Magyar ízek Írországban

Zongorafesztivál, New Ross, 2017

Szerző: MALCOLM GILLIES
Lapszám: 2017 november

 Felső sor:Würtz Klára, Jennifer Stumm, Finghin Colling, Seán Morgan-Rooney

 Alsó sor: Baráti Kristóf, Fejérvári Zoltán, Várdai István, Tóth Endre

- Brownes Photography, New Ross

New Ross azzal írta be a nevét a történelemkönyvekbe, hogy 1849-ben, a nagy írországi éhínség idején itt győzték meg John F. Kennedy dédapját, hajózzon át Amerikába. Ma néhány szobor, a Kennedy-skanzen és egy arborétum tanúskodik arról, mit is adott a városka az Újvilágnak. Dublintól kétórányi autózás dél felé - és mi tagadás, az ember nem ide képzel egy zongorafesztivált. Ehhez képest 2006-ban Finghin Collins fiatal ír zongoraművész összeült a helyi zeneszerető közönséggel, és megalapítottak egy zongora-hétvégét. Helyszínnek az ír egyház patinás Szűz Mária-templomát választották - meghitt tér, kényelmes ülések, jó akusztika. Egy évtized múltán a New Ross Zongorafesztivál igencsak kinőtte magát, méretei és céljai is ambiciózusabbak. A rendezvény jelenleg öt napot fog át, kis jazz-előjátékkal, emellett a környékbeli zongoristák is fellépési lehetőségekhez jutnak. A fesztivál legnagyobb értéke mégis az intim hangulat, amely az eseménysorozat háromnapos középpontját, a „klasszikus" szóló- és kamarakoncerteket övezi.

Collins időközben meghódította a nemzetközi hírnév csúcsait, mindig zsúfolt európai programja mellett a közelmúltban Amerikában, Ausztráliában és Kínában is turnézott. Naptárában a Baráti-Várdai-duó vezette 2015-ös kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál is szerepelt. Innen vette a 2017-es New Ross-i rendezvény alapötletét: „játsszanak magyar hangszeresek nem magyar zenét, a nem magyarok viszont adjanak elő magyar műveket - legyen teljes a keveredés". Így is történt. Liszt, Dohnányi, Bartók, Kodály, Ligeti és Kurtág művei adták a hangversenyek nemzeti vezérmotívumát.

A fesztivál fél tucat zongoristája között főszerepet kapott Würtz Klára, az 1988-as dublini Nemzetközi Zongoraverseny győztese, valamint Fejérvári Zoltán, aki idén májusban nyerte meg a Montréali Nemzetközi Zenei Versenyt. Esténként Würtz, Collins és Fejérvári felváltva csatlakozott Baráti Kristóf (hegedű), Jennifer Stumm (brácsa) és Várdai István (cselló) nagyszerű triójához Fauré, Schumann és Brahms zongoranégyeseiben. Néha már egy kisebbfajta nemzeti művészeti seregszemlén éreztük magunkat. Délben megtartott rövid előadásaiban Tóth Endre zenetörténész is lelkesen hívta fel a közönség figyelmét az időszerű magyar vonatkozásokra.

A szeptember 20-tól 24-ig tartó fesztivál emelkedő csillaga a harmincéves Fejérvári Zoltán volt. Mindig szerényen lép a dobogóra, és egyelőre gyakorlatlan a taps fogadásának nemes művészetében, viszont amikor a hangszernél ül, csöppnyi kételyt sem hagy remek technikája és mélységes zeneisége felől. Beethoven kései Hat bagatelljének (op. 126) visszafogottságában is pazar interpretációját a Mester markáns és különös hangzású ellenpont-művészete fűtötte, támadhatatlanul precíz előadásban. Liszt h-moll szonátája néhány kezdeti ritmikai botlás után intellektuális csúcsteljesítményként tárult elénk, elkerülve a szokásos bombasztikus megoldásokat, fantáziadús és egységes olvasatban valósítva meg a zeneszerző magas követelményeit. Kisebb formátumú zongoristák gyakran csalnak kicsikét, hogy lélegzethez jussanak a gyors tempóknál, vagy veszni hagynak egy-két dallamszálat a komplex zenei szövetből - nem így Fejérvári, akinek játéka hű maradt a kottához, technikailag nem ismert megalkuvást, ám egy pillanatra sem lett hűtlen Liszt erőteljes költészetéhez. Amikor Brahms c-moll zongoranégyesében (op. 60) betársult honfitársaihoz, Fejérvári kamarazenészi kvalitásai még inkább előtérbe kerültek. A kiegyensúlyozottság, a stiláris egybeolvadás és az egyéni értelmezések összebékítése révén ez a kvartett vált az egész fesztivál legkiválóbb kamaraprodukciójává - pedig előző este Collins mesteri együttműködése sem volt kismiska ugyanezzel a trióval Schumann Esz-dúr zongoranégyesében (op. 47).

A fesztivál magyar tematikájához illeszkedett Collins szépen megvalósított Tizenöt magyar parasztdala Bartóktól, és a megragadó nyitóhangverseny, melyen Seán Morgan-Rooney ír zongoraművész játszott néhány darabot Ligeti Musica ricercatájából, mellettük Dohnányi Ruralia Hungaricája és Kodály zongoraművei hangzottak el. A zárókoncerten Collins és Würtz Klára öt négykezest adtak Kurtág GyörgyJátékok-sorozatából, köztük a pokolian nehéz Hommage à Sárközyt. Emellett Würtz csiszolt előadásban szólaltatta meg Bartók Szvit op. 14-ének négy karakterdarabját, viszont küszködött a nagy hangközugrások, a vakmerően gyors tempó és a pontosságot igénylő magas hangok együttes kihívásával az 1926-os Szonáta szélső tételeiben. Megjegyzem, maga Bartók se nagyon tudott megbirkózni az összetett feladattal, és néhány év elteltével szép csendben elhagyta repertoárjából ezt a művét. Szintén Würtznek jutott a megtiszteltetés, hogy a fesztivál utolsó fellépője lehessen, ekkor átszellemült zongorázást hallottunk tőle; csupa népies színt és szép díszítést Kodály nyers Marosszéki táncaiban, melyeket inkább nagyzenekari jelmezben szoktunk meg.

A fesztivált három rövidebb és egymással kontrasztáló kávékoncert tette teljessé - ezek kevésbé szorosan kapcsolódtak a magyar zenéhez. A dél-afrikai születésű fortepiano-művész, Kristian Bezuidenhout - akit most tettek meg a londoni régizenei együttes, az English Consort első vendégkarmesterévé - elhozta New Rossba saját kópiahangszerét, egy 1805-ös Walter-fortepiano Paul McNulty-féle másolatát. Eljátszott rajta két Beethoven-rondót, egy variációsorozatot Haydntól és Mozart K. 333-as B-dúr szonátáját. Egy nagy testű, modern Steinway zongorával összehasonlítva ez a csodálatos hangszer - Bezuidenhout avatott kezében és pedálozásával - megmutatta, mi mindent veszítettünk, illetve nyertünk a zongora későbbi fejlődésével. A kései, szívbemarkoló Haydn-mű (f-moll variációk, Hob. XVII:6) az érzelmek olyan mélységeit mutatta be, ami nem adatik meg egy modern zongorának. A Mozart-szonáta fináléja pedig a cadenzában tárta elénk azt a csodálatos, szenvedélyes, ezüstös hangot, amelyre ezek az egyenes húrozású hangszerek képesek.

A második kávékoncert fellépője a húszéves Jelizaveta Ukrainszkaja volt, a tavalyi Európai Zongoraverseny győztese. Egyórás műsorán szerepelt Rameau kilenctételes, eredetileg csembalóra komponált Szvitje, Schuberttől a Magyar dallam, D. 817, és Prokofjev tíztételes Hamupipőke-szvitje. A sok-sok miniatűr tiszta technikájú, hibátlan memóriájú művészt mutatott, aki a megfelelő karakterizálással sem maradt adós. Utolsó műsorszámára, Liszt 12. magyar rapszódiájára maradt, hogy eloszlassa a tévhitet, mely szerint Ukrainszkaja „könnyűsúlyú" zongorista volna. A harmadik kávékoncertet David Greilsammernek, a Genfi Camerata vezetőjének le kellett mondania betegség miatt, de Collins beugrott négy Chopin-noktürnnel - a darabok jól illettek a késő esti kezdéshez.

A rövid, de sűrű New Ross-i fesztivál egyelőre rejtett érték. Termékeny ötletnek bizonyult, hogy idén közismert és kevésbé ismert magyar műveket és előadókat állított reflektorfénybe. Talán eljön az idő, amikor az esemény túltesz a Kennedy-örökségen is, és New Ross legfőbb nevezetességévé válik. }

Barabás András fordítása

Malcolm Gillies Londonban élő zenetudós és -kritikus.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.