Az opera: világismeret

Pál Tamás 80 éves

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2017 október

- Élvezettel olvasom a híres német karmester-zeneíró, Peter Gülke új könyvét a karmesterségről és a karmesteri szakma egyes képviselőiről. Nagyszerű portrékat rajzol, nagyon pontosan jellemzi hőseit, ugyanakkor nagyon távol áll tőle a tipizálás. Olykor hallani iskolák, nemzetiségek, korok alapján különféle típusokról. Szerinted mennyire van tere az effajta tipizálásnak?

- A tipizálást elkerülném. A karmesterség annyira individuális tevékenység, hogy nem lehet semmilyen skatulyába beszorítani. Jellemezni, meghatározni, hogy melyek az illető legfontosabb vonásai, azt viszont minden további nélkül lehet. Nagyon pontosan leírható, hogy valaki milyen karmester. Én magam kétszer tettem ilyet: amikor Abbado meghalt, és amikor Prêtre meghalt. Mindkettejüket nagyon szerettem, és elvállaltam, hogy a Momus című portálon nekrológot írok róluk. Legnagyobb csodálkozásomra nagyon pontosan meg tudtam fogalmazni, hogy mit szeretek bennük.

- Gondolkodtam, melyek volnának azok a jelzők, amelyek rólad elsőként eszembe jutnának. Én muzikalitásodat, fölényes profizmusodat és ebből fakadó végtelen könnyedséged, könnyű kezed mondanám elsőre.

- Én azt hiszem, sokat változtam. Ha már a típusokról kérdeztél: vannak olyan karmesterek, akik rögtön valamilyenek, és olyanok is maradnak, és vannak, akik rájönnek, hogy ez egy megtanulhatatlan mesterség, és pályájuk során mindig tanulnak. Én remélem, hogy az utóbbi tíz évben ebbe a második kategóriába kerültem.

- Miért éppen az utolsó tíz évben? Történt valami olyan, ami megváltoztatott mindent?

- Nem történt semmi különös. Egy szegedi hegedűs barátom megkérdezte Vaszy Viktort, hogy „Karnagy úr, mikor kezdte el úgy érezni, hogy most már nagyon jól megy a dirigálás?" Vaszy azt válaszolta, hogy hatvanéves kora körül. Én most, nyolcvanévesen visszatekintve azt gondolom, hogy nálam ez hetven körül jött el. Úgy érzem, minél idősebb az ember, és minél több van a zsákjában, annál inkább meg tud szabadulni mindentől, ami fölösleges, és a lényegre tud koncentrálni. Visszatérve a kérdésedre: nem tudnám megmondani, hogy most milyen vagyok. Szegeden minden évben rendeznek egy szabadtéri ajándékkoncertet. Aki vett jegyet mondjuk a Toscára, az ingyenjegyet kap erre. Mindig zsúfolásig tele van a nézőtér. A tavalyi hangversenyt én dirigáltam, az ideit Gyüdi Sándorral felváltva. Két Kodály-darabot vezényeltem, a Páva-variációkat és a Galántai táncokat. Nagyon kevés idő jutott a próbákra. Erre a két slágerdarabra hónapokig készültem, pedig sokszor dirigáltam mindkettőt. Úgy éreztem, hogy a korábbi előadások nagyon keveset értek ahhoz képest, amilyennek most elképzelem. Végül is nem tudom, milyen lett, mert még nem nézhettem-hallgathattam meg a felvételt, de egészen biztosan lett valamilyen. Nem tudom, mennyire sikerült nem tolakodónak lenni. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy tényleg nem tudom megmondani, milyen vagyok most. Könnyed biztosan nem.

- Húha, igazán nem bántó szándékkal mondtam, kimondottan elismerésnek szántam.

- Az ilyesmi nagyon sok esetben csak látszat. Én gyakran sokat kínlódtam a szakmával.

- A szakmának melyik részével?

- Hogy nem vagyok-e kókler.

- Mert túl könnyen ment neked a szakma?

- Ne értsd félre, nem akarok szerénykedni, én tényleg nagyon tehetséges vagyok, muzikális, jó a ritmusérzékem, jól blattolok, hamar megtalálom az utat a darabhoz, erős érzelmi azonosulási képességem van. De fiatalkoromban is gyakran bűntudatom volt, és ez mindmáig kísért, hogy a darabokban több van annál, mint amit én kihozok belőlük. Hogy a megszólaló zene olyan, amilyennek én akarom, és nem olyan, mint amilyennek megírták. Most, hogy öregebb vagyok, aminek én örülök, mert nem szeretnék fiatalabb lenni, boldogsággal tölt el, hogy úgy tudok egy-egy darabbal foglalkozni, hogy közben értem: a zseniális zeneszerző nem azért zseniális, mert zseniálisan ír zenét, hanem mert zseniálisan látja az életet, és zseniálisan meg tudja komponálni és ezáltal közölni tudja gondolatait. És e felismerésnek köszönhetően múlnak a kételyeim. Szerencsém az is, hogy most már nem árasztanak el annyira feladatokkal, mint régen. Azelőtt - talán éppen azért, amit említettél - rengeteg helyre hívtak, én pedig szívesen mentem. Ma már nem hívnak olyan sokszor, és én sem vállalok mindent, úgyhogy annyit tudok foglalkozni egy darabbal, amennyit helyesnek gondolok. Félre ne érts, én korábban is készültem. Ha felkértek valamire, azonnal megszereztem és tüzetesen tanulmányoztam a partitúrát. De most kiderült, hogy - egyébként az én kívánságomra - a jövő évadban koncerten dirigálni fogom A csodálatos mandarint, és már most vele fekszem és kelek, körülötte járnak a gondolataim.

- Nehezen hiszem, hogy ez kimaradt a pályádból...

- Nem is maradt ki, sokszor vezényeltem, de remélem, ezúttal úgy fogom, hogy közben tudom, hogyan kell. Alapélményem a Harangozó Gyula-féle előadás Fülöp Viktorral és Lakatos Gabriellával. Az egy húzott változat volt. Szeretném olyan mélyen megismerni a darabot, hogy a jelenlegi érzésem és tudásom alapján el tudjam dönteni, húzzak-e belőle. Ha az ember egy bizonyos mélységet elér, akkor ezt joggal megteheti. Ez nem ritka a zenetörténetben, sokszor maga a szerző is fölajánlja a lehetőséget. De mindegy is, csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy megváltoztam, én mostanra egy ilyen fajta zenész lettem.

- Az imént azt mondtad, nem árasztanak el annyira felkérésekkel, mint korábban. Valóban, nagyon foglalkoztatott karmesternek számítottál, vezényeltél Szegeden és Pesten - a hangsúly mindig Szegeden volt -, és jártad a világot. Szeged mellett a pesti operaházban sok produkciót dirigáltál, Rengeteg külföldi meghívásnak tettél eleget, sok helyre jártál vissza. Hogy alakulnak az elfoglaltságaid?

- Az Operába mostanában nem hívnak. Ez korábban nagyon sértette a hiúságomat, de ezen túlmenően is bántott, mert szerettem a házat, erősen kötődtem hozzá. Ott kezdtem a pályámat is. Három és négy évvel ezelőtt még kaptam egy-egy darabra megbízást, de két éve már nem kaptam semmilyen felkérést, de már nem fáj annyira. Tudomásul vettem, hogy ez így van, másfelől pedig a produkciók, amelyekre hívtak, elég szomorú képet mutattak, úgyhogy nem érzek ellenállhatatlan vágyat az eldirigálásukra. A Rigolettót és az Aidát vezényeltem, illetve beugrással egy Hunyadi László-előadást. Az a benyomásom, hogy nem könnyű most jól dirigálni az Operaházban. Szegeden annyit vezényelek, amennyit szeretnék. Ott azért is jól érzem magam, mert az igazgató, Gyüdi Sándor, és a Filharmónia maximálisan figyelembe veszi, hogy mit szeretnék, sőt valamelyes befolyásom van a repertoár kialakítására is.

Külföldre - hosszú szünet után - nemrég ismét meghívást kaptam: dolgoztam Marseille-ben, ahol korábban is sokszor vezényeltem, és Bolognában is. Azelőtt nagyon lelkesen fogadtam, ha meghívott valamelyik külföldi színház. Azt gondoltam, az ilyen meghívások jelentik a kaput a világ felé, de ma már nem tartom ezt olyan fontosnak. Most például nem voltam igazán boldog Bolognában, ahol szép a város, nagyszerű a zenekar, azonban a Don Giovanni színrevitele kétségbeejtően távol állt az elképzeléseimtől, és a mai világban nincs mód rá, hogy a karmester kifejezze ellenérzéseit. Egyet tehet: veszi a kalapját és távozik. Ezt nem akartam. Marseille-ben pedig a szereposztással nem értettem egyet. Visszatérve a témánkhoz, a külföldi fellépés jelentősége már rég nem olyan, mint korábban. Régen úgy éreztem, a meghívás a művészi teljesítményem elismerése. Nem is szólva arról, hogy a szocializmusban nem járkálhattunk oda, ahová csak kedvünk támadt, én pedig bejártam a világot. Ausztrália kivételével mindenütt dolgoztam.

- Jó ideig saját együttesed is volt, a Salieri Zenekar, amellyel kitűnő lemezeket is készítettél.

- A Salieri Zenekar Szegeden alakult, fiatal muzsikusokból, akik megkértek, vezessem őket.

- A névadást szép gesztusnak tartottam. Nyilván benne van az is, hogy felvettétek Salieri Falstaff című operáját, de - nem tudom, mennyire helytálló, hogy ezt gondoltam - a név azt üzente, hogy akkoriban nagy divatja volt Shaffer Amadeus című darabjának, és az abból készült Forman-filmnek, amelynek következtében az egész világ utálta szegény Salierit, amihez egy hangot nem kellett ismerni a zenéjéből. Én gondolom csak így ezt?

- Érdekes módon nekem ez meg sem fordult a fejemben, de igazad van abban, hogy mindenki valami provokációt látott benne. Nem csak a névválasztásban, hanem a megalakulás körülményeiben is.

- Miért, hogyan alakult meg?

- Úgy, hogy akkoriban még egészen kívülállónak számító, szegedi főiskolás gyerekek felkértek, legyek a vezetőjük. Így kezdtünk el együtt dolgozni. Mára egyébként közülük húszból tizenkilenc komoly szakmai pályát futott be. Visszatekintve meg kell állapítanom, hogy ezt sem előtte, sem később nem lehetett volna megcsinálni, csak akkor: a régi keretek még megvoltak, de már töredeztek, az újak pedig még nem léteztek. Vagyis nem állt minden üzleti alapokon. Akkor reggelenként csak úgy be tudtunk menni a színházba próbálni, amikor üres volt a terem. Ma ugyanezt a termet bérelnünk kellene, és súlyos pénzeket kellene fizetnünk érte. De akkor elég volt szólnom az igazgatónak, hogy jönnénk, és Aczél Ervintől, a szegedi zenekar vezetőjétől, aki engem követett ezen a poszton, bármikor kölcsönkérhettünk egy hárfát, és mindenki hajlandó volt nem üzleti alapon dolgozni. A turnék bevételéből éltünk és fizettük a bennünket szállító buszt. Akkoriban mind ezt meg lehetett még tenni, igaz, egy kicsit már akkor is kalandornak kellett lenni hozzá. Rengeteg munkát fektettünk a zenekarba, és néhány kudarctól eltekintve nagyon szép tíz évet töltöttünk együtt. A zenekar klarinétosa, Búza Robi készített a születésnapomra egy kisfilmet, amelynek zenei anyaga a Jupiter szimfónia zárótétele - öt éve egy koncert erejéig összejöttünk, és ott készült a felvétel (állítom, hogy lemezképes) -, a képanyaga pedig a zenekar tíz évét dokumentálja. Rengeteg helyen jártunk abban az időszakban. Ezt a munkát mindenki munka vagy tanulás mellett végezte, úgyhogy reggel fél nyolctól fél tízig dolgoztunk. Egyszer, egy hajnali órán, miközben mentem próbálni, meg is fogalmaztam magamnak, hogy mekkora a felelősségem, hiszen ezek a fiatalok az én kedvemért kelnek ilyen korán, úgyhogy okvetlenül adnom kell nekik valamit. Ők is lelkesek voltak, őszintén rajongtak a zenéért, és persze vonzó volt az utazás lehetősége.

- Jó, de honnan a név?

- Én bizonyos tekintetben Salieri-ükunoka volnék, hiszen Salieri tanította Lisztet, Liszt tanította Thománt, Thomán pedig tanította az anyámat, és tanította tanáromat, Ungár Imrét is. Könnyen lehetséges, hogy én még olyan utasításokat hallottam, amelyeket Salieri mondott Lisztnek. Az pedig már akkor világos volt előttem, hogy ez a sokat szidott, és hülyeségekkel megrágalmazott ember az európai zenekultúra nagy alakja. És volt a névválasztásban egy kis dafke is: nem Mozart, hanem Salieri. Ami persze nem jelentette, hogy ne imádtuk volna Mozartot és Haydnt.

- Tudom, hogy bizonyos korokhoz és szerzőkhöz erősen kötődsz. 80 évesen mennyire érdekel még az új zene?

- Nem jó a kérdés. Engem a zene érdekel. Mindegy, mikori a darab. Jó barátom Marco Tutino olasz zeneszerző, aki úgy szokott bemutatni az ismerőseinek, hogy én nála is jobban értem a zenéjét, ami persze nem igaz. Meg tudom mondani, ki az a két zeneszerző, akit életem nagy szenvedélyének tartok - Verdi és Puccini -, de ez korántsem jelenti azt, hogy más szerzők műveit más lélekkel dirigálom. De kértem, hogy jövőre vezényelhessem Csajkovszkij 6. szimfóniáját. Szeretem az ilyen lerágott csontokat, mert meggyőződésem, hogy ezek a művek cseppet sem sablonosak, és hogy a mélyükön igazi emberi nagyság van, csak a karmesternek eleget kell gyötörnie magát, hogy ezt végül felszínre hozza. Meg aztán egy professzionális muzsikusnak nem az a dolga, hogy megítélje, hanem hogy előadja a zenét.

- Kedvenceiden, Puccinin és Verdin kívül itt van még Erkel is, akinek a zenéjét nagy odaadással vezényled. A Bánk bán-lemez megjelenésekor készítettem veled rádióinterjút, amelyben pironkodva megvallottam, hogy a szerző iránt lelkesedésem korlátozott csupán. Hatalmas védőbeszédet tartottál Erkel mellett. Mi az, ami Erkel műveiben annyira vonz?

- Ma inkább vádbeszédet tartanék. A szerző iránti lelkesedésem változatlan. Erkel ismerte és beszélte kora európai operavilágának nyelvét, ami már önmagában is rendkívüli teljesítmény, s ezt zseniálisan elegyítette saját magyar hangjával, olyan csúcsokkal, mint például Melinda cimbalmos-angolkürtös áriája. Életművének egyenetlenségei, műveinek visszamenőleg néha kibogozhatatlannak tűnő improvizatív formaváltozásai épp tehetségének erejét bizonyítják, hiszen hagyományok nélkül, a semmiből teremtett magyar operavilágot, s annyi mindennek kellett eleget tennie, hogy törekvései időnként kapkodónak tűnnek, formálása aránytalannak látszik. Érthetetlen, hogy folyamatosan kétségbe vonjuk értékeit, miközben semmit nem teszünk művészetének valódi megismeréséért. Hátam mögött egy szegedi ős-Bánk premierrel, kétségbeesetten konstatálom, hogy még a pozitívumok is milyen ellentmondásosak. A már megjelent partitúrák mellé nem készültek zongorakivonatok, zenekari és kórusanyagok nincsenek, nincs kiadó, amely forgalmazná-kölcsönözné a műveket. A végső csapás akkor ért, mikor Dolinszky Miklós, a Bánk-partitúra gondozója, tudomást szerezvén terveinkről, tízoldalas hibajegyzéket küldött, mondván, a kritikai kiadás véletlenül a javítatlan kézirat alapján került kinyomtatásra. Ha így megy tovább, lehet, hogy Erkelt sikerül lesöpörnünk a világ opera-térképéről.

- A bolognai Don Giovanni kapcsán szót ejtettél az operarendezésről. Működésed helyszíne világéletedben a zenés színház volt, igazgattál operaházat, vezényeltél és mindmáig vezényelsz operaprodukciókat, sőt rendeztél is jó néhányat. Az utóbbi évtizedekben megdőlt a karmester uralma, a rendező szerepe felértékelődött, a vizualitás fontossága megnőtt, sokszor a zenei megvalósítás kontójára. Operafogyasztóként növekvő ellenérzéssel nézem azokat az előadásokat, amelyekben innovatív módon társítják a plágiumot a blöffel. Sokszor érzem úgy, hogy az egész mögött nincs semmi. Hát nem veszik észre, hogy amit látunk, úgy vacak, ahogy van?

- A helyzet rosszabb, mint képzeled. Pontosan tudják, hogy nincs mögötte semmi. Csak be akarják bizonyítani, hogy ugyan már, nincs ebben semmi bonyolult, kedves néző, az opera épp olyan, mint a kívánságműsor a tévében, csak mi egy kicsit feljavítjuk, úgy mutatjuk meg, ahogy az téged érdekel. Ez a szándék. A szándék oka ezerféle lehet. Annak pedig, hogy ezt a zenével megtehetik, és csak a zenével tehetik meg, a zene kaméleontermészetére vezethető vissza. Thomas Manntól tudjuk, hogy „a zene politikailag gyanús". Odaszegődik ahhoz, aki mellé teszik. A náci Németországban a mozihíradó főcímének zenéje Liszt Les Préludes-je volt. Lisztnél humánusabb ember nem létezett, de a zenéje azonosult a tartalommal. A zenének ez a dolga. Oda teszed, ahová akarod. Ettől is olyan nagy a mi felelősségünk. Sokszor nyilvánvalóan hamis, hazug és aljas a mögötte húzódó morális szándék.

A zenészeknek abban is nagy a felelősségük, hogy olyan sok az üres rendezés. Az elmúlt évtizedekben annyira szakbarbárok lettünk. Ha meghallgatod a Giocondából a Suicidiót Callasszal, hallani fogod, hogy az már önmagában meg van rendezve. Tudja, miről énekel, mire gondolt a zeneszerző, satöbbi. Amikor én fiatal voltam, és a szakmát tanultam, operai klubest témája volt, hogy milyen hosszú és milyen súlyú legyen egy ritardando. Az esten ott ült az operai stáb, meg Darvas Iván és Mensáros László, és olyanokról folyt a diskurzus, hogy hogyan változik meg a zene jelentése, ha jobban lassítunk. Mi, zenészek, kiengedtünk a kezünkből valamit, nem vagyunk felkészülve arra, hogy vitában védjük meg az igazunkat. És ha igen, akkor sincs meg hozzá a szükséges nyilvánosság. Koltai Tamás felkérésére négy évvel ezelőtt vitaindító cikket írtam a Színház című lapnak. A cikknek semmi következménye nem volt. Mi, zenészek morálisan vonultunk hátra, mert elhittük, hogy nekünk csupán annyi a feladatunk, hogy a dallamokat megszólaltassuk. Pedig az opera: világismeret. Aki operát ír, vezényel, játszik és énekel, az a világról beszél. A baj nem az, hogy másképp csinálják meg a Don Giovannit, mint ahogy azt én elképzeltem, hanem az, hogy fogalmuk sincs róla, hogy egyáltalán miért íródott meg, és milyen volt, amikor megíródott.

Szegeden hatalmas siker volt Alföldi Róbert Varázsfuvola-rendezése. Gyötrelmesen hamis előadás volt, gyökeresen más világképet közvetített, mint ami a darab sajátja. Mivel azonban Alföldi hallatlanul tehetséges ember, aki hihetetlen erővel tudja megjeleníteni gondolatait, szinte odaszegezve az embert a székhez, a nézőknek nagyon tetszett. A varázsfuvola zenéje pedig mindehhez asszisztált. A mű zenéjének eredeti, humánus feladatát ezerféleképpen meg lehet valósítani. Itt azonban nem ez történt, elszomorító, életidegen halálpropagandát vitt színre. Minden ok nélkül, csak mert ez jutott az eszébe, és ezt akarta elmondani. De mondok még egy példát: kinek jutott eszébe, hogy a Rigolettóban a mantuai herceg nős? Kétszer esik szó róla a darabban, közvetlenül az elején, illetve a Cortigiani előtt, amikor elhangzik, hogy a herceg felesége látni kívánja a férjét. Fontos ez? Rettentően fontos!

- Hogyne, így másról szól a darab...

- Igen, mert ez egy erős utalás arra, hogy a történet idején - de még Verdi korában is így volt - nem létezett a hitvesi szerelem. Azonnal más színben jelenik meg a herceg. Hátha őt is dinasztikus érdekből csak hozzáadták valakihez, aki elől a kicsapongásba menekül. Azonnal másként látjuk őt. De a rendezőnek semmiképpen sem kell sanzonénekesként felléptetnie egy bárban.

- Majdnem hat évtizede vagy ebben a szakmában, amely jókora változásokon ment keresztül. Hogy érintenek ezek a változások? Bosszantanak? Dühítenek? Sztoikusan szemléled őket?

- Az embert hallgatóként vagy előadóként évente egyszer-kétszer éri az az élmény, hogy most itt valami nagyon sikerült. Egy óráig valami olyan boldogságot érzel, ami miatt a miért élünk, és mit csinálunkalapkérdés felfüggesztődik. Ehhez az érzéshez az embert a művészet juttatja el. Nekem ezek az élmények nagyon sokat segítenek. És mindent ezekhez mérek. Azt a változást, hogy megpróbálunk számszaki rekordokat dönteni, borzasztónak tartom. Azt a győzelmi jelentést olvasni, hogy 2016-ban a budapesti Operaház játszotta a legtöbb előadást, a szememben felér egy gyászjelentéssel. Mert bármilyen tehetséges emberek próbálkoznak is vele, így lehetetlen jó előadásokat létrehozni. Ugyanakkor például az, hogy a zenekarok a régi, szokványos próbarend helyett a világon mindenütt igyekeznek egy évre előre megtervezett próbarendet kialakítani, amely lehetővé teszi az egyes zenekari tagnak, hogy muzsikusnak érezze magát, hogy a két klarinétosnak legyen egy külön félórája a karmesterrel, hogy az egyes szólamvezetők tudjanak dolgozni a saját embereikkel, az nagyon tetszik. Ezek a dolgok világszerte léteznek, igaz, Magyarországon egyelőre meg kell harcolni értük. Léteznek jó és rossz fejlemények. Nehéz volna itt most részletesen elmondanom, hogy a sok párhuzamos trend közül mi az, ami mellé oda tudok állni, és mi az, ami mellé nem. De remélem, a hátralévő időben is meg tudom őrizni azt a képességemet, hogy képes vagyok elválasztani az ocsút a búzától. És ha ez sikerül, akkor - már csak koromnál fogva is - lesz elég bátorságom, hogy ezt ki is mondjam. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.