Kis esti események

Darab- és kottabemutatók

Szerző: Molnár Szabolcs
Lapszám: 2017 április

 Vidovszky László - Benkő Sándor  felvétele/Concerto Budapest

Hat fiatal zongorista ül enyhén ívelő alakzatban a Zeneakadémia Nagytermének színpadán. Balról jobbra haladva Mali Emese, Borbély László, Balog József, Kiss Péter, Palojtay János és Ránki Fülöp. Balog József kivételével valamennyien elektromos zongorán játszanak. Az ő zongorája (a megszólaló kompozíció második tételének partitúrája szerint) A=440 Hz-re van hangolva. A közvetlenül mellette ülő pianisták hangszerei 4-5 Hz-cel magasabban, illetve mélyebben szólnak. Az utánuk következőké ismét 4-5 Hz-cel magasabban, illetve mélyebben. Az ív legszéléről hallható hangszerek között (tehát Mali Emese és Ránki Fülöp között) körülbelül kisszekundnyi a távolság. Ha a hat zongorista ugyanazt a hangot szólaltatja meg egyszerre, akkor ebben a kisszekundnyi hangközben elképesztően mozgalmas események játszódnak le. Nem hamisságot, nem fals intonációt, nem rosszul temperált zongorákat hallunk, hanem egy olyan szuverén, végiggondolt és mérnökien megtervezett hangzástérbe léphetünk be, melyben az évszázados zenei tradíción nevekedett hallásunk magával a tradícióval szembesül. Esszenciálisan, töményen, de szívesebben írom azt, hogy éterien, lepároltan. A lényegre koncentrálva.

Ám ez a koncentrátum - maga a hangzás - most nem olyan, mint az ihatatlanra, mérgezőre kalibrált gyümölcspárlat, nem is olyan, mint a gombócnyira zsugorodott lekvár, és nem is olyan, mint az ezer literhez adagolandó egy cseppnyi, szintetikus kivonat. Ez a hangzás nem részegít, többet tud annál: mámorít. Sajátos mámor, hiszen nem tompít. Ellenkezőleg: kitágítja az érzékelést és az elmét. Vidovszky László Kocsis Zoltán 60. születésnapjára komponált Le piano & ses doubles a Concerto Budapest koncertjének - most már mondhatjuk így: - szokásos, harmadik félidejében hangzott el. A zongoristák együttesét Rácz Zoltán vezényelte.

Nem tudom, hogy a hét tételből álló ciklus (Les Préludes - Cloches - Trois moments musicaux - Résonances/Interferences - Orages & arc-en-ciel - Mouvements - Apothéose) a címeken túl hivatkozik-e direkt módon bármire a zenetörténeti múltból; miként azt sem, hogy Vidovszky azzal a szándékkal komponálta-e, hogy jóváírasson valamit abból, amit egykoron, a „jól hangolt zongora idején" megnyertünk a réven, de elveszítettünk a vámon. Azt viszont határozottan érzem, hogy nem a vulgáris modernek eszménye vezeti, nincs hiánya inspirációból, amit az eszközök bővítésével szoktak ellensúlyozni. Pedig a hat zongora, a bonyolult hangolási szisztéma, a már-már megfejthetetlenül összetett ritmika, a zenei sebesség polifóniája, a konstrukció és az esetegesség precíz balanszírozása valóságos eszközarzenálnak tetszhet, mégis igaz, hogy Vidovszkynál eszköztelenebb zeneszerző kevés van.

Manapság újra van keletje az időparadoxonoknak. Az angol filmrendező, Christopher Nolan például két filmet is szentelt a témának. Az Eredet című moziban (Inception, 2010) a különböző idősíkokat egy álomnarratíva keretei között jelenítette meg. Pár évvel később, a Csillagok között (Interstellar, 2014) szereplői az einsteini relativitáselmélet időhurkaival kénytelenek szembenézni.

Vidovszky darabját hallgatva időcsomópontokra lehetett felfigyelni, olyan momentum-eseményekre, melyekben egy másik idődimenzió szerint egy teljes darab eseményei peregnek (pereghetnének) le. Ez a másik idődimenzió történetesen az aktuális jelenünk, a hétköznapi időpercepció számára adott valóság, melyben egy tízperces szonátatétel egészen pontosan tíz percig tart. Sajnos sok olyan produkciót hallunk, melyekre éppen annyi időt áldozunk, mint amennyi ideig tartanak. Pedig az lenne a jó, ha hol sokkal kevesebbnek, hol sokkal többnek éreznénk. De szép is lenne, ha egy Mahler-szimfóniával olyan nagyszerű előadásban találkozhatnánk, hogy csak egy pillanatnak tűnjön! És miért ne vágynánk arra, hogy egy Chopin-prelűd a végtelenség érzetével ajándékozzon meg?

És miért ne vágyhatnánk arra, hogy a Le piano & ses doubles mindennapi kenyerünk legyen? Zeneakadémia, Február 19. - Rendező: Concerto Budapest }


Ritkán megyünk kottabemutató koncertre. Talán azért, mert ritkán tartanak kottabemutató koncerteket. A közelmúltban, a Budapest-Hegyvidéki Kamarazenekar (BHKZ) Akadémia gondozásában jelent meg Szőllősy András Kolozsvári éjjel című, fúvósötösre és énekhangra komponált ciklusa (a verseket Jékely Zoltán írta). Az 1955-56-ban írt, öt dalból álló sorozat kis híján elveszett, könnyen előfordulhatott volna, hogy puszta cím marad a zeneszerző műjegyzékében. Mások mellett erről is beszélt Gémesi Géza a koncert bevezetőjében. S ha már egy fúvósötös játszik a BMC könyvtárában, elhangzott egy igazán sikerült és izgalmas átirat, Liszt Ferenc svájci zarándokévének három darabja, a Pastoral, a Le mal du pays és az Eglogue. A fúvósötös-változatot a dán Eduard Lassen, Liszt weimari utódja készítette. Valósággal fürdőztek Liszt zongoraművei a fúvósszínekben, s már a Pastoral első ütemeiben feltűnt, hogy ezeknek a daraboknak mennyire átütő a zongorától független zenei szubsztanciája. Felfedezés volt minden másodperc. A remek előadást egy fiatal fúvósokból álló kvintettnek köszönhettük, Kiss Katalin (oboa), Szűcs Péter (klarinét), Mohai Bálint (fagott), Farkas Tamás (kürt) és a Duleba Líviát helyettesítő Bán Máté (fuvola) játszott. Érdemes figyelni az együttesre, mely február 14-én, Budapest Fúvósötös néven tartotta bemutatkozó koncertjét a Magyar Rádió Márványtermében.

  

 Szőllősy András - Felvégi Andrea felvétele

Az 1985-ben, mezzoszoprán hangra (Csordás Klára), fuvolára és brácsára (Kurgyis András) írt Szőllősy-darab (Töredékek) adott egy kis szusszanásnyi pihenőidőt a fúvósoknak, nekünk pedig némi lehetőséget a megrendülésre. Csordás Klára intenzíven átélt, ízléses előadása emlékezetes volt.

A BHKZ Akadémia jelentette meg Fekete Győr István 1994-ben befejezett Fúvósötösének kottáját is. A darab kiérlelt, árnyalt előadásban hangzott el. A háromtételes, formátumos, polifonikus szövetében gazdagan megmunkált kompozíció megkapó szépségének egyik titka talán az elkomorulásra való késztetés. Az embernek olyan érzése támad, mintha a zenei folyamat mindig egy elégikus epilógus felé tartana. Bevallom, hogy a harmadik tétel végén vártam is ezt az elégikus lekerekítést. Az elmaradt utóhang üzenete kézenfekvő: a végső konklúzió megvonása nem a szerző feladata.

A kis koncert végén hangzott el az apropó, a Kolozsvári éjjel. Túlzás lenne azt állítani, hogy a darab letagadhatná, hogy az 1950-es évek közepén született. Persze szövegválasztásában nem igazodik a kor elvárásaihoz és léha könnyűkezűséggel, nemtörődömséggel sem vádolható, ugyanakkor a zenei anyag megmunkálásában nem lehet felfedezni, hogy Szőllősy távolabbi horizontok felé tájékozódna. Ahhoz is komoly elemzői találékonyságra és fantáziára lenne szükség, hogy a Kolozsvári éjjelben a nagy Szőllősy-stílus nyomaira bukkanjunk. De szerencsére nem is ez volt az elvárás: egy nagy zeneszerző, egy harmincas évei derekén járó mester művét hallottuk. Nem is akármilyen előadásban! Március 6. - BMC Könyvtár. Rendező: BMC }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.