Asszonyszerelem, asszonysors

HungarianLateNight – két magyar egyfelvonásos a Zeneakadémia Solti-termében

Szerző: Bóka Gábor
Lapszám: 2017 április

Negyedszerre mutatott be LateNight-produkciót a Magyar Állami Operaház a Zeneakadémia Solti György Kamaratermében. Az egyfelvonásosokat 21 órás kezdési időpontban, elvileg 18+-os módon színre állító sorozat eddigi előadásai minőségi szempontból meglehetősen vegyes képet mutattak: akadt köztük teljes művészi kudarc (MozartLateNight címmel A színigazgató minősíthetetlen átdolgozása), mifelénk ritkán játszott mű korrekt színpadra állítása (Bizet: Dzsamile, Gluck: Orpheusz) és két esetben igazi, revelatív színházi élmény (Bertoni: Orpheusz, Saint-Saëns: A sárga hercegnő). Közülük az utolsó, A sárga hercegnő már átvezet aktuális témánkhoz: ahogy a Saint-Saëns-operát, úgy a mostani két egyfelvonásost is Székely Kriszta rendezte, s ez reménységgel töltött el, hogy most sem kell nélkülöznünk az elmélyült színházi gondolkodást. Ebbéli várakozásunkban nem is kellett csalódnunk – ám ezúttal még ennél is többet kaptunk: a különböző irányból érkező művészi energiák olyan kölcsönhatásba léptek, hogy az évad eddigi legerősebb operaházi produkcióját hozták létre.

A recept legfontosabb összetevője természetesen maga az alapanyag: a terítékre került két magyar opera nem csak önmagában értékes és/vagy izgalmas, de egymásra is rezonál. Más kérdés, hogy nem feltétlenül Hungarian volta miatt, vagy azért, mert LateNight szabad csak műsorra tűzni (utóbbi körülmény egyébként is elsősorban reklámfogás – gimnazista korú gyerekek jóval vadabb dolgokat is megtapasztalnak annál, mint ami most a színpadon elénk tárult); nem, sokkal inkább a nőiség egyszerre végzetes és kiszolgáltatott volta bizonyult a két mű – és a két előadás – közös nevezőjének. Mindez persze általánosság – a kérdés az: hogy tölthető meg mindez tartalommal? A két egyfelvonásos ráadásul eltérő jellegénél fogva, az operadramaturgiához való nagyon különböző viszonyulása miatt differenciált közelítést igényelt a rendezőtől – s a produkció talán legnagyobb erénye, hogy ennek megvalósulása semmilyen tekintetben sem szenvedett csorbát.

Lendvay Kamilló A tisztességtudó utcalány című darabja a boldogult Zenés TV Színház számára készült, eredetileg tehát tévéoperaként, s bár nem sokkal első, 1977-es sugárzását követően színpadra is állították Franciaországban, majd jóval később, 2003-ban a Budapesti Őszi Fesztiválon is (rendező: Mundruczó Kornél, karmester: Oberfrank Péter), az Operaház most először vállalkozott színre vitelére – mi több: bármely Lendvay-opera bemutatására. Ez egyfelől érthetetlen, hiszen a hetvenes évek kortársopera-konjunktúrája idején nagyon is helye lett volna e műnek az Operaház műsorán – Lendvay Kamilló zenéjének minősége nem indokolhatta a mellőzést, a drámai alapanyag problémafelvetése elsődleges olvasatban (mint az Egyesült Államok kritikája) pedig kifejezetten kedvessé tehette volna a hatalom szemében. Másfelől viszont az opera bensőséges kamarajellegénél fogva nem illett sem az Operaház nagy, sem az Erkel Színház még nagyobb játékterébe – ha az Operaház akkori vezetősége úgy látta, hogy nincs adekvát játszóhelye a darab számára, akkor jól látta; mi több, a valódi kamaraszínházi játszóhely megtalálása még több évtizeden át problémát jelentett az intézménynek.

Elmondhatatlan, most milyen sokat nyerünk azáltal, hogy a cselekmény nem csak rendezői kommentárok jóvoltából, de fizikailag is karnyújtásnyira kerül tőlünk: ha eddig hajlamosak lettünk volna azt hinni, hogy Jean-Paul Sartre drámája és a belőle készült opera már nem hozzánk szól, hogy kérdéseit mára túlhaladta az idő, úgy Székely Kriszta rendezése súlyos számvetésre kell hogy késztessen. Nem is elsősorban az olyan direkt (elfogadom, hogy a konzervatív ízlésvilág számára túl direkt) aktualizálásokra gondolok, mint hogy a kenetteljesen patetikus amerikai szenátorból itt szónoki emelvényen pöffeszkedő, középkorú vezető magyar politikus válik – ez esetben inkább csak örülünk annak, hogy végre valaki szerepet talált Káldi Kiss Andrásnak, aki az eminens színészi teljesítmény mellett tán sosem hallott vokális perfekcióval is meghálálja a szereposztói bizalmat. Itt és most nagyobbat ütnek az olyan momentumok, mint hogy az üldözött néger – nem fekete; de még csak nem is arab országból érkezett migráns – hanem ugyanolyan karakter, mint a történet összes többi szereplője, csak helyzeténél fogva egzaltáltabb, amit Cser Krisztián a rá jellemző igényességgel, de talán minden más szerepénél nagyobb elmélyültséggel ábrázol. Itt és most egyszerűen rossz nézni az olyan jeleneteket, ahol a nő férfi általi megaláztatásának leszünk újra és újra szemtanúi – s az erőszak direkt megnyilvánulási formáinál is erősebbek talán azok a képek, amelyekben szimbolikusan, de mégis mindenki számára dekódolhatóan ábrázoltatik, hogy a férfi az úr, a nő pedig nem hogy alárendelt szerepet játszik, de egyenesen fogoly (Lizzie bezárása az ágya alatti ketrecbe legalábbis hideglelős pillanat). Itt és most rossz látni azt is, hogy magánéletünkbe bármikor és bármely irányból betörhetnek, vagy hogy a szenátor bármikor, bármely irányba tájékozódhat arról, mi is zajlik az általa irányított területen – Pallós Nelli ugyanabban a csupa ajtó-díszletben játszatja a három jelenetet, de ez most nem szükségmegoldás, épp ellenkezőleg: jelentéses azonosság. (Ráadásul a díszlet, akárcsak az első részben, itt is érzékenyen illeszkedik a Zeneakadémia kistermének architektúrájához.) És itt és most kellemetlen szembesülni azzal, hogy a kiváló énekes-színészi alakítások mennyire hitelesek, mennyire nem a fantázia szüleményei.

Merthogy nem csak a már említett szereplők nyújtanak kiemelkedőt: az előadás valamennyi közreműködője csak dicsérhető. Balczó Péter egyszerre vonzó és taszító Fredje elsősorban mint karakter erős (mondhatni szélsőséges továbbgondolása ez a figura A sárga hercegnőben látott Kornélisnek); vokális teljesítményén egy-egy pillanatban érezhető az erőlködés, de ez nem független attól, hogy az előadás jelentős részében lehetetlen testhelyzetekben kell hangot kiadnia. Keszei Bori új művészi minőséget ért el Lizzie-ként. A mindig felkészült, vokálisan és figurateremtésben egyaránt profi énekesnő karrierjében, úgy érzem, most történt meg az az áttörés, amikortól kezdve a jelentős művészek között kell számon tartanunk. Minden klisétől és beidegződéstől megszabadulva, az alapjaitól végiggondolva, eredeti módon épít(het)ett fel egy olyan jellemet, amelynek ábrázolásakor pedig oly könnyű lenne bevált játékfogásokhoz, sztereotip viselkedésmintákhoz nyúlni. S amellett az sem elhanyagolható, hogy Keszei Bori, akit eddig főleg Mozart- és belcanto-operákból ismerhettünk, ezúttal a kortárs zene avatott tolmácsaként mutatkozott be – szintén új színfoltként operaénekesi pályáján.

 

 Keszei Bori és Káldi Kiss András 

Mezei Gábor Péter A ravatallal szemben című műve mindenekelőtt azt a kérdést veti fel: egyáltalán operával állunk-e szemben – avagy fogalmazzunk óvatosabban, általánosabban, és nevezzük a hallottakat kortárs zenés színháznak? Félreértés ne essék: szó sincs róla, hogy a Salzburgban tanult, Münchenben élő fiatal komponista mesterségbeli tudását vonnánk kétségbe – de úgy vélem, alapvető esztétikai különbség húzódik a klasszikus értelemben modern­nek nevezhető Lendvay- és a posztmodern irányultságú Mezei-opusz között. Lendvay Kamilló, meglehet, a Mozarttól Pucciniig terjedő befogadókészségű törzsközönség számára avantgárdnak tűnő eszközökkel, de mégiscsak hagyományos értelemben vett operát komponált, amelyben dallam, harmónia és ritmus nem csupán a színpadon történtek kifejezésére törekszik, de önmagában is rendszert alkot – abszolút zeneként is élvezhető és értelmezhető. Mezei Gábor Péter zenéje ellenben nem csak abban az értelemben posztmodern, hogy él e korstílus(?)/stílusirányzat(?) jellegzetes eszközeivel (így a töredékességgel, az idézettechnikával és még sok mással), de abban az értelemben is, hogy a szerző számára az operamuzsika, úgy tűnik, elsősorban pillanatnyi affektusok effektuális kifejezésének eszköze.

Mit jelent mindez a gyakorlatban? Az internetről jól ismert, úgynevezett pszichopatateszt problémafelvetésén alapuló librettó (Anger Ferenc munkája) thriller volta ellenére is tálcán kínálja a lehetőségeket, amikor élni lehet az irónia stíluseszközével – nem csak a történettel és a szereplőkkel, de olykor magával a műfajjal szemben is. A zeneszerző rendre él is az alkalommal: gondoljunk csak arra, hogy amikor a szövegben nyüszítést emlegetnek, Rita énekszólama a legmagasabb régiókban jár, ott, ahol már-már el is veszti énekhangjellegét – mondhatni fizikailag fáj hallgatni. Operaparódia ez a javából, amelyre még több példát is hozhatnánk – mégpedig a szöveg lelkéből lelkedzett, helyén lévő és helyén kezelt paródia. Csak hát hol van mögötte az opera? Hol van a darab igazi zenei magja, mi az, amit ez a mű zeneileg üzen nekünk – mi a játszma tétje?

Játszma – írom, merthogy a cselekményben – és az aktuális előadásban nem különben – kőkemény játszma zajlik: az első részben a két testvér, Rita és Dóra, majd a második részben Rita és a Férfi között. Hatalmi játszma, mely a múlt emlékeinek felidézése révén bontakozik ki és válik mind vérfagyasztóbbá – a nyílt színen lezajló testvérgyilkosság hátterében az apa elnyomó hatalmának árnyéka sejlik fel, aki lányainak szexuális zaklatásától sem riadt vissza, majd a második részben, a Férfi megjelenését követően más nézőpontból ismerjük meg ugyanezt a viszonyrendszert – ám itt a történet meglepő fordulatot vesz, és nem várt módon fejeződik be. Kérdés, hogy egy ilyesfajta librettót meg lehetett volna zenésíteni hagyományos értelemben vett operaként, vagy eleve csak ezt a fajta posztmodern megközelítést tette lehetővé? Válasz alternatív verzió hiányában nincs; arra pedig, hogy az operát ilyen mértékben alkalmazott zenének tekintő szerzői alapállás mennyire bizonyulhat maradandónak, csak a jövő adhat választ. (Persze egyáltalán kell-e maradandónak bizonyulnia? A Wagner előtti operaszerzők sosem a jövőnek, csak a jelennek komponáltak…)

  

Ducza Nóra  és Sándor Csaba - Nagy Attila felvételei/Operaház

Ami biztos: Mezei Gábor Péter műve jelen formájában izgalmas, bizonyos pillanatokban felkavaró, máskor torokszorító színházi élmény alapja lehet – és Székely Kriszta jóvoltából lesz is. A rendező az est első részében felcsendülő opuszt A tisztességtudó utcalánynál nem kevésbé invenciózusan, noha hagyományosabb eszközökkel állította színpadra: a társalgási darab sémájára épülő librettó a polgári színház játékeszközeit hívta elő – amit látunk, pszichológiai realizmus, ám a legmagasabb fokon megvalósítva. A három szereplő itt is kiváló teljesítményt nyújt. A Ritát megszemélyesítő Ducza Nóra játékbeli biztonsága mellett magával ragadó fölénnyel győzi az extrém magasságokban szárnyaló szólamot is. Szalontay Tünde prózai színésznőként visszafogottabb, ugyanakkor nem kevésbé szuggesztív színészi eszköztárral teremti meg Rita ellenpólusát, Dórát. Sándor Csabáról jó néhány operaházi alakítása jóvoltából tudhatjuk, hogy az elmúlt évek egyik legnagyobb bariton-ígérete – most először azonban nem csak magvas hangját és jó kedélyét, elementáris színpadi egyéniségét élvezhettük, hanem személyiségének sötét, titokzatos oldalát is megvillantotta.

Vajda Gergely mindkét művet a modern zene iránt tanúsított mindenkori ügyszeretetével gondozta és dirigálta, ami nem pusztán a Magyar Állami Operaház Zenekarának élményszerű játékában tükröződött, de az est összképére is jótékonyan nyomta rá a bélyegét.

Bár a produkciót az általam látott március 11-i előadáson nem kísérte kitüntető közönségérdeklődés, művészi minőségénél fogva mégis indokolatlan, hogy egyetlen júniusi alkalmat leszámítva örökre eltűnjön a színről: ha van mivel büszkélkednie az Operaháznak, úgy a HungarianLateNight feltétlenül ilyen teljesítmény. }

 

 Zeneakadémia, Solti-terem

2017. március 11.

Mezei Gábor Péter

A ravatallal szemben

Ősbemutató


Librettó Anger Ferenc

Rita Ducza Nóra

Dóra Szalontay Tünde

Férfi Sándor Csaba


Lendvay Kamilló

A tisztességtudó utcalány

Librettó Jean-Paul Sartre nyomán a zeneszerző

Lizzie Keszei Bori

Fred Balczó Péter

Néger Cser Krisztián

Clark szenátor Káldi Kiss András

Első rendőr Csiki Gábor

Második rendőr Bakó Antal

Karmester Vajda Gergely

Dramaturg Keszthelyi Kinga

Koreográfus Sebestyén Csaba

Díszlet Pallós Nelli

Jelmez Pattantyus Dóra

Rendező Székely Kriszta

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.