MALINA JÁNOS, DOBSZAY ÁGNES, RÁKAI ZSUZSANNA, BÓKA GÁBOR és OZSVÁRT VIKTÓRIA kritikái

Szerző:
Lapszám: 2017 április

{ MALINA JÁNOS 

Orfeo Zenekar, Purcell Kórus, Vashegyi 


A két zeneszerző testvér, Joseph és Michael Haydn egyaránt tizenéves korában szerezte első tapasztalatait a misekomponálás terén; nem meglepő hát, hogy mindkettejük legkorábbi fennmaradt kompozíciói között találhatók misék. Másfelől Joseph utolsó nagyobb szabású befejezett műve a Harmoniemesse, Michaelt pedig egy - a bécsi udvar által megrendelt - gyászmise komponálása közben érte a halál. Úgy is mondhatjuk: a mise volt mindkettejük számára a zene, a komponálás alfája és ómegája. (Sőt öccsük, Johann is a kismartoni kastélykápolna maroknyi énekesének egyikeként töltötte pályája nagy részét.) Nagy különbség persze, hogy Michael elsősorban egyházi, azon belül is misekompozíciói révén vált hírneves zeneszerzővé, és ilyenek írása Salzburgban elsőrendű munkaköri kötelessége volt; ezzel szemben Joseph általában csak külön megrendelésre komponált misét, bár úgy sejtjük, e műfajban született hat kései remeke legalább annyira tulajdonítható belső késztetésnek és - a legtöbb esetben - a névnapját ünneplő hercegné iránti, szinte baráti gesztusnak, mint egy hercegi utasítás egyszerű végrehajtásának.

Mindenesetre a két Haydn utolsó - legyünk precízek: befejezett és teljes vegyeskart alkalmazó - miséje időben egymás közelében keletkezett: Joseph Haydn Harmoniemesséjét (Hob. XXII:14) 1802. szeptember 8-án mutatták be a kismartoni Kálváriatemplomban, Michael Haydn Szt. Ferenc-miséjét (ST 826) pedig nem egészen egy évvel később, 1803. augusztus 16-án. A Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar hangversenyén a két mű keletkezése sorrendjében szólalt meg; a karmester Vashegyi György, a koncermester Simon Standage volt; a fő énekszólókat Szutrély Katalin, Balogh Eszter, Megyesi Zoltán és Najbauer Lóránt énekelte.

A Harmoniemesse onnan nyerte lefordíthatatlan nevét („Harmonie" a kor német szóhasználatában fúvósegyüttest jelentett), hogy a kései Joseph Haydn-misék közül - a kismartoni zenei együttes folyton változó összetétele miatt - ez az egyetlen, amely teljes fúvóskart foglalkoztat a fuvoláktól a trombitákig (bár harsonák nélkül). A klarinétok sűrű használata a zenekari tuttiknak egy bizonyos fátyolos színt ad (hasonlóan Mozart Requiemjéhez, ahol ennek a színnek egy sötétebb változatát a basszetkürtök hozzák létre). Vashegyiék nagyon tudatosan emelték ki előadásukban a mise eme sajátos, kissé sejtelmes hangzását. Általában pedig mindent megtettek azért, hogy a közönség pontos képet kapjon erről a nem mindennapi műről, amely egyfelől szívet melengető közvetlenséggel ad számot az idős Haydn odaadó hitéről, másfelől introvertáltnak is mondható, mert kifejezetten kerüli a színpadiasságot, az önmagában is izgalmas, feltűnő zenei megoldásokat (mondjuk egy Paukenmesséhez vagy Nelson-miséhez képest). Ezt a végső letisztultságot sikerrel hozta közel a figyelmes hallgatóhoz a mostani előadás.

Még a Harmoniemessénél is nagyobb ritkaság azonban a hazai koncertéletben Michael Haydn Szt. Ferenc-miséje, merőben érdemtelenül, hiszen nemcsak a kéziratát őrzik nálunk, az Országos Széchényi Könyvtárban, de egyszersmind egészen ragyogó kompozíció is - minden ízében más, mint a kései Joseph Haydn-misék, de hallatlanul friss és invenciózus zene, műfajában vetekszik a bécsi klasszika nagyjainak műveivel. Vashegyi György égető hiányt pótolt be azzal, hogy műsorra tűzte; s a két mű párosítása is szerencsés gondolat volt, mert jól orientálja a hallgatót Michael jelentőségével kapcsolatban.

Nem vitás, hogy a Szt. Ferenc-mise a „hálásabb" előadnivaló a két mise közül, ám a kórus és a zenekar ezt nem könnyebbségnek, hanem kihívásnak tekintette, s nagy odaadással és koncentrációval tolmácsolta a darabot. A kompozíció említett vonzereje a művet átjáró életörömnek, az olaszos édességnek, dallamosságnak és az igen gyakran táncos lejtésű, hármas metrumú tételek dominanciájának tudható be elsősorban. Ám ne gondoljuk, hogy mindez egy tipikus kismester rutinos sekélyességével történik - Michael Haydn ihletének hőfoka, harmóniai, modulációs és színfantáziája nem is egyszer készteti a mai hallgatót hitetlenkedő elismerésre.

A rendkívül tiszta, lekerekített hangzású zenekar és a - mint megszokhattuk - zeneileg igen hajlékony, hangilag élményszerű kórus érezhetően maga is élvezte a felfedezőutat. Az énekkvartett tagjai közül az általam régóta nem hallott Szutrély Katalin minden korábbinál felszabadultabban, hangilag is imponálóan szólaltatta meg számos, részben nagyon igényes szólóját. Balogh Eszter szépen énekelt, pontosabban zenélt szólóban és együttesben egyaránt; hangja azonban, különösen a mélyebb regiszterben nem tudott egyensúlyt tartani volumenben, szín-intenzitásban a többiekével. A férfiak közül Megyesi Zoltán a tőle megszokott kiváló teljesítményt nyújtotta, míg Najbauer Lóránt kulturált éneklése és hangjának kiegyenlített szépsége még mindig a felfedezés örömét jelenti számomra. Kvartetté egyesülve pedig különösen telített hangzás és makulátlan intonáció jellemezte őket. Február 7. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Orfeo Zenei Alapívány }

 

Várdai, Liszt Ferenc Kamarazenekar 


A néhány hónapja már nem az együttes történetével elválaszthatatlanul összeforrott Rolla János, hanem Tfirst Péter vezetésével működő Liszt Ferenc Kamarazenekar egy kortárs magyar műből és két romantikus kamarazenei kompozíció átiratából összeállított programmal lépett fel a Zeneakadémián, Várdai István (cselló) közreműködésével.

A mai magyar darab Orbán György Búcsú Rasumoffsky gróftól című műve, Rasumoffsky-trilógiájának záródarabja volt (a név különös írásmódja a szerző által megteremtett persona specifikuma). A hat tétel összekapcsolódó zenei képek sorozata - s ha már az orosz asszociációknál tartunk, akkor leginkább Csajkovszkij Évszakok című zongorára írott ciklusának örököse. (Trojkázás mindenesetre abban is szerepel.) Ám a darabnak nagyon is megvan az egyéni karaktere, sőt a jellegzetesen orbáni bája; pontosabban ennél is jóval több van benne, hiszen a szerzőtől megszokott szellemességen és fölényes zeneszerzői tudáson túl igen ihletett és elmélyült pillanatokat is tartalmaz.

Orbán Kovács András Ferenc-i szerepjátékait derűs „Marcia sentimentale" vezeti be - egy kis Csajkovszkij, egy kis Járdányi, egy kis pentatónia: kezdődik a mese. Briliáns és mendelssohnos könnyedségű, mégis érzelmileg telített és mozgásban, gesztusokban gazdag az „Olga" címet viselő II. tétel. Idilli kép a „Trojkával az indóházhoz", a szán mellett lassan elvonuló orosz tájjal (mint Csehovtól tudjuk, az orosz vidéki vasútállomások mindig messze fekszenek a várostól). A fájdalmas-nosztalgikus „Never" nemes líraisága, expresszív harmóniái lefegyverzően szépek. A következő tétel: „Tanz - Das tzudar Rézangyal" egyszeriben az osztrák-magyar mitológiába repíti a hallgatót mindenoldalú humorával, amely nem mond ellent a zenei szövet feltűnően igényes kidolgozottságának. A zárótétel - „Pour toujours" - ismét elkomolyodik, s a végső kérdések finom, de félreérthetetlen megidézése végül egészen más fénytörést ad a múlttal való, látszólag gondtalan játszadozásnak is. A Tfirst által igen precízen és átgondoltan vezetett zenekar nyilvánvaló örömmel játszotta a művet, hangzásuk pedig feltűnően homogénnak, áttetszőnek, harmonikusnak bizonyult.

Második darabként Schubert D. 821-es Arpeggione-szonátájának (számomra eddig ismeretlen, és a különben kitűnő programfüzetben sem feltüntetett átdolgozótól származó) cselló-vonószenekari változata következett. Nos, én a vonós kamarazenekarok repertoár-nehézségeivel tisztában lévén sem ajánlanám egyetlen együttesnek sem, hogy akár egy Várdai István kaliberű csellista bevonásával is műsorra tűzze ezt az átiratot, bármennyire szeretjük is Schubert eredetijének hamvas báját: a darab ugyanis ebben a formában teljesen abszurddá válik. Ilyen állat egyszerűen nincs. Tudjuk, hogy hány eredeti zongorakompozíció kelt már új, esetleg igazi életre méltó zenekari változatban - ez azonban csupán zongorakíséret, még ha Schuberttől származik is; és még Schuberten belül sem az Erlkönig zongoraszólamának szintje. Vonószenekaron nem lehet vele mit kezdeni, mert az átdologozó vagy elviselhetetlenül monotonra és laposra veszi (mint ebben az esetben), vagy kilép a medréből, és akkor menthetetlenül felborulna a darab egyensúlya. A másik, önmagában is kapitális probléma, hogy ha egyszer a szólócsellista kiül a zenekar elé, akkor ez versenymű-szituáció. Ugyanakkor a zenei anyag, amit játszik, illetve a szólistának a zenekarhoz való viszonya ennek szögesen ellentmond: egész más a zenei formálás, alig vagy más léptékben vannak jelen a versenymű dinamikáját adó pihenések-nekirugaszkodások, és hiányzik a szólamnak az a technikai brilianciája, melyet, hogy úgy mondjam, már az ülésrend láttán elvárunk.

Mindezt leszögezve örömmel írom le persze, hogy Várdai hangjának és kantilénájának helyenként már-már Casalsra emlékeztető, egymástól szétválaszthatatlan intenzitása, zenélésének mérhetetlen finomsága és érzékenysége az adott körülmények között is rendkívüli élményt jelentett; zenekar és szólista pedig nagyszerűen értette egymás legapróbb gesztusait is. Az első ráadásban, Csajkovszkij Pizza (!) capricciosójában pedig az évad legbájosabb nyelvbotlását persze azonnal korrigáló Várdai végre a virtuozitásából is megmutathatott egyet-mást, a tőle megszokott kisfiús szerénységgel.

Egészen más helyzettel találkoztunk Mendelssohn Oktettjének előadása kapcsán, hiszen az, a clausewitzi bonmot-val szólva, eleve a vonószenekar folytatása más eszközökkel (mint erre maga Mendelssohn is utalt). Közelebbről: azt mondta, hogy az Oktett szólamait egy szimfónia szólamaiként - tehát nem kamarazenei szólamokként - kell felfogni és játszani. Szimfóniaszólamoknak viszont nyilvánvalóan nem árt, ha megkettőzik őket, amint ebben az esetben történt (a kettőzött együtteshez csupán még egy hegedűt és egy nagybőgőt hozzáadva; a négy csellista egyike egyébként Várdai volt). Mindez pedig nem csupán elmélet: a gyakorlat ezúttal is fényesen igazolta.

A nyitótétel lázas, ifjúi lendülete maradéktalanul megvalósult ebben az interpretációban, amelyet általában is csiszolt és kiegyensúlyozott hangzás jellemzett, a visszatérést megelőző szakasz várakozásteli, fojtott színei pedig különösen emlékezetesnek bizonyultak. Az Andantéban a meleg és áttetsző hangzás, a fel-felbukkanó sötét árnyak és a biztos kézzel felépített érzelmi és dinamikai tetőpontok ragadtak meg. Hamisítatlan mendelssohni hangon, s amint az elő van írva, leggierissimo szólalt meg a Scherzo tündértánca, és már-már az eksztázis csúcsaira vezetett a mélyből hatalmas ívben kibomló záró Presto. Nagyszerű előadás volt. Február 14. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar }

 

Fazıl Say

 

  


Fazıl Say koncertjét, a Cziffra Fesztivál egyetlen szóló-zongoraestjét kivételképpen a Zeneakadémián tartották meg - ezt bizonyára a közönség várható nagy létszáma indokolta, és talán gesztusnak is tekinthető a világsztárnak számító török vendégművész irányában. Nos, a terem szépen meg is telt, és végeredményben a műsor sem keltett csalódást. Az első részben Mozart K 331-es, a Török indulót tartalmazó A-dúr szonátája hangzott fel, majd Debussy prelűdjeinek első sorozatából hat tétel. (Az előbbi valószínűleg nem a mű autográfjának jelentős töredékét nemrég felfedező magyar zenetudósnak, Mikusi Balázsnak szóló tiszteletadás volt - jóllehet megérdemelte volna -, hanem inkább a művésznek azt igényét tükrözte, hogy születése okán afféle anyanyelvi szakértőnek tekintsük e darab tekintetében.) A második félidő műsora viszont a Saytól megszokott ráadásláncok atmoszféráját idézte, amennyiben kizárólag átiratokból állt; igaz, ezek közül az első kettőt: Busoni immár klasszikus Bach-Chaconne-verzióját és Izolda szerelmi halálának Liszttől származó átiratát nem improvizációs alapnak, hanem rögzített műnek tekintette (ami nem magától értetődő, ha más Liszt-átiratok egykori Cziffra-féle felvételeire gondolunk). A következő három, szerzőként is jegyzett átirat viszont alkalmat adott minden bizonnyal legkiemelkedőbb képességének, a szabad fantáziálás művészetének bemutatására.

Első közelítésben a Mozart-szonátában persze a papírformát hozta Fazıl Say: minden mérhetetlenül édes és érzelmes volt, mintha valaki véletlenül vaníliasodóval öntötte volna le a kottát. Vagy vegyük az agogikát. Hányszor érezzük, hogy egy adott művész nem érzi az időt, hogy érzéketlen gépiességgel halad át a darab formai és emocionális csomópontjai fölött. Hát Saynál nem ez a probléma - néha már attól tartunk, hogy elalszunk, mielőtt egy emfatikusan megváratott hang végre megszólal. Mint amikor Japánban - éppen megfordítva - rádöbbenünk arra, hogy nem csak a slendriánság: a kíméletlen pontosság is rendkívül kellemetlenné tud válni. Mindezt az első tételben gyakran szájbarágásként érzékeltem; a lassúban az volt a benyomásom, hogy sztereotípiák sorjáznak egymás után; az alla turca viszont meglepő módon vérszegénynek, érdektelennek hatott. Nem, Mozart egészen biztosan nem Fazıl Say világa.

Debussyből viszont nyilvánvalóan sokkal többet ért, jóllehet itt meg több ízben is elmarasztalható volt a zongora igazolhatatlan csapkodásáért. Ezzel szemben Az elsüllyedt katedrálisban szíven ütötte a hallgatót a zongora misterioso hangzása és az előadásban hirtelen, de félreérthetetlenül megmutatkozó poézis. A Minstreleknek nem csupán a jazzes felhangjai mutatkoztak meg teljes plaszticitással, de kedvesen frivol humora is. A Fátylak pedig leheletfinoman és érzékenyen szólalt meg, fájdalmas sóhajai, súrlódásai immár külsőségességtől mentesnek, őszintén átéltnek hatottak. Puck táncának huncutsága telitalálat volt, s Delphi táncosai után még A lenhajú lány is szirupmentes líraisággal hangzott fel.

A hangverseny második részét nyitó Bach-átirat persze remek kordokumentum, mindazonáltal - Busoni egyéb érdemeinek fenntartásával - azt kell mondanunk, hogy magában az átiratban rejlik a külsőségesség és a magamutogatás követelménye. Ezért nem tehetjük kizárólag az előadót felelőssé a kiújuló csapkodásért, a pedálóceánért és a mennyeien-testetlenül fuvolázó, vérromantikus variációért.

Ezután megint éles váltás következett - persze az Izolda-jelenet zongorára álmodóját Liszt Ferencnek hívták. Ezt éreztem a hangverseny Cziffra György szellemét legméltóbban felidéző pillanatának: némi folytatódó csapkodástól eltekintve, közvetlen rálátást engedett Wagner zenéjére.

Gershwin Summertime-ja Fazıl Say jól ismert jutalomjátéka, amely többedszeri meghallgatásra is makulátlan örömet szerez: a zenei anyag, a zongorista hajlamai és képességei itt találnak tökéletesen egymásra - ez volt anyanyelvi, nem a Török induló. Amely egyébként - egy szőröstül-bőröstül jazzé átfogalmazott, és ezért ugyancsak kitűnő Paganini-variáció- vagy inkább improvizációsorozat után - visszatért, mégpedig újabb átirat-improvizáció formájában, zárószámként, keretbe foglalva az egész hangversenyt. Ezt ráadás-dömping követte, a művésztől megszokott „egy kijövés, egy ráadás" módszerével (így nem kell olyan sokat gyalogolni). Február 23. - Zeneakadémia, Cziffra Fesztivál. Rendező: MOM Kulturális Központ }

 

Genaux, Rancatore, D'Aguanno, Europa Galante, Biondi 


A Müpa régi zenei fesztiváljának keretében hallhattuk Johann Adolf Hasse utolsóelőtti és egyben egyik legjobb operáját, a Piramo e Tisbét a Fabio Biondi vezette Europa Galante együttes előadásában, Vivica Genaux, Desirée Rancatore és Emanuele D'Aguanno közreműködésével. Az 1786-ban Bécsben bemutatott, háromszereplős, kétrészes, viszonylag rövid darabot mai fogalmaink szerint kamaraoperának nevezhetjük, bár „hivatalos" megjelölése szerint intermezzo tragico volt; egy korabeli beszámoló viszont nemes egyszerűséggel „eine kleine Operette"-ként emlegette. Az operácska történeti jelentőségét az adja, hogy ebben a voltaképpen alkalmi kompozícióban - amely a kevés kivétel egyikeként nem Mestastasio, hanem az egyik legfontosabb korai bécsi reformopera, az Iphigénia Tauriszban librettóját jegyző Marco Coltellini szövegére íródott - jutott el az idősödő Hasse talán a legmesszebb a secco recitativók és a da capo-áriák mechanikus váltakozásával fémjelzett, kiüresedő sémától a drámai cselekményt érzékenyebben követő, rugalmasabb formákig, az accompagnato recitativo túlsúlyáig és a korábbinál jóval dúsabb és kifejezőbb hangszerelésig.

  

Fabio Biondi 

Fontos és korábban sohasem hallott művel találkozott tehát a közönség, és ez mindenképpen üdvözlendő. Sajnos nem a legjobb előadásban: a darabot 2010 óta műsorán tartó Biondi és együttese nemzetközi összehasonlításban - némi jóindulattal - az I/B osztályba sorolható; az énekesek között viszont már csak Vivica Genaux-ról mondhatjuk el ugyanezt, két társa más kategóriát képvisel.

Az opera cselekménye Ovidius Metamorfózisainak azon a történetén alapul, amely Shakespeare Rómeó és Júliájának is az ősváltozata: ellenséges családból származó szerelmesek tragédiáját meséli el, s Coltellini szövegkönyvében az ifjú pár mellett csupán Tisbe atyja jelenik meg. Ezt önti zenébe Hasse sok és zeneileg tartalmas accompagnatóval, a szerelmesek négy-négy szólóáriájával és három duettjével, valamint az atya két áriájával. (A sztorinak a Szentivánéji Álomban Zubolyék által előadott változatában is megjelenő oroszlán néma szerep.)

Mint a Szentivánéji álomban a betétdarab előadói, a Hasse-opera bemutatójának szereplői közül ketten is amatőrök voltak; Tisbe atyjának szerepét például maga a librettista, Coltellini énekelte, akinek egyébként nem volt szokása színpadra lépni. A férfi címszereplő szólama eredetileg talán kasztrált énekes számára íródott, ebben az esetben alakítója nem lehetett műkedvelő. Ez a szerep technikailag valamivel igényesebb is a többinél; mindenesetre testhezálló volt Vivica Genaux számára, akinek a szerepei kétharmadrészt nadrágszerepek egy vele foglalkozó honlap szerint.

Genaux elismert énekes, visszatérő vendége a New York-i Metropolitannek, és gyakran lép fel 18. századi operákban, többek között René Jacobs is szívesen dolgozik vele. Ennek megfelelően adottságai kitűnőek: hangja erőteljes és jól pozicionált, változatos kifejezési eszközökkel és expresszíven énekel, dallamvonalait szépen építi föl, és remek koloratúrával is rendelkezik. Csakhogy van egy hendikepje, amely egy barokk operában meglehetősen zavaró. Erőteljes vibratójára gondolok, amely változatlan, modulálatlan jelenlétével önmagában is stílusidegen, bár semmiképp sem példa nélkül való. Nagyobb baj, hogy ezt a vibratót száj-, azaz ajakmozgással (is) képezi, s ez olyan groteszk látvány, hogy az ember odanézni sem nagyon mer. Ráadásul gyakran kétfajta nagy amplitúdójú ajakmozgás szuperponálódik egymásra: az egyik a mondjuk 4-5 Hz-es alapvibratónak felel meg, a másik pedig a melizmatikus dallamíveket tagolja, választja szét zenei hangonként. Bámulatos, ahogy a kettőt egyeztetni tudja - de hogy látni nem kellemes, annyi bizonyos.

Desirée Rancatorének ugyancsak megvan a maga jellegzetes vibratója; ez is kissé túl erős és monoton, de - egész hangjával, karakterével együtt - valahogy lazább, élvetegebb. Rancatore hangja, mint nem is egy magas koloratúrszopráné, alul és középen nem igazán kristályos és koncentrált, bár kimondottan szépnek mondható. Magas hangjai azonban ragyogóan tiszta fényűek, minden erőlködéstől mentesek - kár, hogy ebben a műben viszonylag kevés alkalom adódott e hangok és fürgeségük megmutatására. Hallottunk viszont tőle egy-két bántóan hamis hangot is, kifejezésben pedig határozottan elmaradt Genaux-tól. Duettjeikben viszont kifejezetten szépen szólt együtt a két hang, és zeneileg is jól megértették egymást.

Emanuele D'Aguanno afféle karaktertenor, ami annyit tesz, hogy nem szép hang. Kicsiny szerepében azonban ez elment; meglehet, Coltellini, az énekes szellemét testesítette meg.

Végül a zenekar teljesítményéről szólva arról számolhatok be, hogy az minden tekintetben megfelelő volt, s ha Hasse izgalmas partitúrája és a százszázalékos nyílt színi halálozási arány ellenére sem volt részünk felrázó zenei élményben, akkor azért, úgy gondolom, Biondi korrekt, de kissé személytelen, „biztonsági" jellegű irányítását kell hibáztatnunk. Annyit azonban mindenképpen a produkció javára írhatunk, hogy felkeltette az étvágyat a kompozíció egy majdani, élettelibb és magával ragadóbb előadása iránt. Február 27. - Művészetek Palotája, Fesztivál Színház. Rendező: Müpa }

 

Bach Consort Wien, Dubrovsky 

Több baj is volt a Rubén Dubrovsky által vezetett, sőt vezényelt Bach Consort Wien és a hozzá csatlakozott hét énekes fesztiválhangversenyével, amelynek programja pedig oly vonzónak ígérkezett. Monteverdi kései, egyházzenei kompozíciókat tartalmazó, a koncertéletben viszonylag elhanyagolt gyűjteményének, a Selva morale e spiritualénak a darabjai értékes zenei drágakövek, s a velük váltakozó hangszeres darabok is egy korszakos, de ugyancsak kevéssé közismert szerzőnek, Biagio Marininak szintén a legutolsó - már Monteverdi halála után kiadott - kottakiadványából származtak; s a kétféle anyag kitűnően vegyült is egymással.

A bajok ott kezdődtek, hogy ez a fajta monumentális és ragyogó, gyakran többkórusos velencei zene bárhová máshová inkább való, mint egy semmilyen akusztikájú, s a templomi viszonyokhoz képest szűk színházterembe. Sajnos eddig is tapasztalhattuk, hogy a Müpa - de még a Fesztiválzenekar is - tűzön-vízen át kitart ama fikció mellett, hogy a Fesztivál Színház koncertteremként is használható. Pedig a terem egy vonósnégyes számára is süket, nemhogy velencei templomi zene számára, így még szükségmegoldásnak is gyengécske. Lehetséges volna, hogy a Müpában nem láttak még olyan fesztivált, amely több helyszínre is elmerészkedik azért, hogy mindenfajta zenét a neki megfelelő környezetben szólaltasson meg? Rendben van, szegények vagyunk - de ennyire?

Azután: betegségek miatt a nyolctagú énekesgárdában egy beugrás és egy hiányzás volt. Igen, jól érti az olvasó: a nyolc énekszólamot tartalmazó művekben - a koncert első, szünet előtti és utolsó vokális műsorszámában - heten énekelték a nyolc különböző szólamot, vagyis egy (kontratenor által énekelt) alt szólammal kevesebb hangzott el. Ilyet azért egy Monteverdivel nem lett volna szabad megtenni, mint ahogyan Mendelssohn Oktettjét sem jutna eszébe senkinek második brácsás híján nyilvánosan előadni. Az eljárás annál is érthetetlenebb, mert Bécsen kívül Budapest is olyan város, ahol fél nap alatt előkeríthető ebben a hangfajban egy teljes értékű beugró ilyen jellegű és terjedelmű zenére, némi többlet-próbaigénnyel. Ez a „hát istenem, egy szólam majd kimarad" attitűd nem csupán igénytelenségről árulkodik, hanem a budapesti közönség lebecsüléséről is.

Kevésbé kardinális, de nagyon is valóságos zavaró tényező volt továbbá az a körülmény, hogy Dubrovsky az előadást nem az orgona vagy az első hegedűpult mellől, hanem a zenekar előtt állva, modern karmesteri pálcát használva vezényelte. Úgy tudom, Hammerschlag János vezényelte így az 1930-as években Perotinus műveit a Zeneakadémián; ám ott, alternatíva híján, modern zenekari hangszereket szólaltattak meg akkori zenekari zenészek, s ez az irányítási mód mindenki számára természetes volt. No de hogy manapság valaki kiáll a teorba- és cinkjátékosok elé, és pontosan olyan és akkora, kissé magamutogató mozdulatokkal vezényli őket és tucatnyi társukat, mint Mahler a zenekarát? Nos, ez az, amit joggal lehet szépelgő handabandázásnak nevezni. A hatás pedig a maga módján rendkívül komikus. - Ha viszont megpróbálunk mindettől eltekinteni, akkor a hangverseny mérlegét a következőképpen vonhatjuk meg.

Először is: Dubrovsky amúgy nem rossz zenész. Ez napnál világosabbá vált azokban a tételeben, így a táncos és örömteli, két szoprános Et resurrexitben, ahol váratlanul barokk gitárt ragadott, és azon játszva, temperamentumosan vezette az előadást. Ilyenkor egy csapásra megelevenedett, spontánná vált az egész zenélés. Ettől még a többi tételben is jó tempókat és karaktereket diktált, de a vezénylés mikéntjével valamiképpen kollektivizálta zenészeit, akiknek pedig sokféle szólisztikus feladatuk is volt. Ők egyébként kitűnően játszottak, élükön a koncertmesterrel, Agnes Stradnerrel, s a teorbajátékosokat, a három harsonást és a messze átlagon felüli két kornettistát is dicséret illeti; tulajdonképpen pedig a teljes hangszeregyüttest.

Nem volt viszont ilyen jó a helyzet az énekesek tekintetében. Noha egyikük-másikuk nemzetközi szólistakarriert is magáénak mondhat, mindent összevéve inkább szedett-vedett benyomást keltettek. Hanna Herfurtner könnyű, de kissé gyermeki-éles hangja mozgékony, és ügyesen formál vele dallamíveket, de a kifejezés mélységéről nem beszélhetünk, amint azt egyetlen szólószámának, a Jézus-sirató Iam moriar mi filinek a súlytalansága megmutatta. Soetkin Elbers huhog; a talpon maradt kontratenornak, Oscar Verhaarnak nem jutott emlékezetes feladat. A két tenorista közül messze a beugró Lorin Wey, a Wiener Sängerknaben egykori tüneményes fiúszopránja volt jobb: hangja könnyű és világos, s bár egész picit még nyers, a dallamvonal szárnyalásának, a zenei megnyilvánulás lefegyverző közvetlenségének következtében öröm volt őt hallgatni.

Joel Frederiksen fenomenális, bár kicsit dunyhaszerű basszusa, szeretetreméltó karaktere nyeresége volt az előadásnak, jóllehet az Ab aeterno szólómotettában mindemellett akadtak elnagyolt részletek. A másik basszus, Ulfried Staber kisebb, de szépen kidolgozott, karcsú és hajlékony hanggal és biztos zeneiséggel bír; a Deus tuorum militum című darabban éneklése jól illeszkedett a két tenoréhoz. Március 2. - Müpa, Fesztivál Színház. Régizene Fesztivál. Rendező: Művészetek Palotája } 

Rameau: Naïs

A Vashegyi György együttesei és a Centre de Musique Baroque de Versailles közötti együttműködés legújabb gyümölcse, Rameau Naïs című pastorale-héroïque-ja bizonyult a Müpa idei régi zenei fesztiválja másik csúcspontjának (Philippe Jaroussky nyitóhangversenye mellett). A zeneszerző 1749-ben politikai megrendelésre, az aacheni béke megkötésének alkalmából komponálta a darabot, amelynek szövegírója, Louis de Cahuzac „Az istenek megegyezése" című prológusban tudta le az ideológiai tartalmat, s a tulajdonképpeni, háromfelvonásos operában elsősorban a pazar színpadi látványosságok lehetőségét igyekezett megteremteni. Ez messzemenően sikerült is neki, hiszen a hagyományos tánctételek hosszú során túl a prológusban az Olümposz titánok általi ostroma, az első felvonásban pedig az Iszthmoszi Játékok mozgalmas birkózó- és futóversenyei elevenedtek meg a párizsi Operában rendezett előadás ámuldozó néző előtt, míg a harmadik felvonás egy tengeri csata után Neptunusz víz alatti palotájában fejeződik be. Mindebből a Müpa közönsége persze semmit sem láthatott, így a kitűnő ismertetőfüzet a hallgatóság képzeletére volt kénytelen apellálni, s ezt jogosan is tette abban az értelemben, hogy Rameau zenéje valóban bámulatosan képszerű, sokszor pedig rendkívül merész és erőteljes - végső soron nyilván éppen ezek a zenei erények vezettek a ritkábban játszott darab műsorra tűzéséhez.

Mi tehát igyekeztünk; de azért érdemes szem előtt tartanunk, hogy a koncertszerű előadás szükségszerűen csupán egy kivágatát nyújtja az eredeti Gesamtkunstwerknek, s hogy az eredeti kosztümök, táncjelenetek, mozdulatok és színpadtechnikai látványosságok elementáris élményét semmifajta mai képzelet nem helyettesítheti. Bízzunk tehát abban, hogy eljön az idő, amikor Budapesten ilyesmit is láthatunk majd; s akkor egy ilyen ünnepi darab játékideje szinte észrevétlenül fog elröppenni, nem fogjuk egy kissé hosszabbnak érezni a kelleténél, amint az most történt, a zene és a zenészek-énekesek minden kiválósága ellenére.

Mert az előadás valóban nagyszerű volt. Ennek két fő komponense közül az egyik a kiemelkedő zenekari teljesítmény. Az Orfeo Zenekar negyedszázados fennállása alatt kiérlelt hangzású, mindenféle zene perfekt megszólaltatására képes együttessé fejlődött, ám ebben a darabban Rameau olyan színes összeállítású zenekart - például egyszerre játszó két piccolo és két fuvola, francia barokk duda (cornamuse), a megszokottnál jóval változatosabb ütőhangszerek és zajkeltő eszközök - ír elő, s olyan eredeti és szuggesztív hangszerelési fantáziáról tesz tanúbizonyságot, hogy az a legösszeszokottabb együttes számára is kihívást jelent. Ennek a kihívásnak pedig Vashegyiék maradéktalanul, sőt látható élvezettel tettek eleget, és a hiányzó vizualitásból mindazt felidézték, amit csak emberileg lehetséges.

 Vashegyi György és szólistái - Posztós jJánofelvétele /MÜPA 

A másik fő komponensnek a ragyogó énekesgárda bizonyult. A tizenegy kisebb-nagyobb szólószerepet alakító nyolc énekes között voltak persze kevésbé jelentősek, hangilag halványabbak, de nem volt egyetlen olyan sem, akinek a teljesítménye ne lett volna szolidan professzionális, aki a legkisebb mértékben is lehúzta volna a produkciót. Közülük pedig a három kulcsszereplő, tehát Naïs, a csodálatos hangú vízi nimfa, az iránta szerelemre gyulladó Neptunusz és Teiresziasz, a madárjós (és egyben Naïs édesapja) megtestesítője egyaránt kivételes énekesként mutatkozott be. A címszerepet Chantal Santon-Jeffery alakította, Neptunusz haute-contre szerepében Reinoud van Mechelen remekelt, Teiresziasz (és a prológusban Jupiter) szerepét pedig egy fiatal baritonista, Florian Sempey énekelte. Még közülük is kiemelkedett van Mechelen szárnyalóan expresszív és intenzív, mégis él nélküli éneklése, hangjának természeti tüneményként ható szépsége; nem utolsósorban pedig a harmadik felvonás elejének szívbemarkoló megszólalásai.

De Santon-Jeffery is kivételes képességű énekes: szopránjának dús, sötétebb árnyalata, éneklésének hajlékony eleganciája, fioritúráinak könnyedsége, de legfőképpen érzelmi mélysége és érzékenysége van Mechelen méltó partnerévé avatták, és dramaturgiailag dinamikusan változó jeleneteik és duettjeik a lehető legteljesebb és legmagasrendűbb operai élménnyel szolgáltak. A második felvonás pedig Florian Sempey-é volt, hiszen az ő jóslási jelenete perdöntő a végkifejlet szempontjából, s itt találkozik össze minden szál: a szerelmesek, Neptunusz két vetélytársa, s az operát át- meg átjáró madárének-motívum (no meg a négy fuvolaféle hangszer). Sempey csodás orgánumán és imponáló zenei intelligenciáján túl Jupiterként és Teiresziaszként is képes volt arra, hogy valamiféle fenségességet sugározzon magából, és ezzel az egész opera szilárd vonatkoztatási pontjává váljon.

Hangilag és zeneileg egyaránt meggyőzően, az előadásba üdeséget hozva énekelt a másik női szereplő, Daniela Skorka Flora, illetve a Pásztorlányka epizódszerepében. A férfiak közül Thomas Dolié volt a legfontosabb, akinek hangja kevésbé tartalmas és némileg csiszolatlanabb, mint Sempey-é, ám ezt a hangot mesterien használja. Emellett a bumfordi, folyton sértett kérő, Télénusz figuráját jó humorral és kiváló emberismerettel jeleníti meg. A másik kérő, Aszterión haute-contre szerepében Manuel Nuñez-Camelino mutatkozott be: ő feltűnően könnyedén, tisztán, hajlékonyan, ám hangilag súlytalanul énekelt. Kisebb szerepében Philippe-Nicolas Martin és Komáromi Márton is színvonalasan működött közre.

Ezúttal a beszámoló végére maradt a darab természete szerint fontos szerepet betöltő Purcell Kórus. Ahogy megszoktuk, fölényes biztonsággal és imponáló változékonysággal látták el feladatukat. Amit mégis kiemelhetünk, mint az alkalomhoz szabott különleges erényt, az megszólalásaik erőt sugárzó tömörsége volt - persze a forszírozás, az erőlködés legkisebb jele nélkül.

(Záró megjegyzés és üzenet a fordítónak: olyan magyar szó, hogy „egyesség", nincs, még akkor sem, ha istenekről van szó. Amire ő gondol, azt úgy írjuk, hogy „egyezség", hiszen a töve ugyanaz, mint az „egyezik", „egyeztet", „egyezmény" szavaké; l. még: „igazság", nem pedig „igasság".) Március 4. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Régizene Fesztivál, rendező: Művészetek Palotája } 

NFZ, Madaras 


Még mindig tartanak Nemzeti Filharmonikusok Kocsis Zoltán által koncipiált koncertjei - ezúttal a Kodály 50. születésnapjának előestéjén rendezett hangverseny keltette életre a Kodályéval együtt az ő emlékét is. A programon határozottan meglátszik Kocsis keze nyoma: ki más döntött volna úgy, hogy ebből az alkalomból kiemeli a teljes feledésből Kodály mesterének, Koessler Jánosnak az egyik művét? És ki nyitotta volna az előadott Kodály-művek sorát egy jószerivel ugyancsak feledésbe merült kompozícióval, az 1918 elején egy bécsi jótékonysági koncerten bemutatott népdalfeldolgozással, a Magyar katonadalokkal? (A hangverseny szórólapja egy későbbi kamaraátirat címét visszavetítve „Magyar rondó" címen említi.) Kocsis rögeszmésen munkálkodott ugyanis azon, hogy semmilyen zenei értéket ne hagyjunk elveszni; ömagával és másokkal szembeni legendás perfekcionizmusa nem jelentette azt, hogy ne tartotta volna fontosnak a nem legnagyobbak műveiben vagy a nem a legnagyobb művekben rejtőző valódi értékeket.

Az est karmestere Madaras Gergely, a Dijoni és a Szombathelyi Szimfonikus Zenekar vezetője volt - s az ő dinamikus egyénisége, a különleges műsor és a Kocsis által mai szintjére juttatott, kiváló zenekar (no meg a nagyszerű énekszólisták) együttesen emlékezetes, az ünnepi alkalomhoz méltó koncertélményt szereztek a hallgatóságnak.

  

Madaras Gergely  

Koessler sovány zenekari œuvre-jéből nyitószámként a talán legsikeresebb, a Brahmsnak személyes emléket állító Szimfonikus változatok hangzott fel. A szolid tudással megírt darab talán legeredetibb, legmeghökkentőbb szakasza az, amit Bartókkal a „giuoco delle coppie" megjelöléssel illethetnénk, s amelynek során rendre klarinét-, kürt-, fuvola- és fagottpárok jutnak rövid, szólisztikus szerephez.

Kodály 1917-es, tulajdonképpen alkalmi jellegű kompozíciója, amely a háborús körülmények között kisebb szimfonikus zenekarra íródott, kevés fúvóssal, a Koessleré után szinte mellbevágott friss levegőjével, üde harmonizálásával és persze magyar népdalidézeteivel, amelyekhez hasonlót akkoriban még a pesti közönség sem sokat hallhatott, nemhogy a bécsi. A rondótémaként szolgáló téma az „Erdő, erdő, erdő, marosszéki kerek erdő" szöveggel ismert népdal egyik variánsa volt, s a darabot korántsem félvállról vevő Madaras megmutatta, hogy a korlátozott eszközök ellenére a 35 éves Kodály olyan zenekari népdalszvitet komponált, amely ma, a Marosszéki és a Galántai táncok után is életképes koncertdarab.

Ezt a Háry Jánosból válogatott énekes részletek követték, lezárva a hangverseny első részét. Örzse és Háry szólóit és a „Tiszán innen, Dunán túl" kettőst Schöck Atala és Brickner Szabolcs adta elő, az „A jó lovas katonának" esetében a Nemzeti Énekkar férfi szekciójának közreműködésével. Ritkán hallhatjuk ezt a zenét ennyire igényes előadásban; különösen a zenekar fegyelme és differenciált, a hangszerelés remek effektusait felszínre hozó játéka volt szembeszökő; s mindeközben Madaras érett nyugalma és remek tempóérzéke is. No nem azért, mintha az énekesek kevésbé vették volna komolyan feladatukat; csak az ő szólamukat sokkal többször hallottuk már jól jelentős énekesektől. Nagyon tetszett Schöck éneklésének lírai melegsége és Brickner elsőrangú szövegmondása. A kettős pedig kifejezetten hitelesen és költőien szólalt meg.

A második részt a Marosszéki táncok nyitotta - könnyen lehet, hogy ehhez az asszociációt a katonadalok marosszéki rondótémája szolgáltatta. Madaras ezt a kottát is friss szemmel igyekezett nézni, innen eredhetett az idővel való invenciózus játék, az agogikai szabadság kihasználása mindjárt a nyitótémában; s az egész előadást energikus lendület és pregnáns ritmusok jellemezték. Eközben a rövid zenekari szólók - például a fuvoláé - is sok örömet szereztek.

A programra a koronát a Budavári te Deum tette fel a Nemzeti Énekkar (karigazgató: Somos Csaba), illetve Schöck és Brickner mellett Kolonits Klára közreműködésével. Az előadás nagy meggyőző erővel tárta fel a Kodály-remekmű példás ökonómiáját és erőteljes drámaiságát. Különösen szuggesztív volt a halál említésének pillanatában az infernális mélységek érzékeltetése, majd a lassú, de feltartóztathatatlan zenei fokozás az örökkévalóság jegyében történő kicsengésig. Az „in aeternum" szavakat pedig valószínűtlenül tiszta csengésű pianissimóban emelte az egekbe Kolonits Klára. Március 5. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont, NFZ }


{ DOBSZAY ÁGNES 

Jaroussky, Ensemble Artaserse 


Másodszor adott koncertet Magyarországon korunk egyik legjelentősebb kontratenorja, Philippe Jaroussky, ezúttal saját zenekarával, az Ensemble Artaserse-szel. Az énekes 2002-ben azzal a céllal alapította meg kiváló régizenészekből álló együttesét, hogy az általa énekelt igen változatos barokk repertoár összeszokott, az ő zenei ideálját képviselő muzsikusok előadásában szólaljon meg. Bátran mondhatjuk, hogy a 39 éves énekes pályája csúcsán áll mind hangi, mind zenei és előadóművészi szempontból. Kontratenorjának világos színe, magassága a hang érésével is megmaradt, s ahogy maga nyilatkozta: igyekszik megtartani hangja természetességét, és szabadon énekelni. Ez a szabadság ugyanakkor rendkívüli fegyelemmel és tudatossággal párosul, s a tudatosság egyrészt a műsor összeállításában. másrészt az egyes tételek kidolgozásában is érvényesül.

A program gerincét Händel kontratenorra és - eredetileg - kasztrált énekesre írt operaáriái alkották. Az efféle összeállítások veszélye, hogy az azonos hangfajon megszólaló, hasonló karakterű bravúrtételek unalmassá válnak, a közönség elveszti az érdeklődését. Ezúttal azonban rendkívül izgalmas műsor kerekedett, mivel a felhangzó áriákban a legkülönfélébb érzelmek, hangulatok kerültek megmutatásra. Hallottuk a halálra készülő hős búcsúzását az élettől, az ifjú férj boldog örömét, a feleségét gyászoló férfit, a katonának készülő ifjú bátor elszántságát, a szerelmének elrablása miatt kesergő férj kétségbeesését, bosszúáriát, a lelkiismereti válsággal küzdő főhős bizonytalanságát, az elkeseredésében öngyilkosságra készülő hős panaszát. Jaroussky valamennyi lelkiállapotot, karaktert ugyanolyan átéléssel, elképesztő technikai és kifejezésbeli bravúrral jelenített meg. Ebben az előadásban a virtuozitás nem öncélú, hanem a felfokozott érzelmek megmutatásának eszköze, akár az öröm túlcsordulásáról, akár a csillapíthatatlan haragról van szó. A lírai, fájdalmas tételekben megcsodálhattuk a gyönyörű színű tartott hangokat, a dinamikai sokszínűséget, a finom díszítések gazdagságát.

Igen szerencsés ötletnek bizonyult az áriákat elválasztó-összekötő concerto grosso-tételek beiktatása. Händel op. 6-os sorozatából nem teljes művek szólaltak meg, hanem az elhangzott áriák hangulatát (legtöbbször hangnemét is) továbbvivő, továbbgondoló, azokra reflektáló tételek, tételpárok. A zenekar így mintegy keretbe foglalta az áriák sorát, és nem utolsó sorban lehetőséget adott az énekesnek a rövid pihenésre és az áthangolódásra a következő szerephez.

Az együttes játékát (az időnként tapasztalható „lötyögés" mellett) elsősorban az elevenség jellemezte, a hangulati sokszínűséget dinamikai, agogikai, játékmódbeli változatossággal oldották meg. A gyors tételekben akcentuáltan játszottak, odadobott, staccato hangokkal mutatva meg a zene humorát, vidámságát. A lassú tételekben olykor a nonlegato játék dominált, máskor a merész súlyok és az azt követő, gyorsan elhaló hang ellentéte tette elevenné az előadást. A barokk hangszeres zenével kapcsolatban sokszor hangoztatott „teraszos dinamikát" kiegészítette a diminuendók és crescendók színes használata. A fortissimókban óriási erővel, a pianókban finoman játszottak. Ki kell emelni két lassú tételben felhangzó gyönyörű oboaszólót, melyek kromatikus dallamukkal, éneklő tónusukkal fájdalmas áriaként hatottak a vokális tételek között.

A zenekar az áriákban Jaroussky érzékeny kísérőjének bizonyult, játékmódban, dinamikában tökéletesen alkalmazkodott az énekeshez és a megjelenített hangulathoz.

Jaroussky művészi érettségét, előadói zsenialitását talán az utolsó két, karakterében rendkívül különböző ária mutatta meg a legérzékletesebben. Radamisto lamentójában a leheletfinom pianók és a hosszú, csodaszép színű tartott hangok bűvölték el a hallgatót, az utolsó bravúráriában a kétségbeesést kifejező, elképesztő technikai virtuozitást és a hang erőteljességét csodálhattuk meg. Február 19. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Müpa }


{ RÁKAI ZSUZSANNA 

Osztrák-Magyar Haydn Zenekar, Altstaedt 


Aligha számít különösebben mély értelmű megállapításnak, ettől azonban még igaz, hogy a kamarazenekari játék sajátos kihívás elé állítja a zenészeket. Ez az apparátus egyesíti magában a kamarazenei és a szimfonikus zenekari előadásmód kívánalmait, egyszerre szükséges hozzá élénk, önálló zenei képzelet és nagyfokú alkalmazkodóképesség, precizitás és nagyvonalúság, innovatív figyelem és intuitív érzékenység. Ahhoz, hogy az egységes hangzás közvetlensége és beszédessége, a formálás rugalmassága magától értetődő természetességgel bontakozhasson ki a hallgató előtt, az egyéni szerepvállalásnak, mondhatni szólisztikus felelősségnek és a hasonulás készséges változékonyságának pontosan kiszámított, ugyanakkor eleven, minden mesterkéltségtől mentes elegyet kell alkotnia, mert az arányok megbillenése, az együttes játék csiszolatlansága, a zenei folyamatban betöltött szerepek pillanatnyi meghatározásában mutatkozó tétovaság és bizonytalanság nemcsak a hangzásképet teszi fakóvá, de gyengítheti a megszólaltatott kompozíciók struktúráját is.

A Fischer Ádám által alapított, nagyszerű kismartoni együttes, a 2015 óta Nicolas Altstaedt vezetése alatt álló Osztrák-Magyar Haydn Zenekar zenészeinek február 12-i hangversenyén igazság szerint éppen valami ilyesmi történt. A produkció ugyanis azt a benyomást keltette az emberben, mintha azoknak a muzsikusoknak, akik a zenekari tagok közül ezen a tél végi estén közönség elé léptek, nem állt volna módjukban előzetesen összecsiszolni az elképzeléseiket, s így a karmesteri irányítást nélkülöző, pusztán a kölcsönös figyelemre hagyatkozó, mégis hierarchikus szerkezetű kamarazenekari előadásmód összetett elvárásai túlságosan nagy súlyként nehezedtek volna rájuk. A programon szereplő alkotások (Mozart korai G-dúr vonósnégyese - K. 156 -, Webern 1905-ös vonósnégyes-tétele, a Langsamer Satz, J. S. Bach 4. Brandenburgi versenye - BWV 1049 - és két hegedűre komponált d-moll kettősversenye - BWV 1043 -, valamint Haydn „Üstdobütés"-szimfóniájának - Hob. I:94 - Salomon-féle átirata) közül éppen ezért voltaképpen csak az egyéni felelősség szempontjából könnyen értelmezhető kamarazeneművek hangzottak el meggyőző interpretációban. A Mozart-vonósnégyes áttekinthető párbeszédessége, ha nem is igazán könnyed, de eleven és kiegyensúlyozott előadásban szólalt meg, a Webern-kompozíció pedig remekül ötvözte a világos szerkezeti tagolás finom kontúrjait a kavargó harmóniafűzések kínzóan közlékeny zenei nyelvezetével.

A kamarazenekari művek előadását azonban korántsem jellemezték ilyen erények. A két Bach-concerto hallgatása közben az embernek egyenesen olyan érzése támadt, mintha a feladatsorrá változott partitúra kusza útvesztőjébe tévedt volna: a tutti ritornellói és a szólisták passzázsai nem épültek dinamikusan egymásra, a forma célszerűségének eleganciája elveszett, a zenészek tempóérzéke és koncentrációkészsége pedig idegességbe fulladt. Noha hol egyikük, hol másikuk (leggyakrabban a koncertmester, Wolfgang Redik) megpróbálta ugyan irányítása alá vonni a zaklatott, nem egyszer széteséssel fenyegető, lendülettelen együttes játékot, ezeket az energikus kezdeményezéseket többnyire nem koronázta siker: rendre túlfeszített intonációt okoztak csak, élénk, lélegző zenei diskurzust nem sikerült létrehozni a segítségükkel. Ráadásul az indiszpozíció átka nem hagyta el a produkciót az utolsó műsorszám erejéig sem: a kamarazenei apparátuson megszólaltatott Haydn-szimfónia strukturális kidolgozottságát és szellemességét szögletes és harsány vonások fedték el. Az Osztrák-Magyar Haydn Zenekar zenészei - 2017. február 12. Festetics-palota } 

Óbudai Danubia Zenekar, Pusker Júlia, Hámori

Az Óbudai Danubia Zenekar koncertjei az utóbbi időben gyakran kínálnak tematikus programokat a közönségnek. A Zeneakadémián február 15-én rendezett hangversenyük ennek a műsortervezési koncepciónak a jegyében az Óda címet viselte, s az előadott művek keletkezéstörténetének és tartalmi asszociációinak segítségével a szerelem, a vágyakozás, az önkínzó fájdalom és a gyász fogalmait járta körül. Az est Bartók Fiatalkori hegedűversenyét állította párba Mahler 5. szimfóniájával, a két alkotást pedig - mintegy kiinduló- és egyszersmind metszéspontként is - József Attila Ódájával vezette be. Az ötlet igazán átgondoltnak és szerencsésnek bizonyult: az egyes alkotások anélkül szolgáltak egymás tükreiként, hogy a versben kifejezett érzések és vágyak már-már anatómiai szakkönyvbe illő részletességét a Mahler-adagietto sérülékeny legatójára vagy épp a Bartók-versenymű kontrasztos tételeire vetítő szellemi játék akár a legcsekélyebb mértékben is tolakodó vagy terhes lett volna.

Igaz, maguk az interpretációk kevésbé hagytak egységesen zavartalan, élvezetes benyomásokat maguk után, mégpedig elsősorban a József Attila-költemény előadása miatt. Mivel a programban a vers alapjában véve szellemi viszonyítási pontként szolgált, az értelmezés egyik lehetséges és önmagában is összetett alapjaként, alighanem eleve elegendő lett volna pusztán olvasható formában közreadni azt, a közönségre bízva a hangszín, az időérzék, a ritmika pontos arányainak az elképzelését, s ezeken keresztül az irodalmi szerkezetben rejlő hatásnak az átélését. Ha már azonban az a döntés született, hogy a vers mintegy a zeneművek párjaként maga is hangzó alakban jelenjen meg, egy egyszerű felolvasás bizonyára több teret és érvényesülési lehetőséget engedett volna a befogadó intellektusának, mint Keresztes Tamás némileg túldramatizált, fojtottan sziszegő, modorosan éneklő előadása, amely a maga kissé hisztérikus és nárcisztikus vonásaival sehogyan sem illett a műsor egészének komplexitásához.

Ami viszont a Bartók- és Mahler-kompozíciókat illeti, azok számos szép és maradandó emléket hagytak maguk után. Pusker Júlia nagyszerű teljesítményt nyújtott a Bartók-versenyműben tiszta és lendületes, egészen absztrakt módon muzikális, mégis nagyon markáns játékával, amely eleven és büszkén dinamikus párbeszédben egyesült a zenekari szólamokkal, míg a Hámori Máté vezette együttes felkészültsége a Mahler-szimfóniában mutatkozott meg igazán. Az öttételes, három nagy tömbre tagolódó művet komoly koncentrációt igénylő feladat összefogni, mivel a központi, csaknem groteszk módon kiszámíthatatlan Scherzo köré szerveződő szerkezet a centrális formarész örvénylő drámaiságát igen törékeny lineáris dramaturgiával ötvözi. Hámori és az Óbudai Danubia Zenekar azonban fel tudta használni azt a hajtóerőt, ami a forrongó és mindig újra összeomló körkörösség, illetve a katartikus felszabadulás felé törekvő vonalvezetés furcsa, összeférhetetlen összetartozásából fakad, még ha az energiák beosztása nem sikerült is maradéktalanul. A nyitótételek súlya és kíméletlen lendülete, majd az őket követő Scherzo dramaturgiai erőpróbája ugyanis hallhatóan kimerítette a zenekart, s a kissé túl magabiztos hangerővel megszólaló, ugyanakkor szuggesztív fokozatossággal kibontott negyedik tétel óhatatlanul sokat veszített lélegzetvisszafojtott szépségének megfoghatatlanságából, a zárórondó pedig a határtalan vitalitás mesebeli ragyogásával maradt adós. A koncentráció gyengülése következtében a folyamatosan változó, átalakuló, egymás szavába vágó és egymásból kifejlődő struktúra elemei elváltak egymástól, a képlékenyen mindig új alakzatokba rendeződő zenei folyamatok széttöredeztek, és érdesen hallhatóvá vált a formarészek illesztése. Az együttes azonban mindezen nehézségek ellenére is élvezetesen játszott, finom arányérzékkel kikevert hangszínekkel, áttetsző mélységekkel és professzionális szólóállásokkal. Zeneakadémia - 2017. február 15., Rendező: Óbudai Danubia Zenekar }


{ BÓKA GÁBOR 

NFZ, Várdai, Foster 


Minden ízében tudatosan és izgalmasan, ízléssel megszerkesztett műsort kínált Lawrence Foster és a Nemzeti Filharmonikusok március 9-i koncertje a Müpában. Kezdetként egy Mozart-szimfónia hangzott fel, a K. 297-es D-dúr, népszerű melléknevén „Párizsi", mely a mindinkább kiteljesedő, az érett klasszika felé tartó Mozart-stílus és a francia zene (ezúttal elsősorban a hangszerelésben tükröződő) alkalmi találkozását dokumentálja. Haydn D-dúr csellóversenye (Hob. VIIb: 2) a versenyműveket ritkán alkotó mester egyik gyöngyszeme e műfajban, s egyben a klasszikus versenyművek egyik mintapéldánya is. Végül a romantikusként, sőt nem egyszer utóromantikusként számon tartott Dvořák 1890-ben bemutatott 8. szimfóniája annak a 19. század végi irányzatnak jeles képviselője, melynek számára nem a berliozi-liszti programzene jelentette a legfőbb tájékozódási pontot, hanem a klasszikus formákhoz való visszatérés, avagy ragaszkodás - a legnagyobb kortárs, Brahms modorában, csehes és egyéni ízekkel fűszerezve.

A Mozart-szimfóniát megelőzően felhangzó megelőlegezett ráadás, Samuel Barber méltán híres Adagiója ugyan megbontotta a program koherenciáját, ezt azonban senki sem vethette az előadók szemére. Az Adagio ugyanis ezúttal hommage-ként hangzott fel, a közelmúltban elhunyt Kocsis Zoltánnak ajánlva. A muzsikát hallgatva, mely a szó minden értelmében abszolút zene, vagyis szerzője semmiféle programot sem fűzött hozzá, elgondolkodhattunk: az ilyesfajta ajánlás, az alkalomhoz kötött előadás vajon nem sugall-e mégis valamiféle rejtett előadói programot - magyarán: nem értelmezi-e gyászzeneként Barber vélhetően ennél sokrétűbb művét? Noha az alkalom kínálná az igenlő választ, az interpretáció magasrendűsége arra látszott utalni, hogy Foster a darabválasztással nem szándékozott leegyszerűsíteni e muzsika jelentésrétegeit - kinek-kinek a maga módján kínált alkalmat az elmélyülésre e különösen lebegő zene szárnyain. S miközben örömmel adtuk át magunkat a meditációnak, azt sem felejtettük el feljegyezni, milyen egységes, szép tónussal szól a vonóskar - jó előjelnek bizonyult mindez a koncert további részeit illetően.

Meglepetést meglepetés követett: a 20. századi muzsikához méretezett vonóskarból senki sem hagyta el a pódiumot a Párizsi szimfónia előadását megelőzően - olyan méretű zenekaron hallhattunk ezúttal Mozartot, mely, mondjuk így, nem korszerű. A konkrét darab esetében azonban helyeselhető volt a választás: A Párizsi szimfónia a korabeli nagy létszámú francia együttesek adottságait és lehetőségeit ismerve, azokat maximálisan kihasználva készült - ez a mű bizony nagy együttesen szól meggyőzően. Foster telt, de nem tömött hangzást csalogatott elő a Filharmonikusokból: a zenekar minden egyes megszólalásának súlya volt, játékuk ugyanakkor sosem vált nehézkessé. Apróbb hibaként jegyezhettük fel, hogy a fafúvósok játékának intenzitása és minősége egyaránt háttérbe szorult a kiválóan teljesítő vonósok és rezek mögött, valamint az első tételben néhány összjátékbeli pontatlanságot is regisztrálnunk kellett - ám amit hallottunk, ezen apróbb szeplőkkel együtt is közel ideális tolmácsolás volt.

A Haydn-versenyműben a hasonlóan magas színvonalú alapra Várdai István gordonkajátéka tette fel a koronát. Várdait nem csupán egyik legügyesebb kezű hangszeresünkként, de - ami ennél sokkal fontosabb - legelmélyültebb muzsikusunkként tarthatjuk számon; Haydn darabjának tolmácsolásakor nem elsősorban virtuozitásból kívánt vizsgázni - ez nála, a mai diákszlenget idézve, „alap" -, hanem zeneiségből. A csellóverseny középtételének nagy pillanatait éppúgy sokáig nem feledhetjük, mint a ráadásként hallott Bach-szvittétel népiesen táncos karaktereit.

A hazánkban mostanság még a felülmúlhatatlanul népszerűnek hitt Újvilág-szimfónia játszottsági rekordjait is megdöntő Nyolcadik előadásakor a zenekart nem pálcavirtuózként, hanem pontos és következetes mozdulatokkal irányító Foster sok tekintetben egyéni, de minden vonatkozásban meggyőző olvasattal állt elő. A közelmúltban hallott előadásokhoz képest bátrabban aknázta ki a partitúra nyers színeit, különösen a kürtök megszólaltatásakor - ez ízes egyéni karaktert adott az első és a negyedik tételnek. A harmadik tétel melankolikus keringőtémája ezúttal csak a visszatéréskor vált igazán szívszorítóvá - ám így annál hatásosabban szólt. S végül a második tétel elejének puha vonóshangzása éppúgy rímelt a koncert kezdetén hallott Barber-műre, mint a negyedik tétel megállított pillanatai - mintegy keretbe foglalva ezzel e különösen szépen sikerült koncertet. Március 9. - Müpa. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }


{ OZSVÁRT VIKTÓRIA 

Nemzeti Énekkar, Kocsis-Holper MR Énekkara, Reuss


Ezer év kórusai címmel adtak hangversenyt a Nemzeti Énekkar művészei az Uránia Nemzeti Filmszínház dísztermében; az együttes élén Kocsis-Holper Zoltán állt. Rendhagyó módon délután fél 3-kor vette kezdetét az esemény, melyre előzetes várakozásaimnak megfelelően elsősorban szervezett iskoláscsoportok vonultak ki tanáraik kíséretében; az alsó tagozattól a gimnazistákig minden korosztály képviseltette magát. A műsor a közönség összetételére tekintettel rövid és könnyen befogadható dallamokból állt, az egyes felcsendülő műveket pedig változatos magyarázatok kötötték össze. Becze Szilvia remekül szerepelt műsorvezetőként, kedvesen, de határozottan, és színes történeteket mesélve kalauzolta a gyerekeket a kórusok világában, a közel másfél órás hangversenyen végig le tudta kötni a gyerekek könnyen megszerezhető, de annál nehezebben fenntartható figyelmét. Hol érdekességeket mesélt a darabokhoz kapcsolódva, hol kérdésekkel tette interaktív elfoglaltsággá a zenehallgatást, így kerülve el a passzivitásba, és az ebből következő menthetetlen unalomba történő süppedés veszélyét. A gyerekek aktívak és meglepően okosak voltak. Én például nyolcévesen nem tudtam volna megmondani, hogy melyik várost nevezhetjük a jazz fővárosának (a helyes megoldás kórusban érkezett a közönség soraiból: New Orleans!), hogy melyik várost szokás Big Apple-ként emlegetni (New York), és vajon hogy hívják benne azt az utat, amely telis-tele van színházakkal (Broadway), illetve létezik-e ilyesmi fővárosunkban is (igen, a Nagymező utcában). Egy szó, mint száz: képben voltak a gyerekek, figyelemmel kísérték és élvezték a műsort. Bár a taps kitörő lelkesedése nem csak a produkcióknak szólt, hanem annak is, hogy végre szabad tapsolni, füttyögni, sikítani - de ez ennél a korosztálynál így is van rendjén.

  

Kocsis-Holper Zoltán - Felvégi Andrea felvétele 

A délután programja zenével kezdődött és azzal is fejeződött be. Az előre beharangozotthoz képest némileg változott a koncert műsora. Johann Sebastian Bach után azonnal Brahms következett a kronologikusan fölépített műsoron, így Mozart és Schumann kórusművei például kimaradtak a több évszázados áttekintésből. Az elhangzott művek részben a húsvéti ünnepkör köré szerveződtek. Elsőként férfikar adta elő a Victimae paschali gregorián dallamát, mely néhány műsorszámmal később ismét felbukkant Bach népszerű korálfeldolgozásában. Orlando di Lasso Jubilate Deo című műve és Szergej Rahmanyinov Bogorogyice, azaz Anyácska című darabja - tulajdonképpen egy Ave Maria - az egyházi zenékből nyújtott ízelítőt. Utóbbi kompozíció egyúttal azt is demonstrálta az ifjú közönségnek, hogy mekkora hangerőre képes egy csupán közepes méretű kórus. Szépen fölépítve, gyönyörűen zengő hangzást hoztak létre a Nemzeti Énekkar művészei; ha ez nem ragadta magával a gyerekeket, és nem hozta meg kedvüket még jobban a kórusénekléshez, akkor igazán nincs mit tenni. Komolyság és könnyedség arányosan képviseltette magát a hangverseny programján. Kellemes színfoltként hangzott el például a Nincsen rózsa című középkori angol dal, illetve a pozitív pletyka létjogosultságát igazoló, vidám Passereau-mű, a Férjem szép és jó. A könnyed műfaj vizeire eveztünk George Gershwin és Ira Gershwin 1929-es musicaljének, a Show Girlnek zárójelenete, a Liza jóvoltából. Elhangzott még egy spirituálé is. Befejezésként Kocsis-Holper Zoltán megénekeltette a gyerekeket a Madárka, madárka szövegkezdetű népdal két strófáját énekeltük el közösen, majd a kórus adta elő ugyanennek a dalnak Kodály Zoltán által készített feldolgozását, a Mátrai képek harmadik tételét. A ciklus negyedik és ötödik tétele zárta a hangversenyt, tükrözve Kodály gondolatait: „Legyen a zene mindenkié." Február 21. - Uránia. Rendező: Filharmónia Magyarország Nkft. }

Két nappal később a Vigadó dísztermében adott koncertet a Magyar Rádió Énekkara, a nemzetközileg is az élvonalban jegyzett holland dirigens, Daniel Reuss vezetésével. A műsor összeállítása izgalmas kettősséget tükrözött; két jelentős zenei hagyomány énekkari művészetének kiemelkedő alkotásait hallhattuk. Az elhangzott művek egyik csoportjában a 19. századi német zeneszerzésre jellemző polifonikus szerkesztés, a másikban pedig a 20. századi francia zeneszerzés újszerű színeket kutató, kísérletező harmóniavilága, rafinált megoldásokat kedvelő ritmikai szerkesztése jutott érvényre. Reuss láthatóan otthonosan mozgott ebben a repertoárban; tapasztalatai birtokában határozott és meggyőző elképzeléssel rendelkezett a művekről, melyeket egyértelműen közvetített is az énekesek felé. A különböző jellegű nehézségeket támasztó feladatok teljesítése során a kórus összességében tekintve remekül helyt állt. Az együttes hangzása kiegyenlített, szépen fénylő, dús volt, ami különösen a homogénebb hangzást igénylő Rheinberger-, illetve Brahms-művekben vált az előadás javára. Frank Martin és Francis Poulenc kórusműveinek szólisztikusabb megnyilvánulásokat felsorakoztató szakaszait jóval kevésbé sikerültnek éreztem.

Joseph Rheinberger Esz-dúr miséjében a szépen megrajzolt szólamok, a természetesen gördülő, makulátlanul tiszta kórushangzás gyönyörködtetett, bár egy-két finomabb, bensőségesebb indulás esetében érződött egy hajszálnyi bizonytalankodás. Daniel Reuss repertoárjának meghatározó részét képezik a svájci komponista, Frank Martin kórusművei, amelyek közül ezen az estén a Songs of Ariel című sorozat hangzott el; a dalok William Shakespeare Viharjából származó szövegei Prospero segítőjének, Arielnek alakját mintázzák. A Martinre jellemző szokatlan harmóniákkal fűszerezett, izgalmas kompozíciók nem egyszer kemény diónak bizonyultak; a légies tündér dalaihoz egyáltalán nem illett az itt-ott egyre felbukkanó nehézkesség, a szólók gyengélkedése. Az első részt Johannes Brahms nagyszabású motettája, a Warum ist das Licht gegeben den Mühseligen? zárta. Reuss érzékenyen emelte ki a jelentős gesztusokat, a zárókorál folyamatosságában is mesterien lélegzett a zenei textúra. A szünet után Felix Mendelssohn-Bartholdy Három zsoltárában a tételeket nyitó, recitativoszerű szakaszok ígéretesen előlegezték az egyes zsoltárok alaphangulatát, a zeneszerzőre jellemző olykor már mozarti könnyedség és áttetszőség a kissé vontatott tempók miatt nem jutott kellően érvényre. A hangverseny záróblokkjában a francia Hatok egyik tagjának, Francis Poulencnek két dalsorozata hangzott el. Elsőként a Hét dal, majd a négy művet magába foglaló Havas estén hangzott el. Az olykor valóban havat idézve hidegen sugárzó, szinte transzcendens finomságú hangzások felemelő útravalóval látták el a koncert látogatóit.

Ha már a koncert látogatóiról esik szó, a hírneves karnagy keze alatt fellépő kiváló kórust hallgatva nem hagyott nyugodni a kérdés: hol maradt mindeközben a közönség? A Vigadó dísztermének széksoraiban épp csak lézengtek az emberek. Jó esetben a pezsgő budapesti koncertélet széles választéka halászta el a rendszeres koncertlátogatók bizonyos százalékát, a rosszabb eshetőség azonban az érdektelenség, melynek tükrében egy ilyen színvonalas hangverseny már-már pazarlásnak érződhet. Mindenesetre bizakodhatunk, hogy egyszer lesz majd eredménye annak a lelkes munkának, amit a keddi koncerttel a Nemzeti Énekkar tagjai végeztek, és az Uránia-mozibéli hangverseny most még kisiskolás közönségéből zenekedvelő, koncertlátogató felnőttek válnak. Február 23. - Vigadó, Rendező: a Magyar Rádió Zenei Együttesei }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.