Re-form

Orbán György 70

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2017 november

Orbán György zenéjét sokat szeretik. A hetvenéves zeneszerzőt köszöntő koncertet telt ház követte a Zeneakadémia nagytermében. A változatos program madrigáltól vonószenekari darabig, kantátától a cappella kompozíciókig sokféle műfajú és hangütésű művet kínált.

Tudva, hogy még egy ilyen nagy merítésű műsor alapján is csak hozzávetőleges állításokat lehet megfogalmazni az életmű főbb vonalairól, a zeneszerzői stílus jellegéről vagy az alkotó személyiség alapkarakteréről, az egyik hozzávetőleges állítás az lehetne, hogy Orbán vonzódik a kisléptékű formaegységek egymás mellé rendelése nyomán kialakított, szvitszerű ciklusokhoz; a moments musicauxideálját követi, ám anélkül, hogy akár a schuberti, akár a rahamanyinovi léptéket megkísértené. Megelégszik pusztán a hangulat pillanatfelvételével, a zsáner alapvonásainak felskiccelésével, a hosszabb kifejtést, az anyagban rejlő további lehetőségek kiaknázását másra hagyja. Akár egyetlen mozdulattal is képes megrajzolni egy élethelyzet, egy karakter legjellemzőbb, legkönnyebben felismerhető vonásait, gyorsan, lazán, a technikai virtuozitás imponálóan magas színvonalán. Ha festő volna, bizonyára karikatúraszerű portrék készítésében lelné örömét, aki nem vászonra dolgozna olajjal, hanem krétával olcsó papírra. Mindez nem értékítélet, hisz ki vitatná, hogy például Picasso 1920-ban rajzolt Stravinsky-portréja magasrendű művészet?

Egy másik lehetséges hozzávetőlegesség, hogy Orbán zenéje rafinált viszonyt folytat - kétértelműen flörtöl - a nosztalgiával. Nem szépít emléket, nem is próbál meg görcsösen visszaemlékezni, az emlékezés tárgyát egyszerűen kitalálja. Számára a valós életeseményeknél érdekesebbek a „lehettek volna így is" életesemények, ő a történelem lapjait fikcióként olvassa és színezi tovább - „lehetett volna így is" -, művészi képzeletének világát valóságos személyekről elnevezett hősökkel népesíti be, majd álomszerű történetekben lépteti fel őket. Ez a szubjektív mitológia igen közel áll Schumann karneváli forgatagához.

Mivel zeneszerzőről beszélünk, értelemszerű, hogy a történelem egyik alfejezetével, a zene történetével különösen bensőséges kapcsolatban áll. De természetesen a zenetörténet is „csak" fikció, melyben nem valamiféle objektív szellem munkálkodik. Hiszi, hogy a fikció bármelyik fejezetéhez vissza lehet ugrani, majd újraírni, máshogyan folytatni vagy csak egyszerűen elmerülni benne. Vonzó ajánlat. Telt házat vonzó.

Ha az eddig leírtak hozzávetőlegesen igazak, akkor a Razumovszkij-trilógia az életmű egyik kulcsának tekinthető. A koncerten a középső darab (Albumlapok Razumovszkij grófnak) hangzott el, a Budafoki Dohnányi Zenekar tagjaiból álló együttest Werner Gábor vezényelte. Megelevenített karakterképeknek, idealizált hangzásnak, természetesen kibomló meseszövésnek lehettünk fültanúi.

Igen magas színvonalú, a szerzői virtuozitással már-már kongeniális produkciót hallhattunk az Ars Nova Énekegyüttestől. Előbb a Medáliák könyvéből énekeltek négy kórustételt, majd a 2013-as, zongorakíséretes vegyeskari kompozíció, a Cantico di Frate Sole (Assisi Szent Ferenc Naphimnusza) követezett. Kiss Katalin a madrigálokat rendkívül rugalmasan, szuggesztíven, poentírozottan, a Naphimnuszt méltóságteljes nyugalommal, áhítatos légkört teremtve dirigálta. Anélkül, hogy ennek nyomát hallhattuk volna, azért az is kiderült, hogy az Orbán-darabok könnyen énekelhetősége nem ritkán csak látszat, melyet a könnyen hallgathatóság okoz.

A Zeneakadémia Alma Mater Kórusa (vezényelt Somos Csaba) két művet szólaltatott meg. A Timor et tremor szép, kiegyenlített, érzékeny előadásban hangzott el, a nagy létszámú kórus magabiztosan tájékozódott a barátságos anyagban. A valamivel komplikáltabb Veni creator spiritus középrésze némi elbizonytalanodáshoz vezetett, de az összkép végül is kielégítő volt.

Az est egy nagyobb lélegzetű kompozícióval, a kórusra, énekes szólistákra és zenekarra írt Rorate coeli (1992) kantátával (oratóriummal) ért véget. Talán a műfajhagyomány vagy a megszólalás formátumának súlya késztethette Orbánt arra, hogy a tíz szakaszra osztott kompozícióban szigorúbb zenei logikát érvényesítsen, s ne elégedjen meg az egymást követő tételek közötti hangütések puszta kontrasztjának dramaturgiájával. A nyitótételben exponált zenei téma a kompozíció szövetében újabb és újabb alakokban tűnik fel, oly módon, hogy sem az anyag, sem a zeneszerzői lelemény nem mutatja a fáradás jeleit. Végeredményben a rondó- és a variáció-elv ökonomikusan és hatásosan kidolgozott kombinációjára ismeretünk rá. Azaz egy olyan formára, mely adekvát módon tesz eleget a műfaj és a formátum támasztotta igénynek, s ekként a Rorate coeli Kodály Zoltán-hommage-ként is értelmezhető. Október 7. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont

 -----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

Bő egy héttel a születésnapot köszöntő koncert után, a CAFe Budapest Fesztivál koncertrengetegében kapott helyet az a hangverseny, mely nagyobb részt Orbán György műveiből állt. A koncert címével (Reformáció 500 - Kortárs magyar dalok) leginkább az ő művei kapcsolódtak össze, az itt hallottak pedig jól kiegészítették a zeneakadémiai koncert tapasztalatait. Túl azon, hogy a felhangzó darabok szorosan kapcsolódtak a reformáció dallam- és szöveghagyományához, illetve ahhoz a korszakhoz, melyben a reformáció eszméje meghatározó módon befolyásolta a magyar történelmet, a reformáció kifejezés alapjelentéséről sem feledkezhettünk meg. A reformkommunisták, a reform-közgazdaságtan és reformértelmiség már-már elfeledtette velünk, hogy a reformálás nem valami újnak és kísérletinek a kipróbálása, hanem visszatérés oda, ami a múltban már bevált - természetesen a megújhodás reményében. A reformáció eredeti jelentésben tehát visszakanyarodás, visszatalálás. E tekintetben Orbán György „református" zeneszerző, aki most olyan zsoltár- és himnuszfeldolgozásokkal jelentkezett, melyek abból a hitből fakadnak, hogy a vallásos népének-repertoárt ugyanúgy lehet ma is integrálni, mint ahogy azt például Johann Sebastian Bach tette. Azaz valóban vissza lehet ugrani a zenetörténet egy adott pontjához - és ezúttal mintegy is, hogy a Johann Sebastian Bach név Orbán esetében igazából kire is vonatkozik.

A zongorakíséretes Genfi zsoltárok vagy az énekhangra, hegedűre és zongorára írt Himnuszok tágabb értelemben zsoltártrópusok, szűkebb értelemben korálfeldolgozások, korálvariációk, illetve olyan cantus firmus-technikával megírt tételek, melyek legnagyszerűbb, mindannyiunk által ismert példáit Bachnál találjuk meg. Ám míg Bachnál azt érezzük, hogy még a legösszetettebb anyag is visszavezethető magára a koráldallamra, illetve, hogy ez az anyag valóban a korálénekből sarjadt ki, addig Orbánnál az a benyomásunk, hogy a zeneszerző által komponált anyag mellérendelő viszonyban áll az alapdallammal, legtöbbször még csak nem is kommentálja. A harmonizálás sem segíti a dallamok érvényesülését, így ismét rácsodálkozhatunk a bachi megoldásokra: még a legmerészebb harmóniák sem homályosítják el a dallam plasztikusságát. Tagadhatatlan, hogy Orbán zsoltárváltozatai dekoratívak, ám mindez nem feledtetheti, hogy a koráltropizálás általa képviselt szemlélete olyan reformtörekvés, mely nem vezet igazi megújuláshoz.

Több potenciált látok egy másik barokk-allúzióban, a drámai monológok monodikus megzenésítésében (Klausenburg; Mondd a 'soltárt). Különösen olyan előadók esetében, mint amilyen Sümegi Eszter vagy Wiedemann Bernadett. S mintha Kokas Katalin (hegedű) is a dramatikus megszólalás lehetőségeit kereste volna a hegedűre írt figuratív anyagokban (Két himnusz).

 

  

Kokas Katalin és Orbán György - Felvégi Andrea felvétele/CAFe Budapest 

A koncert második felében a pályatársak kompozíció kaptak szót. Fekete Gyula három Csokonai-versre írt ciklusában helyzetdalokat hallhattunk. A középső (Két szerető dalja) már-már egy színházi betétdal trivialitását idézte, a szélső tételek (Fillishez; Himfyhez) kanyargósabb harmóniaösvényeken jártak, ám mindez nem vált a dalok természetességének kárára. Úgy őrizték meg eredendően játékos alaphajlamukat, hogy közben nem lehettünk sohasem biztosak abban, hogy - váratlanul és végletesen - nem komorulnak-e majd el.

A fájdalmas és nevetséges groteszkhez különleges érzéke van Wiedemann Bernadettnek, Vajda János operájának (Karnyóné) emlékezetes slágerét (a Dido-parafrázist) most is sikerre vitte.

A monodikus stílus jegyében fogantak Tóth Péter Mechler Anna (Magány) és Kocsár Miklós Gyurkovics Tibor (Istenem) versére írt dalai, melyek inkább a szöveg, semmint a zene révén váltak hatásossá.

Az est legnagyobb terhe Virág Emese (zongora) vállát nyomta, aki nem roggyant meg, nem fáradt el a súly alatt. A koncert légkörét Kovács Sándor könnyed, szellemes asszociációkat felvillantó konferálása oldotta. Október 16. - BMC. Rendező: CAFe Budapest }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.