„Für Kenner und Liebhaber”

A Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság tudományos konferenciája

Szerző: Szabó Balázs
Lapszám: 2017 november

„Hivatásosoknak és műkedvelőknek" - így is fordíthatnánk fenti, a 18. században széles körben használt kifejezést, mely ezúttal a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság október 13-14-én megrendezett, XIV. konferenciájának adott programot. A Zenetudományi Intézet Bartók-termében megrendezett kétnapos tudományos ülésszak a tematikát közelebbről meghatározó alcímet is kapott: „Hivatásosok és műkedvelők. A zenélés intézményesülése Magyarországon a középkortól napjainkig" - olvashatták az érdeklődők az eseményt meghirdető internetes felületeken és a kézbe adott programfüzetben.

A konferencia szervezőbizottságának döntése értelmében mindkét napnak egy-egy hosszabb lélegzetű felolvasás adott felütést. A Társaság újonnan hivatalba lépő elnöke, Mikusi Balázs rövid köszöntőjét követően október 13-a (péntek) prelúdiumaként Tallián Tibor akadémikus „Gondolatok az Intézetben: ment-e az intézmények által a zene elébb?" címmel invitálta gondolatébresztő szellemi utazásra a szépszámú hallgatóságot. A három nagy részre tagolt (az Általános - Különös - Egyes ismert esztétikai kategóriáira épülő) előadás - a cím Vörösmarty-parafrázisához híven - hatalmas romantikus fantázia képzetét keltette, a magvas alapgondolatokat számtalan finom utalással, hivatkozással (Hermann Hessétől Simon and Garfunkelig), olykor egyenesen meghökkentő zenei idézetekkel körbeszőve.

  

Mikusi Balázs 

 

 

 Tallián Tibor és Domokos Mária 

Az egyházzenei szekciót indító Gilányi Gabriella pompás illusztrációkkal gazdagított felolvasása a 15. századi esztergom-budapesti kódexeket mutatta be, a kottaírás részletes elemzésével meggyőzően érvelve egy budai scriptorium létezése mellett. A Habsburg-birodalomban a katolikus templomok zenei gyakorlatának a világi zene oly mértékben lett része, hogy az a 18. század derekán XIV. Benedek pápa határozott tiltását váltotta ki. A tendencia ennek ellenére tovább erősödött a következő évtizedekben, ahogyan arról Szacsvai Kim Katalin a történelmi Magyarország területén fennmaradt kottatárak és inventáriumok alapján beszámolt: a templomok már-már a nyilvános koncertélet helyszíneivé váltak.

A 19. század zenéjét tárgyaló szekciót Békéssy Lili nyitotta meg Ferenc József két magyarországi látogatásához kapcsolódóan a korabeli katonazenekarok működését elemezve, mely együttesek a szolgálaton túl operaelőadások közreműködőjeként, hangversenyzenekarként, vendéglők kedvelt zeneszolgáltatóiként vagy a reprezentáció eszközeként egyaránt szerepelhettek. A neves prímás, Sárközi Ferenc (akinek maga Kossuth adott magas katonai rangot) és zenekara kapcsán az előadás a katona- és a cigányzene kapcsolatára is kitekintett. A dalármozgalom az 1860-as évektől számítható intézményesüléséről számolt be Gusztin Rudolf az országos találkozók bőségesen adatolt felelevenítésével, a mozgalomnak a zenei intézményrendszer (így a zeneiskolák és a hangversenyélet) megszervezésében játszott fontos szerepét is értékelve. A szekció zárásaként Bozó Péter alapos forráskutatásra támaszkodva mutatta be Wagner és Offenbach 19. századi magyarországi recepcióját. A felolvasásból kiderült: a korabeli teátrumi viszonyok alakulása határozottan előbbi mester javára döntötte el imaginárius versengésüket.

A délutáni ülésszak három előadása a vidéki zeneélet kérdéseivel foglalkozott. Sófalvi Emese a Kolozsvári Muzsikai Egyesület 1819 és 1869 közötti történetét ismertette, felhívva rá a figyelmet, hogy a társaság és az általa alapított konzervatórium (az általános gyakorlattól eltérően) egyszerre kezdte meg működését, széles körben téve lehetővé a zeneoktatáshoz való csatlakozást. A gyönyörködtetően szép nyelvezetű idézetekben gazdag előadás Erdély zenetörténetének jeles alakjait is felvonultatta az önzetlen mecénás Bánffy Györgytől Ruzitska Györgyig és Bartalus Istvánig. A Székesfehérvári Zenekedvelők Egyesülete történetéről jelen sorok írója számolt be, korabeli dokumentumok segítségével mutatva be a világnagyságokat is a városba csábító hangversenyélet szervezése mellett máig működő szimfonikus zenekart és zeneiskolát alapító társaságot. Az ülésszakot lezárva Stachó László a tanár-tanítvány kapcsolatok Beethovenig vezető láncán végighaladva, a „technicista" és a „zenei" jellegű zongorapedagógia kettősségét szembeállítva a pedagógus Bartókot helyezte el e kétpólusú világban.

Az előadásokat követően a magyar zenei élet legendás muzsikus- és tanáregyéniségéről, Simon Albertről hallgathattunk meg egy rendkívül érdekes kerekasztal-beszélgetést Szitha Tünde, Rohmann Imre és Wilheim András részvételével, Farkas Zoltán moderálásával. Az ifjabb generáció által már csak hírből ismert, 1926-2000 között élt Simon zenekari próbáiról, hangversenyeiről, tanításáról manapság inkább - az oral history természete szerint képlékeny - anekdoták keringenek, mint objektív tények. Jóllehet Farkas Zoltán bevezetőjében határozott ígéretet tett rá, hogy sztorik ezúttal nem hangoznak el, a résztvevők magukra nézve szerencsére nem tartották kötelezőnek a korlátozást, így - amellett, hogy megismerhettük Simon Albert életútját - néhány igazán jellemző történettel is gazdagabbak lehettünk. A személyiség varázsa persze csak felidézhető, meg nem fejthető: a visszaemlékezések és bejátszások mindazonáltal eredményesen hozták közel a feszülten figyelő hallgatósághoz a „Jumi" néven ismert egyedülálló jelenséget. Szó esett végtelen tárgyi tudásáról, különböző preferenciáiról (így Pierre Monteux és Fritz Busch vezényléséről, a Drezdai Staatskapelle különleges zenekari kultúrájáról stb.), illetve a zenélés általa legfontosabbnak tartott alapelveiről. Ezen a ponton engedtessék meg a recenzensnek egy szubjektív megjegyzés: torokszorító volt a kötelező erkölcsi tisztaságról szóló gondolatokat a Simon-tanítványok körének egyik legfontosabbja, Dobszay László felejthetetlen hangján hallania egy rádiós interjú részletéből... A kerekasztal több, bízvást szenzációs újdonsággal is szolgált: egyfelől kiderült, hogy a kevés számú kiadott lemezen túl még számos felvétel őrzi Simon Albert művészetének hangzó lenyomatát. Másfelől a zenei elemző munkásságának tárgyalása kapcsán (a szövegeket eleddig vajmi kevesen olvashatták) Wilheim András jóvoltából végre láthattunk, sőt kézbe is vehettünk egy Dobszay László által összeállított, több analízist is tartalmazó, munkapéldánynak tekinthető kötetet. Tekintve, hogy Németországban Bernhard Haas már publikált elemzéseket Simon Albert metódusa nyomán, az utóbbi időben örvendetesen megindult hazai zenei könyvkiadás újabb sürgető feladatát máris kijelölhetjük: bizonyára nemcsak a zenetudományi szakmát érdekelné ez a rendkívüli anyag!

A napot lekerekítő, Simon Albert emléke előtt tisztelgő hangversenyen Rohmann Imre és Kurucz Tünde előadásában Schubert, Debussy és Bach művei csendültek fel: az f-moll fantázia koncentrált, ünnepélyes, kissé távolságtartó tolmácsolása után a reveláció erejével hatott A tenger Debussy félelmetesen nagyszerű, saját négykezes átiratában: a kifogástalan technikai és zenei diszpozícióban tolmácsolt produkció elhitetően idézte fel a zenekari partitúra ragyogó színeit. Zárásként három Bach-kantátarészlet csendült fel Rohmann differenciált szólamvezetésű, egyedülálló hangzásélményt nyújtó átiratában. Az Es ist vollbracht-áriát (159. kantáta) követő vastaps ellenére a láthatóan maguk is mélyen megindult előadók nem adtak ráadást. Igazuk volt: így éreztük teljesnek és az emlékezéshez méltónak a hangversenyt.

Szombat reggel - az MTA Zenetudományi Bizottságával való együttműködés jegyében - Frank Tibor történész, akadémikus „Aranykor: egy zenei szalon a 19. század végén" címmel tartotta meg nagy érdeklődéssel fogadott nyitóelőadását a 19. század végén és a 20. század elején számos magyar városban, mindenekelőtt Budapesten virágzó szalonkultúráról. E sajátos világot a magyar zenei élet színe-javát vendégül látó Adlerné Goldstein Vilma zongoraművésznő körének részletes bemutatásával illusztrálta az előadó. Mint megtudtuk: e szalonok (illetve továbbélésük a magánlemez-est intézményében) gyakorta a művészet körén túlnyúló eszmecseréknek is teret adtak, adott esetben a legmagasabb politikai és társadalmi körökkel való kapcsolat lehetőségét kínálva fel az erre fogékony muzsikusoknak.

 

 Frank Tibor

Ha Tallián Tibor előadását romantikus fantáziához hasonlítottam, úgy Frank Tiboré - tárgyának megfelelően - Beethoven-szonátatételre emlékeztetett világos gondolatmenetével, kiegyensúlyozott formálásával. S ahogy ott rendszerint a kóda hozza el a csúcspontot, úgy Frank professzor is (nagy dramaturgiai érzékről téve tanúbizonyságot) csak közvetlenül a befejezés előtt fedte fel, hogy Adlerné Goldstein Vilma személyében dédnagyanyjáról van szó. E „leleplezést" követően szinte meghatóan személyes atmoszférában folytatódott a felolvasás, mely tartogatott még néhány meglepetést: kiderült, hogy a családi könyvtárban többek között Weiner-kéziratok is megtalálhatóak, sőt Molnár Antal hagyatékának jelentős részét is az előadó őrzi. A kávészünetben élénk beszélgetés bontakozott ki: vajon házi archívumok mélyén milyen eddig nem ismert, a magyar zene történetében jelentős dokumentumok rejtőzhetnek még?

A folytatásban Pávai István a hivatásos népzenész státuszáról tartotta meg rendkívül érdekes bejátszásokkal illusztrált előadását: a zenészhivatás átörökítése, a magyar és cigány muzsikusok a zenéléshez való viszonyulása, a faluközösségben betöltött szerepük éppen úgy szóba került, mint a muzikális patkókészítés gyakorlata. Richter Pál a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzenei tanszékének vezetőjeként a hivatalosan egy évtizede elindult, mára a doktoriskoláig kiépült felsőfokú népzenei képzés történetét foglalta össze - a látványos sikerek mellett ugyanakkor a nehézségek is szóba kerültek. Az utóbbi években az alap- és középfokú oktatásba soha nem látott mértékben került bele a népzene, melyhez szakképzett tanárokat, tanterveket elsősorban a Zeneakadémiáról várnak. A tanszék számára ezért - a népzene létmódjának végleges változásával - az autenticitás kérdése egyre fontosabbá válik, hiszen a világzenének nevezett jelenség az utóbbi időben határozottan „támadja" az autentikus népzenét, melynek megőrzését, kutatását és továbbadását az oktatói gárda talán legfontosabb feladatának tekinti.

A zenei intézmények eredményes működése elképzelhetetlen magas színvonalú zeneműkiadás nélkül. Mikusi Balázs, az OSZK zenei részlegének igazgatója id. Ábrányi Kornél a Rózsavölgyi és társa cégről szóló, kéziratban maradt monográfiáját mutatta be, mely egyben a magyar zene 19. századi történetéről is számos értékes információt tartalmaz. Jóllehet ezek nagy része megjelent Ábrányi 1900-ban publikált nagy összefoglaló munkájában, ismét egy olyan unikális forrásanyagról van szó, melynek kiadása nem volna haszon nélküli. Ez még akkor is igaz, ha Mikusi egy ismert Mosonyi-anekdota kapcsán meggyőzően mutatott rá Ábrányi (fogalmazzunk így) erős stilizáló hajlamára, melynek következtében egyes általa közölt történetek bizonyos (jelentés-) változásokon eshettek át évtizedek alatt. A konkurens cégről szólt Somogyi Klára, a Zeneakadémia könyvtárának igazgatója, aki a Bartókkal is kapcsolatban álló Rozsnyai Zeneműkiadó történetét vázolta fel az alapítástól az 1940-es években való megszűnésig. Rozsnyai közel négy évtized alatt a magyar zeneszerzők művei mellett számos pedagógiai célú kiadványt is kibocsátott (többek között Bartók aktív közreműködésére számítva), melyek büszkén viselték a „Zeneakadémia hivatalos tananyaga" címkét: a kiadó tevékenysége ezzel nagymértékben járult hozzá a magyar zenepedagógia színvonalának emeléséhez.

A szünet nélkül zajló délutáni ülésszak első felét a hangzó zenetörténet kérdéseinek szentelték az előadók. Szabó Ferenc János a magyar nemzeti hangtár létrehozására vonatkozó 20. századi koncepciókat vizsgálta, alapkérdések mentén: mit is kellene gyűjtenie és milyen intézményi keretek között kellene működnie egy ilyen intézetnek? Mivel a hangtár máig nem valósult meg, terveket tudott csak bemutatni és kontrasztálni az előadó: az érdekes gondolatkísérlet persze így is felettébb tanulságos volt. Kürti Emese művészettörténész az 1960-as években az avantgárd művészeti mozgalmakban, mindenekelőtt a kortárs zene megismertetésében kulcsszerepet játszó orvos és amatőr zeneszerző, az elektronikus és a konkrét zene egyik hazai úttörője, dr. Végh László munkásságáról beszélt, akinek Petrigalla Pál lakásán szervezett, inspiráló Musica Nova-előadássorozata a titkosszolgálati beágyazottság ellenére is meghatározó volt a vasfüggöny mögé zárt új zeneszerző-generációk európai horizontjának kialakulásában.

  

Kürti Emese - Felvégi Andrea felvételei 

A konferencia utolsó két felolvasását a populáris zene tág témaköre határozta meg: Ignácz Ádám azokról a Maróthy János és Vitányi Iván vezetésével folytatott kutatásokról számolt be, melyek az államszocializmus korában modernnek mondható módszertani alapokon tárgyalták a beat-zene különböző vonatkozásait. Az ülésszakra Loch Gergely a MÁV ismert szignálját zenei összefüggéseiben egészen Svédországig kísérő, rendkívül szellemes, hangos derültséggel kísért előadása tett pontot.

A konferencia - melynek sikeréhez a kiváló vendégelőadók meghívása nagymértékben járult hozzá - színes körképet adott az utóbbi időben örvendetesen megpezsdülő magyar zenetörténeti kutatásokról, melyekben a hagyományos területek mellett egyre több érdekes, főleg a fiatalabb kutatók által munkába vett új téma bukkan fel. A nagy érdeklődés és az előadásokat követő tartalmas hozzászólások pedig kétséget kizáróan igazolták: a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság tagsága (nemzedéki hovatartozás nélkül) magáénak érzi a magyar zenetörténet tudományos feldolgozásának ügyét. Folytatás jövőre! }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.