Van néhány pont a világon, ahol jó lenni

Lawrence Foster

Szerző: J.Gyõri László
Lapszám: 2017 április

 

  

-  A közelmúltban ismét elővettem és megnéztem egy kedves régi DVD-met, a film 1969 nyarán készült, a szinte még kölyök Barenboim, Jacqueline du Pré, Perlman, Zukerman és Mehta próbálják és játsszák rajta a Pisztrángötöst, és ezen fedeztem fel önt, aki akkor - ennek megfelelően - ugyancsak nagyon fiatal volt, és lapozott. Láthatóan baráti viszonyban állt velük, akik többé-kevésbé egyidősek önnel. Annak viszont az életrajzi adatokban nem látom nyomát, hogy együtt nőttek volna fel. Mindenesetre egy generációba tartoznak, és nyilván nagyon sok volt az érintkezési pont.

- Van, aki idősebb, van, aki fiatalabb nálam, viszont én máshonnan indultam. Los Angelesben nőttem fel, ott lettem Zubin Mehta asszisztense. A generáció stimmel, és a barátság is, Barenboim mindmáig az egyik legjobb barátom. De az utam más volt. Los Angelesben emigráns muzsikusoknál tanultam, és mások voltak a barátaim, de később az említett művészekkel nagyon szoros barátságba keveredtem, különösen fiatal éveinkben volt az a kapcsolat nagyon szoros. Közülük szegény Jacqueline nem él már, de annak idején nagyon szerettem, és sokat dolgoztunk együtt, fontos közös debütálásaink voltak. 1967-ben londoni és Los Angeles-i nagyzenekari bemutatkozó koncertemnek is ő volt a szólistája.

Erre majd még térjünk vissza, de mostani találkozásunk előtt megnéztem az internet keresőprogramjában, mit írnak önről. Mindegyik életrajzában kiemelten szerepel, hogy ön amerikai karmester, de családja Romániából származik. Ez az életrajzok megfogalmazóinak vagy önnek volt ilyen fontos? Mennyire lényeges eleme ez az ön identitásának? És vajon ez az oka annak, hogy olyan sokat tesz Enescu zenéjének kultuszáért?

- A román gyökereket nem az én kérésemre emelték ki, ezt csak az életrajzok szerzői írták bele. A Foster nem tipikus román név. Apám meghalt, amikor négyéves voltam, anyám pedig később újra férjhez ment, egy Foster nevű emberhez, akinek a nevét viselem. Egyébként a feleségem echte román nő, Bukarestben született, és Aradon nőtt fel. A lányom is folyékonyan beszél románul, én viszont csak egy kicsit. Hát persze, a gyökerek bizonyos fokig biztosan fontosak, de az Enescu-szál nem innen jön. Enescut fiatal éveim Bartók iránti rajongásának köszönhetem. Amikor Tanglewoodban tanultam, Bartók Concertójának előadásáért nekem ítélték a Koussevitzky-díjat. Koussevitzky özvegyének jóvoltából kézbe is vehettem a kéziratos partitúrát, és Bartók nagyon nagy szerelmem maradt, rengetegszer vezényeltem a műveit. Aztán amikor Monte Carlóban zeneigazgató lettem, Bartók már mindennapos része volt a koncertrepertoárnak. Viszont tudtam, hogy Bartók jó barátságban állt Enescuval, és úgy gondoltam, érdemes lenne vezényelnem az ő műveit is.

Túlzás lenne azt állítanom, hogy ismerem Enescu zenéjét. Egy-két művét hallottam koncerten és a rádióban. A népzene biztosan mindkettejük számára fontos forrás lehetett, de azért nem ugyanaz a világ.

- Nagyon különböznek egymástól, de a népzenei kötődés közös. Bartók kapcsán annyit olvastam és hallottam róla, hogy kíváncsi lettem rá, és tanulmányozni kezdtem a zenéjét. S mikor Monte Carlo számára egy nagyobb hanglemez-projektet kerestünk, belevágtunk az Enescu-életmű felvételébe. Meg is csináltuk.

Mekkora ez az életmű? Amennyire tudom, eléggé áttekinthető. Azért nem írt több zenét, mert a vezénylés, zongorázás és hegedülés annyira lekötötte?

- Mindent fölvettem, Oedip című operáját, és az összes zenekari darabot, leszámítva a népzenei témákra írott nyitányt, mert az kimondottan rossz. Valóban nem írt sokat, de művei között sok a jelentős. A 2. szimfóniát Kocsis Zoltán is vezényelte Pesten és Bukarestben - zseniálisan. A 3. szimfóniát én is vezényeltem Pesten az NFZ-vel. Szóval nem nagy az œuvre, de annál jobb. Az előadóművészet rengeteg idejét elvette. Pénzt kellett keresnie, mert a feleségének nagyok voltak az igényei, ráadásul ő maga is nagyon népszerű volt karmesterként és szólistaként egyaránt, majd' szétszedték. Idősebb korában pedig betegsége miatt nem tudott annyit komponálni, amennyit kellett és szeretett volna. Egyébként ebben a tekintetben is van némi hasonlóság, mindketten otthonuktól távol haltak meg, betegen és szegényen. Hát ebben is osztoztak.

Az Enescué után térjünk vissza az ön személyes életrajzára. Ott tartottunk, hogy már Amerikában született, román bevándorlók gyermekeként. Születésének évszámából arra következtetek, hogy a háború elől menekültek oda.

- '39-ben Franciaországból mentek Amerikába. Romániát 1935-ben hagyták ott, '39-ben pedig turistaútra indultak Amerikába, de az utazás idején Európában kitört a háború. Egyszerűen ottragadtak. Mindenük Franciaországban maradt. Tegyük hozzá: hála Istennek! Egyébként a közeli rokonság többi része megmenekült. Apám négy nővére családostul életben maradt, aminek az volt az oka, hogy a román kormány a Brassótól délre lévő zsidóságot nem engedte deportálni. Románia északi részéből, Moldáviából és Iaşiból (Jászvásár - a szerk.) igen, sőt ott sok zsidót le is mészároltak. A mi családunk eredetileg Iaşiba való volt, de onnan idejében elmenekültek.

A szüleinek volt közük a zenéhez?

- Nem.

Az ön életébe hogy lépett be a zene?

- Magam sem tudom. Az iskolai barátaim révén. Mint rendes európai emigráns család gyerekét, engem is taníttattak zongorázni. Jól ment ugyan, de nagyon nem szerettem. Volt viszont egy barátom, akivel rengeteget sakkoztunk. Tízévesen Los Angeles-i ifjúsági sakkbajnok voltam, és már nem volt kivel játszanom, mert mindenkit legyőztem. Akkor barátkoztam össze vele, aki idősebb volt nálam, és nagy zenerajongó. Az ő révén ismerkedtem meg a zenével. Egyre több zenét hallgattam, és mire tizenkét éves lettem, már tudtam, hogy ez lesz az életem. Akkor, egy szimfonikus zenekari koncerten döntöttem el, hogy karmester leszek.

Ezek nem akármilyen idők lehettek. Az ötvenes években az európai emigráns muzsikusok java ott élt és dolgozott. Kis területen rengeteg nagy muzsikussal találkozhatott. Találkozott?

- Hogyne, ez nagy korszak volt. Jelen lehettem Bruno Walter lemezfelvételeinél, aki Los Angelesben dolgozott. Aztán ott voltak a híres filmzeneszerzők. Rózsa Miklós például. Rengetegszer ettem is Rózsáéknál, nagyon szerettek, és gyakran meghívtak magukhoz. Korngoldról lecsúsztam, őt már nem ismerhettem, de a feleségét még igen. Max Steinerékhez is bejáratos voltam, akit mára már elfelejtettek, de a maga idejében Hollywood egyik legkapósabb filmkomponistájának számított, nagy filmekhez írt zenét, és közeli barátja volt Arthur Rubinsteinnek, akivel az ő révén kerültem kapcsolatba, és akivel Houstonban együtt léptünk fel. Ő nagyon idős volt, én nagyon fiatal. A kora nem akadályozta meg abban, hogy egy koncerten eljátssza Chopin f-moll és Brahms d-moll zongoraversenyét. 84 éves volt.

Gondolom, ez egy fiatal karmesternek felért egy lovaggá ütéssel. Milyen volt Rubinstein?

- Végtelenül kedves, elbűvölő és jó humorú. Én 29 éves voltam akkor, de már főzeneigazgató Houstonban. Egyébként Piatigorsky is velem adta egyik utolsó hangversenyét. Ő a Dvořák-koncertet játszotta és a Don Quixotét.

Azt is olvastam az életrajzában, hogy poétikusan zsenge korban, 18 évesen már saját zenekarát vezényelte. Ez azért - valljuk be - nem mindennapos történet.

- Annyira azért nem rendkívüli: diákzenekarról van ugyanis szó, de ez semmit sem von le az értékéből, mert kitűnő muzsikusok voltak a tagjai, többek között Heifetz-, Piatigorsky- és Primrose-növendékek. Ezek a fantasztikus emigráns muzsikusok Los Angelesben éltek és tanítottak.

Amikor ezt meséli, az ember hajlamos valamiféle aranykornak képzelni azt az időt. Los Angelest pedig mondjuk Árkádiának. Hogyan lehetett kapcsolatba kerülni ezekkel az óriásokkal?

- Természetes módon. Benne volt a levegőben, hogy náluk kell tanulni. De gondoljon bele, anyám háza két utcányira volt Thomas Mannék házától. És Lion Feucht wanger még Mannéknál is közelebb lakott. Úgy lehetett velük megismerkedni, hogy ott voltak. Ismertem Erich Zeislt is, akinek a híre mára megfakult, de akkor nagy névnek számított. Mint említettem, Rózsa Miklóssal nagyon jó viszonyban voltunk, ő adta át nekem egyik hangversenyének felét. Neki köszönhetően első nyilvános karmesteri szereplésemen Bartók Román népi táncok című darabját dirigálhattam.

Vezényelni kitől tanult?

- Fritz Zweigtől. Ő a berlini Kroll Operában Klemperer mellett a második ember volt, Janáček zenéjének fontos népszerűsítője. Zweig dirigálta például a Feljegyzések a holtak házából németországi bemutatóját, a Turandot németországi premierjét. Ha megnézi Peter Heyworth híres Klemperer-életrajzát, mindenhol ott látja Zweig nevét. Hát ő volt az én karmester-tanárom. De igen nagy hatással volt rám Bruno Walter is. Jól ismertem, és a köztünk lévő tetemes korkülönbség ellenére gyakran szánt rá időt, hogy beszélgessen velem, és fontos tanácsokat adjon. Két héttel a halála előtt még egy nagyot sétáltunk a tengerparton. Nem mondanám, hogy beszélgettünk, úgy pontosabb, hogy ő beszélt, és rendkívül fontos dolgokra hívta fel a figyelmemet Mozarttal, Mahlerrel és másokkal kapcsolatban. És nagyon hasznos volt bejárnom a próbáira. Nagyon szerettem, ahogy a zenekarral dolgozott. De jelen lehettem Stravinsky felvételeinél is, és Heifetzet is ismertem. Fantasztikus hely volt, fantasztikus emberekkel. Mai fejjel el az ember el sem tudja képzelni, hogy milyen gazdag életet élhetett akkor egy magamfajta fiatal Los Angelesben. És nem csak komolyzenét játszottunk, hanem jazzt is. Kaliforniai turnét abszolváltam Duke Ellingtonnal. Woody Hermannel még közös lemezt is készítettünk. Később Frank Zappa műveit is előadtam, és még annál is később három CD-t vettem fel Paul McCartney zenéjével.

Visszatérve fiatalkori, Los Angeles-i éveimre, már akkor is nagyon jó barátom volt Franz Waxman fia, John Waxman, akihez máig szoros barátság fűz. Természetesen sokat jártam hozzájuk, és ezért Franz Waxmannal is gyakran találkoztam. Később az összes zenekari művét lemezre vettem. A vele való ismeretségem sok ajtót megnyitott: neki köszönhetően ismerhettem meg többek között Oscar Levantot, a nagyszerű zongoristát és showmant. Zongoratanárnőm, Joanna Growden Schnabelnál tanult, úgyhogy ennek köszönhetően én Schnabel Beethoven-lemezein nőttem fel, ezeket hallgattam, így tanultam meg magam is ezeket a műveket. És ezzel még nincs vége: Joanna Growden férje 1926-tól 1935-ig Furtwängler alatt a Berlini Filharmonikusok szólócsellistája volt, majd emigrálni kényszerült. Öt éven át hetente egyszer eljártam hozzá, és minden általa korábban játszott darabot megbeszéltünk. Lemásolhattam az ujjrendeket, a vonásnemeket, a frazeálást, minden alkalommal két-három órát foglalkozott velem. Máig használom az ott kipreparált partitúrákat. Szymon Goldbergtől kamarazenét tanultam. Los Angelesben hihetetlen lehetőségeim voltak, nyáron pedig Tanglewoodban folytathattam a tanulást Erich Leinsdorfnál.

Az imént nagyon érdekes volt meghallgatni a próbáját. Valóban, mintha valami békebeli Mozart szólt volna. Big band-Mozart. Tudom, hogy a Párizsi szimfónia előadásakor Mozartnak hatalmas együttes állt rendelkezésére, amiről írt is haza a papájának Salzburgba, de valahogy elszoktunk tőle, hogy Mozartot ilyen népes zenekar játssza.

- Ez igazán autentikus - az ön által is idézett Mozart-levélben az áll, hogy nagy volt a zenekar, húsz hegedű jobbról, ugyanennyi balról. De ugyanez áll Haydn londoni szimfóniáira is, hatalmas zenekar játszotta őket.

Nem kifogás volt, csak egy állapot rögzítése: elszoktunk attól, hogy egy Mozart-szimfóniát ekkorra apparátussal játsszanak.

- Hallgassa meg azt régi felvételt, amelyen Furtwängler a berlini filharmonikusok élén a 3. Brandenburgi versenyt dirigálja. A zenekar összes vonósa játszik rajta. És mégis: úgy szól, mint egy vonósnégyes. Miért ne lehetne így is játszani? Én hol így játszom ezeket a zenéket, hol egészen kis apparátussal. De a Párizsi szimfóniát Mozart is bizonyítottan ekkora együttesre írta. A későbbi Mozart-szimfóniákat pedig kivétel nélkül nagy együttessel szeretem csinálni. Ettől függetlenül jók kicsivel is. Csak egyet nem szeretek: azt, hogy a „barokknácik" elő akarják írni nekem, hogy ezt így és így kell játszanom, és punktum, mert ha nem úgy csinálom, ahogy mondják, akkor az nem jó, nem autentikus, nem igazi. Ez marhaság. Mindent meg szabad csinálni, ha az muzikális és igazán átélt. Miért olyan jók a Bach-művek jazzelőadásban?

Apropó, náci, elfelejtettem az előbb valakit, akinél ön tanult: azt olvasom, Karl Böhm tanítványa volt. Meglepett, mert nem tudtam, hogy tanított egyáltalán. Hogy került kapcsolatba vele?

- Böhm tényleg nagy híve volt a náciknak. Megkérdőjelezhető karakter, de nagy dirigens. Rengeteget tanultam tőle. A fia révén ismerkedtem meg vele. Karl-Heinz Böhmmel Bruno Walter egyik lemezfelvételén találkoztam. Walter hívta őt meg, mert meg akarta ismerni. Az is Bruno Walter ötlete volt, hogy Böhmnél tanuljak. Rengetegszer jártam nála Bécsben, amikor pedig Bayreuthban vezényelt, végig jelen voltam. Nagyon sok partitúrát átvett velem. Úgy szoktam fogalmazni, hogy én voltam Karl Böhm személyes zsidó-jóvátétele. A végrendeletében rám hagyta szinte teljes könyvtárát. A tanítás úgy zajlott, hogy ültünk a lakásában, és oldalról oldalra tanulmányoztuk a partitúrákat. Ami a Harmadik Birodalomban betöltött szerepét illeti, azt hiszem, inkább karrierista volt, mint náci, kihasználta a kínálkozó alkalmakat, és nem volt antiszemita sem. Én egyébként szimbolikusnak tartottam, hogy grinzingi otthonában tett első látogatásomkor a kutyája - dakszlija volt - beleharapott a bokámba.

Lehet tehát, hogy az eb, gazdájával ellentétben, antiszemita volt. Böhmről viszont mindenki azt meséli, harapós volt, barátságtalan és kellemetlen.

- Ez mind igaz. Velem azonban nagyon kedvesen viselkedett, bár akadtak furcsa dolgai. Nagyon takarékos volt például, hogy ne mondjam, fösvény. Rendszeresen meghívott ebédelni, de ha egy második üveg vizet rendeltem, azt kifizettette velem. Azt mondta, egy üveg elég. Meghívott, állta a cechet, de a második ásványvizet sokallta. A fia, Karl-Heinz viszont csodálatos, jó ember volt, az általa alapított „Emberek az emberekért" szervezet élén rengeteget tett a nélkülözőkért.

Megnéztem az interneten, mi mindent vezényelt eddig, milyen lemezeket készített, hátha jutok valamire a tekintetben, mely zenei területek, műfajok, szerzők és stílusok állnak közel önhöz. A határozatlanságom egyre csak nő. Ráadásul egy sor olyan mű lemezfelvétele is ott áll a diszkográfiájában, amelynek a szerzőjét sem ismertem. Ilyen például Scharwenka és Sauer zongoraversenye, amelyek szólistája a nagyszerű Stephen Hough. Olyan érdekességet akart felvenni, amit garantáltan senki sem hallott? Egyáltalán, segítsen eligazodni személyes zenei ízlésének rengetegében!

- Ez a Scharwenka-Sauer-lemez aztán az Év hanglemeze-díjat kapta. Mindig is érdekeltek a kevéssé ismert szerzők, úgyhogy ezek körében sok mindent fedeztem fel. Személyes érdeklődésem homlokterében leginkább a kortárs zene áll. Életem egyik legnagyobb élménye, amikor jelenlétében, és 90. születésnapja alkalmából vezényelhettem Kurtág ...concertanté...-ját, és személyesen is találkozhattam vele. Ami a kedves szerzőimet illeti, inkább korszakokról beszélnék, hiszen ha valaki ilyen sokáig folytat egy mesterséget, mint én, akkor inkább periódusokra emlékszik. Például Bruckner soha, egyik korszakomban sem tartozott kedves szerzőim közé. Semmi affinitásom nincs hozzá. A Te Deum még elmegy, mert az csak húsz perc. A lassú tételei szépek, de nem tudott befejezni semmit. A scherzói elviselhetetlenek. Szóval Bruno Walter ide, Karl Böhm oda, Brucknert nem szeretem. Szívesen mondanám, hogy nem értem az architektúráját, de inkább úgy kell fogalmaznom, hogy nagyon is értem, és ezért nem szeretem. Tudom, mik a hibái. Mahler szimfóniáiból kiszerettem, a dalciklusait viszont változatlanul imádom. A szimfóniák túlontúl sportteljesítményt igénylőek, és túlteng bennük az önsajnálat, ami engem mindig bosszant, azonkívül sokallom bennük a kliséket. A 8. szimfóniát úgy, ahogy van, elviselhetetlennek érzem, nem tehetek róla, kiráz tőle a hideg. Az 1. szimfónia zsidó kliséje pedig szerintem erősen el van túlozva. A 2. szimfónia első három tétele ragyogó, onnantól viszont mintha önmagát akarná meggyőzni arról, hogy hisz abban, amiről ír. És nem hisz. De a dalciklusai nagy kedvenceim. Nagyon szeretem Hindemithet, aki most éppen nem divatos. Az idén Bukarestben vezénylem a Mathis, a festőt. Hindemithet még ismertem is, Los Angelesben diákként játszottam is a vezényletével. Britten, Schönberg és Berg ugyancsak kedves szerzőm. Amerikában én vezényeltem az első Lulu-előadást, a Santa Fé-i operaházban. Szeretek sok amerikai szerzőt, és szívesen és sokat vezénylem például Ligeti és Penderecki zenéjét. Hozzá személyes jó viszony is fűz.

Hetvenöt éves múlt, korán indult a pályája, nagy változások tanúja volt a karmesterek helyzetében is. Az omnipotens dirigensek, a Toscaninik, Reinerek, Széll Györgyök, Soltik kora lejárt. Ön milyennek látja a karmesterek státuszának megváltozását?

- Azt tartom ideálisnak, ha a végső döntéseket a karmester hozza. De én soha nem voltam diktátor, ahhoz túl sokáig éltem Bruno Walter bűvkörében. Zeneigazgatóként ahhoz ragaszkodom, hogy soha olyan ember ne dirigálja az általam vezetett együttest, akit nem tartok jónak. De nem csinálok „politikát", olyanokat is meghívok, akiket amúgy nem szeretek. Mindenesetre sikerült megőriznem azt a kiváltságomat, hogy a repertoár, a vendégművészek, szólisták és karmesterek ügyében mindig én dönthetek. Ez ma már nem természetes. Marseilles-ben, ahol az opera főzeneigazgatója vagyok, ezt az ottani igazgatóval, Maurice Xiberrasszal teljes egyetértésben, a feladatköröket megosztva dolgozunk, és teljesen egyedül dönthetek mindenről.

Élete jelentős részét Európában töltötte, működésének terepe volt és maradt például Monte Carlo, Marseille, Lisszabon. Nizza mellett van az otthona. Voltaképpen hol jó élni? Hol érzi magát a legjobban?

- Hát, ezt nehéz megmondani. Az, hogy az ember hol lakik, és hol érzi magát otthon, gyakran nem azonos. Korábban szerettem Monte Carlóban élni, de a város teljesen megváltozott. Minden tenyérnyi zöld foltot beépítettek, rengeteg az autó, rossz a levegő, legfőképpen pedig zsúfolt és csúnya lett. Teleépítették szovjet házakkal. Jöttek az orosz oligarchák, és a maguk képére formálták a várost. Ma már ők is tartják kézben, és szemlátomást nincsen ízlésük, mert a legrosszabb paraszti mentalitást hozzák otthonról. Kár. Rainier herceg finom, jó ízlésű ember volt, aki sokat tett a város kulturális életéért. Az operaház és a koncertélet még tartja magát, a többi már nem. Hogy én hol érzem magam jól, nehéz megmondani. Nem azért, mert most éppen önnel beszélgetek, de Budapest nagyon otthonos városnak látszik. Az emberek, akikkel dolgom van, nagyon kedvesek, talán mert tudják, hogy elmegyek innen. Szeretem Kolozsvárt, az még nagyon élhető helynek tűnik. Van néhány pont a világon, ahol jó lenni. Ilyen még Cardiff, ahová szívesen járok dirigálni, és nagy kedvencem Lisszabon, ahol tíz gyönyörű évet töltöttem. Most Marseille-ben dolgozom. A város nagyon kellemes, a színház nagyszerű. Amerikában viszont sehol sem érzem jól magam. Nem nekem való hely. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.