Megkésett nekrológ

Egy éve hunyt el Nikolaus Harnoncourt

Szerző: SIMONE M. GRUBER
Lapszám: 2017 május

Sokunk számára egy korszak zárult le tavaly márciusban Nikolaus Harnoncourt halálával. Nehéz felfogni, mekkora űrt hagyott maga után! Felbecsülhetetlenül gazdag életműve több generáció számára megkerülhetetlen: egyeseknek máig elfogadhatatlan botrány, másoknak meghatározó jelentőségű inspiráció és mérce. Bevallom, én az utóbbiak közé tartozom. Ha tizenévesen nem ért volna az a sokk, melyet forradalmi jelentőségű hanglemezfelvételei, gyújtó hangvételű írásai, nyilatkozatai okoztak számomra, akkor ma valószínűleg nem muzsikusként működöm. De hogyan is lehetne jellemezni ezt a géniuszt, a 20. század legnagyobb zenei máskéntgondolkodóját? Nem könnyű, de megpróbálom felsorolni mindazt, ami számomra a legfontosabbnak tűnik.

Amikor pályafutása kezdetén felfedezte és használni kezdte a korabeli hangszereket, megteremtett egy, korunkban megdöbbentően újszerűnek ható (valójában nagyon is régi) hangzásvilágot, amely a maga felhangdús, tarkabarka hangszíneivel, zabolátlanságával, nyerseségével, meglepő hangzásarányaival a modernnek nevezett, lényegében azonban inkább késő romantikus hangszerpark (a régivel összehasonlítva meglehetősen steril) hangzásától mélységesen különbözik. A különbség - profán hasonlattal - olyan, mint a hightech konyhában előállított és a szabadtűzön, bográcsban főzött gulyás közötti. Hamarosan kiderült azonban, hogy e „felfedezőút" (ahogyan ő többször fogalmazott) nem pusztán a hangzásra vonatkozik. Az csak a matéria, aminek jelentősége persze óriási, és nagyban hat a lényegre: a zenei mondanivalóra, közlésmódra és legfőképpen a zenei tartalomra. E tekintetben Harnoncourt két, egymásnak látszólag homlokegyenest ellentmondó törekvést tudott közös nevezőre hozni: a szerzői szándék messzemenő figyelembe vételét, ugyanakkor az egyéni hangvételű, csak őrá jellemző előadás létrehozását. Ehhez persze szükség volt évtizedek alapos és fáradhatatlan kutatómunkájára és emellett egy rendkívül markáns művészegyéniségre. Így volt képes egyrészt az 1800 előtti kottaírás írott és íratlan szabályainak, továbbá a zenei retorikának, az affektus- és figuratannak az újrafelfedezésére, másrészt egy, az 1950-es évek óta már-már elveszettnek hitt zenélési attitűd felélesztésére, melyben ratio és elocutio, a kottaírás és -olvasás szabályainak figyelembevétele és nagyfokú előadói szabadság, azaz kreativitás egyesül. És ebben volt Harnoncourt talán a legnagyobb. Szerencsém volt néhány kamarazene-órán, az utóbbi években pedig zenekarában, a Concentus Musicusban csellistaként közreműködve testközelből megfigyelni, hogyan tudta a mű gondolati tartalmát megragadni, és azt szinte hangzó látomás módjára, hol ellenállhatatlan drámai erővel, hol megejtő költőiséggel a hallgató lelki szemei elé varázsolni. És azt hiszem ez a lényeg: személyében egy látnoktól búcsúzunk. Ezért gondolom úgy, hogy Sabine Gruber - osztrák írónő, publicista, és 1979-től 2012-ig az Arnold Schoenberg Kórus tagja - személyes hangvételű írását, mely 2009-ben, Harnoncourt 80. születésnapjára jelent meg az osztrák Musikfreunde magazinban, érdemes immár a magyar olvasóknak is közreadni.

 Csak a jelen pillanat számít

Tudok-e még valami újat mondani Nikolaus Harnoncourt-ról? Tíz éve még tudtam, sőt még öt éve is - ez már önmagában is meglepő. Ma azonban már bizonyosan semmi sincs, ami ne lett volna réges régen hallható, látható, olvasható.

Egyáltalán: ki vagyok én? Második alt abban a kórusban, amely Nikolaus Harnoncourt-ral majd' harminc éve fellép, csaknem kizárólagos módon, mindig és mindenütt, amikor énekegyüttesre van szüksége. Tehát több mint negyedszázada mellékszereplőként, mégis az események fő sodrában vagyok résztvevője e hihetetlen művészi pályafutásnak. Micsoda szerencse ez! Lankadatlan figyelemmel veszem tudomásul, miként befolyásolja ez az ember a látásmódomat akaratomtól függetlenül; miként változtatja meg a világot (amit a világ többnyire észre sem vesz), éppoly apránként, amilyen hajthatatlanul, tévedhetetlenül, bizonyos értelemben felforgató módon. Merem állítani ugyanis, hogy Nikolaus Harnoncourt - a személyével kapcsolatos valamennyi sztárkultusz jellegű törekvés ellenére - ma sem világsztár, hanem kívülálló, és mindhalálig az is marad. Habár a „Maestro" megszólítást ma már nem kommentálja, ám sosem örült neki, és ez most sincs másképp: „Ne szólítson Maestrónak! Erről a fodrász jut eszembe!" - mondta egyszer.


A zene most történik

A múlt század nyolcvanas éveinek elején, egy Dido és Aeneas-produkcióban találkoztam vele először. Izgalom és kíváncsiság volt bennem. Akkoriban semmi esetre sem volt világsztár, sem Maestro, sem professzor, mindössze az, ami végül igazán számít: Nikolaus Harnoncourt. Kezdődik a felvétel a bécsi Casino Zögernitz épületében a Concentus Musicusszal és neves szólistákkal. Harnoncourt második nagyszabású projektje ez az Arnold Schoenberg Kórussal - és számomra az első vele. Amikor erre az első művészi-emberi találkozásra emlékezem, ugyanaz az érzés fog el, ami az összes továbbit is áthatja majd: figyelmes, koncentrált, pozitív izgalom, amely művészetben ölt testet. E néhány nap és óra során mindazt átélem, ami rá jellemző: ahogyan másokhoz és önmagához viszonyul; ahogyan a zenével foglalkozik; amilyen kapcsolata van a nyelvvel. „Ezt még megcsinálhatjuk? Vagy tartsunk inkább szünetet?" - kérdezi a kórust bizonyos idő elteltével. Szokatlan. Emberi lényeknek tekintett minket, akiknek szükségleteik vannak. Hihetetlen! Neki magának viszont már akkor sem volt szüksége szünetre...

Jóval később is megdöbbent és megszégyenít bennünket elképesztő fegyelmezettségével. Vénségeknek tűnünk mellette, aki - hozzánk hasonlóan - egy megerőltető japán turnéról betegen tér haza és egy Musikverein-beli bérleti koncert próbáján ezt hörgi: „Bocsássanak meg, nem bírok beszélni, teljesen elment a hangom, úgyhogy legyenek kedvesek és ne csináljanak szükségtelen zajt!" Nála nincs olyan, hogy „csak" egy próba - a zene most zajlik, és nem „majd a koncerten". A tegnap pedig tegnap volt, és végképp elmúlt: „Köszönöm a turnét! - mondja. - Remek volt! Most pedig a 4-es ciffer következik." Csak a jelen pillanat számít - és ami utána következik.


Mélységesen emberi művészet

Annak érdekében, hogy a Dido „In our deep vaulted cell" kezdetű kórustételében egy barlangbeli hangzás (amelyről igen pontos elképzelése van) tökéletes illúzóját sikerüljön kelteni, kísérletbe kezd velünk. Teljesen lehetetlen ötletei támadnak: a kórust egy szomszédos helyiségből énekelteti; tartsuk a szájunk elé a kezünket; énekeljünk sarkon fordulva stb. És ezek után megkérdezi a véleményünket! Önálló személyként, emberként kezel bennünket! Számára nincs szólistakultusz. A kórustagok nem másodosztályú muzsikusok!

Évekkel később kapjuk tőle a talán legemlékezetesebb leckét emberi megbecsülésből. Schumann Genovéva című operájának koncertszerű előadására készülünk a gráci Stephaniensaal-ban. Egy számára hihetetlenül fontos, hatalmas, bonyolult és szinte ismeretlen mű első próbáján vagyunk kórussal és zenekarral. A próbákra rendkívül kevés idő jut. Önhibánkon kívül késve érkezünk a színpadra, küzdünk a végszavak nélküli kottákkal, el is mulasztunk egy belépést - a próba hangulata enyhén feszült. Végre szünet. A szünet elmúlik. Csönd. Nikolaus Harnoncourt ünnepélyesen a kórus elé lép és elmondja: türelmetlenkedett, morgott velünk - ami helytelen, és nagyon sajnálja. Bocsánatot kér! Közben mi észre sem vettük, hogy valami megbocsátanivalót tett volna.


Ékesszólás és néma döbbenet

„Mintha integetve virágesőt szórnának!" - kiáltja nekünk az instrukciót, amikor Purcell To the hill and the vales kezdetű kórusát énekeljük. Ekkor érzékelem először, még csak tudat alatt, lebilincselő képességét arra, hogy zenei víziókat nyelvi eszközökkel közvetítsen. Ettől aztán - mivel lényemet eleve áthatja a nyelv - egy szempillantás alatt megnyer, és a rajongójává válok: nyelvi adottságai számomra mindmáig ellenállhatatlanná teszik. Így hát ezen az emlékezetes napon jegyzem fel először a kottámba nagybetűkkel ezt a nem is különösebben mutatós Har­noncourt-féle képet, s e pillanattól fogva az összes többi képszerű zenei útmutatást, magyarázatot, megjegyzést, melyeket fontosnak tartok ahhoz, hogy elképzeléseit megvalósítsam - már amennyire képes vagyok anélkül, hogy elhanyagolnám valódi feladatomat, az alt szólam éneklését.

Ekkor még nem tudatosul bennem, milyen fontosak lesznek e feljegyzések történelmi távlatból. Sőt - és ez még meglepőbb - maga Harnoncourt sem tudja még ekkor, hogy pontosan ez az, ami annyira megkülönbözteti őt a világ valamennyi karmesterétől: az összes érzékszervre ható, képszerű zenei víziói és azoknak nyelvi képekben történő közlése. Jóval később egy kis kék könyvvel a kezében - amely válogatást tartalmaz e megnyilatkozásaiból - ezt fogja írni nekem: „Hiszi vagy sem, néma döbbenetet érzek - ritkán fordul elő velem." Majd ezt: „Mintha csak a gyakori vád ellenkezőjét látnám bizonyítva, miszerint teljesen humortalan vagyok."


Felfedezni vágyó máskéntgondolkodás

A 70. születésnapjára egyetlen példányban készült ajándékkönyvecskének ez a címe: A repülő villamos. Ez az ősváltozata egy másiknak, A lehetetlenségek a legszebb lehetőségek címűnek. Amikor az utóbbi megjelentetése kerül szóba, kétkedve mondja: „Maga azt gondolja, hogy ez bárkit is érdekelni fog?" A válasz azóta már történelem: Harnoncourt mára rendkívül jó humorú karmester hírében áll, és eredeti megjegyzéseit mindenfelé idézik. Ám nem túlságosan szűkre szabott-e ez a szó: karmester? A magam részéről szívesebben nevezem így: muzsikus. És a „szellemes" szó is csak részben találó az ő esetében, mert Harnoncourt-nak humora van, és ez sokkal több, mint a szellemesség. A humor mélységes komolyságot feltételez, továbbá azt a képességet is, hogy valaki tréfás modorban saját magát is megkérdőjelezi. Alapjában véve Harnoncourt mindent megkérdőjelez. Első szava - ezt maga állítja - a „nem!" volt. Ezt a máskéntgondolkodást azóta is megőrizte, gyermeki módon kíváncsi, felfedezni vágyó: legyen szó bármiről, minden apró részlet megvizsgálandó, felfedezni való. Mind lelkileg, mind érzékileg.


„A világ legjobb énekesei"

Amikor a Styriarte még csak egy kicsi, fiatal fesztivál volt, a Dido és Aeneas színpadi előadására is sor került a gráci Schauspielhausban. A kórus kvartettekre osztva énekelt különféle páholyokból, fehér maszkban, fehér kesztyűben gesztikulálva - képtelenség? „Nincs a világon még egy kórus, amelyikkel ezt megcsinálhatnám!" - mondta. A szólisták szereposztása majdnem tökéletes - csak majdnem. Harnoncourt: „Tudja, mindig megpróbálom befolyásolni a szereposztást, ám ha egyszer együtt van, akkor számomra ők a világ legjobb énekesei." Ki másnál tapasztalhattam volna ezt a mélyen emberi, egyszersmind professzionális magatartást?

Oldalakon át sorolhatnám, mi mindent tanultam az évek folyamán Harnoncourt mellett Harnoncourt-tól. De, őszinté szólva, ez a legnehezebb. Mert olyasvalami ez, mint amikor egy gyerek az anyanyelvét tanulja. A végén folyékonyan beszél, anélkül, hogy tudná, hogyan is jutott el eddig a pontig. Egy alkalommal, mikor a londoni Royal Albert Hallban, Beethoven Missa solemnisének próbája során a szünetben két kórustagunk minden elképzelhető dolgot megköszön neki, így válaszol: „Meglehet, de, tudják, én is rengeteget tanultam maguktól."


Mélységes gyermeki ősbizalom

Most - 2009 Mikulás napján - ünnepli eddigi legkerekebb névnapját, mely tudomásom szerint egybeesik a születésnapjával. Ugyanakkor ez a név-dolog is külön ügy. A hízelgők és imádók így beszélnek róla: „A Maestro". Akik nem ismerik túl jól, vagy nem tudják igazán, hányadán állnak vele, tisztelettel és távolságtartóan így: „Az Harnoncourt". Ő maga csak kevesekkel tegeződik, s ezeket könnyű felismerni, mert ezt mondják: „A Nikolaus". Mi ebben az őt évtizedek óta elkísérő kórusban így szólítjuk: „Harnoncourt úr". Ha azonban egymás között vagy a villamoson beszélünk róla, akkor emberemlékezet óta pusztán csak így: „A Niki".

Azt hiszem, senki sincs, akit oly mélységesen és oly nagyra becsülnénk, mint őt. Ezért tehát ez a név csakis egyvalamit fejezhet ki: az elképzelhető legmélyebb gyermeki ősbizalmat az ember és a muzsikus Nikolaus Harnoncourt iránt. }

Máté Balázs fordítása

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.