Szindbáddal Perzsiába

Meg Jeneyvel, Queyrasszal és másokkal

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2017 május

Azt hiszem, nincs szükség különösebb apropóra, hogy a nagyhatású filmrendezőre, Huszárik Zoltánra (1931-1981) emlékezzük, illetve tisztelegjünk életműve előtt. A Concerto Budapest koncertjén Durkó Zsolt, Kocsár Miklós és Jeney Zoltán Huszárikhoz szorosan kapcsolódó darabjai hangoztak el, részben élőben, részben felvételről. Kezdjük az utóbbival! Levetítették az Elégia (1965) című, bő tizennyolc perces rövidfilmet, melynek zenéjét Durkó Zsolt írta. Expresszív, effektusokban bővelkedő, hangzásában és töredezett melodikájában magyaros hangütésű, poszt-bartóki zene, mely az erőteljes, hol lírai, hol pedig riasztó képeket masszív keretek közé feszíti. Ugyanakkor az eleve zenei természetű filmkompozíciót (az Elégia számos elemzése mutatta már ki, hogy a képek sorozata elsősorban nem a narratív dramaturgia logikáját követi, hanem absztrakt kompozíciós elveknek engedelmeskedik) a hangcsíkon rögzült zene nagyformája, szerkezete kevéssé tükrözi vissza. Erről azonban aligha Durkó Zsolt tehet, a filmek hangi utómunkája mindig is többszereplős tevékenység, melyen kivételes esetekben a zeneszerzőnek is megadják a véleményezés lehetőségét. S ha már hangcsík: a vetített kópia nem volt jó állapotban, ami „természetesen" azt jelenti, hogy erről a hangcsíkról (fényhang) már nem lehet leolvasni maradéktalanul minden információt. Nem tudom, hogy létezik-e olyan restaurálási technológia, mellyel helyreállítható lenne a filmhang, mindenesetre az Elégia megérett a restaurálásra. (A filmet egyébként két lelkes felhasználó is feltöltötte a világháló legnépszerűbb videó-megosztó oldalára, mellyel 22 500 megtekintést generáltak.)

Huszárikról a legtöbb embernek az 1971-es Szindbád (illetve a főhős szerepében Latinovits Zoltán) jut az eszébe. A minden részletében aprólékosan kidolgozott tárgyi miliő és az analitikus, már-már mikroszkópszerűen közeli fotografálás (Sára Sándor) - ki ne emlékezne a húslevesben úszkáló zsírcseppekre? - mind a mai napig azt az illúziót kelti a nézőben, hogy Krúdy világa rekonstruálható. Hiszen látom az „eredeti" kabátgombokat, az „eredeti" függönyökön az „eredeti" rojtokat, és még a legendás velős csontról is elhiszem, hogy „eredetileg" Krúdy kedvéért készítették. Pedig ez csak irodalom, fikció, a filmben pedig (műfajánál fogva) végképp semmi sem igazi. Ehhez az ál-valódi, megtévesztően hitelesnek ható világhoz szerzett kongeniális zenei tárgyakat - tánczenét, magyar nótát, francia négyest, miegymást - Jeney Zoltán. Az ember nem is gondolná, milyen sok és sokféle komponált zene van Huszárik filmjében; meglepődik, hogy a rendező nem a könnyebb utat választva a Krúdy világát illusztráló korabeli zenékből szerkesztette meg a film zenei kulisszáit, hanem - ugyanúgy, mint a jelmezeket, a kellékeket, a díszleteket - újonnan gyártatta le. Így válhat teljessé a Szindbád valóság-paradoxonja. Jeney a sokféle zenét koncertszvitté fűzte össze, s bizony most csodálkozhatott rá mindenki a fentiekre: még a gramofonból sercegő nóta (ezúttal Bubnó Tamás énekelte), még a kávéházi cigányprímás szívet szaggató száma (most Keller András), még a kvázi-anakronisztikus csembalózene is újonnan készült, álhiteles, pszeudó zenei betét. S a koncertszvitben nemcsak hangulatképszerű felvillanások ezek, valamennyi zenei tárgy tökéletesen formált alakban lép elénk, a zenei iparművészet legeminensebb reprezentánsai. Hol van a mai, mainstream filmzene-komponálás mindettől?

Tóth Bálint kürtszólójával hangzott el Kocsár Miklós 1983-ban írt Concerto in memoriam Z. H. című kompozíciója. Ugyanezt a darabot, ugyanitt, a Vigadóban nem is oly rég hallgathattuk meg egy Csontváry-tematikájú hangversenyen - akkor kissé erőltetett módon került a programba (Látomások bűvöletében - Koncert Csontváry inspirációjára készült művekből, Muzsika, 2015 június). A Concerto Budapest és Tóth Bálint ezúttal könnyebben befogadhatóvá téve adta elő a művet, ám minden igyekezetük ellenére a vonzónak elgondolt, alapvetően melódiaközpontú darab számomra kevéssé tűnt vonzónak, melódiavilága pedig kifejezetten keresettnek hatott.

Nagyszerűnek, megindítónak, radikális formájában is végtelenül természetesnek hallottam az ősbemutatóként megszólaló Jeney-darabot (Eipe tis, Hérakleite - Meghaltál, Hérakleitoszom), melyben egy három évtizede, eredetileg is emlékdarabként felsejlő zenei idea öltött testet. A már-már madrigalisztikusan naturális hangképek füzéreként induló kompozíció meglepően, paradox módon mégis szinte észrevehetetlenül vált léptéket, s mintha csak egy lassított felvételt látnánk, a zenei folyamat lassan és szépen egy beláthatatlan mélységben bolyongó dallam felé gravitál. Misztikus és komolyan nem vehető véletlen, hogy amikor Jeney az 1980-as évek közepén Kallimakhosz epigrammájának zenei lehetőségei felől kezdett el gondolkodni, így óhajtva emléket állítani Huszárik Zoltánnak, gimnáziumi irodalomtanárunk azzal a meglepő kérdéssel bombázott meg, hogy fogalmazzuk meg egy mondatban, mi a költő legfontosabb tulajdonsága. Mondtunk mi mindenféle hasznavehetetlen dolgot, érthető, hogy egyik sem nyerte el a tanárnő tetszését. A „jó" választ végül nem is mi, hanem „szégyenünkre" egy két évfolyammal alattunk járó iskolatársunk fogalmazta meg: a költő nem nyelvben, hanem képekben gondolkozik. Azt persze nem tudtuk eldönteni, hogy ez-e a megfellebbezhetetlenül pontos válasz a kérdésre, de azért azt sejtettük, hogy igencsak megalapozott, ugyanis Huszárik Zoltán lánya ötlötte ki. Jeney új darabjának hallgatása közben ez a régi történet meglehetősen váratlanul tört rám, már az is meglepő volt, hogy egyáltalán emlékszem még erre a hajdanvolt irodalomórára. Az viszont nagyon is világos volt, hogy miért a Jeney-zene hívta elő ezt az emléket: az Eipe tis, Hérakleite költői mű, szerzője hangképekben gondolkodik. Március 23. - Pesti Vigadó. Rendező: Concerto Budapest

Ha van olyan 20. században született kamaraformáció, mely a tradicionális összetételekhez (vonóstrió, vonósnégyes, zongoraötös stb.) hasonlítható, állandósult formációnak tekinthető, akkor a kétzongorás-ütőhangszeres kvartett bizonyosan ilyen. Bartók Béla Szonáta két zongorára és ütőhangszerekre címen ismert darabja pedig az e formációra írható darabok prototípusa. Aki erre az összetételű együttesre ír, az óhatatlanul vállalja a prototípussal való összehasonlítást (pár éve például Fazıl Say írt és mutatott be egy ilyen összeállítású darabot). Rácz Zoltán, Holló Aurél, Balog József és Fejérvári Zoltán a Bartók-darab mellett Luciano Berio (Linea, 1973) és George Crumb (Makrokosmos III - Music for a Summer Evening, 1974) egy-egy kompozícióját játszotta el. A Bartók-klasszikus olvadékonyan, puhán, kissé lebegősen szólalt meg. Mintha az akusztikai tér, a Zeneakadémia nagyterme is megmakacsolta volna magát, és egyfajta generál-egyneműsítő zengést kevert a muzsikusok játékához. Érzésem szerint nem sikerült szerencsésen eltalálni a zongoraszólamok dinamikáját, hiába törekedett Fejérvári és Balog differenciált, sokféle színt és artikulációt érvényesülni engedő zongorázásra, jobbára csak az igyekezet jeleire figyeltem fel. (Martha Argerich és Daniel Barenboim 2015-ben, egy szárazabb akusztikájú színházteremben, Buenos Airesben adta elő a Bartók-szonátát, s ott valahogy minden olyan magától értődően valósult meg, miközben az interpretáció - magunk közt legyen mondva - nem volt különösebben túlspekulálva...)

Az est Crumb miatt volt kitörölhetetlenül emlékezetes. Kivételesen nagyvonalú lépték, pazar effektusok, misztikus elragadtatottság, rafinált színkombinációk, természetesen áradó folyamatzene, kifinomultan szervezett kamarahangzás - ilyesmik jutnak az embernek az eszébe, miközben ámuldozik a kompozíciótól. És persze a lényeg: mintha a darab minden egyes mozdulata valamiféle zenei ősgesztushoz nyúlna vissza. Így nem is kell különösebben erőltetni, hogy a Makrokosmos III kommunikáljon Bartókkal, mintha Crumb Bartóktól tanulta volna meg az ősnyelvet. Az előadás is kivételesen ihletett volt, elragadtatott és elragadó. Öt tétel, negyvenpercnyi önfeledt lebegés. S valljuk be becsülettel, hogy a kétzongorás-ütőhangszeres kvartettek nagy becsben tartott „repertoárdarabját", Berio két zongorára, marimbára és vibrafonra írt Lineáját el is homályosította. Pedig - érzésem szerint - a kompozíció a Berio-életmű legjavához tartozik, egyszerre konstruktivista és érzékien melódiaközpontú, úgy beszéli az avantgárd eszperantót, hogy közben letagadhatatlanul olasz. Április 2. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont

Azt hittem, hogy a kanadai-francia csellista, Jean-Guihen Queyras Veress-, Kurtág- és Kodály-művekből készített remek CD-jét néhány éve hallottam. Tizenöt éve volt. Mindezt nem azért hozom szóba, hogy a tartam szubjektív jellegéről elmélkedhessek, hanem pusztán azért, mert a Zeneakadémia Solti termének színpadára lépő Queyras kisfiús mosolyán szinte semmilyen nyomot nem hagyott az elmúlt másfél évtized. Különös programmal érkezett, 2016-os lemezét (Thrace: Sunday Morning Sessions) mutatta be, oldalán két elképesztően virtuóz iráni származású muzsikussal, Bijan és Keyvan Chemiranival, valamint a görög lírajátékossal, Szokratisz Szinopoulosszal. A Muzsika szerkesztősége bizonyára a műsoron szereplő Marco Stroppa, Kurtág György és Witold Lutosławski nevét látva szólított csatasorba, nem is sejtve, hogy a kritikust egy world music-koncertre delegálja. És milyen jól tette!

Queyras és barátai egy szünet nélküli programot játszottak, melyet Marco Stroppa szólócselló darabja (Ay, there is the rub) vezetett fel. Speciális scordatura, virtuóz flageolett-technika, mintaszerű spektrális muzsika. A gondos és hiteles előadás jótékonyan tompította el a hallgatóság hagyományos európai temperáláshoz idomult auditív reflexeit. A darab elhangzása után Queyras el is árulta, hogy épp ez volt a cél, hiszen a későbbiekben egy sor olyan darabot játszanak majd el, melyek a mienktől igencsak eltérő skálákra épülnek, s örülne, ha a szokásosnál érzékenyebb füllel tudnánk követni, illetve elfogadni a hallottakat. Azt nem árulta el előre, hogy Kurtág- vagy Lutosławski csellószólói megszakítás nélkül tűnnek majd át perzsa vagy krétai, tradicionális elemekből építkező kompozíciókba, illetve valamiféle szabad, közös improvizációba. Milyen üde és felvillanyozó hatást keltettek így ezek a művek!

A háromhúros, feles hegedűnél is kisebb líra (a koncerten hallott típust nevezik lyraki-nak) hangerőben, intenzitásban látszólag nem veheti fel a versenyt a csellóval, Szokratisz Szinopoulosz mégsem maradt észrevétlen. A felhangokban nem különösebben dús lyraki egyszerre éles és nazális hangkaraktere révén igen jellegzetes módon járult hozzá a hangzás összképéhez, rendkívüli virtuozitásra sem volt szükség ahhoz, hogy Szinopoulosz felhívja magára a figyelmet.

Amiről (illetve akikről) viszont senki sem vehette le a szemét, az a Chemirani-testvérek játéka volt. Perzsa tonbakon és dafon játszottak felváltva. Utóbbi tamburin típusú ütőhangszer, de jóval nagyobb annál. Sokféle módon ütik meg, ujjbeggyel, körömmel, tenyérrel, és természetesen az sem mindegy, hogy hol hozzák rezgésbe a bőrmembránt: más-más hangmagasságot lehet ekként megszólaltatni. Még több játéklehetőséget biztosít a tonbak. A mind a tíz ujjat játékba hozó technika a tablázáshoz áll közel, s nemcsak az elképesztő sűrűségű ritmusképletek, hanem a rendkívül változatos dallamjáték is ámulatba ejti az embert. A két Chemirani fantasztikus virtuozitással játszik e két instrumentumon és magától értődő könnyedséggel és öntudattal képviselnek egy hihetetlenül gazdag és hosszú múltra visszatekintő perzsa műzenei tradíciót. Ha egy olyan nagyságrendű csellista, mint Queyras játékában hallani véljük a csellózás Bachtól Ligetiig terjedő tradícióját, akkor - ha számomra nem is felcímkézhetően - egy ugyanilyen komplex múlt jelenlétét lehet érezni Bijan Chemirani és Keyvan Chemirani zenélésben. Azon pedig már meg sem lepődünk, hogy a krétai görög, az archaikus bizánci és a közép-ázsiai tradíció elemei milyen jól kiegészítik egymást, s talán azon sem, hogy Queyras az intonáció kihívásainak milyen rugalmasan és könnyedén felelt meg. Egymásra hangolt zenélést hallottunk, mely nem is maradt hatástalan. A közönség hamar felvette a fonalat és a művészeket minden egyes blokk után emelkedett hangulatban ünnepelte. Queyras meg is jegyezte, hogy a budapesti közönség a világ legjobban tapsoló publikuma.

Ha ez a világzene, akkor máskor is megyek, főleg ha ettől újrarajzolódnak majd az arcomon a kisfiús mosoly vonalai. Április 6. - Zeneakadémia, Solti-terem. Rendező: BTF }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.