Csúnya és szép szavak

Poszt-hildesheimeri Mozart-portré

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2017 szeptember

Wolfgang Amadé Mozart

 

Válogatott levelek és dokumentumok

 

Budapest: Rózsavölgyi és Társa

2017

624 oldal, 4990 Ft

 

 Kezembe veszem a Hangversenykalauzt (Zeneműkiadó, 1956), meg az Operakalauzt (1958), és mosolygok. Miket bírtak leírni az egyes fejezetek bevezetésében az egyébként pallérozott elméjű, s a művek ismertetésében cseppet sem ügyetlen szerzők! Rettenetes tudszoc-órák rémlenek fel emlékeimben (bár mire odajutottam, hogy effélét hallgassak a ZAK-on, már lényegesen hígabb volt a változat). Aztán mégis – hogy fentebb stílben fejezzem ki magam – ajkamra fagy a mosoly. Azon töprengek el, hogy annak idején efféle, kottapéldákban dús könyveket viszonylag nagy példányszámban adtak ki. Volt igény rá. Az persze kérdés, hogy a tömegek (a „munkásosztály”) részéről-e, vagy inkább csak a kulturális irányítás részéről. Felrémlik a film (Rangon alul, azt hiszem ez volt a címe), amelyben a munkásfiú és a lány (polgári származék, szegénykém) az Operaházban ismerkednek meg. Mert egymás mellé szól a bérletük. Operának neveztek rúzst, viszonylag drága, hölgyeknek való cigarettát. És az Erkel Színház előtt mindig falkányi busz állt, hogy az előadás végeztével a külvárosokba is átszállás nélkül eljuthasson a művelődni nem rest zenebarát. Hosszabb elemzést igényelne, hogy a Hatalom milyen megfontolásból igyekezett a muzsikát, s különösképp az operát valamiféle jó, kívánatos dolognak beállítani.

Bármi lett légyen is azonban az ok, a hátsó szándék, az tény, hogy a zenei ismeretterjesztés számára nem feltétlenül volt reménytelenül sötét időszak a Kádár-korszak eleje (sőt, engedjenek meg egy szubjektív véleményt, úgy gondolom, sötétebb lett a vége, amikor már a vad üzleti viszonyok törtek be erre a területre is). Kiváló példa a Mozart-breviárium. 1961-ben látott napvilágot. Még nem volt Erzsébet híd, viszont állt a Nemzeti (ott, ahol a hatos megáll), ez év november 7-én zúgott végig az Andrássy úton (mill’pardon, miket nem beszélek, a Népköztársaság útján) az első csuklós busz az 1-es járaton, még Szabó Ferenc elvtárs uralta a Zeneakadémiát. És még szó sem volt arról, hogy az Operaház be merje mutatni a Wozzecket, de már tervben volt a C’est la guerre premierje. Furcsa kor. Az ember utólag is zavarban van, vajon inkább hajnali derengést, vagy esti szürkületet lásson benne. Ám akár reggeli, akár kései félhomály, a zenetudós-szakma szépen meggyújtotta a maga kicsiny gyertyáit, és szorgosan tette a dolgát.

Kovács János állította össze és fordította a dokumentumokat. Némi minta persze akadt előtte: a Bartók-breviárium, Ujfalussy József munkája 1958-ból. A lényeg: egy kivételes alkotó életútját, művészi pályájának folyamatát követni jól kiválasztott, jellemző levelekkel, levélrészletekkel, egyéb írásokkal. Ez Bartók és Mozart esetében egyaránt fényesen sikerült. Mindkét kötet aránylag hamar megérte a második kiadást (érdekes módon mindkettő 1974-ben).

Kovács János remekül válogatott és élvezetesen fordított. A könyvet akár egyvégtében is végig lehet olvasni. Ahogy mondani szokás: olvastatja magát. Talán az eleje picit szárazabb (Leopold sok dicsekvése miatt). De aztán ott vannak a párizsi út levelei. Amelyen az édesanya kísérte a fiút, mert Leopoldnak otthon kellett maradnia. Félelmetes olvasmány! A fiú rendre az apja szája íze szerint igyekszik írni, hiába, Leopold átlát a szitán. Kétségbeesetten utasít el hagymázos terveket (például a turnét Aloysiával). Tartok tőle, ha a posta akkoriban olyan lett volna, mint ma a magyar, Wolfgang nem jut el Párizsba. Nem kapta volna meg időben a dörgedelmes atyai intelmeket. Aztán itt a sztori a nősüléssel. Egyszer csak megjelenik a levelezésben a rém: Weberné. A Weber család újra. Leopold azonnal intézkedik. Érzi a veszély. A fiú nyugtat. „Ha életemben valaha is gondoltam a házasságra, akkor most bizonyosan nem!” (1781. július 25.). Leopold persze nyilván ebből a gyermeteg tagadásból tudja legjobban, hogy vészhelyzet van. December 15-én már így szól a fiú levele: „De hát ki szerelmem tárgya? Most se ijedjen meg kérem. Csak nem egy Weber lány? De igen…” Aztán egy hét múlva az is kiderül, hogy a derék ifjú ügyesen besétált az egérfogóba: kötelezvényt írt alá, ha nem veszi feleségül Konstanzét, akkor életjáradékot fizet neki (elképesztő ez mai szemmel). Utóbb pedig már arról olvashatunk, hogy az öreg Weberné iszik (1782. április 10.). Meg különben is: „ostoba” (pontosan nem datált nyári levél). De ne feledkezzünk meg a végjátékról sem. Döbbenetes, mit hazudoznak össze a tanúk arról, hogyan diktálta a Mester halálos ágyán a Requiemet. És persze akad egy megrendítő írás. Arról szól, hogy Mozart érzi a véget. Készül a halálra. „Zárom soraimat – írja olaszul, Isten tudja kinek –, halotti énekemet nem hagyhatom befejezetlenül”. Tudjuk különben: a Requiemet előredatálta, 1792-re. Amit nem ért meg. Jeges borzongás szalad végig az emberen. Nem tudom, hányszor olvastam fel csoportok előtt a levelet zenetörténet-órán. Mindig meghatódott csend fogadta.

Röviden szólva: a Mozart-breviárium kitűnő ismeretterjesztő munkája volt annak a kornak, melyet leginkább pre-hildesheimeri időknek neveznék.

Mivelhogy jött Wolfgang Hildesheimer, és robbantott egy jót. Nekiment a kliséknek, kérdőjeleket tett egy csomó, addig szentnek kezelt állítás után. Lerombolta a Mozart-képet. De talán nem csak azt. A zenei ismeretterjesztés általános közhelyeit tette nevetségessé. Azt a fennkölt (ahogy fentebb írtam: „fentebb”) stílt, amiben a zsenikről beszélni ildomos. Most előre is elnézést kérek a széplelkű olvasótól. Csúnya szó következik. – Azazhogy nem, mégsem. Félek leírni, tartok tőle, hogy egyeseknek úgy „összefancsorog a lelke levese, hogy szinte bőrzik” (© Karinthy). Négybetűs szó legalábbis a magyarban, méghozzá kettő is. Mindkettő „s”-el kezdődik. Hildesheimer leírta, mert Mozart is leírta. A zenekritika és a zenei ismeretterjesztés finomkodó nyelvezete nem tűri. Azt lehet, hogy „pörölycsapás”, meg „démoni”, meg „incselkednek” (manók, koboldok). Ezt nem. Emlékszem, jó két évtizede elém került egy filmforgatókönyv. Véleményt kellett írnom róla. Idegenbe szakadt hazánkfia követte el. Ilyenek álltak benne, hogy Mozart zokog, kezébe temeti arcát. Merthogy koldusszegény. És ezután szólalt volna meg a g-moll szimfónia. No ezzel a szemlélettel szakított végképp Hildesheimer (nyilvánvaló, hogy ex-polgártársunk nem ismerte a könyvet). Amennyire tudható, már 1956-ban egy konferencián elmondta bizonyos nézeteit. A könyv azonban csak a hetvenes évek vége felé készült el, magyar változata 1985-ben látott napvilágot. És aztán jött Maynard Solomon, vagy Wolfgang Braunbehrens Mozart-könyve, a kilencvenes évek közepén. Tessék összevetni bármelyiket egy „klasszikus” régi munkával. A pre- és poszthildesheimeri Mozart-irodalom ég és föld (amivel persze nem azt akarom mondani, hogy minden szerzőre kizárólag a német író hatott – az újabbak vitatkoznak is vele eleget).

A Kovács János-féle Breviárium kiegészített, megváltoztatott újrakiadására ezért volt égető szükség. A Rózsavölgyi és Társa gondozásában megjelent kötet már a címében is jelzi a változást. Így szól: Wolfgang Amadé Mozart: Válogatott levelek és dokumentumok. Alatta a kiadó neve. Közreadó, fordító nincs. Tapintatos és szép megoldás. Persze beljebb lapozva kiderül, hogy az időközben elhunyt Kovács János művét Kárpáti János dolgozta át. Elődjéhez hasonlóan kiváló munkát végzett. Mindjárt a kötet elején megmagyarázza az „Amadé”-t. Tudniillik azt, hogy Mozart valójában inkább ezt a névformát használta. Pontos, szabatos ismertetést kapunk arról, hogyan jött a képbe az Amadeus. Ami a dokumentumanyagot illeti, talán 70 százalékra saccolom azt, amiben a régi Breviárium és az új kötet megegyezik. Kovács jegyzeteinek nagy része is megmaradt. Alapvető változás azonban, hogy Kárpáti kronológiai sorban közli a leveleket. Kovács annak idején a tematikus csoportosítást választotta. Van mellette érv. De a hátrányok is nagyok. Ugyanannak a levélnek az első része például a Breviáriumban a 216–218. oldalra került, a folytatást viszont 197-től találja az olvasó. Úgy gondolom, Kárpáti jól döntött, amikor ezt a megoldást nem vette át. És abban is jól döntött, hogy a levelek olasz vagy francia részleteit olaszul és franciául közli (jegyzetben adva meg a fordítást). Kovács legfeljebb a megszólításokat hagyta meg eredeti (általában francia) nyelven. Meghökkentő egyébként ez a virtuóz többnyelvűség. Manapság diplomák tucatjait nem lehet kiadni, mert az illető képtelen letenni a nyelvvizsgát. Mozartéknak ez nyilván nem okozott gondot (hogy a Rigó utcai tesztet is maximálisan töltötték volna ki, az persze kérdés). Ugyanakkor a német helyesírás terén nem különösebben jeleskedtek. Ám ebben az időben nem is létezett általánosan elfogadott német helyesírás. Kovács a fordításoknál nem igyekezett visszaadni az eredeti szövegek helyesírási következetlenségeit, önkényességeit. Helyesen (az előszóban is kitért egyébként erre). Kárpáti ugyanezt az elvet követte, ugyancsak helyesen. A Hildesheimer-könyvben is csak egy olyan példát találtam, amikor a fordító (Györffy Miklós) megpróbálta visszaadni az eredeti – hogy is fogalmazzak? – hangulatát. Ez a mama pár sora 1777. október 31-én („külömben remélem hogy te is meg a nanerl is egészséges, micsinál az én nyafikám” etc. – lásd a 66. lapon, ez a levél egyébként nem került bele az új kiadványba).

A döntő különbség (ezúttal „n”-el írva a szót) persze az, amivel az új kiadvány bővült, illetve alkalomadtán szűkült. Kezdve az utóbbival: nincs benne a jeges borzongást keltő, ismeretlennek címzett írás („halotti énekem nem hagyhatom befejezetlenül”). Ezt már régebben is gyanúsnak tartotta a tudomány (amint arról Kovács János jegyzete is beszámol). De a Breviáriumban mégis ott van, hátha igaz… Hát nem, tipikus romantikus hamisítvány. Újak viszont – egyebek mellett – az unokahúgnak írt levelek. Kilencből hatot ismerhetünk meg magyarul. Régen azt tartották, nem tűrik a nyomdafestéket egyes részleteik. Úgy látszik, a modern nyomdafesték türelmesebbé vált. Hildesheimer könyvének magyar változatában már megjelentek egyes zaftos részletek. Kárpáti most új fordítást ad. Jobb vagy sem – nem tudom eldönteni. A lényeg, hogy végre olvashatjuk.

Nagy hálával tartozunk ezért a kötetért mindenkinek, aki valamilyen módon részt vett megalkotásában. Elsősorban persze Kárpáti Jánosnak, aki óriási munkát végzett. De a Rózsavölgyi kiadónak is. Az, hogy ma nem tűnt el végképp a magyar nyelvű zenei ismeretterjesztés, sőt, egyfajta másodvirágzását éli, nem kis részben e kiadónak köszönhető. Úgy látszik, van effélére igény. Nyilván a munkásosztály, esetleg a dolgozó parasztság vagy a haladó értelmiség részéről. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.