Hangyanyüzsi

Vajda Gergely–Mark Childress: Georgia Bottoms

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2017 november

 

 Vajda Gergely 

Georgia Bottoms

Vígopera a modern Délről

magyarországi bemutató 

Zeneakadémia, Solti-terem

2017. november 8.


Georgia Bottoms Rebecca Nelsen

Krystal Lambert Meláth Andrea

Little Mama Károlyi Katalin

Nathan Keith Browning

Hendrix tiszteletes Szappanos Tibor

Brenda Hendrix Nagy Zsófia

Colgate tiszteletes Erdős Attila

Daphne Colgate Kiss Diána

Dr. Ted Horn

Lester tisztviselő Tötös Roland

Barnett bíró

Jimmy tisztviselő Cseh Antal

Bill seriff Gulyás Bence

Librettó Mark Childress

Vajda Gergely

UMZE Kamaraegyüttes

Karmester: Vajda Gergely

Díszlet, jelmez Izsák Lili

Rendező Almási-Tóth András

  Nagy Zsófia, Cseh Antal, Rebecca Nelsen, Gulyás Bence és Tötös Roland 

Mark Childress regényének főhőse, Georgia Bottoms el-elmélázva nézegeti a hangyabolyokat. Mindegyik apró rovar teszi a dolgát, magukban serénykednek, s ha szembe jön egy másik, gondosan kikerülik egymást. Az egyszerű életek egyszerű darabkái végeredményben egy fantasztikusan összetett, bonyolult és működőképes rendszerré állnak össze, melyet nevezhetünk közösségnek, de akár társadalomnak is. Hangyákról egyébként nincs szó az operában, a szorgos rovarok csak a regény és a rendezés kitüntetett szereplői.

Georgia Bottoms egy amerikai kisváros fehér közösségének tagja. A kisebbséghez tartozik ugyan, de az elithez. Története valahol délen, Alabamában játszódik, a képzeletbeli városka neve Six Points. De lehetnénk a kanadai határhoz közel, akár az észak-dakotai Fargóban vagy Twin Peaksben is, a közösség belső dinamikája hasonló lenne. Six Points fehér hangyaemberei vasárnaponként a baptista templomban találkoznak, azon a helyen, ahol különösen akkurátusan kellene betartani a közösségi élet játékszabályait, tisztában kell lenni a kódokkal, a hazugságok és igazságok finoman egyensúlyozó rendszerével - ezt nevezte Vajda Gergely egy interjúban az adott közösség kultúrájának -, máskülönben jön a felbolydulás, majd az összeomlás. Nem tenne jót Six Points nyugalmas életének, ha kiderülne, hogy a város vezérheréi (a lelkész, a seriff, a bíró, a doktor) nem csak a nekik rendelt helyen serénykednek, hanem a hét meghatározott napjain Georgia Bottoms bájait élvezik. Georgia naptárában mindenkinek rögzített helye van, így a derék férfiak soha nem futnak össze egymással, mindegyik ringathatja magát a szerelem illúziójában. Szerelmi ajándékokkal kedveskednek a nőnek, aki jobban szereti, ha nem valami csecsebecsét kap, hanem a csecsebecse árát egy borítékban. Georgia azzal a hazugsággal álltatja magát, hogy ez nem prostitúció. És a klasszikus értelemben tényleg nem az.

Georgia delejes hatással van a férfiakra, olyasféle természet adta vonzerővel rendelkezik, melynek szinte képtelenség ellenállni. Ő csak egyszerűen felismerte ezt az adottságot, és élni szeretne vele. Mert élni akar. Mint Poppeától Violettán és Carmenen át Luluig az opera történetének elmúlt négy évszázadában oly sokan. A néző zavarba is jön, hogy vajon a nemes operaműfaj hősnői ezt a típust miért testesítik meg oly gyakran és oly sikeresen?

Az opera egyik legmulatságosabb pillanata az, amikor a Georgia után epekedő férfiakból kitör a szerelmes trubadúr, a legalpáribban bohózati, amikor az egyik vendégnél hibádzik a kék tabletta időzítése, a legfájdalmasabban komikus, amikor Georgia zavart elméjű, beteg édesanyja az ikertornyok elleni támadás híradóképeiről azt hiszi, hogy a Pokoli torony ezredik ismétlése. És hát abban is van valami tragikomikus, hogy Six Points törékeny kódjáról mit sem tudnak a külső tényezők, sem a terroristák, sem a Katrina hurrikán. És cserébe Six Points is úgy tesz, mintha ezek a külső tényezők nem lennének rá hatással. Az opera végén Georgia és családja elhagyja a bolyt, New Orleansba indulnak, amit hamarosan letarol egy hurrikán. Vígopera Délről - árulja el a Vajda-mű alcíme.

A darab történetét ez idáig éppen hogy csak érintettem, további részletekkel pedig nem feladatom szolgálni. Pedig a sztori tényleg nagyon jó, amit az opera lendületesen, hatékony dramaturgiával, jó ritmusú jelenváltásokban közvetített. Telivér Zeitstück.

A nézőtéri hatás, a lelkesedés hőfoka mindennél pontosabban mutatta, hogy a Vajda-darab annak ellenére találta szíven a budapesti közönséget, hogy a déli kódok egy részét biztosan nem, vagy máshogy érti. A lelkes fogadtatás legnagyobbrészt a sodró történetnek és Rebecca Nelsen magával ragadó alakításának szólt. E két „tényező" annyira lekötötte a figyelmet - a kritikusét is -, hogy alig maradt befogadói kapacitás a zenére, melynek aprólékosan kidolgozott részleteiről az általános rácsodálkozás hevületében bizony-bizony lemaradtunk. Ebbéli tapasztalatomat pár nappal az előadás után megosztottam egy zeneszerzővel, aki azt mondta, hogy ha a darab a zenei információk feldolgozása nélküli is jól működött, akkor szerinte ez így rendben is volt.

A speciális, helyi színek felmutatására is alkalmassá tett ensemble (benne szaxofonnal, basszusgitárral és bendzsóval) ügyesen „mozaikolt" hangkollázsokat játszott, a markáns pulzáció a színészi játék ritmusáról gondoskodott, a harmóniai kontúrok pedig stabil támaszt adtak az énekhez. Mintha Vajda elsősorban nem is a drámai textushoz, hanem annak ideálisnak gondolt színházi formájához írta volna a zenét, így a darab el-, be- és megrendezését maga a zene jórészt el is végezte. Az előzetes nyilatkozatok azt sejtették, hogy Almási-Tóth András a most látottaknál jóval markánsabb, vizuálisan meghökkentőbb, „csavarosabb" rendezésre készült, s hogy végül ebből miért nem valósult meg szinte semmi, azt nem tudhatom. Ám az a hagyományos, a rendezői operajátszás korában már-már tüntetően konzervatív jelenetezés, ami végül a Zeneakadémia Solti-termének színpadára került, egyáltalán nem okozott hiányérzetet, és arról a belátásról tanúskodott, hogy ez az opera valóban nem visel el magán még egy értelmezési réteget.

Az amerikai zene minimum Ivesig visszavezethető kollázs-tradíciójának szellemében Vajda használta a jazz, a blues, az amerikai minimalizmus és a kontinentális modernizmus hol jobban, hol kevésbé felismerhető elemeit, legtöbbször azonban úgy, hogy ne váljék a zene stílusjátékká. Még akkor sem, amikor Georgia eltitkolni vágyott, félvér fiúgyermekének egyik jelenetében idézetként jelenik meg egy tradicionális delta-blues anyag, vagy amikor éppen rappel a nagymamával. A zeneszerző vezényletével játszó zenekar legmarkánsabb színét a bendzsó kihangosított játéka teremtette meg, s bár a színlap nem tüntette fel a közreműködő hangszeresek nevét, az előadás kedvéért bendzsótanulmányokat folytató gitárost mindenképpen meg kell említeni. Koltai Katalin fantasztikus teljesítményét puszta kalaplengetéssel nem lenne elegendő üdvözölni, itt bizony leborulni kell.

Egykoron biztosan kifogták volna a lovakat Rebecca Nelsen konflisa elől. Megtévesztően azonos volt Georgia figurájával, léptei, alakja, nézése, gesztusai, titkokról árulkodó szemvillanásai (© Goethe és Margit) mintha nem is egy alakítás eredményei volnának, hanem egyszerűen csak adottságok. Hangja - olvasom, hogy Mozartot, Verdit és Eötvöst énekel - vampos, füstös, karcos, blue note-okra természetesen ráhajló, elasztikus, érzéki, játékos és kifejező. Nemcsak a személy, hanem az akusztikai fenomén is uralja a színpadot, az opera tőle lesz igazi one-woman show. Mindez a drámai hatás (és hát valljuk be: a katarzis) szolgálatába állítva: a néző végig mellette áll, neki szorít, érte aggódik. A bukott, de újra és újra felegyenesedő angyalért.

Abból, hogy Rebecca/Georgia mellett mindenki statiszta, még nem következik, hogy ne kellene tűpontos ensemble-játékra és precíz kabinetalakításokra törekedni, mind színészi, mind pedig énekesi szempontból. A szerepek ugyanis csak látszólag kisebbek, minden tekintetben nemes feladatot kínálnak. Az Alzheimer-kóros anya (Little Mama) szerepében Károlyi Katalin lényegült át. A leszbikus polgármesternő, Krystal Lambert vonásait nagyszerűen sötétítette drámai árnyalatokkal Meláth Andrea. Az amerikai bemutató (Huntsville, 2015) szereposztásából Nelsen mellett a fekete fiú szerepét alakító Keith Browning lépett fel a Solti-teremben. A fiatal énekesnek nem volt nehéz dolga a kamaszlegény megformálásával. A többi szerepben is kiváló alakításokat láthattunk, Szappanos Tibor (Hendrix tiszteletes) és Cseh Antal (Bíró) magabiztos játéka nem meglepetés, és külön öröm, hogy  a  fiatalok - Nagy Zsófia (Brenda Hendrix), Erdős Attila (Colgate tiszteletes), Kiss Diána (Daphne Colgate), Tötös Roland (Doktor) és Gulyás Bence (Seriff) - mennyire jól beilleszkedtek a produkció egészébe.

Remek színház este volt.

  

Meláth Andrea és Rebecca Nelsen - Posztós János felvétele/CAfe Budapest

 


Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.