Müpa-kalandozások Nagyabonytul Plymouth váráig

Kodály Zoltán: Háry János; Vincenzo Bellini: A puritánok – operaelőadások a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2017 június

A Müpa 2005-ös megnyitása óta törekszik arra, hogy alternatív operajátszó hellyé váljék az egypólusú budapesti operapiacon, vagyis hogy megtörje azt a sok szempontból egészségtelen monopolhelyzetet, amelybe a Magyar Állami Operaház a világháborút követően jutott (amikor is hozzácsatolták a Városi, későbbi nevén Erkel Színházat), s amely status quóhoz képest néhány jó szándékú kezdeményezés - mint a hajdani Népszínház operatagozata vagy a Budapesti Kamaraopera megalapítása - sem tudott igazi versenyhelyzetet teremteni. Márpedig minőséget a szakmai rivalizálás teremt: ha a terített asztalon csak egyféle fogás található, az akkor is unalmassá válik egy idő után, ha történetesen a legjobb alapanyagokból készül - nem is beszélve arról, ha a hozzávalók sem kifogástalanok... E szempontból tehát üdvözlendő a Müpa törekvése - még akkor is, ha a művészetek minden ágát és levelét támogató gigaintézmény ezzel immáron bő évtizede generál a maga számára lényegében megoldhatatlan problémahalmazt.

A Müpában látott két legutóbbi operaprodukció - a Budapesti Tavaszi Fesztivál eseményeként színre került Háry János, majd a saját produkcióként bemutatott Bellini-opera, A puritánok - két olyan művel szembesítette a közönséget, amelyek önmagukban is súlyos előadási nehézségeket támasztanak; e nehézségek azonban egyben lehetőséget is jelenthetnek, hogy más környezetben, más eszközökkel termékennyé válhassanak. Noha Kodály és Bellini opuszait stílus, hagyomány, előadói apparátus tekintetében a világon semmi sem kapcsolja össze, ez a szempont - no meg a két előadás időbeli közelsége - mégis indokolja, hogy ezúttal egy írás keretében tárgyaljuk bemutatóikat.

A Háry Jánost sokáig a zeneszerző tekintélye tartotta színpadon; a pár évtizeddel ezelőtti operatörténeti összefoglalók még azon néhány magyar opera között emlegették, amelynek kikezdhetetlen értékénél fogva folyamatos játszási hagyománya van. A folyamatosság azonban csalóka: az Operaház százéves évfordulójára kiadott munka 1984-ig bezárólag 347 előadást regisztrál, ami önmagában persze szép szám fél évszázad alatt, de összehasonlítva Kacsóh János vitézének 514 előadásával jól látszik, hogy a zenetudósi közvélekedés szerint silányabb anyagból kiszabott, nagyvonalúbban összefércelt operett-minta mindig is közelebb állt a szélesebb városi közönséghez, mint a kikezdhetetlen ősiségű alapokon nyugvó, vitathatatlan igényességű „javított változat" (hiszen nehéz lenne tagadni, hogy a Háry János afféle ellen-János vitézként készült, igazi népzenét kínálva a falusi idill és nemzeti önérzet után vágyakozó városi honpolgár számára a népies műdal helyett). Az olló azóta még inkább szétnyílt: míg a János vitéz továbbra is kirobbanthatatlan repertoárdarabja zenés színházainknak, addig a Háry János szép lassan eltűnt a színpadokról, feltámasztási kísérletei pedig időről időre kudarcba fulladnak.

Hogy miért? Ha annyit mondunk, hogy a Háry János „problematikus", alighanem keveset mondunk - ezt sokan, sokhelyütt megírták az elmúlt évtizedekben. A művet egyaránt sújtó tekintélyelvű dicséret és hiperkritika közti kopernikuszi fordulatot jól szemlélteti Abody Béla hajdani, az Új Tükör hasábjain megjelent hetilapkritikájának tézise: „Tudniillik: a Háry János rossz. Ezt a szentségtörést Magyarországon ember még nem merte kimondani... Persze, félreértés ne essék, e rossz Háry remekmű." S az ezt követő eszmefuttatás felmondja a más operákkal kapcsolatban gyakran ismételt frázisokat a rossz szöveg és a kiváló zene ellentétéről - elkövetve azt a módszertani hibát, hogy ketté akarja választani azt, ami egy zenés színpadi mű esetében nem választható el, hiszen szöveg és zene együtt kell, hogy színpadi hatást váltson ki. Ha a Háry Jánost problematikusnak érezzük, akkor Kodályt sem menthetjük fel; ha viszont a zenét zseniálisnak véljük, aligha állíthatjuk, hogy a szöveg ellenében lenne az. A mű igazi problémája, úgy vélem, nem a szöveg irodalmi színvonalában vagy eszmeiségében keresendő (elvégre az operairodalom librettóinak zöme hasonlóképpen megbukna a vizsgán). Sokkal inkább a különleges zenedramaturgiában van a hiba: a dalok füzére bizonyos mértékben leválik a prózában zajló cselekményről, a történet és a népdalok kapcsolata nem mindig evidens. De valóban így van ez? Nem inkább arról van szó, hogy még nem sikerült megtalálni e különleges műfajú és dramaturgiájú daljáték adekvát színpadi formáját? Az eddigi operaházi előadások - beleértve a legutóbbit, Vidnyánszky Attila Debrecenből kölcsönzött rendezését is - alapvetően a realizmus keretei között mozogtak, kisebb vagy nagyobb mértékben színezve át azt innen-onnan kölcsönzött stíluselemekkel - tudván, de legalábbis érezvén, hogy a Háry János demonstratívan nem realista darab (elvégre a négy kaland - ez a szövegből világos - kitaláció, fikció a fikcióban). Az a tény azonban, hogy eddig senki sem mert szakítani az ősbemutató óta hagyományozódó realista Háry-képpel, nem jelenti azt, hogy nem is lehet: meggyőződésem, hogy a műben benne rejlik a színpadi értelemben is katartikus előadás lehetősége - a Székely fonó évad eleji felújítása, Michał Znaniecki rendezése intő példa erre vonatkozóan.

  

A pódium mint játéktér ezúttal tálcán kínálta a lehetőséget a megszokott Háry-előadások világától való eltérésre. Anger Ferenc rendező nem élt vele: Háry Jánosa ugyan élvezetesen, de mégiscsak a már jól ismert játékhagyományt reprodukálta. Ez, tekintettel a produkció kiemelt fesztiválesemény voltára és a különleges helyszínre, bizonyos mértékig csalódás. Ha azonban félretesszük az ilyesfajta elméleti megfontolásokat, el kell ismernünk: ami az előadásban igazán működőképes, az bizony rendezői hozzáadott érték - ha nem is újszerű, de profi. Hogy a szereplők mindegyike élő, eleven, körüljárható jellemmel bír, már önmagában is figyelemre méltó egy olyan darab esetében, ahol a karaktereket gyakran kísérti a tipizálás és a ripacskodás veszélye - ezúttal mindkét veszélyforrást sikerült elkerülni, avagy a kellő mértékben alkalmazni. Ám Anger egyáltalán nem valamiféle szomorú Háryt rendezett: lévén azon kevés operarendezőink egyike, akiket humorral is megáldott a sors, ezúttal sem tartózkodott a potenciális humorforrások kiaknázásától - elsősorban a jellemkomikum eszközeivel él már-már karikatúraszerű élességgel. Meglepően sokat bíz a szövegre: a Kenesey Judit dramaturg által tapintatos kézzel meghúzott próza a túlzó mennyiségű mellékszereplő megritkításától eltekintve szokatlan hűséggel ragaszkodik az eredetihez - az eljárást azonban a végeredmény hitelesíti: a máskor ostobácskának vagy egyenesen kínosnak ható szövegpoénok ezúttal ülnek. Lám, mindez csak stílus és előadói készség kérdése! Mint ahogy elsősorban az előadók hitelesítik Juhász Zsolt nagyszerű koreográfiáját is, mely gyökeresen szakít a mindenkori Háry-előadások tiszta néptánc ihletésű mozgásvilágával, és a felismerhető népi alapokat elrajzolva bőven adagolja a groteszkséget, ellenállhatatlanul megnevettetve a közönséget.

Jánoskúti Márta színpadképe a gigantikus falóval inkább dekorál, hangulatot idéz, mintsem játékteret szervez: ez a máskor bírált díszlettervezői eljárás pódiumkörülmények között akceptálható, noha az előadás rendezői stílusa, lévén nagyon is konkrét színpadi szituációkat teremt, bizonyos mértékig más vizuális világot feltételezne. Zöldy Z Gergely jelmezei most a megszokottnál kevésbé extravagánsak: jobban bízik a hagyomány által szentesített megoldásokban, mint máskor - ám, ha nem is eredeti, amit látunk, attól még minőségi munka.

A filológiai pontosság zenei vonatkozásban is feltűnő: nem emlékszem, hogy élő előadásban hallottam-e valaha húzatlan Háry Jánost - most ez is megesett. Nem csak a dalok és a zenekari részletek füzére bizonyult hiánytalannak, de a maga teljességében csendült föl a mű nyitánya is; ez az alaposság még a lemezfelvételek többségén sem kísérti meg az előadókat. A teljességnek persze csak akkor van értelme, ha meggyőző előadással párosul, s e tekintetben e fesztiválzáró Háry János bizony nem volt kifogástalan: a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara feltűnően gyengélkedett az est első részében. A folyamatos rézfúvós-gikszerek és az összjátékbeli pontatlanságok egyrészt felvetették a kérdést, hogy vajon tisztességesen próbáltak-e az előadásra, másrészt ennek nyomán azt is kétségbe vonhattuk, hogy Palló Imre (az első Háry Jánost alakító legendás bariton fia, Kodály Zoltán keresztfia) adekvát karmestere-e a műnek. Kétségeink alábbhagytak az est második részében, amely úgy viszonyult a korábban hallottakhoz, mint jó előadás a rossz főpróbához. Hirtelen kitisztult a hangzáskép, a hibák száma minimalizálódott, szabatos zenei építkezésre is felfigyelhettünk - egyszóval: minden a helyére került, maradandó zenei élménnyel ajándékozva meg a közönséget (pontosabban a közönségnek azt a részét, amely nem távozott a szünetbeli VIP-fogadást követően, mint tette ezt jó néhány teljes sornyi hölgy és úr a földszintről).

Az első perctől kiemelkedően jó volt az énekkarok produkciója: a Magyar Rádió Énekkara (karigazgató: Pad Zoltán) női- és férfikari felállásban, a cappella és zenekari kísérettel egyaránt gyönyörű hangzással és meggyőző erővel szólt, az egyetlen vegyeskari részletben, a zárókórusban pedig katartikus pillanatokat okoztak. A Rádió Gyermekkórusának (karigazgató: Matos László) tagjai nem csupán a tőlük megszokott világszínvonalon tolmácsolták az Ábécédét, de színészileg is kiválót nyújtottak: igazodva az előadás sajátos humorához, nagyszerűen érzékeltették a gyerekek egyszerre jogos és megmosolyogtató idegenkedését a bécsi udvar vendégeitől.

Kiválóan színészkednek persze a többiek is. Nem csak a prózai színészek - bár az ő jelenlétük és teljesítményük kétségtelen erőssége a produkciónak. Debreczeny Csaba és Csuja Imre szerepek egész sorát alakítja az elő- és utójáték mellett a négy kaland során, valamennyit a tőlük elvárható magas színvonalon és vérbő humorral. Valamelyest halványabb Szerednyei Béla Ferenc császára: igaz, a szöveg kevesebb lehetőséget is biztosít neki a kitűnésre - no meg Haumann Péter Napóleonja addigra már ellopta a show-t. A hajdani nagy színészegyéniségek kiváló ritmusérzékét, az epizódalakításokat főszereppé változtató pontos szituációteremtő és karakterizáló készséget csak ámulattal lehetne figyelni - ha nem kellene átadnunk magunkat az önfeledt szórakozásnak. Hiába tudjuk kívülről a szöveget, hiába ismerjük a poénokat, hiába hallottuk már ráadásul Haumann hangján ugyanezt a hajdani Hungaroton-lemezen: a nagy színész úgy játszik velünk, ahogy akar, mi pedig szívesen megyünk bele a játékba.

Szívesen ment bele a Háryt alakító Dobák Attila is. A fiatal basszbariton nem csak megjelenésénél fogva vonzó színpadi jelenség, de fel is találja magát a különböző szituációkban: színészként nem csak végrehajt, de súllyal van jelen. Noha tőrőlmetszetten urbánus jelenség benyomását kelti, a Háry-féle nagyotmondás és csibészség mégis hitelesen szólal meg általa. Hitelesen, noha még nem teljesen éretten tolmácsolja a muzsikát is: jól közelít az operai keretbe foglalt népdalok hangvételéhez, csak éppen még maga a hang nem tűnik teljesen késznek egy ilyen nagyságrendű szerep minden pillanatban felsőfokú tolmácsolásához - a volumen egyelőre néha-néha kevésnek bizonyul Kodály zenekarával szemben (igaz, ebben a Müpa nem énekesbarát akusztikája is ludas lehet). Ám összességében több mint ígéretes alakítás ez: sok részletében már most is kiválóan megoldott, a pallói, melisi hagyományoktól valamelyest (elsősorban színészi vonatkozásban) elszakadó, de azok nem egy momentumát mégis méltóképpen őrző szerepformálás.

Teljesebb, megoldottabb produkció az Örzsét alakító Balga Gabrielláé: ez esetben fenntartás nélkül mondhatjuk, hogy az alakítás minden szempontból tökéletesen adekvát. A karakteres színpadi jelenlét egyik kulcseleme az ízes tájszólás, amelynél nincs rosszabb, ha erőltetetten szólal meg - Balga Gabriella azonban természetesen, s ezért hitelesen produkálja, a helyzettől függően hol humorforrásként alkalmazva, hol viszont a legmélyebb érzelmek hiteles közvetítőeszközeként. ami az énekesi teljesítményt illeti, Balga Gabrielláról eddig is tudtuk, hogy gyönyörű hanganyaggal megáldott, technikailag nagyon felkészült énekes - magam azonban még sosem hallottam ilyen súllyal megszólalni a színpadon. Úgy érzem, előadóként ezzel az Örzse-megformálással szintet ugrott: az eddigi nagyszerű énekest ezek után jelentős művészként tarthatjuk számon.

Kálnay Zsófia Mária Lujzáját a megszokottnál valamivel ellenszenvesebbre hangolta a rendezés. A művész kiválóan hozza az elvárt, túlkarikírozott figurát, s mindeközben két szépen megformált dalt is kapunk tőle. Párja, Ebelasztin lovag szerepében Kiss Tivadar, mint mindig, most is a színészekéhez méltó színpadi jelenlétről tesz tanúbizonyságot, amit ezúttal jelentős mennyiségű verses próza színvonalas tolmácsolásával is bizonyíthat. A Császárné ezúttal nem a megszokott idősödő dáma, hanem nagyon is életrevaló, életigenlő asszony - amit persze könnyű elhinni Váradi Zitának. Szvétek László Marci bácsija is karakteres a prózai részekben: noha nálunk némi operaénekesi mellékzöngéket, ez belefér a jellemábrázolásba. Slágergyanús bordalát kellő kedéllyel tolmácsolja.

A kevés húzás következtében rendkívül hosszúra nyúlt előadás végén (melynek zárószavait, szép gesztusként, a karmester szavalta el) a közönség mindvégig kitartó, lelkes magja megérdemelten ünnepelt: az eredmény végül talán többet is nyújtott, mint amire a vállalás eredetileg szólt.

A radikális német rendezői operaszínházon edződött Némedi Csaba gyökeresen más metódus szerint lakta be a Müpa pódiumát. Igaz, az ő kezét nem kötötték a hagyományok: A puritánok még sosem került színpadra Magyarországon - sem a reformkor Bellini-kultusza, sem a hetvenes évek óta lényegében folyamatos belcanto reneszánsz, sem több sikeres (elsősorban Szűcs Márta Elvirája révén emlékezetessé vált) koncertszerű előadás nem volt elég ahhoz, hogy a honi színházigazgatók és rendezők fantáziát lássanak a műben. A Müpa most kiváló előadógárdát válogatott össze: a zenei előadás magas színvonalát nagyjából előre lehetett sejteni (hogy a végeredmény még erre is rálicitált, az más, alább tárgyalandó kérdés) - a színpadi megvalósítás azonban kérdéseket vetett föl. Milyen irányba érdemes indulni? A műben felsejlő politikumot kell alaposabban górcső alá venni? Vagy a történelmi hátteret teljesen figyelmen kívül hagyva, csakis a szereplők érzéseire koncentrálni? (Úgy hihetnénk, ez utóbbi a Bellinihez leginkább adekvát módszer - naná, hogy nyugaton manapság inkább az előbbivel élnek.)

Némedi Csaba harmadik utat választott: a történet számára új kontextust keresett és talált, mégpedig Maria Callas személyes sorsában és tragédiájában. A görög díva, mint tudjuk, A puritánok interpretációtörténetének egyik legsikeresebb Elvirája volt - noha viszonylag kevésszer, mindössze tizenhat alkalommal alakította a szerepet, mégis vissza-visszatért hozzá, előbb egy lemezfelvétel erejéig, majd a Juilliard Schoolban 1971-ben és '72-ben tartott mesterkurzusokon. Utóbbi eseményt feldolgozta már igényes bulvárdarab is - most ez lett A puritánok előadásának kerete: Callas tanít, a hallgatók, művészjelöltek körberajongják - de ugyanakkor köztük is vonzalmak támadnak, kapcsolatok szövődnek, s ezzel párhuzamosan tehetségük is mindinkább kibontakozik. Az első pillanatra meghökkentőnek tűnő ötlet a gyakorlatban egyáltalán nem zavaró: mivel A puritánok esetében a történelmi háttér tényleg háttér marad, ezért nyugodtan helyettesíthető bármivel, ami biztosítja az emberi kapcsolatok plasztikus kibontakozását - ez történik a Müpa színpadán (Callast Aleszja Popova játssza, színésznőként ugyanolyan meggyőzően állva helyt, mint a balettszínpadon). Ugyanakkor ez bizonyos mértékig az előadás korlátaira is rávilágít: a nagy műgonddal felépített Callas-sztori ugyanúgy háttér marad, mint az eredeti műben Plymouth vára és Cromwell kora. Alapos elemzés helyett gyors és nem reprezentatív közvélemény-kutatásom eredményét közlöm: nem beszéltem olyan nézővel (sem a hivatásosok, sem a rajongók táborából), aki pontról pontra fel tudta volna idézni a látottakat, végig tudta volna követni a rendező által megteremtett új, párhuzamos cselekményt. Úgy gondolom, ez nem Némedi Csaba hibája: ő szemmel láthatóan különös műgonddal dolgozott - a mű azonban nagyvonalúságánál fogva leveti magáról az aprólékosságot, a nézőben pedig csak általános benyomások maradnak.

Ezek azonban jók. Gilles Gubelmann díszlet- és jelmeztervező valódi játékteret alakított ki, amely értelmesen, átgondoltan szervezi a cselekményt, szinte vezeti tekintetünket az éppen fontos eseményekre és szereplőkre. Az „éppen fontos szereplők" pedig nem akárkik: olybá tűnik, hogy egy ilyen Puritánok-kvartett után a világ bármely pontján megnyalnák a tíz ujjukat. Jessica Pratt nevét, szégyenkezve vallom be, korábban sosem hallottam: szégyenkezésem foka pedig az elő­adást nézve-hallgatva fokozatosan növekedett. A hang eredendő szépsége fölényes technikával és kiművelt énekkultúrával párosulva lefegyverző vokális produkciót eredményezett, a művészi átélés foka pedig egyenesen megrendítővé tette Pratt szerepformálását. Mivel minden előadásban lehet hibát keresni és találni, elővehetnénk a nagyítót, és elkezdhetnénk vizsgálni, hogy Pratt hangja a terjedelmes szerep mely pontjain nem képes beteljesült tökéletességet nyújtani. Ám nem is követhetnénk el nagyobb otrombaságot - nem azért, mert valamiféle rosszul értelmezett tekintélytisztelet akadályozna minket ebben, hanem azért, mert az Egész hatása oly mértékig volt katartikus, hogy abba a néhány (tényleg csak patikamérlegen regisztrálható) halványabb pillanat is beletartozott mint ábrázoló eszköz.

Mivel a jó tenor sokkal ritkább a jó szopránnál, Francesco Demuro teljesítménye, ha lehet, még nagyobb hatással volt a kritikusra. Noha a budapesti közönség is többször találkozhatott már vele (Rigoletto-sorozatot énekelt pár éve az Operaházban), magam nem itthon, hanem 2011-ben a Bécsi Ünnepi hetek Rigolettójában hallottam: már akkor is feltűnt, hogy a hang a manapság oly ritka, valóban világos, tenorális színű, hamisítatlan spinto és - vállalva a nemzetkarakterológia vádját - hamisítatlanul olasz voce - minden megnyilvánulását élvezet volt hallgatni. Hat év alatt a hang tovább érett, technikailag is fejlődött: Lord Arthur Talbot megformálásakor teljes arzenálját bevetette, amelybe olyan bravúrok is beletartoznak, mint a kétvonalas C feletti D és F hangok hibátlan, fölényes kiéneklése - ami nemhogy élőben, de felvételen is ritka, a legnagyobbak közül is csak kevesen kockáztatták meg. Demurónak mintha mindez meg se kottyanna: alakításának ez nem célja, csak eszköze - a cél az érzelmek minél árnyaltabb közvetítése, amit elsősorban a dallamformálás magasrendűsége révén hiánytalanul meg is valósít.

  

Alekszej Markov impozáns hanganyagot, de valamivel egysíkúbb énekesi teljesítményt vonultatott fel Sir Richard Forth szerepében. Igaz, eleve hátrányos helyzetbe került: énekelnivalója kevésbé attraktív, mint kollégáié, s mivel hangi adottságai nem különlegesek, „csak" nagyon jók, az igazságtalan publikum hajlamos leértékelni az általa képviselt, amúgy magas művész nívót. Ne tegyük: éppen az ilyen helyzetek, a különlegessel való olykori szembesülés segíthet tudatosítani, hogy a nagyon jót is helyén kell értékelni.

Bretz Gábor Sir George-át honfiúi elfogultság nélkül sorolhatjuk a „kiemelkedően jó" kategóriába: a hang gond nélkül tölti be a teret, az énekkultúra kifogástalan, a szerepformálás profi - kell ennél több? Bretz sokak által kárhoztatott sokoldalúsága - hogy Mozarttól a belcantón és Wagneren át Bartókig sok mindent énekel rendszeresen - véleményem szerint éppen hogy előny: minden alakítását mélyíti, gazdagítja a többféle stílusban való jártasság - s mindez hallhatóan nem befolyásolja károsan vokális adottságait.

A Kolozsvári Magyar Opera Énekkara (karigazgató: Kulcsár Szabolcs) sokat fejlődött az elmúlt években: ezúttal minden vonatkozásban kifogástalan produkciót nyújtottak. Még figyelemre méltóbbnak bizonyult a Pannon Filharmonikusok teljesítménye: az a legkevesebb, hogy a tudhatóan kiváló együttes hibátlanul játszott, s operazenekarokat megszégyenítő rugalmasságról tett tanúbizonyságot - ám hogy (feltehetően rövid idő alatt) az adekvát belcanto hangzásképet is sikerült elsajátítaniuk - amivel honi, e téren jóval nagyobb rutinnal bíró operazenekaraink általában hiába próbálkoznak -, több mint örvendetes. Mindez vélhetően a stílus specialistájaként számon tartott dirigens, Riccardo Frizza érdeme, aki a betanítás alapossága mellett az előadást is szilárdan kézben tartotta, összességében nagyon szimpatikus opera-karmesteri erényekről téve tanúbizonyságot. Az ő érdeme is, hogy A puritánok diadalmasan hódították meg a magyar operaszínpadot - csak remélhetjük, hogy a mostani siker végre-valahára áttörésnek bizonyul. }

 

Kodály: Háry János 

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, április 23.

 

Háry János Dobák Attila

Örzse Balga Gabriella

Ferenc császár Szerednyey Béla

Császárné Váradi Zita

Napóleon Haumann Péter

Mária Lujza Kálnay Zsófia

Marci, kocsis Szvétek László

Ebelasztin báró Kiss Tivadar

Pór; Magyar silbak;
1. huszár Debreczeny Csaba

Kocsmáros; Muszka

silbak; 2. huszár Csuja Imre

Krucifix generális Bátki Fazekas Zoltán

A Magyar Rádió Zenei Együttesei

Karmester Palló Imre

Karigazgató Pad Zoltán

Matos László

Koreográfus Juhász Zsolt

Díszlet Szendrényi Éva

Jelmez Zöldy Z Gergely

Rendező Anger Ferenc

 

 

Bellini: A puritánok 

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 18.

 

Elvira Jessica Pratt

Lord Talbot Francesco Demuro

Sir George Bretz Gábor

Lord Walton Sebestyén Miklós

Richard Forth Alekszej Markov

Brown Ninh Duc Hoang Long

Henriette Szántó Andrea

Maria Callas Aleszja Popova

A Kolozsvári Opera Énekkara

A Pannon Filharmonikusok

Karmester Riccardo Frizza

Karigazgató Kulcsár Szabolcs

Díszlet, jelmez Gilles Gubelmann

Rendező Némedi Csaba

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.