A szerencsét mindig meg lehet találni

Elindult a Maestro Solti karmesterverseny – beszélgetés Kesselyák Gergellyel

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2017 november

Nagyjából egyszerre jelenünk meg: a Muzsika novemberi száma az újságárusoknál és a jövő karmesterreménységei a televízió képernyőjén. Ezekben a napokban indul ugyanis az M5-ön a Maestro Solti Nemzetközi Karmesterverseny elődöntője. A Filharmónia Magyarország ezzel tizenöt év szünet után elevenít fel egy régi hagyományt, amely a tízedik alkalom után, 2002-ben megszakadni látszott. Az első Nemzetközi Karmesterversenyt a Magyar Televízió rendezte 1974-ben. Nyertese Kobayashi Ken-Ichiro volt, a második helyen Medveczky Ádám végzett. Ferencsik János volt a zsűri elnöke. Kesselyák Gergely, a Magyar Állami Operaház első karmestere 1992-ben ezen a versenyen középdöntős lett, '95-ben harmadik díjat nyert, most a zsűri munkájában vesz részt. Így beszélgetésünk kicsit személyes, kicsit aktuális, kicsit szakmai. Mindenképpen időutazás.

- Mi a legrégebbi emléke a karmesterversenyről?

- A legendás első idején, 1974-ben három éves voltam. Közvetlen emlékeim inkább a másodikról vannak, '77-ből. Persze mi is néztük, és a szüleim emlegették az elsőt, hogy milyen nagy esemény volt, hogy egy országot szögezett a képernyők elé. És éppen ebben volt és van ma is az egyik jelentősége. Hogy segíti a zene ügyét. Olyanokat vonz, akik egyébként nem foglalkoznának komolyzenével, és biztos vagyok benne, hogy sokan rájönnek, hogy ez nem is olyan hülyeség, ezt lehet szeretni. Amúgy a közönség minden versenyre vevő. De a karmestereké talán azért különösen érdekes, mert ez a mi foglalkozásunk kicsit misztikus, megfoghatatlan, sokan egyenesen kóklerségnek gondolják. Ferencsik János nevéhez fűződő híres anekdota, hogy egy néni azt mondta neki: ő egy kókler, mert felveszi a nagy fizetést és főnöknek titulálja magát, pedig a zenészek nélküle is játszanak, és rá nincs is szükség. Erre Ferencsik azt felelte: „Pszt, ezt én is tudom, de ne tessék hangosan mondani, mert ha mások is megtudják, akkor elveszítem az állásomat!" Mi viszont azt is szoktuk mondani, hogy nekünk mindig karmesterverseny van, mert minden nap bizonyítani és vizsgázni kell. Kiállunk 80, vagy egy operaelőadáson 200 művész elé, mindnek megvan a maga elképzelése, mindben lehet, hogy egy kicsit benne van Ferencsik nénije, és nekünk úgy kell bizonyítanunk minden pillanatban, hogy ők elfogadják azt, amit csinálunk, amit kérünk, mondunk, mutatunk és sugárzunk. Talányos ez a szakma, mesterség vagy művészet...

- Melyik a három közül?

- Mind a három, és alulról kell épülnie. Ha a szakmai tudás megvan, akkor már működik, csak nem elég jól, ha valaki a mesterség birtokosa, akkor elég jól működik, csak minek, de ha hozzá jön a művészet is, akkor talán értelmet nyer az egész. Visszafelé nem lehet, vagyis a szakmától kell eljutni a művészetig és nem lehet kihagyni a mesterséget, mert nélküle a művészet nem bontakozik ki. Tíz százalék varázslat, kilencven százalék, amit mindenki el tud sajátítani. Vannak mesterbűvészek, akik tudják a mesterfogásokat, és felettük, a csúcson ott áll Óz, a nagy varázsló, akit már nem lehet utolérni, csak meg lehet érezni. Azt érzi az ember, hogy az egyik varázslótól történik benne valami, a másiktól meg nem.

- Mikortól lehet valakit Maestrónak nevezni? Kesselyák Gergely már Maestro ezeknek a most versenyző fiataloknak? Így illik szólítani?

- Van, ahol eleve úgy illik. Például Olaszországban. Ott, ha valakit elfogadnak Maestrónak, az alanyi jogon sztár. Ha az én olasz barátaim a strandon elmondják, hogy akinek ott a négyes kabint adták, az Operaház első karmestere Budapesten, és a strandtulajdonosok mindenütt elújságolják, hogy a Maestro fürdik náluk, akkor este a pincér már biztos, hogy mindent nekem hoz először, és Maestrónak szólít. A rossz nyelvek ezzel kapcsolatban a kisállat-kereskedőről szóló viccet emlegetik. Az üzletében okosnál okosabb és drágánál drágább papagájokat árul. .Az egyik beszél, a másik három nyelvre fordít, a harmadik Puccini-áriákat énekel. De van egy, amelyik mindegyiknél százszor többe kerül, kis, tépett tollú, csúnya, szürke madár. Ez mit tud, miért olyan drága? - kérdi egy vevő. Erre a kereskedő azt mondja: hogy mit tud, az még nem derült ki soha, de a többiek Maestrónak szólítják!

  

Kesseyák Gergely - Éder Vera felvétele/Filharmónia

- Mikor jelentek meg az első Maestrók? Hogy született ez a foglalkozás?

- A barokk operával indult, ahol a zenekar már az árokban - vagy kezdetben a színpad előtt - ült, és az egymástól távol levő zenekart, énekeseket és kórust koordinálni kellett. Ez nem is olyan egyszerű dolog, ugyanis tíz méteren túli távolságnál a hangnak már komoly, laikusok által is érezhető késése van. Az operakarmesternek például meg kell szokni, hogy mennyivel kell előbb az énekest indítani a színpadon. Először tehát az operaszínpadon volt szükség karmesterre. A másik jelenség, ami napjainkig tart, hogy a 19. századtól kezdődően egyre bonyolultabb partitúrákat írtak a zeneszerzők és egyre hangosabbak lettek a hangszerek. A zenész belülről nem mindig hallja a másikat, a totális hangzást a néző számára a középen álló karmester keveri ki. Az utóbbi tíz évben pedig megjelent még egy szempont, amely miatt nagy szükség van a karmesterre. Minden művészi pálya, így a mienk is rendkívüli módon elüzletesedett. A nemzetközi sztárgázsik az egekbe emelkedtek, és egy-egy operaház, koncertterem vagy nagyzenekar rezsije is elképesztően magas. Tehát a koncertszervezők célja az, hogy pörögjön az ipar. A mi szakmánkban ez a farkastörvény úgy jelenik meg, hogy alig van, vagy szinte nincs is próba. A repertoár-operaházakba repülővel, taxival megérkeznek a meghívott énekesek, otthon megnézték videón a rendezést, felöltöznek, és beállnak énekelni.

Két-három éve Pekingben, a Tiltott Város hangversenyteremben, reprezentatív ünnepségen dirigáltam a Pekingi Szimfonikus Zenekar újévi koncertjét. Egy svájci bank finanszírozta, csodálatos körülményeket biztosítottak, minden fantasztikus volt, és valószínűleg életem eddigi legnagyobb gázsiját fizették. Viszont a műsorhoz egyetlen próbára volt lehetőség, pedig különlegességet, ismeretlen Straussokat kértek. Amikor ezt szóvá tettem, a producer-bankigazgatónak az arcára fagyott a mosoly, és azt mondta, nagyon komolyan: „kapitalizmus van, gyorsan kell művésznek lenni". És ez így is van. Ott ül a nézőtéren háromezer ember, jött egy új szoprán, jött egy új bariton, a zenekarban nyolcvanból tízen életükben most játsszák először a darabot, és a karmesternek ebből mégis egységes előadást kell létrehoznia. Vagyis felértékelődött a szakmának a mesterségbeli része.

A nagy sztárkarmesterek: Kleiber, Karajan, Bernstein híresek voltak arról, hogy elképesztő mennyiségű próbát tartottak, és amikor odaálltak a zenekar elé, akkor nekik már tényleg csak Ózt, a nagy varázslót kellett attraktív mozdulatokkal eljátszani, mert a darab minden porcikájában úgy volt kigyakorolva, ahogy ők akarták. Ma már egyáltalán nem így van. Ha jól tudom, Gergijev százhatvanat dirigál egy évben. Minden második nap koncertje van, elképzelhetjük, hogy mikor próbál. Tehát ma a zenekarnak tényleg szüksége van a karmesterre. Repertoár-operaházakban előfordul, hogy úgy kell beülni a zenészeknek, hogy nem játszották még az adott darabot, nem tudják. Az előadáson a karmester irányítása alapján kell eligazodniuk.

- Ebben nem sok tapasztalatuk lehet azoknak a fiataloknak, akikkel most az elődöntőben megismerkedünk.

- Legtöbbjüknek semmilyen tapasztalata sincs. És ezért értékelődik fel a karmesterverseny szerepe is. Egy fiatal karmesternek nincs is más módja megnyilatkozni. A zongorista leül a zongorához, a fuvolás a hóna alá csapja a fuvolát, és máris meg tudja mutatni, mit tud. De egy fiatalember nem tud megfizetni egy zenekart, ha meg nem áll zenekar elé, akkor hogyan ismernék meg? Ezt az ördögi kört vágják át a karmesterversenyek. Persze ami miatt jó nekik, hogy zenekar elé állhatnak, az egyben nehézség is, mert nincs benne gyakorlatuk. Amikor én azon a bizonyos '92-es versenyen elindultam, előtte talán két órát álltam hivatásos zenekar előtt.

- Hogy indította el a pályán ez a két verseny?

- Az első volt a meghatározó, 1992-ben. Azonnal jöttek a felkérések, annak ellenére, hogy semmit nem nyertem. De talán én voltam a legfiatalabb, vagy a középdöntőben az egyetlen magyar. Örültem, hogy eleget tudtam tenni a zeneakadémiai óráimnak, annyi meghívásom volt. Persze biztos rátett erre még egy lapáttal a '95-ös verseny, ahol harmadik lettem, de oda tulajdonképpen már bizonyos rutinnal rendelkező karmesterként mentem.

- A zsűriben mire kell elsősorban figyelni? Melyek a döntés alapját képező legfontosabb kritériumok?

- Egyszer elkezdtem összeírni, hogy egy karmesternek mi mindennek kell lennie, pszichológustól a varázslóig. Hetvenig jutottam a felsorolásban, akkor abbahagytam. Nyilván senki nem lehet mindenbentökéletes, és hogy miből mennyi van bennünk, és miben vagyunk elég jók, miben gyengék, abból rajzolódik ki valamiféle karmesteri rátermettség. De biztos, hogy annak kell lennie az elsődleges szempontnak, hogy mi szól. Azt sem könnyű megállapítani, hogy mi az, ami a karmester érdeme és mi a zenekaré. Van, akinél szeretetből játszanak jól, másnál meg félelemből. Mindegyik célravezető lehet.

- 40 országból 186-an jelentkeztek a versenyre, közülük negyvenen jutottak az elődöntőbe és onnan majd tizenöten mennek tovább. Milyen erős ez a mezőny? Hány igazi tehetség mutatkozik meg már most?

- Nehéz megmondani, mert menet közben sok minden változhat. A második fordulóban már többet kell próbálni, és egy fiatal karmester, aki először áll zenekar előtt, honnan tudná, hogyan kell próbálni. Ezt én nem is szoktam felróni a versenyzőnek. De ha nagyon bénázik, az összbenyomást mégis csak lerontja. Ha mond egy-két „érdekes" instrukciót, ami megmosolyogtatja a zsűrit, azért még nem marasztalom el, ha egyébként nagyon tehetséges. De azért ha a fél órájából öt percet vezényel, és utána hosszan magyaráz vicces dolgokat, akkor kénytelen vagyok azt mondani, hogy talán tehetséges, de mint karmester még nem üti meg a mércét.

- Billen-e valamerre a mérleg: Európa vagy Ázsia, fiatalok vagy idősebbek, és vannak-e nők?

- Én nem szeretnék női karmester kategóriát felállítani. Igaz, hogy ez még mindig férfiszakma, de nincs női szakosztály. Karmester-szakosztály van, ha valaki ebben nőként indul, akkor a többiekhez, a férfiakhoz kell mérnie magát. A lényeg, hogy vannak lányok, és én mindenképpen egyenlő esélyeket szeretnék nekik biztosítani. Ami az ázsiaiakat illeti, ők valahogy beleszületnek a harmóniába és ez a mozgásukon is kétségtelenül látszik. De azért most nem mondanám, hogy ide vagy oda billen a mérleg. Mindkét világból nagyon jó a mezőny. Korban is széles a skála, akadnak nagyon fiatalok is.

- Beköszöntőjében Kobayashi Ken-Ichiro azt mondta: „A versenyt megnyerni csak az első lépés, nem a cél." Erről mit gondol? Mit tanácsolna ezeknek a pályájukat most kezdő fiataloknak?

- Először is, talán a saját példámból is kiindulva, nem kell feltétlenül nyerni ahhoz, hogy a verseny elindítson egy pályát. Valamit kell tudni mutatni, valamivel ki kell tudni tűnni. Lehet például nagy vesztesnek is lenni, akire azt mondják, milyen kár, hogy nem sikerült neki. A verseny utánra pedig nem tudok jobbat, mint amit annak idején Medveczky Ádám mondott: hogy amikor versenyt nyert, utána túl sok mindent vállalt, és a saját maga megítélése szerint visszaesett, mert annyi volt a feladata, hogy nem tudott nekik olyan a színvonalon eleget tenni, amilyet a versenyen produkált. Ebbe én is ugyanígy beleestem, valószínűleg mindenki beleesik.

- Nehezebb-e a mai világban elindulni egy fiatal karmesternek, mint volt mondjuk huszonöt évvel ezelőtt?

- Szerintem az élet kiegyensúlyozza magát. Én olyan időben kezdtem dolgozni, Rockenbauer Zoltán minisztersége alatt, amikor a kultúra, azon belül a zene és azon belül az opera nagy prioritást kapott. Ennek köszönhetően indult be a Schwajda-Selmeczi-féle Szolnok, ott kezdhettem, és Miskolcon, ahol Hegyi Árpád Jutocsával és Müller Péter Sziámival meg tudtuk alapítani az Operafesztivált, aztán Győriványi Ráth György ide kötött, az Operába, ahol már 26 éves korom óta dirigáltam Szinetár Miklós meghívására. Ez különleges szerencse volt. Ma viszont kinyílt a világ, ott az internet, fel lehet tenni felvételeket a YouTube-ra, és ugyanúgy lehet utazni Amerikába, mint Brazíliába. Ilyen szempontból könnyebb dolguk van a maiaknak. Tehát a múlt és a jelen valahol kiegyenlítődik. Nekem nagy szerencsém volt. De azt is gondolom, hogy minden korban meg lehet találni a nagy szerencsét. Remélem, sokan megtalálják ennek a versenynek köszönhetően is. }

  

Kobayashi Ken Ichiro, Berkes Kálmán és Kesselyák Gergely 

- Felvégi Andrea felvétele/Filharmónia 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.