CSENGERY KRISTÓF, KOVÁCS SÁNDOR, MALINA JÁNOS, DOBSZAY ÁGNES, RÁKAI ZSUZSANNA, KUSZ VERONIKA, ESZES KINGA, BÓKA GÁBOR, OZSVÁRT VIKTÓRIA és MONA DÁNIEL kritikái

Szerző:
Lapszám: 2017 március

{ CSENGERY KRISTÓF

Medveczky, Fülei, Duna Szimfonikus Zenekar


Beethovenről számos anekdota maradt fenn, ezek egyike szerint a zeneszerző egy alkalommal a rá jellemző erőteljes indulatokkal oktatta ki Lichnowsky herceget, mondván, herceg sok akad, de Beethoven csak egy van. Ez a dacosan büszke felkiáltás, a „Beethoven csak egy van" kínálta a Duna Szimfonikus Zenekar januári hangversenyének mottóját. De mintha a műsor (amelynek mindkét száma előtt Zelinka Tamás mondott információkban gazdag, korrajzzal felérő bevezetőt) a mottó cáfolatával kívánna szolgálni, a két jelentős mű, amely a koncert programján szerepelt, az első részben felhangzott Esz-dúr zongoraverseny (op. 73 - 1809/11) és a második részt kitöltő 6. szimfónia (op. 68, F-dúr, „Pastorale" - 1808) az egymáshoz közel eső keletkezési időpontok ellenére is ékesen bizonyította: stílus és hangvétel szempontjából nem egy, hanem több Beethoven van, ezen az estén például a zongoraverseny a klasszika kereteit hangzásarányaival is feszegető, diadalmas lendületű „empire" zeneszerzőt, míg a szimfónia a felvilágosodás korának harmonikus természetszemléletét képviselő alkotót állította elénk. Igaz, közös nevező is kínálkozik, s ez a romantika előlegezése, utóbbit a versenyműben a grandiozitás, a szimfóniában a programzene felé előremutató ábrázoló szellem valósítja meg.

A hangverseny karmestere Medveczky Ádám volt, az Esz-dúr zongoraverseny szólistájaként Fülei Balázs lépett pódiumra. A Duna Szimfonikus Zenekar feltörekvő együttes, de korántsem tartozik Budapest legjobb zenekarai közé. Mostani játéka is hagyott kívánnivalót maga után: a vonósok hangzását sokszor éreztem szürkének, a tónust salakosnak, az intonációba be-becsúszott olykor némi hamisság - ugyanakkor a lelkesedés, a minőséget létrehozni igyekvő szándék mindvégig érezhető volt. A változó színvonalú zenekari kíséret óhatatlanul visszahúzta a szárnyalni próbáló Fülei Balázst is, s ugyanígy a produkció magasba emelkedését gátolta a zongora minősége, amely, úgy hallottam, szintén nem volt eszményi: a hangszer kissé tompán, szárazon szólt. Hozzátartozik a hangzó összképhez, hogy maga a helyszín, a Duna Palota sem ideális, hiszen ez a tér a maga szerény méreteivel és akusztikai adottságaival elsősorban kamarakoncertek számára lehet alkalmas, a szimfonikus zene beszorítva, lefojtva szólal meg benne. Ennek ellenére Fülei Balázs szólói az Esz-dúr zongoraversenyben sok szépet tartogattak: lendülettel és méltósággal hangzott fel a nyitó Allegro, nem hiányzott az emelkedettség az Adagióból, és lelkesedés, szenvedély, energia jellemezte a művet záró rondó (Allegro ma non troppo) megfogalmazását.

Lelkesedés, szenvedély, energia - ezek a fogalmak vezetnek át a műsor második részében elhangzott mű, a 6. szimfónia előadásának értékeléséhez. Máskor is megfigyeltem már, hogy egy zenekar, amely versenymű kísérőjeként nem excellált, önálló számában lényegesen jobbat nyújtott. Most is hasonló jelenség tanúja lehettem. Hát persze, hiszen önállóan teljesíteni könnyebb, mint együttműködni, igazodni, alkalmazkodni. A Duna Szimfonikus Zenekar, amely az Esz-dúr zongoraverseny megszólaltatásakor inkább visszahúzta és akadályozta, mint segítette Fülei Balázst, a Pastorale-szimfónia öt tételében, ha nem táltosodott is meg, mindenesetre sokkal összeszedettebb, pontosabb, gondozottabb játékot nyújtott, mint a koncert első részében. Mindebben természetesen fontos szerepet játszott Medveczky Ádám vezénylése. Mozdulataiból, irányító jelzéseiből és egész jelenlétéből egyrészt sugárzott a rá jellemző természetes muzikalitás, a zenei karakterek érzékeny átélése, másrészt a hangszeres muzsikusokat is ösztönző maradéktalan odaadás a mű iránt. E kettő együtt megtette a magáét: megszületett egy produkció, amely kivitelezésében nem volt ugyan kifogástalan, sőt még egyenletes sem, de mindvégig volt szellemisége, emelkedettsége, sodra - és képes volt közvetíteni a mű költői és filozófiai mondanivalóját ember és természet egységéről. Január 13. - Duna Palota. Rendező: Duna Szimfonikus Zenekar }

Engegård, Perényi, Concerto Budapest


A Concerto Budapest egyike azon magyar zenekaroknak, amelyekben él és hat Végh Sándor szelleme. Megmutatkozik ez a zenei gondolkodásban: a muzsikálás indulatgazdagságában, a dallamok érzékeny tagolásában, az erőteljes és beszédszerű hangsúlyozásban, a dús zamatú hangzás ideáljában, a szimfonikus zenekari játék kamarazenei értelmezésében - és általában a „régi iskola" tiszteletében és követésében. Nem csoda, hogy mindez így van, hiszen az együttes művészeti vezetője, Keller András maga is tanult Végh Sándortól, és pályáján a vele való kapcsolat mindenképpen az egyik fontos, máig érvényes ösztönzésnek tekinthető. Így aztán az sem meglepő, ha a Concerto Budapest vendégei között időnként felbukkannak más, hajdani Végh-növendékek is, hiszen a tanítványok érthető módon ápolják egymással a kapcsolatot, közös produkciókban is igyekezvén megőrizni és továbbadni a mesterüktől kapott tanítást.

Nyilvánvalóan ez a szellemi háttere Arvid Engegård (1963) közelmúltbeli látogatásának. A norvég muzsikus Kellerhez hasonlóan hegedűs, kvartett-primárius és karmester, a 2006-ban alapított Engegård Quartet vezetője. Zenei fejlődésére jelentős hatást gyakorolt Végh, akinél Salzburgban tanult, s aki egy esztendőnyi közös munka után felkérte, legyen a Camerata Academica koncertmestere. Nyolc évet töltött a zenekar élén - többek közt ez idő alatt rögzítette az együttes Schiff Andrással Mozart összes zongoraversenyét. Engegård a Concerto Budapest hangversenyére - ami a program két szélső, tisztán zenekari számát illeti - „mesterségem címere" típusú műsorral érkezett, hiszen a középponti a számot, Sosztakovics Perényi Miklós szólójával elhangzott 1. csellóversenyét (Esz-dúr, op. 107) két bécsi kompozíció: Schubert h-moll szimfóniája („Befejezetlen" - D. 759) és Mozart Esz-dúr szimfóniája (K. 543) fogta közre. Két nevezetes, kései darab tehát, mely a legérettebb formában mutatja meg alkotója gondolkodásának valamennyi jellegzetességét.

Két érzékenyen formált, költőien karakterizált, igényesen kidolgozott, mindenekfelett pedig a hangzás iránti fokozott érzékenységről tanúskodó előadást hallottunk. A Schubert-mű mindkét tételében fontosnak éreztem az atmoszférateremtő vezénylés erényét; azt a képességet, amellyel Engegård megmutatta a forma - itt és most már nem a búcsúzó klasszikát, hanem a romantikát képviselő - erős kontrasztjait, líraiság és dráma egymást kiegészítő jelenlétét, a lágy dalolás és a sötéten felcsattanó, erőteljes gesztusok egymást minduntalan ellenpontozó hatását. Puha vonós színek és rendkívüli gonddal kidolgozott, rajzos fúvós szólók (klarinét, oboa, fuvola) jellemezték az olvasatot. Az Esz-dúr szimfónia pedig azt mutatta meg, hogy bizonyos zenekari művekben lehet, sőt kell is Mozartot eredendően szimfonikus felfogásban tolmácsolni, s hogy ez a kései alkotás ama kompozíciók közül való, amelyekben ez a koncepció abszolút hiteles. Nemcsak szimfonikus volt azonban ez az értelmezés, de nyomatékosan reprezentatív és virtuóz igényű is, széles gesztusokkal, határozottsággal, fényes hangzással és feszesen pattogó ritmikával - mindettől csak az Asz-dúr Andante megszólaltatása különbözött átmenetileg a maga többnyire lágy gesztusvilágával és puha tónusaival.

Sosztakovics 1. csellóversenye Perényi Miklóssal: a tökéletesség élménye. A hatvankilenc éves művész makulátlan hangon és mindvégig tökéletes intonációval, a legteljesebb technikai készenléttel birtokolja a rendkívül bonyolult és virtuóz versenymű magánszólamát, amelynek nehézségét fokozza, hogy a cselló a nyitótételben nem a zenekarral váltakozva, párbeszédet folytatva szólózik, hanem szinte egyetlen ütemnyi szünet nélkül, monomániásan mondja, mondja, mondja a magáét, aminek persze poétikai jelentősége van: a Lélek sírása, jajongása, panaszolkodása ez, amely nem akar véget érni és nem is érhet véget, mert a közeg, amelyben mondandóját megfogalmazza, erre a soha be nem fejeződő, legfeljebb félbeszakadó vádbeszédre készteti. Perényi nagyszerűen érvényesítette a csellószólamnak ezt a sötét, ádáz jellegét, s ugyanilyen meggyőző volt hangszerén a lassú tétel széles gesztusú, fájdalmas dallamossága, majd a teljes tételnyi, hatalmas cadenza a maga sok extrém magasságú hangjával, valamint a finálé energiája és feszes tartása. Nagyformátumú tolmácsolást hallottunk, egy „önéletrajzi" remekmű kongeniális tolmácsolását, melyet különleges érzékenységgel kiválasztott 20. századi ráadás követett: Hindemith op. 25-ös Szólószonátájának egy tétele. Január 14. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }

Gál, Varga Oszkár, Varga István, Miskolci Szimfonikus Zenekar


Történeti érzékű zenehallgatónak mindig öröm, ha a múlt nagy ellenlábasai találkoznak a hangversenyműsorokon. Hozza össze és békítse meg az utókor minden igazi értéket elfogadó plurális ízlése azokat az alkotói teljesítményeket, amelyeket saját koruk egymás ellen fordított vagy kijátszott egymás ellen. Találkozzék - esetünkben - a modern Wagner a (másképp) modern Brahmsszal. Ha csak egy gesztus idejére is, ez a találkozás jöhetett létre a Miskolci Szimfonikus Zenekar estjén, amelynek élén a Rienzi-nyitány (1840) képviselte a zenedráma-szerzőt, majd a Kettősverseny (a-moll, op. 102 - 1887) és a szünet után a 3. szimfónia (F-dúr, op. 90 - 1883) „a romantika klasszikusát". A zenekart jelenlegi művészeti vezetője, Gál Tamás vezényelte, a Kettősverseny szólóit Varga Oszkár (hegedű) és Varga István (cselló) játszotta.

A Miskolci Szimfonikus Zenekarról volt már módom kritikát írni, amióta 2014-ben Gál Tamás vette át a zenekar vezetését, és a mostani tapasztalatok ugyanazt sugallják, mint a korábbiak: az együttes továbbra is a magyar vidéki városok zenekarainak élcsoportjába tartozik, de jelenleg nem olyan jó, amilyen a harmincévi remek munka után eltávolított Kovács László működése alatt volt. A legfőbb problémát a vonós hangzás minőségében vélem felfedezni: a tónus olykor szürke, a hangzás időnként salakos, az intonáció sem mindig tiszta. A fúvós teljesítmények általában jobbak, de ezek sorában is előfordultak ezen az estén gikszerek. Ennek ellenére a Miskolci Szimfonikusok jelenlegi kondíciója alkalmas arra, hogy a zenekar élvezetes és élményt adó produkciókat hozzon létre, csak éppen e produkciók színvonala nem mindig egyenletes.

A két tisztán zenekari mű, a Wagner-nyitány és a Brahms-szimfónia tapasztalatai megerősítették azokat az észrevételeimet, amelyeket Gál Tamás munkájáról a korábbi évtizedek tapasztalatai alapján megfogalmaztam magamban. A zenekar jelenlegi vezetőjét nagyfokú pedagógiai tudatosság és megalapozott szakmaiság jellemzi. Gál Tamás nem véletlenül tapasztalt karmestertanár: az a fajta elemző-értelmező attitűd, amely a pedagógiai munkában jelen van, a pulpituson is jellemzi tevékenységét, s ennek következményeképpen ütéstechnikája feltűnően plasztikus, tempóértelmezései következetesek, hangsúlyai egyértelműek - egész vezénylő munkájának legfontosabb része a forma logikus tagolása, amelyben nagy gondot fordít az olyan fordulópontokra, mint a tempóváltások, a formarész-határok, a metrum módosulásai. Vagyis Gál Tamás biztos kezű „levezető karmester", akinek irányításával áttekinthető produkciók születnek. Az már más kérdés, hogy az érdekesség ebben a zenélésben olykor csekély, s hogy a közelítésmód kevéssé egyéni, a szólamszövet belső kidolgozása, a hangzás, az intonáció karbantartása itt-ott kívánnivalót hagy maga után. Mindennek ellenére vezetésével a Miskolci Szimfonikus Zenekar fel tudta mutatni a Rienzi-nyitány értékeit, A bolygó hollandi, a Tannhäuser és a Lohenrgin hangját előlegező, sajátosan wagneri fordulatok bizarr keveredését a francia nagyopera és az itáliai bel canto stílusjegyeivel (tegyük hozzá, az utóbbi elegy egyszersmind a nyitány legfőbb varázsát is adja). Brahms szimfóniája ez alkalommal elsősorban formai logikájával és az egymásba kapcsolódó folyamatok dinamikájával hatott.

A műsor középpontjában megszólalt Kettősverseny különös, kétarcú benyomást keltett. Varga Oszkár és Varga István duója esetében egyértelmű, hogy két kiváló, és nagyon hasonló alkatú-gondolkodású muzsikussal van dolgunk; olyan előadókkal, akik a szerzővel és a művel teljesen azonosulva, szívvel-lélekkel játszanak. Ez vonzóvá és lényegre törővé avatja produkciójukat. Ugyanakkor egyikük hangszeres teljesítménye sem makulátlan - ezen belül elmondható, hogy jelenleg a csellista apa jobb, magabiztosabb hangszeres, mint a hegedűs fiú. Ugyanakkor úgy tűnik, hogy a „hangszerprobléma" őket nem zavarja: nyilvánvalónak látszik, hogy nem óhajtanak feltétlenül tökéleteset nyújtani, viszont intellektusuk és érzelemviláguk minden hangot hitelessé tesz. Így aztán, még ha hangszeresen nem is volt világszínvonalú, a zenélés egésze szempontjából figyelemreméltó, tiszta és nemes élmény volt előadásukban a Kettősverseny. Az az ihletettség pedig, amellyel ráadásként Bach Goldberg-variációinak (BWV 988) egy részletét tolmácsolták, levett a lábamról. Február 7. - Zeneakadémia. Rendező: Miskolci Szimfonikus Zenekar }

{ KOVÁCS SÁNDOR

Mariinszkij Színház Zenekara, Redkin, Gergijev


Valerij Gergijevet majdnem minden reggel látom. Ugyanis a Mezzo TV-t szoktam nézni hét és nyolc közt egy darabig. No nem sokáig, kinek van ilyesmire ideje. De elég egy kávéfőzésre és -ivásra való negyedóra, ő biztosan feltűnik a képernyőn. Angliában vezényel Brahmsot, az amsz­terdami zenekar élén áll éppen, vagy a Mariinszkij Színház Zenekarát irányítja valami Csajkovszkij-darabban. Végül is mindegy: a kép nagyjából ugyanaz. Ha van egyáltalán pálca a kezében, akkor az nagyjából fogpiszkálónyi. Haja csapzott, kezét szándékosan remegteti, mintha létezne karmesteri vibrato is - fogalmam sincs, ennek mi a haszna. De „válámi ván", hogy Rajkint idézzem, legfeljebb „nem áz igázi". A zenekarok többnyire rendesen húzzák-vonják-fújják, a belépések nem szoktak lötyögni. Egetverően nagy pillanatoknak nem lehettem tanúja - de ez nyilván a reggel miatt van. Éhgyomorra nem megy a katarzis. Akad aztán Gergijevtől több CD-m is. Például elég sok Sosztakovics-szimfónia. Az ötödiket határozottan szeretem. A világhírnév biztosan nem alaptalan.

  

Valerij Gergijev - Posztós János felvétele/MÜPA 

Most itt volt (nem először) Budapesten, hozta zenekarát. A szentpétervári együttes (Szanktpetyerburg - Istenem, hát ezt is megértük) egy rövid pillanatra megijesztett. A Rómeó és Júlia nyitányfantáziában tökéletes belépések után megjelent az a túlvibrált , enyhén zsíros vonóshang, amit a hajdani szovjet („hajdani" szovjet - Istenem, hát ezt is megértük) zenekarokban sohasem szerettem. De kiderült, ez csak múló rosszullét. Szép tónusa van ennek a vonóskarnak, jók a szólisták. Első osztály. Ha a mű mégsem nyűgözött le, azt csak a karmesternek tulajdoníthatom. Csaj­kov­szkij nem tartozik ugyan a kedvenceim közé, de ez a darabja még az én rideg szívemet is meg tudja melengetni. Most nem éreztem a szokásos hőemelkedést. A gyönyörű dallamok elszálltak a levegőben. És a publikum sem jött lázba.

Bartók következett: a Mandarin-szvit. Nem tudom feledni egy élményemet. Fischer Ádám a Rádiózenekar élén a Zeneakadémián dirigálta jó... na, most elbizonytalanodtam... hat-hét, talán már tíz évvel ezelőtt. Frenetikus hatással. A publikum szinte mámorossá vált a hajszától. Ehhez képest a mostani egy rendes, jólfésült, becsületes előadásnak tűnt. Ez persze nem kevés egy ilyen kényes kompozíció esetében.

Szünet előtt még Rachmaninov (így írja a nevet a Brockhaus-Riemann magyar kiadása) Rapszódiáját is hallhattuk. Hosszú műsor, nem vagyok híve. A hallgató befogadóképessége nem végtelen. Jó, tudom, Wagner... Más eset. Ott előre tudjuk, mire számítsunk. És Mahlernél (alkalmasint Brucknernél) is sejtjük. Ezúttal azonban nem egy hosszú műről volt szó, csupán egy hosszúra nyúló műsorról. A különbséget, gondolom, nem kell bővebben kifejtenem. Itt és most, utólag, Csajkovszkijt vélem felesle­gesnek. A Rachmaninov-darabban ugyanis akadt egy káprázatos szólista. Szergej Redkinnek hívják. Jegyezzük meg a nevet. Megint egy orosz, aki mindent tud, amit a zongorázásról tudni lehet. És még muzikális is! (Ellenpélda a legnagyobb mai sztárok egyike: Lang Lang). Már-már arra gondoltam, Oroszországban szép lassan elapad a forrás. Sokat gyakorolni ugyanis csak akkor érdemes, ha ezzel kivételezett helyzetbe kerülünk a társadalomban. Ma becstelen üzleteléssel , zsarolással, fenyegetéssel sokkal könnyebb elérni ezt a helyzetet. Foci Rákosi alatt. Hathárom. Aztán a későbbi (enyhült) évek focija... (emlékeznek a 0:6-ra? Tudjuk:a tészta volt a ludas...) De arrafelé, úgy tűnik, mégsem érvényes a szabály. A remek orosz muzsikusok most is tenyésznek - a maffiózók, korrupt potentátok és jólléttől elkövéredett kopasz gorilláik mellett. Nagy ország, kultúrára és kőbunkóságra egyaránt van kapacitás.

A második félidőt Rimszkij-Korszakov műve, a Seherezádé töltötte ki. Ismét megállapíthattam: nem rossz szerző ez a hajdani tengerésztiszt, aki egy időben csak néhány összhangzattan-leckével járt növendékei előtt. És a Seherezádé bizonyosan legjobbjai közé tartozik. Remek hangszerelés, kellemesen egzotikus ízek dallamban-harmóniában. A nemes hangon játszó szólóhegedűs ugyan az ikszedik fekvésben (nem számolok utána) rendszerint elvétette a fiszt, és bizony kivételképpen előfordult lötyögős együttindítás is - egészében véve azonban a produkció hatásos volt. A közönség lelkesen tapsolt, következett egy kis ízelítő a Rimszkij-növendék, Stravinsky Tűzmadár-zenéjéből. A szanktpetyerburgi gárdát szívesen hallanánk máskor is. Mielőtt még átnevezik a várost megint Valamilyen-gráddá. Január 30. - Müpa. Rendező: Müpa }

{ MALINA JÁNOS

Brahms-maraton / Tetʺopontok és meglepetések


A Budapesti Fesztiválzenekar hagyományosan tizenegy koncertből álló maratonjain az a megszokott rend, hogy a páratlan sorszámú egyórás programok a nagy - „Bartók Béla Nemzeti" - hangversenyteremben, a páros sorszámú kamaraprogramok pedig a Fesztivál Színházban zajlanak. Amazokból tehát mindig hat, emezekből pedig öt van. Előrebocsátva, hogy a Fesztiválzenekar, illetve Fischer Iván sohasem ígérte - hiszen eleve lehetetlen is volna megvalósítani -, hogy a nagy mesterek életművének eme monumentális keresztmetszetei reprezentatívak lesznek, szögezzük le pusztán a tények kedvéért, hogy bármennyire népszerűek is - teljes joggal - Brahms nagyzenekari kompozíciói: a négy szimfónia, a két zongoraverseny, a hegedű- és a kettősverseny, a két nyitány, a Haydn-variációk és a magyar táncok, ez a mintegy 5-6 órányi zene csak az egyik jelentős súlypontja az életműnek - minőségben, és kivált mennyiségben ugyanis zongorás, illetve vonós kamarazenéje, zongoraműveinek korpusza, csodálatos dalainak tömege, de még kórus-œuvre-je is külön-külön vetekszik velük. Márpedig ez utóbbi műcsoportok - mellesleg a dal műfajának mindenképpen fájó teljes mellőzésével - mind a Fesztivál Színház-i blokkokba szorultak. No persze így is szépséges tizenegy órában részesült a közönség; és igazságtalanok volnánk, ha nem tudnánk be felmentő körülménynek, hogy ezeket a különleges élményt jelentő maratonokat mégiscsak egy szimfonikus zenekar - és zeneigazgatója - álmodta, illetve rendezi meg.

Mindenesetre még - a művek adott időtartama miatt - többnyire nem teljesen kihasznált nagytermi órák is elegendők voltak ahhoz, hogy a teljes zenekari életmű nagyobbik része megszólaljon. Az első négy órában a négy szimfónia hangzott fel szépen sorjában, a Concerto Budapest, a Győri Filharmonikus Zenekar, a MÁV Szimfonikus Zenekar, illetve a Nemzeti Filharmonikusok előadásában, majd a d-moll zongoraverseny következett a Pannon Filharmonikusokkal és Várjon Dénessel; mindezek után már csak a Fesztiválzenekar hagyományos „maratonzárója" maradt hátra, amelyet - nem hagyományos módon - meglepetéskoncertként hirdettek meg. Fischer Iván ezúttal a könnyedség irányába mozdult el, s amolyan zenével illusztrált beszélgetés lett a dologból, amelynek során - rövid ízelítők meghallgatását követően, kétlépcsős gyorsszavazás után - a közönség dönthette el (kivéve, amikor nem), hogy mely szimfóniatételt, nyitányt vagy magyar táncot szeretné meghallgatni. Egy (további) jelentős alkotás helyett tehát könnyebben emészthető, akár aznap egyszer már hallott tételek, darabok. Persze - különösen a magyar táncok egyikében-másikában - ragyogó, sziporkázó pillanatoknak lehettünk tanúi, de amúgy a „keretjáték" viszonylag kevés teret hagyott a zenélésnek, meg nagyon széttöredezetté is tette a koncertet. Hiányoltam továbbá, hogy Fischer nem sietett elárulni a közönségnek: az eljátszott magyar táncok többségét nem maga Brahms hangszerelte meg zenekarra. (Átiratok előadása sohasem volt gyakorlat a hangverseny-maratonokon.)

Ha már így áttekintettük a nagytermi hangversenyeket - melyek közül egyedül a 2. szimfónia előadásának nem voltam tanúja -, hadd summázzam elöljáróban a Fesztivál Színházban rendezett eseményeket is. Ezek sorában először a korai, op. 11-es D-dúr szerenád (eredeti, kiszenekari) változata következett a Botvay Károly vezette Budapesti Vonósokkal, majd az op. 18-as B-dúr vonóshatos a kiegészített Kelemen Kvartettel. Azután Szabó Soma Cantemus Vegyeskara lépett pódiumra egyházi és világi kórusokkal, ezt követően pedig az op. 115-ös h-moll klarinétötöst adták elő a Fesztiválzenekar tagjai. A kamara-almaratont Rados Ferenc fellépése koronázta meg: ő az op. 76-os Nyolc zongoradarabot, továbbá a korai, op. 9-es Schumann-variációkat játszotta el. E blokkok közül a D-dúr szerenádot és a kórushangversenyt nem volt módomban hallani.

Talán a korai óra lehetett az egyik ok, de a szimfóniák közül a Keller András által vezényelt Concerto Budapest 1. szimfóniája hatott számomra a leghalványabbnak. Nem azt jelenti ez, mintha különösebb kifogásolnivalót találhattunk volna az előadásban: a nyitótétel hatalmas íve úgy sejlett fel már a lassú bevezető timpanicsapásaiban, ahogyan azt mindig is várjuk, a lassúban is édesen és expresszíven szólalt meg az oboa, és titokzatos, baljós színek árnyalták az idillt - s még folytathatnám. De felszabadulttá, személyessé - én úgy éreztem - igazán csak a zárótételben vált az előadás, a lendület és a ritmikai tartás dialektikája itt vált a hallgatót is magával ragadó, éltető erővé.

Ezzel szemben a B-dúr szextett - előadói: Kelemen Barnabás és Kokas Katalin hegedűn, Makszim Riszanov és Homoki Gábor brácsán, Kokas Dóra és Fenyő László csellón - az első hangtól kezdve varázslatként hatott. A hat zenész a zenei és hangi összeolvadásnak, együttlélegzésnek azt a legfelső fokát valósította meg, amely a hosszú idő alatt összecsiszolt vonósnégyesek körében is ritkaságszámba megy - no persze őket nem is tekinthetjük alkalmi társulásnak, lévén Kokas Dóra a kvartett korábbi csellistája, Riszanov pedig mindannyiuk gyakori partnere. Mindez magyarázat lehet arra, hogy a forma fő felületei, folyamatai, csúcspontjai miért bontakozhattak ki a hallgató előtt ilyen magától értetődő világossággal; másfelől viszont egyáltalán nem gátolta azt, hogy az egyes játékosok ne gazdagítsák az élményt olyan felejthetetlen zenei mozdulatokkal, hangszínekkel vagy hangsúlyokkal, mint Fenyő megbabonázó basszusmenetei vagy Kelemen anyagtalan szépségű magas hangjai. S ez az előadás szinte kézzelfoghatóvá teszi azt is, hogy a fiatal Brahmsra milyen nagy hatást gyakorolt a fiatal Mendelssohn, az Oktett eksztatikus hangja - bármennyire különböző alkatúak voltak is különben. Az Andanténak az adott különös fénytörést, ahogyan a barokk variáció, a chaconne allúziójának tekinthető tétel témaexpozíciójában a mély vonósok olyasfajta dűvő-akcentussal játszották a kísérő akkordokat, hogy abban a pillanatban tökéletesen meggyőzően hatott a két zenei világ rokonsága, és magától értetődőnek a Brahms-tételben való összetalálkozása - miközben a variációk mindenféle más, részint emelkedett és éteri szférákat is bejártak. Izgalmakban gazdag részetek és monoton alaplüktetés dichotómiája ragadta egy másik fajta eksztázisba a hallgatót a Scherzóban, s mérhetetlenül finom pianók, érzékenyen kiegyensúlyozott vonalak és gyengéd gesztusok révén lett jóval több a zárótétel is felszabadult dalolásnál. A maraton felvette utazósebességét.

  

Makszim Riszanov  és Kokas Katalin - Poaztós János felvétele/MÜPA 

Délután 3-kor a program már a 3. szimfóniánál tartott: a MÁV szimfonikusait első karmesterük és művészeti vezetőjük, Csaba Péter vezényelte. A nagyszabású, konfliktusokkal teli, ám végül győzedelmes nyitó Allegro karakterét Csaba kifejezetten a monumentalitásra, a nagy léptékű és nagy tömegeket megmozgató folyamatok érzékeltetésére alapozta; ezt szolgálta a kifejezetten széles tempó választása is. Az eredmény kétségtelenül szuggesztívnek bizonyult; s a nagy impulzusok stratégiáját annál is inkább választhatta a karmester, mert mindeközben a hangzáskép kifejezetten tiszta és kontrollált, a frazeálás abszolút világos maradt, szó sem volt tehát semmiféle elnagyoltságról - ami a zenekar teljesítményét is dicséri. S az, ahogyan a visszatérés során az előadás kinyílt és átforrósodott, sokat mondott el arról is, milyen átgondoltan és szuggesztíven tud Csaba Péter építkezni.

Az Andantéban uralkodó idilli hang felidézésére hasonlóképpen megvoltak az adekvát eszközei karmesternek és zenekarának: gyönyörű, „őszies" zenekari színeket és sejtelmes-libabőrös akkordokat hallottunk; a tétel vége felé a rezek puha pianói jelentettek szinte érzéki élményt, míg a záróakkordban kristálytisztán fénylettek fel a fafúvósok. És nagyon szép volt a zárótétel - inkább brahmsosan nosztalgikus, mintsem hősies, amilyennek általában tekintik. Telve volt sejtelemmel - is, miközben a zenekar talán itt szólalt meg a leginkább telített, ám választékos színekkel.

A 4. szimfóniát, Brahms hattyúdalainak egyikét, Kovács János vezényletével játszották a Nemzeti Filharmonikusok. Kovács és a zenekar egészen nagyszabású élménnyel szolgált. A Filharmonikusok játékának perfekciója, hangzásának teltsége, csiszoltsága és elementáris szépsége mintha egyetlen zenei pillanatba sűrítve mutatott volna meg mindent, amit a Kocsis-évtizedek alatt tanultak és magukba szívtak. Ugyanakkor azzal a felszabadultsággal és ellazultsággal játszottak, amelyet az énektanár vár növendékétől, amikor a bonyolult technikai és anatómiai instrukciókat követően így bátorítja: „és most ne gondoljon semmire". Maximális kontroll és teljes spontaneitás - ezt a látszólagos lehetetlenséget valósította meg Kovács János a kiváló zenekarral; s erre bizonyára azért (is) lehetett képes, mert szinte kézzelfogható volt, hogy a zenészek milyen lelkesen követik őt. Életkedv, finom gesztusok sora és az artikuláció, a részletek változékony gazdagsága járta át az első tételt; az Andante moderatót a brahmsi „tartózkodó kitárulkozás"-sal való tökéletes azonosulás, a pasztellszínek harmóniája, az olvadékony kürt-pianók tették kivételes élménnyé. A scherzo kirobbanó, mégis játékos temperamentumú volt, ahogy az Allegro giocoso tételcím elő is írja; de az előadók legkiemelkedőbb teljesítménye bizonyára a zárótétel, a Passacaglia volt azáltal, hogy a visszatérő basszus feltartóztathatatlan sodrását megőrizve, mégis rendkívül differenciáltan, sohasem hallott részleteket hallhatóvá téve adták elő.

A h-moll klarinétötös klarinétszólamát Ács Ákos, a vonós szólamokat a Fesztiválzenekar kebelén belül működő Eckhardt Vonósnégyes tagjai - Eckhardt Violetta, Bujtor Balázs, Sipos Gábor és Sovány Rita - szólaltatták meg. Némiképp zavarbaejtően hatott rám ez a produkció: benyomásaim mindvégig fluktuáltak, hol az tetszett elsődlegesnek, hogy minden intonációs tökélye, precizitása ellenére sokkal inkább szolid és kulturált, semmint kifejező és érdekfeszítő előadást hallok, hol meg rácáfolt erre egy-egy szuggesztívebben megformált karakter vagy egy szép pianissimo megszólalás. A problémák gyökere ott lehetett, hogy az öt zenész egyike sem vállalkozott igazán a zenei folyamatok irányítására. Ács Ákos mintha csak hangsúlyozni kívánta volna, hogy nem óhajtja akaratát a társaira kényszeríteni; kifogástalanul csiszolt játékának pedig csekély volt a dinamikai és expresszivitási rádiusza. A vezetés így a szerephez szokott Eckhardt Violettára maradt volna, de ő érezhetően nem akarta „túljátszani" fúvós kollégáját. Így alakult ki az a helyzet, hogy produkciójuk jobb sorsra érdemes maradt, s a lassú tétel kezdetének álomszerű hangulata, a tétel egy-egy borzongató akkordja, egy-egy terület érzelmi telítődése - főleg a vonósok részéről -, az Andantino oldott pillanatai, vagy a záró variációs tétel néhány érzékenyen megformált karaktere epizódnak bizonyult, s az egész előadás valahogyan halványnak, sőt időnként bizony unalmasnak hatott.

A d-moll koncert, amelyet Brahms „Sturm und Drang"-zongoraversenyének is szoktak nevezni, messziről elkerülte ezt a sorsot. Ezt már egyedül a szólista, Várjon Dénes személye garantálta volna, de a Vass András vezényelte Pannon Filharmonikusok is igazán kitűnő partnernek bizonyultak. Ez a hatalmas, sok tekintetben zabolátlan, és bemutatója idején általános meg nem értéssel, sőt ellenségességgel fogadott darab valóban igényli is az olyan teherbírású és összegező képességű szólistát, amilyen Várjon. A robusztus nyitó Maestoso kulcsa előadói szempontból az ellentétek összeegyeztetése; s a szólista játéka ezúttal valóban egyszerre volt mérhetetlenül szabad és végsőkig kontrollált, zongorahangja egyaránt képes a leggyengédebb érintések és energiával telített érzelemkitörések érzékeltetésére, s arra, hogy akár az egész zenekarral versenyre keljen a színek kavalkádjának felidézésében. Sok tekintetben ebben a műben teljesedik ki legnagyobb méretekben és egyben utoljára a fiatal Brahmsra jellemző, önfeledten romantikus hang - és Várjon Dénesnek, partnereivel együtt, sikerült ezt a tünékeny csodát a forma és a faktúra embert próbáló nehézségeivel dacolva a maga költőiségében megőrizni és átélhetővé tenni.

A lassú tétel különösen szépen mutatta meg a szólista, illetve a zenekar és a karmester értő együttműködését. Várjon Dénes földöntúli pianói csak a kiindulást jelentették, amelyre méltó választ a fafúvósok kristálytiszta akkordjai adtak; a tétel egész atmosz­féráját, ábrándozó-lemondó-reménykedő hangját és pasztelles színvilágát azonban csakis együtt alakíthatták ki olyanná, amilyennek hallottuk. S ez a harmonikus „összjáték" a zárótételben is maradéktalanul tovább élt: a zenekar a zongorista világító szépségű és energiájú szólóira is rendre érzékenyen, egyenrangúként reagált.

Úgy tudom, a jegyek Rados Ferenc Fesztivál Színház-i fellépésére fogytak el először. Annál is inkább, mivel az utóbbi években - negyedszázados szünet után - néha ismét koncertező, legendás, rejtőzködő természetű zongoraművész és zongorapedagógus mostanában inkább kamarazenészként lép a közönség elé. Ezúttal egy zongoradarab-sorozatot és egy variációsorozatot adott elő. Az op. 76-os Nyolc zongoradarabot, bár a 1870-es években nem egy időben komponálta, és a darabok felét Capricciónak, másik felét pedig Intermezzónak címezte, Brahms nyilvánvalóan összefüggő sorozatnak szánta. Rados is így játszotta őket - a maga megismételhetetlen módján. Ez a mód a lehető legtömörebben talán a lényeg feltárására törekvő eszköztelenségként jellemezhető. Kicsit olyan ez a fajta zongorázás „a" megszokott zongoraművészi attitűdhöz képest (ha létezik ilyesmi egyáltalán), mint Liszt utolsó, tartalmilag hallatlanul merész, de minden külsődleges hatásról lemondó zongoradarabjai a Villa d'Este szökőkútjaihoz képest; tudjuk, persze, mindkettő a maga módján jó.

Rados keze alatt már a zongora is egészen sajátos módon szólal meg. Ő persze évtizedekkel ezelőtt is világos hangon és áttetszően, bizonyos rezerváltsággal zongorázott - ezért is lehetett oly népszerű Mozart-előadóként. Zongorahangja mostanra még karcsúbb, valamelyest fortepianóra emlékeztető lett, pedálhasználata pedig a minimumra, valamiféle értelmező szerepre korlátozódik. Rados mintha mindenfajta tetszetősségen túl a szép - kivált az érzéki - hangról is lemondott volna: hangja persze nem nem szép, hanem inkább absztrakt, olyan, mint A fúga művészete, amelynek megszólaltatása nincs meghatározott hangszer(ek)hez kötve. Úgy érezzük: egyre kevésbé érdekli őt a zene teste, figyelme egyre inkább a zene szellemére, ha tetszik, lényegére irányul. Kell-e mondani: ez a megközelítés ugyanolyan érvényes a maga módján, mint Ránkié vagy Várjoné, akik persze a növendékei voltak - ám, a kései Liszt-művekhez hasonlóan, jóval kevesebbekhez szól.

Ezek általánosságok - a konkrét, rövid, de mesterien kidolgozott karakterdarabok előadását azonban nehezen lehet szóban, közhelyek ismételgetése nélkül jellemezni. Rados előadásának igazi értékei ráadásul valószínűleg csak többszöri meghallgatásra revelálódnak azok számára, akik nem mozognak amúgy is az övéhez hasonló szférákban. Tovább sorolhatunk persze még olyan átfogó megfigyeléseket, mint hogy Rados agogikája is éppen olyan visszafogott, mint játékának többi aspektusa: funkciója szinte csakis a zene elemző értelmezése, nem pedig közvetlen érzelemkeltés.

Másfelől: minden kategorizálás szimplifikáció. Mert olyasmiről azért még sincs szó, mintha Rados puritanizmusa az aszkézissel volna egyenlő, mintha - a tisztán intellektuális szférán túl - nem ismerné a zenélés örömét. Nagyon is, amint ez egy üde staccato-menetből vagy sziporkázó díszítőelemből, a cisz-moll capriccio drámai történéseiből vagy az A-dúr intermezzo álmodozó hangjából és rögtönzésszerű karakteréből nyilvánvalóvá is vált a hallgató számára. A Clara Schumannak ajánlott op. 9-es fisz-moll variációkban pedig nem csupán a faktúra és a karakterek gazdag skáláját közvetítette Rados, hanem a d-moll zongoraverseny kapcsán említett fiatalos hév is jól érzékelhetővé vált, nem beszélve a sorozatnak a variációk ezer színét egyetlen folyamatban egyesítő sodrásáról.

Jó volna Radost gyakrabban hallani. Január 22. - Müpa. Rendező: BFZ, Müpa }

 

Savaria Barokk, Kodály Kórus, Németh


A Salamon (vagy angolosan: „Solomon") előadásával folytatódott a Magyar Händel Társaság és a Németh Pál vezette Savaria Barokk Zenekar oratóriumsorozata. Ez a mű a tavaly hallott Sámsontól gyökeresen eltérő karakterű: míg ott, opera módjára, hús-vér alakok egész sora szembesül drámai módon egymással és tragikus fordulatok láncolatával, itt viszont inkább a festa teatrale szabályai érvényesülnek: egy negyedórás (és hepienddel végződő) „betéttörténettől" eltekintve nyoma sincs konfliktusnak, az egész mű csupa idill és ragyogás, viszont napnál világosabbak a politikai utalások. Händel persze drámai vivőanyag híján is tud nagyszerű zenét írni, előadói szempontból azonban kétségkívül a Sámson volt hálásabb.

A korábbiakhoz képest új szereplő volt a hivatalosan „Kodály Kórus Debrecen"-re „magyartalanító" Debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Szabó Sipos Máté), és a szólisták között is megjelent egy nemzetközileg jegyzett énekes, Xavier Sabata katalán falzettista. A többi szólóénekes - Jónás Krisztina, Szigetvári Dávid, Jekl László és Ducza Nóra - Németh produkcióinak visszatérő közreműködői közül került ki.

Az előadást némiképp problematikussá tette a címszereplő, Xavier Sabata, mégpedig kétféle értelemben is. Egyfelől a művész jól érzékelhetően indiszponált - bizonyára beteg - volt, amiről természetesen nem tehet. Másfelől Händel ezt a szerepet Caterina Galli alténekesnő számára írta, aki korának egyik legünnepeltebb előadója volt ebben a hangfajban, és akit másfél évtizeden keresztül foglalkoztatott mintegy 15 művében, amelyeknek a felét kifejezetten az ő számára komponálta. Salamon alakjának grandiozitása - hangilag - az őt megjelenítő énekes mély regiszterének szilárd alapzatán kell hogy nyugodjon; ezért a szólam férfialttal való énekeltetése - akinek a hangfaj természeténél fogva hiányzik az igazi átütőerő az alsó regiszteréből - eleve természetellenes és problematikus. Az meg igazán illúzióromboló, ha azt kell tapasztalnunk, hogy a bőséggel áradó mély hangokban való gyönyörködés helyett a mell- és a fejregiszter közötti átmenettel küszködő énekes iránti érzett részvéttel vagyunk elfoglalva. Kétségtelen viszont, hogy Sabata szépen formált dallamíveivel, ritmikailag feszes és életteli, de sohasem öncélúvá váló díszítéseivel sok szép pillanatot is szerzett.

Mindent összevéve kitűnő produkciónak lehettünk tanúi. Már a mű első pillanataiban nyilvánvalóvá vált, hogy jelenlegi felállásában a Savaria Barokk Zenekar mennyire összeérett és -csiszolt benyomást kelt hangzási és zenei szempontból egyaránt, hogy milyen tömören és tartalmasan szólal meg, s különösen a hegedűszólamok milyen olvadékonyak, nemes csengésűek. Németh Pál pedig nem hagyta elveszni a partitúrában rejlő expresszív lehetőségeket, dinamikai és egyéb effektusokat, akcentusokat, karakterkülönbségeket - gondos olvasata örvendetesen tartotta távol a sablonos és rutinszerű előadástól. A zenekarhoz visszatérve: az összbenyomás melegségéhez jelentékenyen hozzájárult a kitűnő continuo-csoport, amely ebben a műben csak ritkán jutott szólószerephez, ám főszereplői - Várallyai Ágnes (csembaló), Győri István (teorba), Karasszon Dénes (I. cselló) -, illetve az örvendetes módon kettőzött nagybőgőszólam mindvégig biztosították a zenekari hangzás ama bizonyos szilárd alapzatát; összhangban a koncertmesterrel, Vitárius Piroskával.

A Kodály Kórus éppen csak egy fokkal maradt alatta az elkényeztetetett budapesti közönség által etalonként érzékelt Purcell Kórus vagy a Les Arts Florissants nemrég hallott vokális szekciója mögött. Amazokat válogatott és a barokk zenére specializálódott szólisták alkotják; ha azonban a kórus korábban nálunk is megszokott fogalmából indulunk ki, akkor a debreceni együttes minden dicséretet megérdemel fegyelméért, tiszta intonációjáért és különösen a homofon, tömbszerű tételekben érvényesülő homogén hangzásáért.

Az oratórium első része voltaképp egyetlen idilli képet alkot; emlékezetes pillanatai közé tartozott a „With pious heart" kezdetű kórustétel nonlegato zenekari akkordjainak rugalmas erőteljessége, vagy éppen az utolsó tétel, a „csalogánykórusnak" is nevezett, elbűvölő természeti kép („May no rash intruder") izgalmas hangszíneinek kifejező megszólaltatása. A második és a harmadik rész szünet nélkül követte egymást, és így Németh - szokásával ellentétben - húzásokra kényszerült. Hiánytalanul és teljes drámaiságával szólalt meg viszont a vitatott csecsemő és a salamoni bölcsesség esetét felelevenítő jelenetsor, s azt megelőzően a II. részt bevezető, remek fokozással koronázott kórustétel („From the censer curling rise"). Magának a drámai jelenetnek - a kissé halványabb Sabata helyett is - a zeneileg, drámailag egyaránt kiváló Jónás Krisztina adta meg a savát-borsát, de a negatív hős szerepében Ducza Nórának is megvolt a maga kisugárzása, s megint hallhattuk, hogy a két szopránénekesnő hangilag, éneksílusban is milyen kitűnő partnere egymásnak. A további két szereplő, Szigetvári Dávid és Jekl László is csak dicséretet érdemel. Szigetvári gondosan kidogozott és megformált áriáiban a fioritúrák természetes kecsességét és a dallamvonalak kiegyensúlyozottságát csodálhattuk meg elsősorban, míg Jekl újra meg újra arról győzi meg a hallgatót, hogy robusztus hangja és egyénisége a részletek kidolgozott zenei megformálásával és a szöveg mindenkori érvényre juttatásával párosul.

A harmadik rész, amely a Biblia nyomán Sába királynőjének baráti látogatását festi le, az idill és a dráma után a monumentalitás jegyében áll. A szövegírónak és Händelnek itt - a békés szituáció ellenére - sikerült harciasabb és mozgalmasabb tételeket is becsempészni az oratóriumba. Közülük elsősorban a „Now a different measure" szövegkezdetű csatajelenet, illetve a zárókórus adott alkalmat Németh Pál és a többi előadó számára, hogy izzó szenvedélyek megrajzolásával, szépen felépített tetőpontokkal kárpótolják a hallgatót a valódi dráma hiányáért. Február 1. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Händel Társaság }

{ DOBSZAY ÁGNES

Mullova, Marcon, Venice Baroque Orchestra


A Zeneakadémia „Tiszta barokk" sorozata január 16-i estjének szereplői (tudomásom szerint) első ízben mutatkoztak be a budapesti közönségnek. A híres orosz hegedűiskola hagyományain nevelkedő, majd kalandosan nyugatra emigráló, s ott bámulatos karriert befutó Viktoria Mullova, és az Andrea Marcon vezette, 1997-ben alapított historikus együttes, a Venice Baroque Orchestra 18. századi barokk és korai klasszikus műveket felvonultató programja érdekes utazást ígért a hallgatónak. A késő barokk olasz (vagy olaszos) versenyművekben és a két nagy klasszikus egy-egy fiatalkori darabjában az előadók elsősorban a művekben rejlő szenvedélyt, a zenei karakterek közötti kontrasztokat, az ef­fektusokat domborították ki, ezáltal Mozart és Haydn zenéje is beleillett az itáliai barokk hangulatba.

A Venice Baroque nem véletlenül vált az utóbbi évek egyik legelismertebb historikus barokk zenekarává. Érezhető, hogy zenei anyanyelvük ez a korszak, felfogásuk, játékmódjuk, gesztusaik, virtuozitásuk számos ismert és újra felfedezett mű előadását teszi élvezetessé, s ez minden bizonnyal elsősorban az olasz zenetudós-csembalista-karmester Andrea Mar­con­nak köszönhető. Hihetetlen in­­tenzitással és virtuozitással irányítja a hangszer mellől együttesét, melyből a remek hangszerjátékosok között is kiemelkedett a két csellista és a barokk művekben „kísérő" teorbajátékos.

Viktoria Mullova rendkívül sokoldalú művész, a nagy 19-20. századi hegedűrepertoár (sőt a jazz és a populáris zene) előadása mellett barokk hegedűjátéka a legnevesebb historikus előadók közé állítja. Ugyanaz a szenvedélyes, affektusgazdag zenei felfogás jellemzi játékát, mint a Venice Baroque-ét, szólista és együttes tökéletesen értették egymást.

Ennek az indulatokra épülő, drámai előadásnak megvannak a maga érdekességei: a zene mindig izgalmas, lendületes, zeneileg igen változatos - ez különösen az egyhangú (unalmas) művek esetén feledtetni tudja a zeneszerzői invenció hiányát. Ugyanakkor megvannak a maga veszélyei is: ilyen a hézagos kidolgozottság és az esetlegesség, amely sokszor együtt jár a hamissággal és a hangzás érdességével, a „szép hang" hiányával. Ezen erények és hibák mind a zenekar, mind Mullova játékában megmutatkoztak, a szólista esetében jóval élesebben.

Geminiani d-moll concerto grossója Corelli La Follia című hegedűszonátájának átirata, melyben a zeneszerző az eredeti mű szólórészeit vonószenekarra adaptálta, így adva lehetőséget a zenekar tagjainak a látványos szereplésre. A muzsikusok már itt megcsillogtathatták virtuozitásukat, kiemelhették a zenei karakterek közötti ellentéteket, érdekes effektusokat.

Viktoria Mullova Telemann négy hegedűst foglalkoztató Versenyművében lépett először színpadra. A darab gazdag lehetőséget kínál a szólisták technikai képességeinek megmutatására, s ez meghatározta az előadást: a virtuozitás lépett előtérbe - olykor a hang szépségének és tisztaságának kárára, mely különösen az erőteljes, forte részeknél volt bántó. A banális zenei fordulatokra épülő concerto egyhangúságát az előadók ugyanis sűrű dinamikai kontrasztok kidomborításával ellensúlyozták.

Hasonlóan szerény zenei anyagot tartalmaz Vivaldi D-dúr hegedűversenye (RV 208), melyben immár Mullováé volt a főszerep. A harmóniai szempontból rendkívül eseménytelen, mondhatni unalmas művet csak a bravúros előadás teheti valamelyest érdekessé, s ezzel a szólista nem is maradt adós. Virtuóz, energikus játékmódja lehengerlő, ugyanakkor sajnálattal kellett megállapítani, hogy a hegedűhang sokszor forszírozott, és gyakran (különösen az igen nehéz kadenciákban) disztonál. Talán ebben a műben tűnt fel leginkább Mullova előadói kétarcúsága: a barokk szenvedély mind látványban, mind a fül számára egyfajta személytelenséggel, mondhatni kívülállással párosult.

Az előzmények után nem túl nagy lelkesedéssel ültem be a koncert második felére. A darabválasztás igényesebb volta és az emelkedő előadói színvonal szerencsére jóval élvezetesebbé tette az est további részét. Elsőként Händel G-dúr concerto grossóját hallottuk (HWV 319), s az ember fellélegzett a kiváló muzsika és a hozzá méltó színes, érdekes, jól artikulált előadás hallatán. Mozart korai, K. 138-as, F-dúr divertimentójának műsorba illesztése első pillanatban nem tűnt igazán logikusnak, a 15 éves ifjú könnyed, vidám zenéje nem az érzelmek ábrázolására született. A Venice Baroque mégis meg tudta mutatni a műben rejlő drámai pillanatokat. A mozarti harmóniai változatosságot, a modulációk szépségét dinamikai eszközökkel, effektusokkal emelték ki, a lassú tétel szinte barokkos agogikái, az elvett hosszú hangok éreztették, hogy milyen közel áll e muzsika az előző korhoz.

Haydn koncertet záró G-dúr hegedűversenyében (Hob. VIIa:4) ismét Mullováé volt a főszerep. A technikailag igen nehéz versenyművet szerzője az Esterházy-zenekar kiváló koncertmesterének, az itáliai Tomasininak írta, ez magyarázza a darab Haydnnál szokatlanul vérbő gyors tételeinek lendületét, és a lassú tétel olaszos dallamosságát. A műben Mullova végre a híréhez méltóan hegedült. Bár az első tételben még akadtak erőszakos forték és hamis hangok, a bensőséges lassú tételben szép hegedűhangja és lélegzetelállító pianói feledtették velünk az előzményeket. A különösen nehéz, rendkívül gyors finale, melyben a szólista és a zenekar is legjobb teljesítményét nyújtotta, méltó befejezése volt a koncertnek. Január 16. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Soumm, Kovács János, NFZ


A jól szervezett, szólistákat, zenekarokat és karmestereket változatos összeállításokba csoportosító hangversenyek világában, amelyben az egyes esték programjának tervezésekor nemcsak a fellépők képességeit, idejét, igényeit és művészi preferenciáit, de konkrét repertoárjukat is össze kell hangolni, ritkaságszámba megy, ha egy hangszeres szólista több műsorszámban is pódiumra lép. Az pedig különösképpen nem szokás, hogy az, aki esetleg mégis ilyesmire vállalkozik, előadandó alkotásokként versenyműveket válasszon. Végtére is a nyilvános koncert intézménye a 18. század vívmánya, ez a korszak pedig a concertót már nem a társalgás és a zenei játékosság tereként, hanem a virtuozitás, a művészt az átlagos zenekedvelőtől világosan és lehengerlő eszközökkel megkülönböztető zsenialitás megnyilvánulásaként kezelte, olyan műfajként, amely pusztán hangszertechnikai problémafelvetéseinek ragyogó megoldásaival képes katarzist kiváltani a hallgatóból - és amelyből éppen ezért egyszerre egy darabnak az előadása is bőségesen elegendő a hatás eléréséhez.

A Kovács János vezette Nemzeti Filharmonikusokkal fellépő Alexandra Soumm mégis ilyen programmal érkezett január 25-i budapesti koncertjére: Mendelssohn e-moll (op. 64) és Mozart A-dúr hegedűversenyét (K. 219) tűzte műsorára, amelyeket az este folyamán Stravinsky két kis zenekarra készült szvitje és Mozart „Haffner"-szimfóniája (D-dúr, K. 385) keretezett. A fiatal hegedűművész a nemzetközi koncerttermek keresett és ünnepelt vendége, neves fesztiválok meghívottja, és már-már legendás hírű zenekarok partnere, így fellépését természetesen a Művészetek Palotájának közönsége körében is érdeklődő várakozás előzte meg.

  

Alexandra Soumm - Böröcz Balázs felvétel 

Ha azonban az ember arra számított, hogy a szellemesen szikár Stravinsky-művekkel bevezetett és az elegánsan lendületes Mozart-szimfóniával lekerekített hangverseny a tisztán metszett struktúrák és a részletgazdag formálás együttes élményét nyújtja majd, annak bizonyos fokig csalatkoznia kellett. Ugyanis, bár a zenekari hangzás kiegyenlített volt, Soumm szólamvezetése pedig figyelemre méltóan hajlékony, a szerkezeti energia mégis elszivárgott az interpretációkból. A hegedűművész csakugyan könnyed mozgékonysággal, meleg tónusú, bensőséges hangon játszott, a frazeálás és akcentuálás élénkségével, eleven változékonyságával azonban jószerével teljesen adós maradt. Fantasztikus legatók összefogására, finoman elhaló és azonnal új életre támadó melodikus egységekből szőtt, végeláthatatlan ívek kibontására törekedett, de ezt nem csupán a lehetséges előadói eszközök egyikeként, hanem általánosan érvényes értelmezési elvként alkalmazta. Úgy fogta fel mindkét versenymű szólóhegedű-szólamát, mintha azok egyetlen hosszú, különös alakzatokba csavarodó-rendeződő vonalból állnának, és levegővételnyi szünet nélkül, glissandókkal és színváltásokkal más-más alakot öltve tekergőznének végig a kompozíciókon. Ezzel azonban nemcsak a saját szólamán belüli tájékozódást nehezítette meg, hanem gyengítette a művek komplex szerkezeti egységét is, mivel ilyen körülmények között csaknem lehetetlennek bizonyult bármiféle plasztikus és dinamikus, valódi viszonyt létrehozni a szólista és a zenekar között. Soumm szinte kizárólag saját szólamának beszédességére, filigrán szépségére és dallamosságára koncentrált, az együttessel szinte egyáltalán nem folytatott párbeszédet, és ez, lévén a diskurzus a versenyművek strukturális alapja, sajátos módon bőbeszédűvé és öncélúvá változtatta az egyes darabokat. Különösen a Mozart-mű sínylette meg a társalgásra épülő, tutti és szólista váltakozó motivikus ötleteiből energiát merítő forma főszereplőre és statisztákra, megmutatkozásra és háttérre osztott értelmezését: harmadik tétele például csaknem meghökkentő módon terjengőssé vált a fiatal művész kezében.

Ami a zenekari kompozíciókat illeti, azok összességükben szilárdabb viszonyítási pontokat kínáltak a hallgató számára, bár, ha lehet ilyet mondani, kissé talán túl szilárdnak hatottak. Míg a Stravinsky-szvitek alapjában véve kellő ritmikussággal és a szükséges nyerseséggel, ugyanakkor letisztult, átlátható hangzást és formaképet sugározva szólaltak meg, a „Haffner"-szimfónia igazság szerint túlságosan is merevre sikerült. Élénk ötletgazdagságába méltóságteljes szélesség vegyült, a szimmetriával kifinomult és enyhén impertinens játékot űző, mégis mindig arányosnak és természetesnek ható szerkezetéből pedig szinte teljesen hiányzott a változatosság és a lendület. Január 25. - Müpa. Rendező: NFZ }

{ KUSZ VERONIKA

Prunyi, Banda, Perényi / Dohnányi 140


Szép és igen sikeres kamarahangversennyel ünnepelte a Zeneakadémia Dohnányi Ernő születésének 140. évfordulóját. A műsor közepén, azaz közvetlenül a szünet előtt és után - mintegy súlypontként - a két duószonáta hangzott el: a Csellószonátát (op. 8) Perényi Miklós, a Hegedűszonátát (op. 21) Banda Ádám játszotta. Partnerük Prunyi Ilona volt, aki évtizedek óta zászlóvivője a hazai Dohnányi-interpretációnak, s lemezfelvételein számos zongoraművét rögzítette az 1990-es évekig alig-alig hallható szerzőnek.

A mostani koncert nyitányaképpen is megszólalt néhány zongoradarab, melyek érdekessége az volt, hogy a komponista teljesen más arca tükröződött bennük, mint a szonátákban, azaz Dohnányi leg(el)ismertebb kamarazenei opuszaiban. Ez persze részben keletkezési idejükből is adódik, hiszen míg a duószonáták az életmű első feléből valók (a csellódarab a briliáns pályakezdés éveiből, még 1899-ből, a Hegedűszonáta pedig az elmélkedőbb-kételkedőbb hangú berlini időszakból, 1912-ből), a műsorra tűzött zongoradarabok közül kettő a második világháborút követő teljes talajvesztés időszakában keletkezett. Az interpretáció szépen érzékeltette is az op. 41-es Hat zongoradarab Ländler és Cascades című darabjainak e különös, kicsit irreális lebegését. Az pedig, hogy köztük a Humoreszkek (op. 17) sorozat Pastorale című darabját játszotta a zongoraművésznő, a lehető legfinomabb választás volt: egyetlen másik, korábbi zongoramű sem illeszkedett volna olyan puhán szomszédai közé, ugyanakkor így a válogatás kronológiai sokszínűsége sem csorbult.

A program ellentétes pontján, azaz a koncert zárószámaként a Ruralia hungarica hegedűletétje csendült fel - káprázatos előadásban. Nem csoda, hogy az eddigre már kellőképp felfűtött közönség ovációban tört ki már az első után: Banda Ádám váratlan egyediséget és melegséget vitt a virtuóz darab tolmácsolásába. Előadása még a Ruralia mutatós fordulatait is bensőségessé tette - az eleve intimebb hangütésű Szonáta pedig, mint az sejthető, rendkívüli hangütésben szólalt meg ujjai nyomán. Dohnányi számos hegedűs kollégájával játszotta ezt a darabját, de az utókor az Albert Spaldinggal lemezen rögzített változatot ismeri. Spaldingot az amerikai zenetörténet olyan neves hegedűsként tartja számon, aki egyike volt az első, Európában is hírnevet szerzett újvilági előadóművészeknek, az idős Dohnányi pedig kedvenc kamarapartnerének nevezte, mondván, felfogásuk szinte teljesen megegyezik. Ezzel együtt Spalding interpretációja talán kissé túlságosan is visszafogottnak hat a 21. századi zenehallgató számára, sőt olykor talán csalódást is kelt. Léteznek azonban más, a nagyközönség előtt ismeretlen felvételei is a darabnak: például Zathureczkyvel, melyet egy 1958-as közös házimuzsikálás során rögzítettek. Ez utóbbit Banda nem ismerhette, de mintha mégis inkább ehhez a hagyományhoz csatlakozott volna - pontosabban ötvözte volna Spalding tartózkodó játékmódját Zathureczky vérbő interpretációjával. Persze a mostanában hallható előadások szinte mindegyike valahol e két végpont között helyezkedik el, mégis úgy tűnik, mintha kevesen éreznének rá a hiteles arányokra. Banda Ádám e kevés kivétel közé tartozik: az ő Szonátája egyszerre volt lendületes, átélt és élő, ugyanakkor nosztalgikusan távoli - feltétlenül érdemes volna lemezre is vennie, mert meggyőződésem, hogy közelebb viheti a darabhoz kollégáit és a zenehallgatókat. Dohnányi egyébként a zongora domináns szerepére utalva szerette inkább Zongora-hegedű-szonátának nevezni művét, amely megfogalmazás a mostani előadásra nem illett volna, ám Prunyi Ilona rendkívül precíz, biztonságos és alighanem tudatosan háttérben maradó támasza volt fiatal, szárnyaló partnerének.

Mégsem állítanám, hogy a Hegedűszonáta pompás előadása volt a koncert csúcspontja, de csak azért, mert a Cselló-zongora-szonáta előadása még egy hajszállal jobban elnyerte tetszésemet - éppen a két hangszer kiegyensúlyozottabb viszonya miatt. Perényit talán nem is illendő méltatnom: elmélyült, hatalmas érzelmi- és színskálán mozgó játékában tökéletes volt a csellószólam. Ilyen előadásokat hallva nem értékelhetjük eléggé Doh­nányi elmaradhatatlan ciklus-szervező eszközét, nevezetesen, hogy az utolsó tétel végén felidézi a korábbi anyagokat: alig vártam a variációs tételt, hogy újra hallhassam a korábban csodált témákat. Február 3. - Zeneakadémia, Solti-terem. Rendező: Zeneakadémia }

{ ESZES KINGA

Goode, Fischer Iván, Fesztiválzenekar


A Budapesti Fesztiválzenekar január végi Beethoven-hangversenye sajátos betekintést kínált a komponista szerzői műhelyébe: a hallgatónak lehetősége nyílt ugyanis arra, hogy az életmű egyik legizgalmasabb szeletének kiinduló- és végpontját összevethesse, azaz nyomon követhesse, hogy milyen átalakuláson ment át Beethoven kompozíciós stílusa a 19. század első évtizedében. A műsor két pillérét a zeneszerző pályájának két meghatározó bécsi koncertjén bemutatott művek adták: az 1. szimfónia 1800. április 2-án a K.K. Hoftheater nächst der Burg nagytermében, az 5. szimfónia pedig 1808. december 22-én a Theater an der Wien színháztermében csendült fel először. Az előbbi hangverseny azért számított jelentős eseménynek Beethoven életében, mert - minthogy Haydn- és Mozart-kompozíciók is elhangzottak - a komponista első nagyszabású szerzői estje egyúttal valamiféle „trónfoglalás" (Bartha Dénes) is volt a két másik klasszikus mester mellett. Az utóbbi koncert különlegességét maratoni hosszúsága - a hallgatóságot és az előadókat komoly kihívás elé állító több mint négyórás műsor - adta. Ezen a legendás előadáson egyébként - ha nem is bemutatóként, de - elhangzott a Fesztiválzenekar Beethoven-estjének középső száma, a G-dúr zongoraverseny is.

Amellett, hogy a szimfóniák egymás utáni meghallgatása során kiválóan megmutatkoztak a két darab nyelvezete közti különbségek, és láthatóvá vált, hogy honnan hová fejlődött a komponista stílusa, hogyan formálódott az egyéni hangja, arra is rácsodálkozhattunk, hogy mennyi közös vonás van a kompozíciókban, és hogy számos olyan ötlet és eljárásmód, mely később a legnagyobbak közé emelte a zeneszerzőt, csírájában már az 1. szimfóniában is felfedezhető. Ez utóbbira a legeklatánsabb példa a tételek egységét biztosító belső összefüggésrendszer. Nyilvánvaló, hogy a Sors-szimfónia tételei közti koherenciával nem veszi fel a versenyt, de az 1. szimfóniában is kimutatható egy közös - a mű összes tételét átható, a fontosabb témák alapját képező - zenei ötlet: a fölfelé törő (a lassú tételt kivéve mindenhol skálaszerű) dallam. Fischer Iván és zenekara mindent megtett annak érdekében, hogy a C-dúr szimfónia alkotóját elsősorban ne a haydni és mozarti örökség hűséges folytatójaként, hanem az elődök művészetét tisztelő, ugyanakkor új utakat kereső, invenciózus szerzőként láttassa. Már a nyitó tétel első ütemeinek megformálása is a darab frissességét és eredetiségét hangsúlyozta: Fischer határozott és rendkívül kifejező mozdulatai éreztették, hogy bár Beethoven látszólag a tradíciót követve kezdi a darabot, valójában a feloldásra váró disszonanciával történő indítással mintegy fricskát ad a hagyományos, pátosszal teli lassú bevezetőknek.

Mivel az utóbbi időben a zenekart főként vendégdirigensekkel volt szerencsém hallani, üdítő volt újra szembesülni az együttes és vezető karmestere közti tökéletes összhanggal. Fischer vezénylése ezúttal különösen érzékletesnek tűnt, lebilincselő volt látni, hogy rendkívül differenciált és mindig az aktuális zenei történés szolgálatában álló gesztuskészlete milyen gazdag és színes. Magával ragadott, ahogy például egy puha staccatót beintett, vagy egy nagyobb ívű dallamot széles mozdulattal összefogott, egy száguldó vonósmotívumot egyszerű, de szemléletes kézmozdulattal formált meg, vagy éppen ahogy egy tutti akkord kicsengését egész testtel megtámogatta. A fantasztikus formában lévő, mindvégig kiegyensúlyozott teljesítményt nyújtó zenekar híven követte a karmesteri útmutatást, előadásukban a viharos tempójú, energiától fűtött első tételt követően a valódi lassú tétel helyett művészien stilizált menüettet elénk táró Andante megnyerő bájjal és nagyszerű ritmikai tartással szólalt meg. A szimfónia legeredetibb és leginkább előremutató tétele, az eredeti táncot már csak nevében őrző - valójában a későbbi scherzók előfutáraként értelmezhető - Menuetto szédületes tempójával és fékezhetetlen pulzálásával, valamint a triószakasz játékos fúvós-vonós párbeszédével hatott, a Finaléban pedig a látszólag teljes komolysággal felépített, a tréfás szándékot csak utólag leleplező lassú bevezető megformálása maradt emlékezetes.

A G-dúr zongoraversenyben szólistaként közreműködő Richard Goode régi partnere a zenekarnak, ráadásul Beethovent sem most játszottak először: 2009-ben a zeneszerző mind az öt versenyművét lemezre vették, és a felvétel igen kedvező visszhangra talált. Az amerikai zongoraművész szimpatikus, kissé befelé forduló alkat, akinek külsőséges gesztusokat nélkülöző, rendkívüli érzékenységről és kifejezőerőről tanúskodó játéka mindig garancia a színvonalas és értékes produkcióra. Most sem volt ez másként: igényesen megformált és átélt előadást hallhattunk - a katarzis azonban elmaradt. Goode zongorázása a gyors tételekben kissé kapkodónak, nyugtalannak tűnt - a sietségnek sokszor a virtuózabb futamok estek áldozatul. Míg a puha, finom játékmódot igénylő, bensőséges hangvételű szakaszokban a pianista magával ragadóan játszott, a drámaibb, nagyobb energiák mozgósítását megkívánó helyeken gesztusainak erejét kevésnek éreztem. A concerto legszebb pillanatait a szólista és a zenekar feszült és egyúttal megrendítően keserű párbeszédére épülő Andante tételnek köszönhettük.

  

Richard Goode - Steve Riskind felvétele 

A szünetet követő 5. szimfónia kétségtelenül az est legnagyobb hatású produkciója volt. Fischer és együttese különösebb erőfeszítés nélkül, rutinból is bizonyára remekül helyt állt volna, hiszen sokszor játszották már a szimfóniát, mely - remekmű lévén - amúgy is „eladja magát". Ők azonban hallhatóan újraértelmezték, és fantasztikus frissességgel tálalták a jól ismert zenei anyagot. Interpretációjukban a kifejezőerő intenzitása és koncentráltsága, a tételek közti szoros összetartozást hangsúlyozó, tömbszerű formálás, a mondanivaló végsőkig feszített tömörségének szuggesztív megjelenítése, a különböző karakterek aprólékos kidolgozottsága és a hangszínpaletta gazdagsága nyűgözött le. A III. tétel végi, kiváló drámai érzékkel felépített átvezetést követően a Finaléra egy diákokból álló csoport csatlakozott a zenekarhoz. A gesztus nyilván többféle módon is értelmezhető, ha csak a pedagógiai aspektusát veszem tekintetbe, akkor is nagyon támogatandó az ötlet. A tanítás és a mintaadás ugyanis nemcsak a diákoknak válik a javára, hanem - mint a Fesztiválzenekar köreiben bevált, a muzsikusok zenei aktivitását és mentális frissességét garantáló többi tevékenység (közös éneklés, kamarazenélés) - a zenekari zenészek számára is rendkívül hasznos. Január 27. - Müpa. Rendezte: Budapesti Fesztiválzenekar }

Hegyi, Hámori, Óbudai Danubia Zenekar, Eckhardt


Az Óbudai Danubia Zenekar népszerű, három részes zeneszerző portrésorozata ezúttal visszatért a „nagy origó"-hoz: a Budapest Music Centerben megrendezett esteken - Atya, Fiú(k), Szentlélek - Johann Sebastian Bach művészete került a fókuszba. Az ismeretterjesztő előadással egybekötött hangversenyeken a Bach-művek izgalmas kontextusban, a zeneszerző alkotásaihoz kapcsolódó 20.-21. századi reflexiók társaságában szólaltak meg: az első alkalommal a Musikalisches Opfer hatszólamú fúgájának Anton Webern-féle feldolgozása, másodszor Kurtág György és Oláh Kálmán átiratai, a harmadik koncerten pedig Szofija Gubajdulina egy Bach-korál nyomán írt Meditációja hangzott el. Az alábbiakban az utolsó estről alkotott benyomásaimról számolok be.

A zenei ismeretterjesztés nemes, ám összetett feladatát magára vállaló sorozat házigazdája Eckhardt Gábor zongoraművész, zenepedagógus volt, aki informatív és izgalmas összekötő szövegeivel, elemzéseivel, jó ízléssel összeválogatott vetített képsoraival, valamint lazaságával és humorával a műfajban szerzett rutinjáról tett tanúbizonyságot. Pedig sokféle buktatót rejt a moderátori szerep: van, aki ragaszkodik az unos-untalan ismételt anekdotákhoz, mások felfoghatatlan adathalmazt borítanak hallgatóik nyakába, megint mások túl részletes, a legtöbbek számára bonyolult és fárasztó elemzésekbe bocsátkoznak, vagy éppen sekélyes, semmitmondó közhelyekkel traktálják a közönséget. Eckhardt nem markolt túl sokat, de nem is vállalt keveset: az első rész középpontjában Bach utolsó befejezett műve, a Vor deinem Thron (BWV 668) című korálelőjáték állt - ennek kapcsán a kompozíció befejezésének körülményeiről, a zeneszerző számmisztika iránti vonzalmáról, illetve a Gubajdulina-féle feldolgozásról esett szó.

Ez utóbbit aztán meg is hallgathattuk a Hámori Máté vezette, felkészült és kiváló összhangban zenélő együttes (Dinyés Soma - csembaló, Bodor János, Jobbágy Boglárka - hegedű, Svékus-Nemes Mariann - brácsa, Oláh Villő - cselló, Botár Bence - nagybőgő) előadásában. A produkcióban a 18. század és a 20. század végének zenei nyelve szerves egésszé forrt össze. Különösen magával ragadott a csembaló szólamában felbukkanó korálhoz fokozatosan csatlakozó hangszerek szuggesztív crescendója, később pedig az ütőhangszerszerűen használt vonósok szólamában megjelenő - akár a nagy előd kompozíciót átható szellemének megelevenedett figurájaként is értelmezhető - motívum ismétlődésének makacs monotóniája. Jó ötletnek bizonyult, hogy a koncert elején a Dinyés Soma által négy gambára készített átiratban elhangzó korálelőjáték később - a Bach utolsó napjait felelevenítő, majd az orosz zeneszerzőnő életművét röviden áttekintő moderátori összekötő szöveg, valamint a Meditácó megszólaltatása után - emlékeztetőül ismét felcsendült. Amellett, hogy jólesett újra elmerülni az orgona hangszínét felidéző gambakvartett szólamainak együtt lélegző, hajlékony szövetében, a Gubajdulina-féle Bach-olvasathoz is közelebb került a hallgató. Tetszett, hogy Eckhardt nem akart részletesen belemenni a bachi szerkesztés rejtett matematikai összefüggéseibe, épp csak ízelítőt adott az izgalmas és számos újabb kérdést felvető témából, a Gubajdulina-mű megszólalása előtti - a feltételezett ellenérzéseket a hallgatóságban épphogy nem csillapító, hanem inkább generáló - figyelmeztetéseit („ne ijedjenek meg", „csúnyán fog szólni") azonban nem tartottam szerencsésnek.

Az elsőhöz képest kevésbé koherens második rész szélesebb körű témát járt körül: Bach lipcsei működéséről, illetve a később el is hangzó Ich habe genug (BWV 82) kezdetű kantátáról esett szó. Üdítően hatott, hogy a moderátor a zeneszerzőnek nemcsak a Tamás-templom-beli, hanem a másik három lipcsei templomban folytatott tevékenységéről is mesélt, a Bach kórusával és zenekarával kapcsolatos anekdoták pedig nemcsak szórakoztatóak, hanem tanulságosak is voltak. A kantáta előadását csupán egy rövid bevezető előzte meg, a műfaj és a konkrét darab részletesebb vizsgálatára nyilvánvalóan nem volt mód. Hámori Máté ezúttal az Óbudai Danubia Zenekart dirigálta, szólistaként pedig Hegyi Barnabás működött közre. Interpretációjuk során megfigyelhető volt két olyan - a recitativókat leszámítva az egész művön végigvonuló - tendencia, mely a választott tempókkal és az előadó-apparátus méretével kapcsolatos kérdéseket vetett fel. A két szélső, oboaszólóval kísért áriát kifejezetten hajszoltnak és zaklatottnak éreztem - a vontatottság elkerülése érdekében választott frissebb tempó az apró részletek elsikkadásához és bizonyos fokú kapkodáshoz, nyugtalansághoz vezetett. A záró Ich freue mich auf meinen Tod kezdetű áriában kimondottan úgy tűnt, hogy az egymással szorosan összefonódó szólamokat megformáló Hegyi Barnabásnak és az oboista Hamar Gergelynek a sietség miatt nem jutott energiája a kölcsönös egymásra figyelésre. Az előadás másik aggályos pontjának az énekes hangerőbeli adottságai és az őt kísérő apparátus nagysága közti feloldhatatlan ellentét bizonyult. Hegyi Barnabás hangja csupán a magasabb regiszterben tudott érvényesülni - a mélyebb lágéban a zenekar mellett szólama teljesen háttérbe szorult. A Schlummert ein kezdetű áriában a visszatéréskor beillesztett apró díszítések nagy része sajnálatos módon szintén az aránytalan erőviszonyok áldozatává vált. A tempóválasztással és az együttes létszámával kapcsolatos kétségeimet a közönség láthatóan egyáltalán nem osztotta: lelkes tapsukat az előadók egy áriarészlet megismétlésével honorálták. Február 4. - BMC. Rendezte: Óbudai Danubia Zenekar }

{ BÓKA GÁBOR

Fleming, Höll


Kár lenne tagadni, hogy a kritika, törekedjék bármennyire is az objektivitásra, alapvetően mégis szubjektív műfaj: tényekkel próbálja alátámasztani a legszemélyesebb benyomásokat - vagy ha még ennél is objektívebb próbál lenni, esetleg a tények és a benyomások ütköztetésének izgalmas feszültségére épít. Mielőtt meghallgattam volna a beszámoló tárgyául szolgáló koncertet, Renée Fleming és Hartmut Höll január 21-i Erkel színházi dalestjét, bizonyos voltam benne, hogy írásom az utóbbi sémára épül majd: túl sok negatív sztereotípia élt (él?) bennem az amerikai szoprán művészetével kapcsolatban ahhoz, hogy függetleníteni tudjam magam tőlük, s hogy művészetét teljes átéléssel élvezni tudjam. Hogy jogosak-e az előítéletek? A kérdéssel egyszer már szembe kellett néznem: 2011 májusában adott operaházi áriaestje után arra a konklúzióra jutottam, hogy Fleming művészi teljesítménye önmagában szemlélve sokkal szimpatikusabb és értékesebb, mint ha a teljes, az Amerikai Álmot megtestesítő díva-jelenséget vesszük szemügyre. Csak hát lehet-e, mi több: szabad-e ettől elvonatkoztatni?

A válasz minden bizonnyal határozott nem, mi több: azt hiszem, tévedtem hat évvel ezelőtt. Fleming nem színpadi és közéleti lényének ellenére értékes művész, hanem azzal együtt - ha elismerem az általa nyújtott esztétikai élmény teljességét, képtelenség úgy tenni, mintha annak bizonyos rétegei egyszerűen nem léteznének, mindössze azért, mert problémákat hordoznak. Ha például kifogásolom, hogy szövegejtése alapvetően problematikus, hogy szinte csak magánhangzókat ejt, s hogy ez jelentős mértékben rombolja a német nyelvű zeneszámok értékét, akkor rögtön utána hozzá kell tennem: az említett okok miatt csak fél sikerként elkönyvelhető Brahms-interpretációk után következő négy francia dal, illetve ária voltaképp ugyanezért hatott revelatívan. Míg a hat Brahms-dal tolmácsolásának erényei a kevéssé idiomatikus megszólaltatás miatt indirekt módon, negatívumokban ragadhatók meg, vagyis azt emelhetjük ki elsősorban, hogy milyen előadói csapdákat sikerült elkerülnie Flemingnek (gondolok például a már-már túl népszerű, a Tom és Jerry rajzfilmsorozat hatására sokak mentális lexikonában hamisítatlan giccsként rögzült Wiegenlied minden szépelgéstől mentes, egyszerű és érzelemdús megszólaltatására), addig a francia blokk négy száma kapcsán már telitalálatokat is feljegyezhettünk. Thaïs áriája Massenet azonos című operájából (C'est Thaïs, l'idole fragile...) Fleming puha hangképzésének jóvoltából amolyan pre-impresszionista muzsikaként hangzott fel ezúttal. Feljegyezhettük azt is, hogy a francia nyelv sajátosságaiból fakadó deklamatívabb énekstílus adekvátabb előadóra talált Fleming személyében, mint a Brahms-melódiák - noha az első részt záró De­libes-dal, a Cádizi lányok, ez a hamisítatlan spanyol ihletésű és igencsak melodikus miniatűr, mindennek ellentmondva, éppenséggel az est egyik legjobb száma lett.

  

Renée Fleming és  Hartmut Höll - Nagy Attila felvétele/Operaház 

A második rész kezdete aztán az előadóművészet legmagasabb szféráiba ragadott: az Otello Fűzfadala és Ave Mariája szólalt meg katartikus előadásban. Váratlanul, mert egy operarészlet pusztán zongorakísérettel, hihettük, semmiképp sem nyújthat teljes élményt. Ehhez képest az addig is kiválót nyújtó zongorista, Hartmut Höll a negyedik felvonás bevezetőjének tolmácsolásakor egészen lenyűgözőt produkált: minden általam hallott Otello-előadásnál érzékletesebben tolmácsolta a kései Verdi-muzsika izgalmas harmóniai fordulatait. Már-már azt hihettük: most, a hangszerelés figyelemelterelő gazdagsága nélkül, pőrére vetkőztetve érthettük meg igazán, mitől is nagy ez a zene. És ez csak a kezdet volt: mert ezután jött Fleming, akiből ezúttal minden keep smiling, minden dívaság, minden cukrozottság hiányzott - ahogy a zenekari kíséret helyett szikár zongorafaktúrát kaptunk, úgy tűntek el az ő művészetéből is a sallangok, hogy felmutassa a nagyságot. Igen, a hang nem szólt minden pillanatban tökéletesen, néhány kényes magasság esetében már érezhetőek a kopás egészen enyhe jelei - de kit érdekel ez, ha a figurateremtés ilyen pontos, és az átéltség felsőfokú? Kínos zsurnalisztafordulattal élve: már csak ezért az egy számért is érdemes lett volna elmenni a koncertre.

De szerencsére akadt még más is: a hivatalos műsorban következő olasz dalok és áriák jó, de nem kiemelkedő füzére után egy egész seregnyi ráadás - köztük egy felsőfokon, mély stílusismerettel (naná: anyanyelvi szinten) tolmácsolt Summertime; egy, a közönséget is megénekeltető My Fair Lady-részlet (Ma éjjel táncolnék), aminek nagyon is jól állt a flemingség; végül pedig egy meghatóan egyszerűen megfogalmazott Richard Strauss-dal: a Morgen! Ennél méltóbban nem is zárulhatott volna az este. Január 21. - Erkel Színház. Rendező: MÁO }

{ OZSVÁRT VIKTÓRIA

Baráti, Liszt Ferenc Kamarazenekar


Joseph Haydn, Antonio Vivaldi, Eugène Ysaÿe, Jean Sibelius, Arvo Pärt és Camille Saint-Saëns: a felsorolásban nem kell kakukktojást keresnie a nyájas olvasónak. A madarak közül egyedül a csalogány képviseltette magát Baráti Kristóf és a Liszt Ferenc Kamarazenekar januári hangversenyén, melynek a Művészetek Palotája nagyterme adott otthont. A műsoron szereplő kompozíciók műfajai hasonló sokféleséget mutattak: az első részben négy hegedűverseny hangzott el, a szünet után pedig inkább kamarazene-jellegű művek következtek. Sokszínű programot állítottak tehát össze az előadók, egy-egy ponton mégis szépen kapcsolódtak egymáshoz a művek. Az első félidőben a három Vivaldi-versenymű hegedűszólói a hegedű és a hegedűs virtuóz oldalát állították reflektorfénybe, éppúgy mint a második részt záró Saint-Saëns-mű, a Rondo capriccioso látványosan technikás zenei anyaga; persze teljesen más korszak stílusát tükrözve, és más, a hangszer történeti alakulásából következő, újabb lehetőségeket kiaknázva. A Rondo capriccioso és a második részt nyitó Ysaÿe Poème no. 5 szintén rímelt egymásra, mint a francia iskolához kapcsolódó hegedűművek két lényegesen különböző, de egyformán jellegzetes képviselője. Ez a két mű foglalta keretbe két északi zeneszerző, a finn Sibelius és az észt Pärt egy-egy kompozícióját, ezzel mintaszerű hídformát alakítva ki. Az egyes művek tematikus anyagai, bizonyos játéktechnikák kombinálásából létrejövő hangzástípusok is visszatértek a műsor folyamán. A leginkább állandó komponensnek az apparátus bizonyult, a tematika talán a „Mit írtak a zeneszerzők hegedűre és kamarazenekarra az évszázadok során?" kérdés köré szerveződött. Érdekes és élvezetes áttekintést hallhattunk, elsőrangú előadásban. A hangverseny műsor-összeállításában Baráti kísérletezőkedve tükröződött, a megvalósításban átgondolt és ihletett zenélést hallhattunk.

Joseph Haydn C-dúr hegedűversenyének (Hob. VIIa:1) nyitótétele, a C-dúr hármashangzat köré szervezett főtéma lendületes fölfelé törekvése a hozzá társuló arányos, telt zenekari hangzással méltó és ígéretes nyitányául szolgált a koncertnek. A lassú tétel pizzicato-kísérete fölött a lírai hegedűszóló Baráti tolmácsolásában nemes egyszerűséggel bontakozott ki; a szólista stílusosan és kifejezően játszott, nem vibrálta túl a hangokat. Három Vivaldi-versenymű (D-dúr, RV 230; A-dúr, „Il rosignuolo", RV 335a; a-moll, „L'estro armonico", RV 356) következett ezután. A zenei anyag szekvenciákkal teletűzdelt textúrájából fakadó mechanikusságot jótékonyan ellensúlyozta az a szabadság és rugalmasság, amellyvel Baráti és a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai a tempó kérdését kezelték. A harmóniailag kevéssé változatos helyek sodrásának szabadon engedése, az izgalmas harmóniai fordulatok leheletnyi agogikával történő kiemelése nagyszerűen segítette a művek befogadását és értelmezését, változatossá tette a versenyműveket. Az A-dúr versenymű lassú tételének érzelmességével már-már a szalonzenék világát idézte meg.

A hangverseny második részben ritkábban hallott kompozíciók kaptak helyet. Eugéne Ysaÿe Poéme no. 5 („Les neiges d'antant") című, kamarazenekarra és szólóhegedűre írt művét behízelgő dallamossága kellemes nyitószámmá tette. Baráti kifinomult érzékenységgel, ízlésesen formálta meg a melankolikus, folyondárszerű dallamot. A drámai kitörések arányait nem túlozta el, épp annyi teret engedett az indulatoknak, amennyit a zenei anyag elbírt. Sibelius háromtételes Szvitjében (op. 117) a tavaszt megéneklő lassú tétel éteri pianissimói és a zárótétel briliáns virtuozitása maradt a legemlékezetesebb. Arvo Pärt meditatív Fratres című darabját Baráti intellektuálisan megközelítve, mégis zeneien adta elő. A zárószám, Saint-Saëns Rondo capricciosója jutalomjátéknak hatott a koncert hivatalos műsorának lezárásaként. Baráti játékán érződött a jó értelemben vett rutin - a koncerten ez volt az egyetlen mű, melyet kotta nélkül adott elő -, mely szellemességgel és játékossággal társulva igazi örömzenélés hangulatát közvetítette. A lelkes tetszésnyilvánítást Baráti Ysaÿe op. 27 no. 2-es Szólószonátájának nyitótételével köszönte meg. Második ráadásként a kedélyek lecsendesítésére szólista és zenekar megismételték Arvo Pärt Fratres című darabját. Január 18. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája }

{ MONA DÁNIEL

Gavrilov, Bogányi Tibor, Pannon Filharmonikusok


Szerencsés csillagállás - így jellemezte Andrej Gavrilov a Bogányi Tibor vezette Pannon Filharmonikusokkal való közös játékot, melyet január 20-án volt szerencséje hallani a Müpa közönségének. Az orosz zongorista felejthetetlen jelenség, aki tele van furcsa szokásokkal, manírokkal, de ezek közül egyik sem felesleges vagy önkényes. Sugárzik belőle, hogy egy pillanat alatt be tudja szippantani őt a zene, amelyből aztán ugyanolyan gyorsan ki is tud szállni. Nincsenek mesterkélt kivárások egy-egy darab végén: azonnal felpattan, ahogy az utolsó billentyűt is lenyomta. A zene maga nyomja be rajta a művész-civil gombot, mint a székfoglaló játékban, mikor elindul vagy elhallgat a zene. Hosszan képes fészkelődni a széken, a szüneteiben rákönyököl a zongorára, s mintha próbán lenne, szemléli a zenekart, néha kiint a közönségnek, ha az túl hangosan köhög, de ha zongoráznivaló van, átalakul, és eggyé válik a hangszerrel.

  

Andrej Gavrilov - Peter Adamik felvétele 

Rahmanyinov 3. zongoraversenyében ráadásul van zongoráznivaló. Az a helyzet állt elő, hogy több helyen sem értettem vele egyet, de imádtam, ahogy játszik. Nem tetszett feltétlenül, de ámulattal és élvezettel hallgattam. Hogy lehetséges ez? Úgy, hogy Gavrilov mérhetetlenül eredeti és egyedi. Érződik egyrészt, hogy nem enged az előadótörténeti hagyományok nyomásának, másrészt, hogy sosem játssza kétszer ugyanúgy a művet. A kottát követve egészen pedálmentesen játszott, de a hangszínkezeléssel még inkább ráerősített a száraz, egyszerű, natúr hangzásra. Helyenként - ne finomítsunk: minden fortissimónál - olyan erősen, már-már erőszakosan játszott, hogy joggal nevezhetjük intenzív billentését csapkodásnak. De nem a hisztis csapkodást kell elképzelni, hanem a vállat két kézzel megragadó, és székbe beledöngetőset. Attól, hogy néztem lazaságát, lábrázásait és fejingatásait, jazzesnek hallottam zenéjét is. Ezen a ponton pedig nem tarthatom tovább magamban: utoljára Fazıl Say volt rám ekkora hatással, nála éreztem ilyen mértékű profi egyéniséget. Gavrilov azonban nem rugaszkodik el annyira a jazz irányába, inkább csak felszabadultan zongorázik. Egyszerűen érzi a rock and rollt, ő a komolyzene Jerry Lee Lewisa. A darab végén, ha jól vettem észre, még egy húr is elszakadt. Sőt nemcsak lenyűgöző zongorista, de kiváló ismeretterjesztő is, amennyiben mozdulatai kifejezően jeleznek szakaszhatárokat, hangulatokat, visszatéréseket, ritmusaszimmetriákat, figyelemre érdemes szólamokat, egyszóval segítenek tájékozódni a zenében.

A ráadásként játszott Chopin-noktürnt sem jutna eszembe így előadni, de egy igazán hiteles játékkal nem lehet vitába szállni. A közönség nagy részét lenyűgözte az a közvetlenség, az a könnyedség és virtuozitás, amely Gavrilovot jellemezte, de akár egy féldioptriás konzervatív szemüvegen át szemlélve is borzasztóan soknak, ripacsnak, hatásvadásznak, zenei erőszaktevőnek tűnhetett. Csak hát minek lenne értelme, ha nem folyamatosan új interpretációkban újraértelmezni egy-egy művet?!

A csillagállás pedig valóban szerencsés volt. A Pannon Filharmonikusok egyszerre volt kordában tartó alap és rugalmas partner. Bogányi Tibor egyszerű mozdulatokkal vezényelt, alázatosan figyelt a szólista rezdüléseire, és kiválóan váltogatta a zenekar kísérő és tutti funkcióit. Ahogy Bogányi a koncert végén egyesével bemutatta az összes szekciót, mindannyian megérdemelt és erős tapsot kaptak, mert a hangzás tényleg kiegyenlített volt, a hangszercsoportok mindegyikét dicséret illeti.

Sosztakovics 7., „Leningrádi" szimfóniája próbára is teszi a zenekar valamennyi tagját. Talán a lassú tételben lehetett felfedezni egyetlen szakaszt, mikor a magányosan szóló elsőhegedű-szekció nem tudta fenntartani a darab többi részére jellemző intenzitást (nem hangerőt!). Ezen felül csak pozitív jelzőkkel illethetjük a hangszercsoportokat: jólesően durva és karcos rezek, telt fafúvók, vastag csellók, hol könyörtelen, hol lágyan éneklő hegedűk és precíz ütősök. Ebből következik, hogy a Pannon Filharmonikusok összhangzására sem lehetett panaszunk. A szimfónia harmadik tételében úgy összeértek az együttes hangjai, hogy egy hatalmas, zengő és fennkölt orgona hatását keltették. A mű nagyon hosszú. Nagyon hosszú ahhoz, hogy „eladja magát", így mindenképp szüksége van értő előadásra. S ha Bogányinak nem is sikerült minden egyes apró részletnél és ismétlésnél meglepetést okoznia, annyi mindenképp feltűnt, hogy az első hangtól az utolsóig van elképzelése a darabról, amely a zenekarral közös és nagyon is értékes elképzelés. Január 20. - Müpa. Rendező: Pannon Filharmonikusok }

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.