá olyan fokú figyelem, melyet a korábbi műsorszámok is követeltek. A lényeg a tökéletes zenei megformáltság ellenére kisebb hangsúlyt kapott.

Szkrjabin szimfonikus poémáiban olyan zeneszerzőhöz volt szerencsém, aki egy hangverseny során két felvonás alatt kétszer is meglepetést okozott - kétféleképp. Mivel elsősorban zongoraművekkel vált zenetörténetileg ismert komponistává az európai kultúrában, Az eksztázis költeménye várakozáson felüli képet mutatott zenekari gondolkodásmódjáról és hangszerelési technikáiról. A kellemes tapasztalat hatására későbbi, mamutzenekarra, zongorára és kórusra hangszerelt darabja, A tűz költeménye hasonló (esetleg még nagyobb) élményt ígért, mind témája, mind izgalmas apparátusa következtében.

A szinesztézia, a hangok és színek szintézisének megjelenítéséhez a szerző a partitúrába fényorgona „szólamot" illesztett, mely színeket, színkombinációkat vetít a hallgatóság elé. A misztérium folyamata ugyanakkor nem volt egyenletes, az egyes zenei képek, mozzanatok nem egymás elé, hanem egymás fölé rakódtak, mintha állna a hangzás. Báll Dávid zongorajátéka híven képviselte Prométheusz hangját, viszont némely pontokon hozzáidomult a zenekarhoz, palástolva szerepének jelentőségét. A Magyar Rádió Énekkarának csatlakozása és egy határozott, éteri akkord zárta a darabot, váratlan fordulatként. A kórus rövid szerepe és a hirtelen befejezés nem tett pontot a kompozíció végére, inkább nyitva hagyta. Szeptember 28. - Müpa. Rendező: a Magyar Rádió Zenei Együttesei }


{ FARKAS ZOLTÁN 

Bécsi Filharmonikusok, Mehta 

Kinek jutna eszébe ezekben a zivataros időkben, hogy idén a kiegyezés 150. évfordulóját ünnepeljük? (Nem mintha a kiegyezés nem lenne aktuálisabb, mint valaha. Nem épp az osztrákokkal, de lassanként az egész világgal.) A koncertszezon azonban gondoskodott róla, hogy ne tévesszük szem elől a jeles jubileumot. Ha 1867-et írnánk, tintába mártott lúdtollammal mindenekelőtt a koncerten megjelent nobilitásokat listáznám (röviden: ott volt mindenki, aki számít). De szaklap szakkritikusának álorcáját öltve, szorítkozzunk a zenei történésekre! Mint a Müpa honlapján olvasható: „A Bécsi Filharmonikusok Müpa-beli vendégszerepléseinek műsorát az utóbbi időben a budapesti közönség iránti fokozott előzékenységgel állítják össze. Mindig hoznak magukkal valamit, ami összeköti a két nép zenekultúráját." Ez így igaz: a Bécsi Filharmonikusok példásan osztrák-magyar műsorral kedveskedtek a rebellis magyarok gyülekezetének. Mi lehet előzékenyebb gesztus, mint Erkel Ferenc Ünnepi nyitányának előadása? Az 1887-es kompozíció tudvalévőleg nemzeti imáink, a Szózat és a Himnusz dallamait idézi. A Himnuszét is, amelyet Erkel ugyan már 1844-ben megkomponált, de amelyet csak 1903-ban emelt hivatalos himnusszá az Országgyűlés (azaz emelt volna, ha Ferenc József szentesíti). Az Ünnepi nyitány hangjai alatt, amelyet Maestro Mehta partitúrából dirigált, ünneprontó gondolatok rohamoztak meg. Mindjárt az első taktusoknál eszembe ötlött, hogy alkotója bizonyára soha életében nem hallotta ilyen pompás, telivér, aranyban úszó, büszke tónussal a nyitány bevezető kürtszavát. A szépséges hangszínekben gazdag, de némileg objektív előadás szokatlan fényben láttatta a partitúrát: egy megbízható mesterségbeli tudású, tehetséges, másodvonalbeli, Weber- és Mendelssohn-kortárs német színházi szerző nyitányának. Ebben a hűvös interpretációban ‒ mely kiemelte a művet a ráaggatott nemzeti pátoszteremtés kontextusából - az Ünnepi nyitány olyannak tűnt, mint a Föld szelleme Madách Tragédiájában: „önkörében végtelen, erős", de az égi karból szemlélve „szép szerény fiú, [...] gyönge és szelíd".

Osztrák-magyar műsor aligha folytatódhat mással, mint Haydn muzsikájával, aki életének meghatározó részét mégiscsak magyar földön élte le. Igaz, a Sinfonia concertantét (B-dúr, Hob. I:105) már a londoni közönség kedvére szabta 1792-ben, de a bécsiek most is gondoskodtak arról, hogy a négy hangszeres szólista közt honfiúi büszkeséggel ismerhessük föl a budapesti Zeneakadémiáról odaszármazott, kiváló Nagy Róbertet, a csellistát. A Haydn-mű előadása azonban, minek is tagadnám, nagy csalódást keltett. Merthogy az Ünnepi nyitány menterepesztő pátosza nem születik meg a bécsiek előadásában, az némileg érthető, sőt roppant tanulságos, de hogy Haydn papa fergeteges humora is ‒ a legmagasabb színvonalon bár ‒ udvarias közönybe fúlt, az már mégiscsak keserű meglepetés. Mert hiába a hegedűs, Rainer Honeck, az említett csellista, Nagy Róbert, az oboista, Martin Gabriel és a fagottos, Sophie Dartigalongue megannyi makulátlan szólója, (ha van egyáltalán értelme a különbségtételnek, közülük épp a nem osztrák-magyar, de francia Dartigalongue tűnt a legszabadabbnak), ha e Haydn-zene elképesztő humora, csintalansága, harmóniafűzésének újszerűsége nem ragyog fel, hanem csupán csillogó és jólnevelt, sőt mondjuk ki, nyársatnyelt diskurzussá laposodik, s szemernyi kópéság sem marad benne. Minderről alighanem Zubin Mehta tehetett. Kópéságügyben egyik ragyogó zenés színházi emlékemre apellálok. Esterházy Péter Harminchárom változat Haydn koponyájára című darabjának Bárka Színház-beli előadásán (rendező: Göttinger Pál, zenei vezető: Dinyés Dániel) a herceg és Haydn némajátékának kísérőzenéjeként hallhattuk a 3. tételt bevezető nagy zenekari unisonót és recitativót, majd a berobbanó, mindent megoldó főtémát. Ebből az előadásból meg lehetett tudni, miről „szól" Haydn szellemdús zenéje. S aki adós marad a rákövetkező hangszeres bolondozás örömével, az megmarad a „frakkban, nagy pénzért" dirigáló sztárkarmester státuszában. Egynémely felháborodott olvasó felteheti a kérdést, hogy ugyan a fanyalgó kritikus nem hallotta-e számos alkalommal e kiváló remekművet oly esendő hangszerszólókkal, s ha igen, hogy meri... De, hallotta. De a Bécsieknél hadd tegyük magasra a lécet.

Mindezek után szinte aggódva néztem a második félidő Bartók Concertója elé. Szerencsére alaptalanul. Zubin Mehta egyszerre levetkezte tartózkodó eleganciáját, és addig ismeretlen szenvedély szikrázott fel benne. Érdekelte a mű, s minthogy a világ egyik legjobb hangszere állt a rendelkezésére, elképesztően plasztikusan, lendületesen, ihletetten vezényelte Bartók kései remekét. Játékosság és tűz, a mozgás öröme és az éneklés lírája volt ebben az előadásban. S lám, igazolódni látszik a zenetörténész értékelése: „Bartókban szólt először úgy hazánk a világhoz, hogy annak meg kellett hallania e szót." Emlékezetes Concerto-előadást hallhattunk, s megint egyszer jó volt Bartók miatt büszkének lenni.

Zubin Mehta - Nagy Attila felvétele/MÜPA 

Zucker bleibt zuletzt. A Bécsi Filharmonikusok ifj. Johann Strauss Kék Duna-keringőjével édesítették meg a búcsúzás perceit, s ünnepelték a Donaumonarchie aranykorát. S mivel az ünnepségekhez ezen az égövön tűzijáték is dukál, ráadásként eljátszották még az Unter Donner und Blitz (Mennydörgés és villámlás) című gyorspolkáját is.

Szó ami szó, azért ezzel a zenekari hangzással idehaza is tartósan kiegyeznék. Október 3. - Müpa. Rendező: Müpa }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.