„Érdemes volt!”

100 éve született Maros Rudolf (1)

Szerző: Horváth Adél
Lapszám: 2017 április

Éppen negyven évvel ezelőtt e szavakkal zárta Maros Rudolf 60. születésnapjára írt üdvözlő levelét Mihály András a Muzsika 1977 januári számában. Nem is lehetne most ennél méltóbb helye a száz évvel ezelőtt született Maros Rudolf személye és életműve előtti tisztelgésnek. Írásom célja, hogy a Maros kortársaitól származó köszöntőket, emlékezéseket amolyan időkapszulákként alkalmazva felidézzem az olvasó számára, ki is volt Maros Rudolf, mitől válhatott Mihály szemében „a legkedvesebb, igazi jó szándékú, jóindulatú emberek egyikévé”, miként vált stílusa már a kortársak számára is „egyénivé és összetéveszthetetlenné”, s zenéje „az ínyencek gyönyörűségévé”.

  

 Maros Rudolf

Mihály András, aki a Budapesti Kamaraegyüttes karmestereként Marossal szoros együttműködésben nagyon sokat tett a modern magyar zene hazai és külföldi terjesztéséért, fent említett köszöntőjében elhatárolta magát mindennemű protokolláris főhajtástól, kerülte a befejezettség és lezártság keservesen ünnepi hangulatát. A Muzsika lapjai azonban nem sokkal később megemlékezésének adtak helyet, amelyben a következőt írta: Érdekes, hogy egy munkáskörnyezetből jött mester milyen hihetetlenül vonzódott a tisztasághoz, a rendezettséghez, az esztétikum világához.” E kijelentését nem sokkal később komoly kritika érte, talán joggal, hiszen a munkáskörnyezet valóban nem jelent egyúttal rendezetlenséget, a származás nem zárja ki az esztétikum iránti vonzódást. De milyen is volt az a „munkáskörnyezet”, ahonnan Maros Rudolf jött?

  

Mihály András - Felvégi Andrea felvétele 

1917. január 19-én született egy csehországi kis településen, Stachyban. Apja id. Maros (eredetileg Maresch) Rudolf, osztrák származású bőrdíszműves, anyja a cseh származású Foltyn Mária (született Maria Foltyn) volt. A Maros-életrajz és -életmű eddigi legfontosabb, és leghitelesebb forrásaként kezelt, Várnai Péter által írt monográfia közlése szerint a katonáskodó apa Stachyba vitte vissza várandós feleségét, aki aztán szülőfalujában hozta világra egyetlen fiát. A háború után a család Győrben telepedett le, ahol a komponista nagyapja már a háború előtt is nyomdászként dolgozott. Honosításukra csak később, 1930 tavaszán került sor. Maresch Rudolf 1932-től a Győri Királyi Katolikus Elemi Népiskolai tanító-képzőben tanult, 1937-ben végzett népiskolai tanító szakon. Az utolsó, ötödik évben a képzéssel párhuzamosan elvégezte a Győr-Moson-Pozsony vármegyék és Győr szabad királyi város iskolán kívüli népművelési bizottsága által a győri római katolikus tanítóképzőben tartott egyéves népművelési előadóképző tanfolyamot. 1937 júniusában átvette népiskolai tanítói, valamint kántori oklevelét is. A címben idézett baráti sorok ismeretében különösen figyelemreméltóak a búcsúbeszéd szavai, amellyel Maresch Rudolf 1937-ben elköszönt győri tanáraitól és diáktársaitól:

„Tőletek is búcsúzunk, fiúk. Örökséget hagyunk rátok, szellemi örökséget: a mi nagy optimizmusunkat. A diákélet apró akadályain ez segít át, és ez ad erőt az élet gátjaihoz is. Ez a tisztult krisztusi optimizmus izmosítja a jövő hitét, ez ad célt, irányt. Mert igenis érdemes dolgozni, higyjétek el, érdemes. Halljuk a világ ezer lármáját, füstös kéményei közül vészesen süvítő kürtjeit, halljuk az elkopottak síró csoszogását, a mankón járók bizonytalanságát. Ez az ezerarcú lárma ránehezedik a lelkekre, elborítja az eget, belepi a szíveket, elposványosítja a vágyakat. Mikor a füst már minden virágot befeküdött, mikor a maró bűz már minden illatot elkevert, mikor a lomha köd már minden csillogást berozsdált – mi lenne ha ilyenkor felbúgna a hajnal orgonája? Mi lenne, ha felkacagna a napsugár? Ez a mi hivatásunk. – Apró ködsípok, zizegő fűszálak, piciny fénysugarak. Szent feladat, virágos, ragyogó, de göröngyös út.”

Itt Maresch még az út elején járt, de már akkor sokakat ösztönző optimizmussal állt a kihívások elé. Ez az örök optimista hivatástudat kísérte végig életén, még az olyan göröngyössé váló úton is, amelyről 20 évesen sejtése sem lehetett.

A tanítóképző után még egy évig Győrben képezte magát, 1937-38-ban a győri zeneiskola brácsa főtanszaka akadémiai tagozatán tanult. A következő tanévben sikeresen elvégezte a Magyar Királyi Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán működő elemi iskolai ének szaktanító tanfolyamot. Ebben az évben Ádám Jenőnél tanult énektanítás módszertant, és gyakorlati énektanítást. Ez utóbbit második félévben Karvaly Viktor tanította. Vaszy Viktor az Ének(kar) gyakorlat tantárgyat és a transzponálást oktatta, második félévben kargyakorlatot és partitúraórát is tartott. Egyházzene népénekre Harmat Artúrhoz járt, magyar népdal- és összhangzattan-tanára Bárdos Lajos, zenetörténet-tanára Barta Dénes volt. Zongorára Kókai Rezsőhöz járt, harmóniumra Schmidthaushoz.

1939-ben felvették Kodály Zoltán zeneszerzésosztályába. Az 1939/40-es tanévben Kodály oktatta zeneszerzésre, s ő tanított neki karpartitúra-olvasást is. Zongorára Kósa Györgyhöz járt, karénekre Ádám Jenőhöz, s Harmat Artúrnál hallgatott gregorián zene kurzust. Az első tanév első szemeszterében egy ütőhangszeres kurzust is felvett Roubal Rezsőnél, és brácsaórákat vett Temesváry Jánostól. A második zeneakadémiai évében Kodály csak a magyar népzene tantárgyat tanította Marosnak, a zeneszerzés oktatást egészen az 1941/42-es tanév második félévéig Siklós Albert vette át. Ettől a tanévtől a magyar zenetörténetet Isoz Kálmán tanította. Az utolsó zeneakadémiai szemeszterben ismét Kodály Zoltán volt a zeneszerzéstanára. A zeneakadémiai indexen látható javítás tanúsága szerint a tanév második szemeszterében magyarosították nevét Mareschről Marosra. Miután végzett Kodály zeneszerzésosztályában, 1942-ben Molnár Klára hegedűművésznővel Pécsre költöztek, ahol belecsöppentek a város fellendülőben lévő kulturális életének kellős közepébe.

Az 1862-ben alakult Pécsi Dalárda Vachauer Károly vezetésével, az 1929-től működő Pécsi Szeráfi Kórus Agócsy László irányításával, az 1895-ben megalakult Pécsi Zenekedvelők Egyesületének munkája és az ugyancsak 1895-ben megnyitott Pécsi Nemzeti Színház színvonalas kulturális életet biztosított. A ’40-es években még inkább felpezsdült Pécs zenei élete. A fellendülés legnagyobb részben az akkori polgármesternek, Esztergár Lajosnak volt köszönhető. Esztergár törekvésének, hogy egy dinamikus kulturális központot hozzon létre, legfontosabb lépése a művészek Pécsre csábítása volt. Marosék költözése is részben ennek volt köszönhető, ahogy a Zeneakadémián szintén frissen végzett Thirring Zoltán és Sirio Piovesan érkezése is. Az így összeverődött művésztársaság ikonikus figurái közé tartozott Weöres Sándor, aki már 1933 óta Pécsett élt és alkotott. Esztergár 1941-ben a kulturális élet szervezésének első mozzanataként az addigra már sokak által ismert és elismert Weörest megbízta a városi tanács által újjászervezett könyvtár irányításával. Mire Maros Rudolf és Molnár Klára Pécsre költözött, rendszeres gyakorlattá vált, hogy szombatonként a pécsi Korzó kávéházban összegyűltek az írók, költők, zenészek, színészek, festők teljesen szabad találkozókon, s kielemezték legújabb alkotásaikat.

Az akkoriban Pécsre kerülő művészek egy részét Marosék még Pestről ismerték, így például Weöres Sándorral, Borsos Miklóssal és Takács Jenővel is jó barátságot ápoltak. Ahogy a Dalos Anna által 2001-ben, a Magyar Zeneszerzők sorozat 15. darabjaként kiadott Maros Rudolf-kismonográfiában is olvasható, a komponista baráti köréhez tartozott még többek között Csorba Győző, Várkonyi Nándor és Győri János is. 1941. november 1-jén egyszerre kezdte meg tanári működését a városi zeneiskolában Maros Rudolf és Molnár Klára, valamint Takács Jenő, aki már akkor ismert zeneszerző, zongoraművész és népzenegyűjtő hírében állt. Ahogy Maros maga mondta egy Nádor Tamással készített interjújában, mint afféle „Mädchen für alles”, mindent tanított, egy-két évig még gimnáziumi énektanári állást is betöltött. Vezényelte a pécsi Dalárdát valamint a bőrgyári kórust. 1942 decemberében került sor Maros Rudolf és Molnár Klára polgári esküvőjére, tanúnak legközelibb barátaikat választották: Takács Jenőt és Weöres Sándort. 1943-ban megszületett első gyermekük, Miklós, aki Svédországban élő zeneszerzőként a mai napig tevékeny részese a zenei életnek. Ugyanebben az évben alakult át a zeneiskola zenekonzervatóriummá, amely Takács Jenő igazgatásának és a zeneiskola életében aktívan tevékenykedő Agócsy László, Sirio Piovesan, Thirring Zoltán, Molnár Klára és Maros Rudolf munkájának is köszönhető. Marosék a felszabadulást Pécsett érték meg, amely rengeteg új feladatot jelentett számukra. A szovjet városparancsnoknak első rendeletei között szerepelt, hogy a színházi előadásokat meg kell tartani. Ekkorra véglegesedett ugyanis a város nagy átszervező kísérlete, amely a Pécsi Nemzeti Színház működését is új alapokra helyezte.

Szeptembertől a város saját kezébe vette a színházat, vállalta fenntartását, s kinevezte igazgatónak Székely Györgyöt. Személyében európai műveltségű bölcsészdoktor, színházelmélettel és -gyakorlattal foglalkozó fiatal művész szakember került a közvetlenül irányító posztra. A szovjet csapatok bejövetele előtt, 1944. novemberében vitték színre Lehár Ferenc Éva című nagyoperettjét, az újonnan megnyílt színház programjában ez szerepelt elsőként, s ekkorra már összeállt a Maros Rudolf által szervezett új zenekar. Az együttest a városban maradt néhány katonazenészből, városi zenetanárokból és cigányzenészekből állította össze.

Bár Maros korábban is részt vett feleségével és Takács Jenővel a színház életében, a színházhoz 1944 végén csatlakozott mint zenész, zeneszerző és karmester. A Pécsi Zenekedvelők Egyesülete már 1943/44-ben bérleti hangversenyeket tartott a színházban. Ennek keretében több ízben fellépett Maros, Molnár Klára, Sirio Piovesan, és Takács Jenő is. Az 1944/45-ös társulati névsorban decembertől már hivatalosan is szerepelt Maros mint karmester. Az első Székely-évadban számos opera és színmű vezénylését vállalta. Többek között Szilágyi László Csárdás című operájában, Tokaji aszú című zenés vígjátékában, Riesz Ernő Mit ér ma a szerelem? című jazzoperájában, valamint Walter László Egy bolond százat csinál című zenés bohózatában is közreműködött karmesterként. Néhány műnek a megzenésítése is az ő nevéhez fűződik, mint Marcel Achard A kalóz, Oscar Wilde Firenzei tragédia és Csorba Győző Feltámadás Makucskán című műve.

A következő évadban a Székely György színigazgatását támogató, szociáldemokrata irányítású városi vezetőség kénytelen volt visszakozni az infláció által okozott pénzügyi kényszer nyomására, a színház szubvencionált fenntartását nem vállalhatta huzamosan. Emiatt történt, hogy a kultuszminisztérium 1945. augusztus végi döntése értelmében az 1945/46-os évadra Szalay Károlyt nevezték ki igazgatónak Székely helyett, aki ezután dramaturgként és rendezőként, művészeti vezetőként tűnik fel a társulat névsorában. Innentől kezdve Maros Rudolf nem volt a társulat tagja, s megzenésített művei nem szerepeltek a repertoáron. Az 1945-ös év más lehetőségeket tartogatott számára, ugyanis ősszel Kodály Zoltán a város vendégeként hosszabb időt töltött Pécsett. Maros így emlékszik vissza: „Kodály minden nap eljött a zeneiskolába, hogy az új, azóta világhírű szolfézsmódszerét kipróbálja. El sem mondhatom, milyen nagy izgalom volt ez számomra.” Takács Jenő a következőket idézte fel egy szintén Nádor Tamással készült interjúban: „az a dicsőség, amelyet országszerte mindenki mint Kodály-metódust veszi igénybe, ez Pécsről indult ki de facto és a pécsi konzervatórium kis növendékei mutatták be először Agócsy Lászlónak, az énektanítás kiváló szakemberének irányításával.” Számos történet fűződik Kodály pécsi tartózkodásához. Maros egyik – Feuer Máriának adott – interjújában elmesélte, hogy egy nap elment Kodályhoz, s ő adott neki egy kis particellát meghangszerelésre. Maros nagy megtiszteltetésnek érezte ezt, hazaérve rögtön kibontotta a témát nagyzenekarra, majd másnap vitte is vissza mesterének. Mindig kapott egy újabb adagot, s hosszú hetek munkái után derült ki, hogy amit Maros hangszerelt, az a Czinka Panna volt, Kodály daljátéka. Ekkor határozta el, hogy ő is ír egy operát, de ez sajnos sosem valósult meg. Molnár Klára 1946-ban világra hozta második gyermeküket, Évát, akiből Liszt Ferenc-díjas hárfaművész lett.

Az 1947/48-as évadban Székely György újra betölthette a Pécsi Nemzeti Színház vezetői posztját. Noha politikai ellenfelei szinte ellehetetlenítették színházi szervező munkáját, kitűnő ízlésével igyekezett felfrissíteni a repertoárt. Székely társulata nemcsak létszámában, művészi színvonalában is fölülmúlta a szokott pécsi átlagot. Az 1947/48-as évad elején Székely György és pécsi zenészbarátai megkísérelték feleleveníteni a Pécsi Kamaraesték hagyományát. A Székely vezette második szezon Móricz-ősbemutatóval kezdődött: a Boszorkány című háromfelvonásos színmű került színpadra Székely rendezésében, zenéjét pedig a Székely-társulat egykori oszlopos tagja, Maros Rudolf írta.

1949-ben Maros és Molnár Klára házassága megromlott. Elváltak, s bár útjaik külön folytatódtak, baráti viszonyuk megmaradt. 1949 nyarán Marosnak meghatározó élményben volt része. Egy nyári szemesztert töltött Prágában Alois Hábánál, a negyed-, harmad- és hatodhangos komponálás tanáránál. Hába a negyedhangos rendszer egyik legmeggyőződésesebb harcosa volt. Maros Rudolf 1970-ben írt szakmai önéletrajzában zeneszerzői pályafutását döntően befolyásoló tényezők közé sorolja a Hábánál végzett kurzust.

Hazatérése után Maros visszaköltözött Pestre, ahol a Zeneakadémia tanára lett. Péccsel, pontosabban a Pécsi Balettel állandó kapcsolatban maradt, ám ennek részleteiről, Eck Imrével való együttműködéséről később lesz szó.

„Ki tudta tágabbra nyitni az ablakokat, ajtókat, hogy a súlyos évek fojtogató levegőjét kiszellőztesse a magyar zene áporodott termeiből? És ki tudta volna jobban megmutatni a kitárt ablakból, milyen hegyet kell megmászni a friss levegőért?” – Ezekkel a kérdésekkel mutat rá Lehel György, a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának karmestere Maros Rudolf érdemeire a Muzsika 1982. októberi számában olvasható nekrológban. Maros 1949-ben a nyugodt pécsi évek után egy olyan zeneélet kellős közepébe került, ahol a szabályokat a kommunista szovjet művelődéspolitika elvei alapján alkották meg. 1948 és 1953 közötti időszak zeneideológiai alapdokumentuma ugyanis a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának 1948-as zenei határozata volt. Ezzel a dokumentummal, illetve a zsdanovi elvek érvényre juttatásával a néphez közel álló, klasszikus hagyományon, népzenén és a vokális műfajokon alapuló zenei világ követelményrendszerét állították fel. A szovjet mintán alapuló művelődéspolitikai elvek és követelmények, valamint a kodályi „folklorisztikus nemzeti klasszicizmus” számos ponton fedték egymást, s ez vált a követendő példává. Ennek köszönhető a tömegdalgyártás – amelyet egy zeneszerző sem tudott kikerülni –, a népdalfeldolgozások és az optimizmust sugalló kórusművek hosszú sora, amely visszatekintve kiszellőztetésre váró „áporodott teremként” hat a magyar zenészekre. A felismerés után már csak egy lépés választ el attól, hogy a zeneszerző kinézzen azon a bizonyos ablakon, és meglássa a kifelé vezető utat. Maros azonban nemcsak megtette ezt a lépést, de sokakat rá is vezetett arra az útra.

1950-ben újra házasodott, Harmat Artúr lányát, Jerryt vette feleségül. Jerry fiát, Pétert a nevére vette, s két évvel később, 1952-ben megszületett közös gyermekük, Gábor, akiből később ütőhangszeres művész lett. Maros a Zeneakadémián 1949-től partitúraolvasást tanított, 1950-től egy évig népdaléneklést, majd összhangzattant, zeneelméletet és fúvós kamarazenét. Ez utóbbi állt a szívéhez a legközelebb. Ha csak egy pillantást vetünk az ’50-es évek repertoárjára, szembetűnik Maros fúvós hangszerek iránti nagyfokú érdeklődése. Fúvós kamarazene óráit örömmel és nagy odafigyeléssel szervezte meg. Igyekezett különleges és ismeretlen kamaradarabokkal tágítani tanítványai látókörét, ő maga pedig számos átiratot készített klasszikus zeneszerzők műveiből fúvósegyüttesre és vonószenekarra egyaránt.

Az 1950-es évek elején a kor elvárásainak megfelelő tömeg- és mozgalmi dalok írása mellett az első nagy sikert az Állami Népi Együttes számára írt Ecseri lakodalmas hozta meg Maros számára. Az együttesnek ezután még számos művet – népdalfeldolgozásokat, és kórusműveket írt. A táncos népdalszvit sikerét bizonyítja, hogy 1952-ben kisfilmet is készítettek belőle. Egészen 1957-ig szinte kivétel nélkül klasszikus műfajú, könnyed hangvételű műveket írt. Ezekben az években született a Serenata, amely egy klasszikus könnyedségű kamaradarab, és a játékos karakterű Fagottverseny, amellyel szakmai körökben is hatalmas elismerésre tett szert. 1956-ra datálódik a Musica leggiera című, játékos és könnyed fúvósötös. Szintén 1956-ban alkotta a Divertimentót és Vonósszimfóniát, amelyek még mindig a letisztult hangzásvilágú, Kodály és Bartók zenéjét idéző alkotások közé tartoznak. 1956. május 13-án fejezte be Magyar táncok című kiszenekari művét, amelynek létezéséről eddig nem volt tudomásunk. Ez a népdal­szvit szervesen kapcsolódik a népdalfeldolgozáson alapuló hagyományosabb művek sorába. Abba a sorba, amelyet csak az 1957-es Varsói Ősz szakít meg. Maros a fent említett, Feuer Máriának adott interjújában a következőképp fogalmaz: „A legelső és legnagyobb közvetlen hatás az 1957-es Varsói Őszön ért, itt hallottam először Webern muzsikáját. 1957–1959-ig nem is publikáltam semmit, csak tanultam és dolgoztam.”

Az első Webern-élményt követően sok energiát fordított az új zene megismerésére. Erre kéziratos jegyzetei a legjobb bizonyítékok, amelyek között számos Webern műelemzés és Reihékkel való kísérletezés található. A ’60-as években felkérést kapott, hogy tartson zeneakadémiai zeneszerző-hallgatóknak modern zenei kurzust. Ebből a korszakból fennmaradt tanítási jegyzetei arról árulkodnak, hogy a kurzus legnagyobb részét a Webern zenéjével való megismerkedés, és a darmstadti iskola bemutatása tette ki.

Az 1957-től 1959-ig tartó időszakot Maros maga is kísérletező korszakként jellemezte. Szigorúbb formákat alkalmazott, a tizenkétfokúságot lassan építette bele addigi zenei nyelvébe, fokozatosan előtérbe helyezte a hangszíneket, s gazdagította zenéje harmóniai és ritmikus elemeit. A változásról elsőként az 1959-es Ricercare. In memoriam 1919 című zenekari mű tanúskodott, amelyet a Cinque studi per orchestra követett.

„Kétségtelen volt, hogy Maros tanul, dolgozik – még hozzá igen keményen – és új utat keres zenei mondanivalója megfogalmazásának. –Az idézet Ujfalussy Józseftől származik, az 1961-ben keletkezett Musica da ballóról szóló kritikából. A Musica da ballo a Pécsi Balettel közösen megalkotott Bányászballada című színpadi mű zenéjéből írt szvit, amely a Ricercarét és az Öt tanulmányt Maros „eltévelyedésének” tartó kritikusok számára is megnyugvást jelentő, mesterien megalkotott tánczene.

Valóban. Maros dolgozott, tanult, és tapasztalatait kollégáival is rendszeresen megosztotta. Gyakran ültek össze nála a kortársak, hogy a modern zenéről folytassanak diskurzust. Láng István amolyan „fecsegdének” nevezte az általában szombatra megszervezett találkozókat. Lényeges, hogy egyedül Maros Rudolfnak volt magnója, amelyet Varsóból hozatott magának, így általuk még soha nem hallott felvételek meghallgatására is lehetőségük nyílt. A komponisták az új irányzatok iránti nagyfokú érdeklődéssel és fogékonysággal vizsgálták a Maros által beszerzett kottákat, amelyek egy része új, kortárs nyugati alkotás volt, egy nagy részük viszont olyan mű, amelynek kottája zenepolitikai okokból nem volt fellelhető a Zeneakadémia könyvtárában.

Mihály András fent említett üdvözlő levelében a következőt írja Maros új stílusáról: „A szép hangzás igénye éppúgy a magyar iskolát oltja az avantgarde-ba, mint a mindenféle polgárpukkasztást kerülő ideális időkezelés.”

Az új zenei hatások ellenére Maros számára a dallam mindig elsődleges fontosságú maradt, és soha nem hagyta el a proporcionális notációt. Még a legnagyobb átütő sikert hozó Eufóniáknál sem, ahol az új hangzásideált különböző hangszínű hangszercsoportok zsongásával teremtette meg úgy, hogy a művek formája és időkezelése továbbra is a befogadó számára „ideális” maradt.

Szőllősy András, akinek Maros halálára írt nekrológjából idéztem, nemcsak kollégája, barátja, hanem egyik legfőbb méltatója is volt a zeneszerzőnek. Számos kritikát jelentetett meg Maros művekről, ahol minden szavával a komponista által képviselt új utakat, a Kodály iskola formaérzékéhez hű, mégis modern zenei elemekből építkező zeneműveket igyekezett a magyar zeneéletben méltó helyre emelni. Ezt tette Maros halálára írott Tristia című darabjában is, amely különlegességnek számít a Szőllősy-œuvre és a Maros-emlékdarabok viszonylatában egyaránt. Ahogy Csengery Kristóf fogalmazott egy, a Muzsika lapjain megjelent recenziójában: „Zenei értelemben nem csupán az utalás, a siratók zeneszerzőjére való műfaji-filológiai hivatkozás kelti fel a figyelmet, lényegesebb az a biztonság, amellyel Szőllősy András az igen zártan, koherensen formált, homogén hangzású műben rátalált egy, a siratás örök emberi aktusával adekvát vonós-hangszeres hangütésre.”

A cikk írója a siratók zeneszerzőjének nevezi Maros Rudolfot. A kifejezés – bár a Maros-életmű egészének érdemeit tekintve kissé leszűkítő – mégis helytálló annak a zeneszerzőnek az esetében, aki a siratók komponálásában találta meg az utat, hogy a Kodály utáni nemzedék elsődleges feladatát úgy teljesítse, hogy közben merőben újat alkot a népzene és a modern műzene ötvözése terén. A Weöres Sándor verseire írt Két siratója, valamint zenekarra és énekhangra írt Sirató című műve nagy elismerést váltott ki a közönség és a kortársak körében.

Az 1962-ben elkezdett Két siratóból az elsőt (1962 február) apja halála után, másodikat (1963. január 1.) apósa halálakor írta. A két darab két eltérő kultúra temetési énekét reprezentálja. Az első egy pápua temetési ének, míg a második egy stilizált keresztény temetési ének szertartási hangulatát ábrázolja. Ahogy Sziklay Erika, Maros siratóinak első előadója azt egy 1970-es években készült rádióinterjúban kifejtette, énektechnikailag nehéz ezeket dalokat autentikusan előadni, gyakorlott énekes számára is kihívást jelentenek. Nem csoda, hiszen a mű karakterét meghatározó siratás tizenkét fokú zenei környezetben történik. Maros régóta nagy érdeklődést mutatott az ütőhangszerek iránt, amelyek 1954 után fokozatosan a legkülönlegesebb színek ábrázolására szolgáltak. Ilyen többek között a második siratóban alkalmazott használaton kívüli autókulcs is. Ennek oka, hogy az egzotikus sirató megköveteli az autentikus hangzásra való törekvést, s Marosnak ezt ilyen eszközökkel sikerült is elérni.

A Sirató mutatta meg, hogy itt olyan mély rétegek is jelen vannak, amelyek igazi zeneszerzővé avatnak egy embert.

1966-ban adták ki a Magyar Népzene Tára V., Siratók kötetét, amely több mint 200 siratódallamot tartalmaz. Maros Rudolf Sirató című műve ezt követően, 1969-ben íródott. Ehhez a Magyar Népzene Tára V. kötetének 148. dallamát, Péntek Jánosné körösfői siratóját használta fel. Maros a legapróbb díszítéseket is átvette, s igyekezett minél kevesebbet hozzátenni az eredeti anyaghoz. Az eredeti siratóból egy strófát kihagyott, egy sort pedig megismételt, ezen kívül a szerkezetén nem változtatott. A lényegesebb kérdés, hogy mit tett hozzá? A bevezetés olyan dallamfejjel történik, amely csak az első strófában hangzik el, ezzel kívánta érzékeltetni, hogy „maga a sirató mennyire rögtönzött.” Így folytatja Maros: „Mivel a rögtönzött ének a lejegyzéssel megmerevedett, úgy akartam a rögtönzést megmenteni, hogy a kísérő kamarazenekar rögtönöz.” Azáltal, hogy a kíséret szabad, lebegő, improvizált anyag, megmaradt a sirató műfajának improvizatív jellege. Az énekszólam valójában nem ének, hanem deklamáció, recitálás. Ezáltal az ősi sirató élethelyzet modern környezetbe ágyazva is tisztán kirajzolódik. Ezek a siratók nemcsak azt bizonyították, hogy a magyar népzenei anyag újból adott számára zeneszerzési lehetőségeket, hanem hogy ezeket a lehetőségeket úgy ragadta meg, hogy merőben újat alkotott a népzene és a modern zene ötvözése terén.

Emlékem elhull, mint a könny,

de az esemény szőttese

megőrzi voltom bélyegét,

mint őskagylót a sziklaszál.


Weöres Sándor: Halotti énekek/1 (részlet)

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.