Arany vagy kavics?

Selmeczi György: Boldogasszony lovagja

Szerző: László Ferenc
Lapszám: 2017 november

Selmeczi György 

Boldogasszony lovagja

 A Kolozsvári Magyar Opera előadása

Müpa, Fesztivál Színház

2017. október 18.

 Püspök Szép Gyula

Esperes Kovács István

Legátus Laczkó Vass Róbert

András úr Szilágyi János

Fogadósné Wittinger Gertrúd

Veronika Antal Lívia

Diák Szabó Levente

Diakónus Rétyi Zsombor

Mátyás mester Peti Tamás Ottó

A Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara

Librettó Béres Attila

Karmester Szabó Sipos Máté

Karigazgató Kulcsár Szabolcs

Díszlet Ianis Vasilatos

Jelmez Florina Belinda Vasilatos

Rendező Novák Eszter

 "Difficile est saturam non scribere", vagyis nehéz szatírát nem írni, szól Juvenalis szállóigéje, amely az idei CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál napjaiban mintha ebben a formában is megfogalmazható lett volna: nehéz vígoperát nem írni. Hiszen a fesztivál mindkét operabemutatója, vagyis Vajda Gergely Georgia Bottoms című műve és Selmeczi György új operája, a Boldogasszony lovagja is ezt a műfajt kísértette meg - jelezzük hamar: sikerrel, méghozzá közönség- és szakmai sikerrel egyaránt. Két vígopera alapján persze furcsa lenne általános tendenciát vizionálni, ám annyi azért mégis megkockáztatható, hogy Vajda és Selmeczi érvényes gyakorlata, így egymás szomszédságában, érzékletessé tette a kortárs vígopera körüli kísérletezőkedv potenciálját és a közönségigényt, a befogadói nyitottságot egyaránt.

Immár csakis Selmeczi György művéről, a Szent László-legendakörhöz kapcsolódó Boldogasszony lovagjáról szólva, elsőbben magát a komponistát idézhetjük, aki a bemutatót megelőző nyilatkozataiban a vígoperai tradíció felvállalásáról beszélt: „Abból indultam ki, hogy vígoperát írok, amit nyilván nem tehetek meg vígoperai toposzok nélkül. Tudomásul kellett vennem, hogy a vígoperának óriási hagyománya van Mozarttól Sosztakovicsig, tehát ennek az évszázados jelrendszernek benne kell lennie, hogy a közönség számára egyértelmű legyen az olvasat." Az egyértelműség itt tehát a befogadóbarát fogalmazásmóddal tart egészen közeli rokonságot, ami annál is természetesebb, mivel a túlzás nélkül zenés színházi Jolly Jokerként azonosítható Selmeczi az önérzet és az önismeret rokonszenves elegyével azt is mindenkor felvállalja, hogy operamuzsikája „konzervatív, dallamos zene". Az ilyen kijelentések, és még inkább az ilyen zeneszerzői praxisok pár évtizede menthetetlenül anakronisztikusnak ítéltettek volna, azonban ma, immár kötésig gázolva a poszt-posztmodern esztétiká(k)ban, a konzervatív közelítés akár a merész alternatíva koszorújára is bejelentheti a maga igényét.

Selmeczi konzervativizmusa mindazonáltal rendszerint a témaválasztásra is kiterjed: ezt Herczeg Ferenc Bizáncának operásítása után most a Boldogasszony lovagja is bizonyítja. Szent László legendáit - mégoly komikus-parafrazeált formában is - operaszínpadra vinni ugyanis határozottan konzervatív, értékőrző gesztus. Béres Attila librettója egy templomépítő és templomának ideális védőszentet kívánó középkori falu, a beszélő nevű Bátorfa kijárói harcát beszéli el: László király szentté avatásáért. A sztori szerint küldöttségük felkeresi Váradot, és ott tanúságtételükkel és a László király emlékéhez fűződő csodák újrajátszásával meglódítják a szentté avatási processzus döcögő, sőt éppen megakadt szekerét.

A történet tág teret kínál a komikum és egyszersmind a vígoperát koncipiáló zeneszerző számára: részeges szerzetesekkel, a furcsa magyarokra kandin rácsodálkozó pápai legátussal, a falusi küldöttség esetlenségével és buzgalmával, no és persze a csodák emlegetett újrajátszásával. De a Boldogasszony lovagja mindeközben mégiscsak ama kérdés körül köröz, hogy mitől is lesz szent egy szent? A közösség hite és tévedhetetlen közös ítélete teremti a szentet és a csodát, miközben a skrupulózus skolasztikusok és mi, kritikusok egyre csak „keressük a jelet, a bizonyosságot". „Hit nélkül nem fakad élet" - ez a tételállítás pedig betű szerint is elhangzik a színpadról, s ezt alkalmasint ugyancsak nem tárgytévesztés konzervatív krédó gyanánt azonosítanunk.

Ami a librettó megzenésítéséhez és felmagasztalásához választott eszközöket illeti, azzal kapcsolatban újra csak a legilletékesebbet, magát a komponistát idézhetjük: „...adott az egyházzenei dimenzió, ami nélkül nem lehet a témához nyúlni. Meg kellett találni azt a réteget, jelen esetben a magyar egyházi népéneket, ami egyensúlyoz a gregoriánum és a folklór határmezsgyéjén, de benne kell lennie a krónikás, illetve historikus énekeknek is." A recenzens ehhez a felsoroláshoz legfeljebb még egyfajta személyes jegyű daljáték-hangütést illesztene, amely az első felvonás kétnyelvű szerzetesi tivornyájából éppúgy kihallatszott, akárcsak ugyanennek a felvonásnak tyúkketrecben játszódó fináléjából.

A librettó az előbb említett tivornyában részben a magyar-olasz kétnyelvűséggel, részben a mulatós fordulatokkal (mint például a kapu-kupa fancsali rímpárral, vagy éppen a legá-tus szó többszöri hangsúlyos tushúzásával) szolgálta a vígoperai célkitűzés megvalósulását. Itt is, másutt is figyelmet érdemeltek ugyanakkor a figuraegyénítést szolgáló változatos megoldások is, de azért feltűnhetett némi kis, a jelenre kacsintó vonal is, midőn a pápai legátussal többször elmondatták, hogy „ami Rómának nem jó, az Váradnak sem jó". (A bátorfaiak sikerét pedig voltaképp az az átfordítás készíti elő, mellyel a magyar egyházat-érdekeket képviselő Esperes elhinti: „ami Váradnak nem jó, az Rómának sem jó".)

A népi komédiázással a rokonságot nyíltan vállaló vígopera tele van hatásos, közönségbarát megoldásokkal. Ilyen az emlegetett kétnyelvűség zenei vetületének megjátszása (például az O sole mio kórusból kihangzó pillanata révén), és ilyen a szűkített létszámú zenekar hangzása felett megszólaló kórusszakaszok mikroszólókból való rafinált, és igazi mesterre valló megkomponálása. A második felvonás kulcsjelenetében, ahol a bátorfai delegáció László király és a kun vitéz máig ismeretes legendáját játssza újra a döntéshozó klerikusok előtt, mindazonáltal mintha Selmeczi ellen fordulna választott műfaja. A jelenet során ugyanis, ahol a népi rigmusok ölelésében az elrabolt magyar leánynak, illetve az őt eljátszó Veronikának mintegy Szűz Máriává, vagyis Boldogasszonnyá kellene átlényegülnie - a zene és hallgatói nem igazán tudnak elemelkedni az addig oly kényelmes vígoperai szintről. Pedig az első felvonás utolsó harmadában Veronika és az Esperes kettőse már megpróbálta szóban és zenében egyaránt előkészíteni ezt a művészi tétemelést. Hiába, a hosszúra nyújtott „színház a színházban" jelenet inkább csak komikus pillanataival hat, a szibarita néző számára a kelleténél elnyújtottabb átvezetést kínálva az utolsó színváltás és a rövid második finálé felé.

  

Jelenet az előadásból  - Kotchy Gábor felvétele/CAFe Budapest 

A Kolozsvári Magyar Opera előadása mindenekelőtt a Novák Eszter egészséges humorú rendezése és Szabó Sipos Máté megbízható zenei irányítása által élményszerűen kidomborított, remek csapatjátékkal szolgálta az új magyar opera sikerét. A csapatjáték, az együttes összteljesítmény persze csak azért válhatott ily félreismerhetetlenné, mivel az alakítások túlnyomó java külön-külön is megtalálta a maga méltó helyét a mű és az előadás viszonyrendszerében. (Ez igaz egyébként az ügyesen egyénített kórustagi epizódalakításokra is.) A belógatott díszleteket (díszlet: Ianis Vasilatos), és általuk a szentté avatási processzust is mintegy a visszájáról mutató előadás legjelentékenyebb énekesi produkciója alighanem az Esperes szerepét megformáló Kovács Istváné volt. Míg a kardinálisi piros-bíbor bőröndjét rendre maga után húzó pápai Legátus alakítója, az operákban is régóta igen jól beváló prózai színész, Laczkó Vass Róbert az olasz nyelvű fölényes rácsodálkozások, a hol a színpadról, hol a nézőtérről megfogalmazott, fanyar-kancsi kommentárok bravúros elővezetőjeként emelkedett ki az előadói gárdából.

Az első fináléra tyúkólba zárt, majd a második fináléra megdicsőülő bátorfai küldöttség megformálói mindahányan saját énekesi képességeik legjavát nyújtották. Wittinger Gertrúd mint Fogadósné igazi, kicsattanóan vígoperai alakot teremtett, s mindeközben a lírai ellágyulás pillanatait is készségszinten avatta hitelessé. Veronika mindenekelőtt hamvas tisztaságot követelő szerepében a fiatal szoprán, Antal Lívia nyerte el rokonszenvünket, melynek emelt fokáról talán az szolgáltathatja a legmeggyőzőbb bizonyítékot, hogy a Szűz Máriává való átlényegülés félsikerét-félkudarcát eszünk ágában sem volt rajta számon kérni. Szilágyi János marciális alakjával és ahhoz méltó basszusával (András úr), az előadás előtt kézhez kapott műismertetés alapján határozottan terjedelmesebb szerepűnek sejtett Szabó Levente(Diák) pedig kun vitézi vitézkedésével véste be magát jó emlékezetünkbe. Peti Tamás Ottó mélázó és jámboran drabális Mátyás mestere és Rétyi Zsombor vékony teno­rú, ugribugri Diakónusa ugyancsak rendben beilleszkedett az oly változatos összetételű delegációba.

„Egyszerre csak, mit gondolt, mit nem a kun vezér, szórni kezdte tarsolyából a csengő aranyat s ezüstöt, s intett a vitézeinek is, hogy csak hányják el azok is, ami pénzük van, majd meglátják, mi nagy haszna lesz ennek. Na, az ármányos vezér jól számított, mert a magyarok egyszeriben félbehagyták az üldözést, és mohón szedték föl a pénzt. [...] László szomorúan tekintett föl az égre: onnan várt segedelmet. Isten meghallgatta a szent életű király imádságát, s ím, halljatok csudát: azok a ragyogó sárga aranyok, azok a tejfehér ezüstök egytől egyig kővé változtak." Temesvári Pelbárt megfogalmazásában így hangzik a Szent László imája révén kavicsokká átváltoztatott kun aranyak legendája, mely csoda természetesen a Boldogasszony lovagjában is megidéztetik. Nem kérdés, hogy a közönség először maga is a racionálisan értetlenkedő Legátussal együtt furcsállta, hogy vajha nem az ellenirányú transzformáció lett volna az igazi csoda és bizonyság? Mi tagadás, kellett egy kis idő a kritikus számára is, hogy a szépen csiszolt, de elsőre igénytelennek ható kavicsokban ismerje fel Selmeczi György vígoperájának igazi értékeit. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.