A kórház, a patika és a kocsma

Együtt a hagyománnyal – három hangverseny

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2017 június

Tavasszal néhány napot tölthettem Bruges-ben (Brugge), a „halott városban" (vö.: Erich Wolfgang Korngold), melyet még egy bérgyilkosnak is látni kell, mielőtt likvidálja őt egy másik bérgyilkos (vö.: Martin McDonagh). Meseszép.

Van például egy nyolcszáz éves kórház, a Sint-Janshospital (Szent János kórház), lenyűgöző, önmagában is csodálnivaló, faácsolatú terekkel, benne nagyszerű kiállítással. Az épület puszta enteriőrje is áthangolja az embert és a megfelelő mennyiségű euró leszurkolása után áthangoltságára az exkluzivitás koronáját a flamand festészet egyik óriása, Hans Memling (1430-1494) itt bemutatott képei teszik fel.

A közelben található egy 1634-ben alapított patika. A diszkrét kötélkordonok között terelgetett turista itt nyugodt körülmények között szemrevételezheti a helyiség 17-18. századi berendezését, valamint a hajdan volt gyógyszerészek munkaeszközeit. A teret pusztán arra rendszeresítették, hogy megmutassák, milyen volt régen. Belső, családi szóhasználatban az ilyesmit nevezzük „faluháznak", melyet többnyire elkerülünk, ám most - egy patikus ős emlékének adózva - nem hagyhattuk ki.

És persze van rengeteg kocsma, belga sörök végeláthatatlan választékával. A legrégebbinek az 1515 óta üzemelő Herberg Vlissinghe nevezetű műintézményt mondják, mely ma is kocsmaként üzemel. Ide tehát minden jóérzésű ember kocsmázni tér be, s nemigen töpreng azon, hogy milyen benne élni (pontosabban benne ülni) az ötszáz éves tradícióban.

Az alábbiakban szemlézett koncerteken zömmel olyan művek hangoztak el, melyek plasztikus állításokat fogalmaztak meg az európai zene tradíciójával kapcsolatban; a szerzők - legyen szó Durkó Zsoltról vagy Csalog Gáborról, Dubrovay Lászlóról vagy Anton Webernről, Franz Schubertről vagy Liszt Ferencről - saját közel- és távolmúltjuk reflexióin keresztül fogalmazták meg sajátos mondandójukat. A koncerthelyszínek - a MÜPA, a Vigadó és a BMC - etho­sza ezúttal tökéletesen illeszkedett a bennük megszólaltatott művekhez, illetve a zeneszerzői attitűdökhöz. A MÜPA, miként a múzeumkórház, az exkluzivitás élményét kínálta fel, a Vigadó patikamúzeumként mutatott rá a múlt rekvizitumaira, a BMC-ben pedig előadó, szerző és közönség magától értődő természetességgel lakta be a zenei hagyományt. Kocsma.

Szívem szerint a kocsmával kezdeném, de haladjunk a koncertek időrendjében.

Daniele Gatti korai Schubert-szimfóniákat és Webern-műveket vezényelt. A két Schubert-darab (a 3. és 6. szimfónia) igazából nem igényel dirigensi fontoskodást, ráadásul a Mahler Kamarazenekar játszott, egy olyan együttes, mely - miként most is - hűvös professzionalizmussal végzi a feladatát. Gatti nem egyszer mindkét kezét leengedve, hosszú-hosszú másodpercekig csak hallgatta őket. Talán azon morfondírozott, hogy a fiatal Schubert milyen intenzíven szívta magába a korai és párizsi Haydn-szimfóniák jellegzetes hangütéseit, és 3. szimfóniájába éppen azokat a helyeket implantálta, melyekről valahogy nem derül ki azonnal, hogy a múlt rekvizituma. Gondtalan, lassú tétel nélküli szimfónia, az adagiót egy pillekönnyű intermezzo helyettesíti. „Miért ne játszhatnánk el harmadik tételnek Webern lassúját?" - töprenghetett Gatti, aki végül csak annyiban módosított az eredeti műsoron, hogy a Webern-Schubert első félidő sorrendjét megváltoztatta. Pedig ezzel a csodálatos, áradóan mahleri, eredetileg vonósnégyesre fogalmazott Langsamer Satz-cal öttételesre fazonírozhatta volna a Schubert-szimfóniát, és ezzel mindenki jól járt volna: Schubert is, Webern is és a közönség is. Ami a színházban magától értődő, az a koncertteremben (a kórházban) még tabu. Úgy tűnik, hogy a műegész mítosza itt még (vagy már csak itt) rendíthetetlen pozíciókkal rendelkezik.

  

A második félidő hozta el Gatti perceit. Valóban csak percekről volt szó, Anton Webern eredetileg ugyancsak vonósnégyesre írt Öt tételét (op. 5) kellett koordinálnia. Csodálatos mű, és csodálatos Webern vonószenekari átirata. Az artikuláció megannyi apróságát a polifon szövet kiterjesztésével értelmezte át, egészen varázslatosan. S miközben hallgatjuk e zenét, rájöhetünk, hogy miért épp a fiatal Schubert és Webern került egymás mellé ezen a hangversenyen. E műveikben mindketten a bécsi klasszika modelljeire hivatkoztak, Schubert lendületbe hozott (értelmet adott) már kipróbált stratégiáknak, Webern pedig a végletekig tömörítette és absztrahálta őket. A sűrűség expresszív töltését, az absztrakció konstruktív fegyelmét nem lehetett nem észrevenni. Képzeletemben egy Webern-kortárs magyar festő, Tihanyi Lajos (1885-1938) képei jelentek meg.

Franz Schubert 6. szimfóniája rekesztette be a nem túl hosszadalmas koncertet, lendületesen, à la Rossini. Gatti és a Mahler Kamarazenekar nem akart meggyőzni semmiről, sem a mű nagyságáról, sem a mű kicsinységéről. Mennyire üdítő mindez manapság, az alternatív tények idejében! (Április 17. - Müpa. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál

A Concerto Budapest a Pesti Vigadóban Liszt két szimfonikus költeménye között (Orpheusz, Tasso) Durkó Zsolt oratóriumát (Halotti beszéd) és Dubrovay László 2. zongoraversenyét (Concerto romantico) adta elő. Az est karmestere, Kocsár Balázs ihletett hangulatban dirigált. A szimfonikus költemények igen magas színvonalon, átgondoltan és a darabok kompozíciós értékeit maximálisan érvényre juttatva hangoztak el. S nem mellesleg a zenekar is legjobb tulajdonságairól adott számot. Talán elhamarkodottnak tűnik, de az Orpheusz és a Tasso után azt gondolom, hogy Kocsár Balázzsal érdemes lenne lemezre venni Liszt összes szimfonikus költeményét, a művek körüli, máig eleven esztétikai viták egy időre biztos elcsendesülnének.

Durkó Zsolt zenéjével - leginkább véletleneknek köszönhetően - mostanában gyakrabban találkozom. Úgy alakult például, hogy át kellett böngésznem a Halotti beszéd (1972) után öt évvel bemutatott opera (Mózes) partitúráját, melyben egészen nagyszerű megoldásokra figyelhettem fel. Ha azonban az énekszólamok alá írt szöveget is elolvassuk, a darabbal, mint színpadra szánt zenedrámai művel - finomkodón fogalmazva - akadnak problémák. 1977-ben Kroó György tapintatos diplomáciával, Tallián Tibor pedig az elmeél sebet ejtő vágásaival jelezte, illetve lajstromozta e problémákat. Mindezek ellenére az a meggyőződésem alakult ki, hogy negyven év politikai tapasztalatával gazdagabban (?) érdemes lenne a Mózest - okulva az egykori előadás színpadra állításának kudarcából - egy autonóm, eredeti, érzékeny, Durkó Zsolt intencióinak megfelelő, azaz mára reflektáló rendezői víziót követve újrajátszani. Mert a mű épp problémáival reflektáltat mai problémákra, szemben például a Halotti beszéddel, mely épp intaktsága miatt tűnik ma már inkább múzeumi tárgynak, mely tökéletesen adekvátnak hat más múzeumi tárgyak, például Liszt szimfonikus költeményeinek társaságában. A kritikus már azzal is elvégzettnek érzi feladatát, ha az előadás minőségéről beszél.

Első helyen a kórust említem. A Nemzeti Énekkar (karnagy: Somos Csaba) imponáló magabiztossággal, tisztán, az előénekes (Cser Krisztián) intonációit precízen visszhangozva, érzékenyen énekelt. Cser Krisztiánt is dicséret illeti, a produkció biztos pontja volt. A basszista mellett Pataki P. Dániel (tenor) vállalta magára a másik szólószerepet. Éneke határozott volt, de kevés jelét láttam annak, hogy szólamát a hangokon túl is értelmezte. Kocsár Balázs remekül érezte és éreztette a kompozíció stílusát, meggyőzően uralta az anyagot és tökéletesen irányított.

Balázs János szólójával hangzott el Dubrovay László Zongoraversenye. A szerzői leírás szerint a „zongoraszólam a liszti-bartóki virtuozitás eredményeit fejleszti tovább", a hangzás, a jellegzetes pianisztikus idióma (nem mondva ellent a szerzői szándéknak) Csajkovszkij és Rahmanyinov zongoraversenyeire emlékeztette a hallgatót. E benyomásomhoz talán Balázs János interpretációja is hozzájárult, de meg kell jegyeznem, hogy előadóművészi attitűdjét egy pillanatra sem éreztem inadekvátnak. Dubrovay művében ezúttal a formai egyensúlyra, a finoman cizellált szimmetriákra figyeltem fel. Klasszikus metszésű darab, még ha alcímében Concerto romanticót ígér is. Április 21. - Pesti Vigadó. Rendező: Concerto Budapest

A „felépítésében különösen eredeti" (James Webster) Esz-dúr trió (Hob. XV:29) Haydn utolsó alkotó periódusának egyik gyöngyszeme, 1797-ben keletkezett. Minden nap meg kellene hallgatni. CsalogGábor (zongora), Kruppa Bálint (hegedű) és Varga István (cselló) legnagyobb szerencsénkre úgy döntött, hogy ezen a vasárnap délután a triók fantasztikus sorozatából - különösebb indok nélkül - ezt adja elő. Nem volt oka a hangversenyt záró Schubert-négykezesnek sem (Divertissement à la hongroise, D. 818), „pusztán alkalomszerűen került a műsorba", hogy magát Csalog Gábort idézzem. Személy szerint nekem nagyon tetszik az ilyen „non-concept" koncertezés: csak olyasmit játszani el, amihez éppen van kedv, ami éppen izgalomban tartja az előadót, ami valahogy terítékre kerül. S miközben hallgatom Haydn zenéjét, a rafináltan egyensúlyozó formai alapegységeket, azon gondolkozom, milyen érdekes lehetett volna, ha Dobszay László tanár úr a klasszikus periódus (periódusok) jellemzésekor nagyobb elánnal „vadászott" volna Haydn-példákra. Mert amit Csalogék előadásában hallhattunk, az egyszerre volt végtelenül könnyed és természetes, s ami a szellemességet illeti: egész egyszerűen fényűző. Ebben az élményben még az sem okozott zavart, hogy az eső tételben cselló és hegedű nehezen találta meg az intonáció közös nevezőjét. De hát ezen ugyanúgy felesleges bosszankodni, mint azon, hogy a Herberg Vlissinghében alacsonyan vannak az ajtófélfák.

Kemenes András és Csalog zongorázta Schubert „magyar mulattatóját". Ahogy haladtunk előre a bő félórás darabban, mind sűrűbbé vált a melankólia köde, mely ezúttal elsősorban nem Schubert melankóliája volt. Ebben a darabjában mintha arra vállalkozott volna, hogy határtalan empátiájától hajtva megörökít, rögzít valamit, ami menthetetlenül süllyedni látszik. Ezúttal valahogy nagyon hallatszott, hogy a darab szerzője Kölcsey kortársa, s hogy a Himnuszt alig néhány hónap választja el a Divertissement à la hongroise-tól. Ez a zene „talán kellemesen hathat az enyém után", írta Csalog a koncerthez mellékelt kis ismertetőjében. Nekem úgy tűnt, ebben a félmondatban a „talán" volt a kulcsszó.

Alig néhány éve jelentkezett a nagyközönség előtt Csalog Gábor zeneszerzőként. Mozart-művek újrastrukturálásával mutatkozott be. A zeneszerzői œuvre azóta tempósan gazdagodott, újabb és újabb darabok íródtak rá a hagyományra. 2017-ben pedig meg kell állapítani, hogy egyszerűen csak „darabok íródnak". A műugrásban sem a trambulin az érdekes.

Most öt kompozíciója hangzott el (Polifon zene, op.7; 4 kis gyászos darab, op. 9; Magyar mulatók, op. 5/2 és op. 5/4; Magyar mulatók, op. 11/2), egyik-másik bemutató volt. Csalog korábbi művei arról is számot adtak, hogy mit hall ki a kiindulásként választott darabokból, illetve hogy miként elemezné azokat. Az analitikus és játékos Elme eltakarta a kreatív Ént. Az ősbemutatóként előadott Polifon zenében és a Négy kis gyászos darabban viszont - túl azon, hogy az anyagban meghatározó a saját invenció - már arra figyelhettünk fel, hogy a Csalog-stílusban milyen jelentőssé vált maga a hangszín, s hogy a zenei folyamatot már nemcsak a szólamvonalak összekapcsolódásából adódó feszültség élteti. A puszta hangzás - ahogy például egy nagybőgő összekapcsolódott a harmonikával - már önmagában is nagy felhajtóerővel rendelkezett, s ezt az erőt Csalog mesterien csatornázta be a kompozíció folyamatába. Ezekben a művekben a hangszín- és az idővízió a döntő, Csalog műhelyében tehát tiszta zene született, nem pusztán zenéről szóló zene. Ki sem kellene mondani a nyilvánvalót: zeneszerző született. (Május 7. - BMC. Rendező: BMC }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.