Párhuzamos üdvtörténetek

Passiók húsvét idején

Szerző: Malina János
Lapszám: 2017 június

„Ha Bach zenéje ... Isten-bizonyíték, akkor megszólaltatása és befogadása hitünk erejéről és aktuális minőségéről tesz tanúbizonyságot. A János-passió előadásának - ... a hallgatók jelen közössége számára is - ez az igazi ... tétje". Rozmán Lajos, a János-passió április 8-i, a fasori evangélikus templomban megtartott előadásának karmestere tette ezt a megállapítást, amely kiemelt helyet kapott a koncert négyoldalas műsorfüzetében. Nos, nem-hívőként határozottan berzenkedem az ellen, hogy bárki bármiről is kijelentse, hogy annak a tétje - pláne az igazi tétje - az én hitem aktuális minőségének a próbája lenne. Mindazonáltal efféle szavakat jó szívvel elfogadnék egy egyházi személytől (annak csöndes közbevetésével, hogy ha létezne egzakt istenbizonyíték, akkor nem maradna semmiféle tér a hit számára), ám úgy vélem, egy karmester határozottan túllépi hatáskörét, ha azzal foglalkozik, miről teszek én tanúbizonyságot az ő előadásának befogadása által.

A Rozmán által alapított és vezetett Qaartsiluni Ensemble, továbbá Répássy Dénes Ars Nova Sacra Énekegyüttese és a hozzájuk csatlakozott énekszólisták produkciója számára mindenesetre - nem is egy szép részlet, jelentékeny egyéni előadói teljesítmény ellenére - hatalmas tehernek bizonyult Rozmán prófétai elszántsága, amellyel a Bach-passió szakrális tartalmát a közönség torkán lenyomni igyekezett. Természetesen számomra is világos, hogy a mű - mint minden zseniális műalkotás - a mindennapi létet meghaladó, transzcendens tartalmakat hordoz; esetünkben csupán az volt a baj, hogy Rozmán ezeket néha külsőséges módon, önmagát a középpontba állítva celebrálta. A külsőségesség vizuális oldalát olyan gondosan koreografált mozdulatok alkották, mint a több mint 90 fokos szögben oldalra, sőt hátra fordult testhelyzetből előrelendülő, elsöprő erejűnek szánt avizó (ugyanez magasan hátratolt könyökkel kezdődő, függőleges változatban is), vagy a festő ecsetjére kívánkozó „úrfelmutatás"-póz. Az a különös benyomásom támadt, hogy a karmester talán nem bízik abban, hogy a mű, illetve az előadás egymagában is el tudja juttatni az „üzenetet" a hallgatóhoz, így a biztonság kedvéért igyekezett ugyanazt vizuális eszközökkel is kifejezni, mint jelelőtolmács a képernyő sarkában.

Elképzeljük Johann Sebastian Bachot lipcsei templomában, amint a négy végtaggal megszólaltatott orgona mellől, a hívők számára lényegében láthatatlanul, a kortársak leírásai szerint bármely éppen szabaddá váló testrészét hasznosítva - irányította és tartotta össze az előadókat. Ami azt jelenti, hogy a látványkarmester funkciója egyszerűen nincs „beleírva" a műbe, szakralitás és transzcendencia helye pedig a passiót író Bachnak, illetve a mű hallgatójának lelke és elméje; s aki a kettőt összekötő úton teljesít szolgálatot, helyes, ha kellő alázattal és mesteremberi tökéllyel látja el feladatát.

A küldetéses rozmáni megközelítés azonban - és persze ez az igazi baj - számos mesterkélt megoldásra vezetett magában a zenei megvalósításban is. Először is itt van az a jelenség, amit az idő külsőséges és modoros felnagyításának nevezhetünk. Ennek egyik gyakran visszatérő megnyilvánulása a vonszolódó, lassú tempók feltűnő kedvelése volt - többek között a nyitó- és zárókórust is ez tette groteszkké és csaknem élvezhetetlenné. Az „Eilt, eilt, ihr angefocht'nen Seelen" kezdetű áriában pedig egyenesen ellenállhatatlanul komikus hatást keltett a méltóságteljes vonulássá szélesített „sietés". Zeneileg még abszurdabb volt Rozmánnak az a gyakorlata, hogy a da capo-áriákban mind a főrész után, mind pedig a középrész és a főrész visszatérése között szabályos tételszüneteket tartott: mindig megvárta, amíg az előző formarész nem csupán akusztikailag, hanem zenei emlékként is lecseng. Rozmán számára tehát mintha értéknek, a fontos tartalom aláhúzására alkalmas, adekvát eszköznek tűnt volna fel a széteső, a forma körvonalait - a felnagyított részletek és szünetek révén - erodáló megszólaltatás. Erre utal, hogy sokszor tétel közben is mértéktelen tempó-kiszélesítésekkel élt.

Nem volt azután érthető - vagy részben talán nagyon is érthető volt - néhány hangszerelési beavatkozás. Az persze egy modern hangszeres előadásban nem szúr szemet, hogy olyan - amúgy is halk - régi instrumentumok szólamait, mint a lant, a viola da gamba vagy a viola d'amore, modern hangszerekre bízta a karmester. De vajon miért kellett a mű hangzásvilágát fenekestül felforgatni az oboák száműzésével és klarinétokkal történő helyettesítésével, nem beszélve a - Bach által „taille"-nak nevezett - oboe da cacciákról, amelyeknek szólama a diagonálisan ellentételes karakterű basszusklarinétokon már-már karikatúraként hatott? Vajon mivel indokolható ez a beavatkozás, ugyanakkor, amikor például a fuvolaszólamokat „megkímélte"? Csak nem azzal, hogy Rozmán maga klarinétjátékos?

A számos kérdőjel ellenére szerencsére voltak az előadásnak emlékezetesen szép pillanatai is: néhány ária és recitativo, és különösen egyes kórustételek, mint a „Kreuzige, kreuzige", illetve különösen a „Weg, weg mit dem" kezdetű turba. Néhány korál is kiemelkedett környezetéből nyugalmával és keresetlen egyszerűségével, mindenekelőtt a vontatott zárókórus hatását monumentalitásával váratlanul helyretevő zárókorál.

A közreműködő énekszólisták közül ellentmondásosnak éreztem az Evangélista szerepét éneklő Kéringer László teljesítményét. Ő intonáció szempontjából kristálytiszta, szinte éteri hangon énekelte, sőt fuvolázta el szólamát, ezáltal némiképp szépelgő benyomást keltve, és mindenekfölött az érthető és szuggesztív szövegmondásnak még a szándékát is messziről elkerülve. Pedig ahogy az előadás karmestere jól teszi, ha nem akar vizuális produkciót hozzátenni a műhöz, az Evangélistának sem kellene mást, „többet" nyújtania, mint a szentírási kommentár kifejező, de alázatos szolgálatát. Egyes szituációkban Kéringer azért meg-megközelítette ezt az ideált, így Péter sírásának megjelenítésekor vagy a keresztfa feliratának súlyos és képszerű megidézésével. Jézus szólamát Asztalos Bence kissé sötétített hangon, de elég meggyőzően énekelte. A többi szólista rendkívül egyenetlen színvonalat képviselt: Szerdahelyi Pál Pilátusként kiemelkedett közülük hallatlanul precíz és pregnáns szövegmondásával, technikai és hangi kiegyensúlyozottságával, biztos zeneiségével. Rajk Judit áriáit is a kifejezés és a zenélés magas színvonala jellemezte, bár dús és szép hangját egy-egy ponton talán jobban visszafoghatta volna. Ezzel szemben Wagner Adrienne (szoprán) éneklése görcsös, szövege pedig érthetetlen volt, Árvai Dániel (tenor) hőstenort játszva kiabált és itt-ott disztonált, míg Csapó Józsefről (tenor) csak remélni tudom, hogy ezúttal rendkívül indiszponált volt.

Az előadás legkiegyensúlyozottabb résztvevője, mint már utaltam rá, a teljes koncentrációval és professzionális szinten közreműködő énekegyüttes volt. A hangszeregyüttes tagjai közül első helyen a billentyűs hangszereken continuózó Pétery Dóra teljesítményét, hajlékony érzékenységét kell kiemelnem, de kitűnően játszott a két fuvolás, Rákóczy Anna és Petrovics Anna, illetve a két klarinétos, Horia Dumitrache és Bartek Zsolt is. Április 8. - Fasori envangélikus templom

A bachi mű iránti kellő alázattal és mesteremberi tökéllyel azután már a következő napon találkoztam a Villányi úti ciszterci Szent Imre-templomban, ahol Bach Márk-passiójának rekonstruált verzióját szólaltatta meg a rekonstrukció szerzőjének, Dinyés Somának a vezetésével egy pozsonyi régi hangszeres zenekar és ének­együttes, illetve magyar, német és szlovák énekszólisták. Ami magát a rekonstrukciót illeti, arról a kiosztott szórólapból, valamint a helyi karnagy, Csányi Tamás szóbeli bevezetőjéből nem sokat tudhattunk meg, s amit mégis megtudtunk, az inkább növelte a homályt. Csányi szerint Dinyés a Gyászódában - s amit ő nem említ: egy egyházi kantátában és a Karácsonyi oratóriumban - (régtől tudott módon) kontrafaktumként megőrzött zeneszámok alapján „fejtette vissza" és „kódolta újra" a Márk-passiót; annak a magyarázatával azonban adós marad, hogy nyolc tétel alapján ugyan hogyan volna „visszafejthető" egy 132 számból álló passió. Csodálatos tételszaporítással talán mégsem számolhatunk. Mindenesetre roppant érdekes lenne Dinyés Somától többet megtudnunk a rekonstrukció valóságos módszereiről.

Ami viszont az előadást illeti, minden szempontból el voltunk kényeztetve. Dinyés zenei vezetése amilyen lényegretörő és biztos ítéletű volt, annyira nélkülözött bármiféle hatásvadászatot: eszköztelen volt és releváns. Igaz, ő Bachhoz hasonlóan az orgona klaviatúrája mellől vezényelt. Az újoncnak nálunk sem számító Solamente naturali régi hangszeres együttes (művészeti vezetőjük: Miloš Valent) ideális partnernek bizonyult a karmester számára: minden posztján - a ritkább hangszerek játékosait is beleértve - elsőrangú zenészek ülnek, akik a professzionista perfekció megtestesítői, ráadásul végig maximális koncentrációval és pontossággal, vele zeneileg összeforrva követték Dinyés instrukcióit és elképzeléseit. Professzionalitásban és odaadásban ugyanezt a színvonalat képviselte a kórus szerepét betöltő SoLa Énekegyüttes is, bár az ő esetükben a szerény, 11 fős létszám, jóllehet történetileg indokolt, időnként bizonyos egyensúlyi problémákhoz vezetett, vagyis hangerőben kevésnek bizonyultak - bár ezt szerencsésebb helyszín, elkülönítettebb elhelyezés bizonyára orvosolta volna. A vokális együttes profizmusára jellemző, hogy - az Evangélista kivételével - a passióban szereplő valamennyi énekszólista a kórusból kilépve, majd oda visszalépve adta elő szólóját.

Márpedig az énekszólisták is, legalábbis nagyobb részben, ragyogóak voltak. Mindenekelőtt a német evangélista, Martin Koch, aki könnyű, mégis tartalmas, hajlékony és gazdagon árnyalható hangjával, szövegmondásának plaszticitásával és megjelenítő erejével, tévedhetetlen zenei érzékével az egész előadás ékköve volt. Tomáš Šelc, akinél kevés nagyszerűbb basszbariton működik jelenleg a világban, végtelenül élő és magával ragadó, hangilag egyszerre lágy és erőteljes Jézus-figurát állított elénk. Kitűnő volt a másik, névtelen kórus-basszus is Pilátus - itt nem különösebben terjedelmes - szerepében. A szoprán-, illetve az altáriákat Szili Gabriella, illetve Balogh Eszter adta elő. Mindkettejükről elmondható, hogy biztos technikával, szép, de kisebb volumenű, ugyanakkor üde, néha kissé fiús hangon, remek zenei érzékkel és biztos formálással énekeltek. A passió egyik legdrámaibb pillanatában, a fenyegető halál jegyében megszólaló duettjük ez előadás egyik emlékezetes pillanata volt. Csupán a passió második részét nyitó tenorária énekese képviselt valamivel szerényebb színvonalat: hangja karaktertenor jellegű volt ugyan, de az ő vonalérzékével sem volt probléma. - Az előadás további kivételes erénye volt a korálok rendkívül karaktergazdag, érzékeny, igen hajlékonyan, de sohasem keresett módon tagolt megformálása. Április 9. - Ciszterci Szent Imre-templom. Rendező: Ciszterci Szent Imre-plébánia

A passiók sora április 13-án azután egy kortárs kompozícióval folytatódott. A Magyar Rádió zenei együtteseinek Sapszon-bérletében, a Pesti Vigadóban Beischer-Matyó Tamás Passiójának ősbemutatója csendült fel a Magyar Rádió Énekkarának produkciójában, Meláth Andrea, Szalai Ágnes, László Boldizsár, Fülep Máté és Szerdahelyi Pál szólójával, a Corpus Harsona Quartett (Sütő András, Pálinkás Péter, Stürzenbaum Róbert és Galla Ákos) közreműködésével, a kórus vezető karnagyának, Pad Zoltánnak a vezényletével.

A kifejezetten izgalmas zenei megoldásokban bővelkedő, összességében üde benyomást keltő, magyar szövegű kompozíció igen egyéni módon ötvözi a hagyomány és az újítás mozzanatait, mégpedig olyan módon, hogy kézenfekvőnek tetsző tradíciókkal szakít, ugyanakkor az újításnak is határt szab azzal, hogy egyik alapvető vonatkoztatási pontja a magyar népi vallásos ének öröksége. A bachi passió emléke természetesen megkerülhetetlen a szerző számára, különböző elemei azonban jelentős módosításokkal bukkannak fel művében. Az előadói apparátus nem csupán a zenekarnak a rendkívül invenciózusan használt négy harsonára történő redukálása révén sajátos, hanem azáltal is, hogy a nagy énekkar mellett egy kisebb, elkülönített „favorit"-kórus is helyet kapott az együttesben, a korabarokk többkórusosság atmoszféráját is felidézve a hallgató előtt (ebből a kis kórusból kerültek ki azután a kisebb szólószerepek megszólaltatói is.) A „megszüntetve megőrzött" hagyomány további feltűnő megnyilvánulása, hogy a Narrátorrá átlényegülő evangélista nem tenor, hanem női hangon szólal meg: ezt a rendkívül igényes feladatot Meláth Andrea látta el mély beleéléssel és drámai megjelenítő erővel. A többi énekes közül elsősorban a szoprán szólókat hamvas egyszerűséggel, tiszta és szép hangon megformáló Szalai Ágnest és Péter szerepében az ebben az előadásban is remeklő Szerdahelyi Pált illeti dicséret. Mindenekelőtt pedig a rendkívül professzionista teljesítményt nyújtó kettős kórust.

A radikális újítások közé tartozik a Narrátor szövege is. Ennek egy része vagy közvetlen evangéliumi idézet, vagy valamelyik evangélista szövegének parafrázisa (erre a reader's digest-jellegre utal a mű minimalista címe is). Más, nem szentírási idézeteket is tartalmaz (így hagyományos turbaszövegeket), egyebekben azonban - és ennyiben megint a Bach-passiók hagyományát követi - eredeti költői szöveg; mindez összességében Mechler Anna színvonalas alkotása. A benne rejlő radikális újítás pedig az, hogy a Narrátor - az evangélistákkal ellentétben - nem objektív elbeszélőként, hanem „mindentudó" bennfentesként tudósít az üdvtörténetről: mindvégig tisztában van a szereplők érzéseivel, szándékaival, gondolataival, s ezekről folyamatosan be is számol. Emellett kifejezetten képszerű, prózaírói eszközöket alkalmaz, mint itt: „Péter ijedtében elhúzódott a tűztől". Ez a hang, bevallom, kissé zavarba ejtő számomra, de talán én vagyok vaskalapos. Bőven kárpótol viszont ezért a furcsaságért a zenei invenció gazdagsága, jóllehet, ha akarjuk, Beischer-Matyó stílusát is nevezhetjük eklektikusnak, hiszen újszerű és kifejező instrumentális effektusokat ugyanúgy alkalmaz, mint Bach-idézetet vagy szabályos korált, atonalitást és zenei hangok nélküli, infernális hatású kórus-mormogást, üvöltéseket és sikolyokat csakúgy, mint Bárdosra hajazó népdalkórus-hangot. Eközben pedig olyan telitalálatokat hallunk, mint a kis kórus által perceken át makacsul kitartott, egyetlen, fojtott hang, amely idővel már-már elviselhetetlen súllyal vetíti előre a tragédiát. A kompozíció sokszínűségét és arányait talán csak a kilenc strófás, hosszadalmasnak ható népi szövegű zárókórus („Jézus, világ megváltója") bontja meg kissé. Április 13. - Vigadó. Rendező: Magyar Rádió Zenei Együttesei

Az áprilisi passió-szezon a Tavaszi Fesztivál által április 15-én a Müpában rendezett, René Jacobs által dirigált János-passió-előadásával ért véget számomra. A darabot a Berlinhez szorosan kötődő karmester az Akademie für Alte Musik Berlin és a RIAS Kammerchor közreműködésével szólaltatta meg; a fontosabb szólószerepeket Sunhae Im (szoprán), Benno Schachtner (férfialt), Julian Prégardien (tenor, Evangélista) és Johannes Weisser (basszus, Jézus) énekelte. Ez, talán Sunhae Im részleges kivételével, káprázatos előadói névsor, és az előadás mindenben be is váltotta a nevek sugallta várakozásokat.

A karmester Jacobsban sohasem lehet csalódni, legyen szó operáról, oratóriumról vagy tiszta kóruszenéről; első látásra talán szenvtelennek tetsző vezénylése ellenére újra és újra bebizonyítja, hogy a minimalista vezényléstechnika mögött a műnek és összefüggéseinek elmélyült ismerete, a nagyforma magabiztos architektonikája és a vokális és instrumentális előadás minden problémájára és lehetőségére vonatkozó mérhetetlen élettapasztalat áll. Hasonló mennyiségű és változatosságú zenei tapasztalat birtokosa a berlini zenekar is, s ez valódi mélységet ad a jobbnál jobb zenészekből álló együttes amúgy is élményszerű játékának. A hallgató alig győz betelni a részletekkel, például a teorbajátékos izgalmasan intenzív jelenlétével, érzékeny és életteli játékával. És itt persze nem kellett hiányolnunk a kivételes tisztasággal és precizitással játszó oboe da caccia-játékosok mennyei hápogását sem.

Az előadás ékköve, az egy héttel korábbi Márk-passióhoz hasonlóan, itt is az Evangélista volt. Prégardien, azt hiszem, az Evangélisták örök listáján is a legjobb helyek egyikét érdemli. A hang makulátlan szépsége, a teljes hangterjedelem fölötti magabiztos uralom, a tökéletes deklamáció ebben a kategóriában persze felvételi követelmény; Prégardienben azonban megvan az a különleges fény, az az átszellemültség, amellyel az Evangélista mintegy fölébe emelkedik objektív krónikási énjének, s amellyel el tudja hitetni, hogy szavai valójában nem is a sajátjai, hanem a legfölülről sugalmazott Igazság megtestesítői. Johannes Weisser Jézusa hasonlóképpen több volt egy ideális hanganyaggal rendelkező, nagyszerű énekes produkciójánál: elhitető ereje abból a tiszta melegségből eredt, amely minden szavát átjárta. Benno Schachtner altáriái zenei szépségben és kifejezőerőben vetekedtek a két főszereplő megnyilatkozásaival; Sunhae Im pedig ugyancsak szépen és odaadóan énekelt, a hangvolumene azonban egyszerűen nem bizonyult elegendőnek. A kisebb szólóknak a második kórusból előlépő előadói közül elsősorban Jonathan de la Paz Zaensre kellett odafigyelnünk, akitől Pilátus szerepében remek deklamációt és magabiztos zenei formálást hallhattunk.

A kettős kórus pedig koncentrált és megbízható, a többi előadóéval minden tekintetben egyenrangú teljesítményt nyújtott ebben az emlékezetesen harmonikus produkcióban. Április 15. - Müpa. Rendező: Tavaszi Fesztivál }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.