A fuvola építésze

Matuz István 70

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2017 március

 

  

Matuz István - Felvégi Andrea felvétele 

A kerek születésnapon a bűvös hetvenes kapcsán további számok kerülnek elő. Közel negyven szerző írt darabot Matuz Istvánnak, aki összesen mintegy háromszázötven kortárs magyar művet szólaltatott meg eddigi koncertjein. A Liszt Ferenc- és Kossuth-díjas, Érdemes és Kiváló Művészt a fuvolajáték megújítójaként emlegetik, aminek, bármilyen furcsa, megint csak a számokhoz van nem is kevés köze.

Ahhoz képest, hogy kamaszkora óta gyakorlatilag a fuvola körül forog az élete, elég meglepő, hogy véletlenül lett fuvolaművész. Véletlen, hogy Nagykőrösön, ahol éltek, éppen akkor, hatéves korában alakult a zeneiskola, véletlen, hogy a tanítványokat házról házra járva verbuváló tanár bácsi hozzájuk is bekopogtatott, és véletlen, hogy az induló zeneiskolának éppen fuvolából volt a legtöbb, ami egy csapásra eldöntötte a hangszerválasztást.

1965-ben alig akarta elhinni, hogy bejutott a Budapesti Nemzetközi Fuvolaverseny selejtezőjbe. „Boldog voltam, hogy fiatal vidéki gyerekként egyáltalán befogadnak, és még az első fordulóból is továbbjutottam a másodikba." Hol volt még akkor 1971, amikor Brüsszelben a Tenuto Nemzetközi Verseny, és 1978, amikor a La Rochelle-i Nemzetközi Fuvolaverseny győztese volt?

Konkrétan emlékszik rá, hogy 15 éves korában már tudta, fuvolista lesz. Nagyrészt egy csodálatos tanárnak köszönhetően, akire ma is a legnagyobb szeretettel gondol. „Ritkaságnak számított, de neki már volt Mambó magnója, arra Sebestyén tanár úr rögzítette például Jean-
Pierre Rampal felvételeit, és ezeken keresztül kezdtem ismerkedni a fuvolarepertoárral. Amit lehetett, meghallgattam, rengeteget gyakoroltam, saját örömömre. Nagyon szerettem fuvolázni."

Pedig sokáig úgy gondolta, műszaki pályát választ. „A szüleimmel és nagyszüleimmel heten éltünk egy kétszobás lakásban. Ezért határoztam el, és mondtam is édesanyámnak, hogy én bizony építészmérnök leszek, és majd gyönyörű nagy házat fogok építeni, ahol mindenki elfér. A nagypapám meg édesapám vett nekem rengeteg építőkockát - Lego akkor még nem volt -, hogy tudjak konstruálni, fantáziálni, építkezni. Egyelőre építőkockákkal, nem pedig hangokkal." De az is eljött, amikor végül győzött a fuvola.

Ma már tudja, könnyen lehet, hogy annak a konstrukciókban gondolkodó, műszaki szemléletnek, ami őt az építészethez vonzotta, szerepe lehetett abban, hogy a hangszert ne kész adottságnak tekintse, hanem elkezdje keresni a benne rejlő további lehetőségeket. Aminek az lett a vége, hogy kitalálta a kombinatorikán alapuló ujjrendet és a folyamatos légzést. De mi adta az ötletet, hogy egyáltalán kutatni kezdjen?

Amikor 1970-ben Jeney Zoltán hazajött Rómából, elhozta egy olasz zeneszerző Új hangok fafúvós hangszerekre című könyvét. Ezt olvasva döbbentek rá mindketten, hogy a fuvolán több hangot is lehet egyszerre játszani, nem csak egyet. Ez óriási felismerés volt. „Mindig nagyon irigyeltem azokat a hangszereket, amelyek egyszerre több hangot is meg tudtak szólaltatni. Nagyobb expresszivitást éreztem bennük, és arra törekedtem, hogy a fuvolán is lehessen többszólamúság. Most már tudjuk, hogy ez megvalósítható."

A könyv elindított tehát egy gondolkodást, de nagyon kevés volt benne az adat. Viszont éppen ez adott Matuz Istvánnak hatalmas lendületet. Elhatározta, hogy feltérképezi az összes, az akkori hangszeren létező, egymással kombinálható ujjrendet. Hatalmas munkába kezdett. „A klasszikus technikában úgy 30-35 ujjrendet használunk, itt pedig első számításaim szerint a lehetőségek száma kettő a tizenhetediken, azaz (elméletileg) 131 072. Elkezdtem hát újra kicsit matematikával, vagy inkább kombinatorikával foglalkozni, hogy rájöjjek, mit mivel lehet kombinálni, és hogy lehet felállítani az ujjrendek matematikai kombinatorikán alapuló sorrendjét. Jeney Zoltán készített egy táblázatot, ennek alapján kezdtem számolni, később átálltam egy saját kombinatorikán alapuló ujjrendtáblázatra, de én is ugyanarra az eredményre jutottam. Így ötvennégyezer ujjrendet írtam le. Grafikonokban, papíron, hiszen számítógépről még szó nem volt a hetvenes évek elején. 1971 májusában lettem kész ezzel a munkával Brüsszelben.

Friss diplomával a zsebében, ösztöndíjjal töltött két évet Brüsszelben, majd Liège-ben, az Opera de Wallonie-ban, utána pedig a Philharmonia Hungaricában volt első fuvolás, de közben jutott ideje és lehetősége kombinatorikázni, ujjrendekben elmerülni. Néhány évvel később, amikor Pierre Boulez párizsi intézete, az IRCAM ösztöndíjasa lett, ugyanígy, önállóan folytatta a munkát. Eredetileg azzal az illúzióval utazott Párizsba, hogy az Akusztikai Koordinációs és Kutatóintézetben hangmérnökökkel, esetleg matematikusokkal tud majd konzultálni. „Azt reméltem, ők majd elemzik a táblázatomban görbék alakjában megjelenő hangokat, és megmondják, hogy azok milyen matematikai görbének felelnek meg. Hát, ez az együttműködés nem nagyon jött össze, végül tulajdonképpen egyedül dolgoztam továbbra is." De miért fontos görbéken ábrázolni a hangokat?

Azt mondja, a brüsszeli évek végére leírt ujjrendekben minden elérhető hangzás benne volt, de akadtak olyanok is, amelyeket nem sikerült megtalálni, mert a hagyományos befúvási móddal nem lehetett őket megszólaltatni. Akkor elkezdett akusztikát tanulni. „Arról van itt szó, hogy a csőben nem csak egyféle hullám halad, mint gondoltuk addig, amíg úgy véltük, hogy egyszerre csak egyetlen hangot lehet megszólaltatni, hanem többféle hullám is találkozik, ha a befúváson, az úgynevezett ansatz-technikán változtatunk. Elkezdtem tehát összeállítani egy ujjrend-sort, amelyből látszik, hogy valóban csak az a hang szólaltatható meg, ami az elméleti alapból, az én görbéimen megmutatkozott. Kiindultam egy alapujjrendből, és ahhoz hozzá zártam azokat, amelyek a klasszikus technikában nem használatosak, de az alapujjrendből logikusan következnek. Minden egyes részhangot végigkövettem ezzel a módszerrel. Kiderült, hogy a görbének az adott pontján csakis egy bizonyos hang szólalhat meg. Ha nem azt hallom, akkor hiba történt, akkor átugrottam egy másik részhangra, amelynek a sorsát ugyanezzel a módszerrel tudom tovább követni. Ahhoz azonban, hogy ezek a hangok rendben megszólaljanak, a befúvásmódomon is változtatni kellett. Ha nem teszem, elveszítem a hangszerben rejlő lehetőséget. Csak azért nem szólalt meg az, aminek a számításaim szerint kellett, mert rosszul fújtam be. Nagy örömet okozott, hogy végül komplikált ujjrendek esetén is tudtam, hogyan kell befújnom ahhoz, hogy a várt hang megszólaljon."

Leegyszerűsítve a dolgokat, a matematikai és akusztikai, vagyis mérnöki alapokon nyugvó komplex, vagy modern, vagy kortárs fuvolatechnika két pillére az ujjrend és a befúvás. Utóbbi téren Matuz István nevéhez egy egyedülálló technika, a folyamatos légzés fűződik. Hogy lehet egyszerre belélegezni, fújni a hangszert és kifújni a levegőt? „Ó, ez egyszerű - mondja. - Tartalékolunk egy bizonyos mennyiségű levegőt a szájüregben, és miközben az orrunkon keresztül nagyon gyorsan vett friss levegővel feltöltjük a tüdőt, a szájban levő levegőt az arcizmok segítségével bepréseljük a hangszerbe. Akkor, 1974-ben ez a technika még ismeretlen volt, legalábbis számomra." Ma már szép számban vannak követői is.

„Magyarországon a módszer viszonylag gyorsan terjedni kezdett, mert számos, nálam fiatalabb fuvolás kollégám kezdett érdeklődni. Gyöngyössy Zoltán, Ittzés Gergely, Dratsay Ákos, külföldi növendékeim és a saját fiam, Matuz Gergely, aki tovább is lépett. Ma sem tudom, miként tanulta meg, hogy úgy is végre tudja hajtani a belégzést, hogy közben staccatózik, azaz gyors, rövid hangokat játszik. Erre nagyon ösztönösen jött rá még kisebb korában, maga sem tudja, hogyan. Azt hiszem, ez máig egyedülálló a világon, elég sok darab is született kifejezetten neki."

Közben készül, régóta készül a nagy mű is: a komplex technikát a maga teljességében rögzítő leírás. Sok kéziratanyag gyűlt össze az évtizedek alatt, ezt rendszerezni kellene, csak mindig kevés hozzá az idő. Ráadásul most már nem is biztos, hogy nyomtatásban kellene megjelentetni, sokkal hasznosabb lenne az elektronikus feldolgozás. A legfontosabb kérdés, hogyan tudnák nem csak az előadók, de a zeneszerzők is a legjobban használni azt, amit Matuz István kidolgozott „Az ötvennégyezer adat ott sorakozik a táblázataimban, de ez így nem áttekinthető. Ha odaadom egy zeneszerzőnek, nem tud vele mit kezdeni. Ezért kezdtem komponálni. Gondoltam, írok olyan tanulmányokat, amelyek ezt az egészet átláthatóvá teszik, és talán lesz zeneszerző, aki ezeket áttanulmányozza és felhasználja." Az első ilyen kiadvány hat stúdiumot tartalmazott, és, igen, vannak zeneszerzők, akik ezeket ismerik és használják saját kompozícióikban.

Eddig közel negyven művet írtak Matuz Istvánnak. Közülük Dubrovay László Matuziádája már a címével is utal arra az együttműködésre, melynek alapján az öt részből álló mű már a hetvenes évek vége felé megszületett. Matuz István pedig harmincéves kora óta minden tizedik évben nyolc-tíz koncertből álló hangversenysorozatban magyar szerzők műveit tűzi műsorra az ország különböző városaiban. Az idén hetven magyar mű előadását tervezi. No persze nemcsak tízévenként játszik és tanít magyar műveket, hiszen ezek repertoárjának fontos részét képezik. Azért indította el harmincévesen ezeket a sorozatokat, hogy pódiumra vigyen olyan darabokat is, amelyeket koncert híján nem volt alkalma bemutatni. Hogy ne maradjon ki egyetlen egy sem. Ezt vajon küldetésének tekinti? „Annyiban misszió, hogy itt élek, Magyarországon, itt születtem, Járdányi, Szervánszky, Dávid Gyula, Székely Endre művein nőttem fel. Célom azóta is az, hogy a magyar szerzők művei közül minél többet megtanuljak, bemutassak, no meg az is, hogy növendékeimnek megtanítsam ezeket a darabokat, beleértve a legfrissebbeket is. De ez a szokásom megvolt külföldön is. Amikor például Finnországban éltem és tanítottam fél évig, ott a finn művekkel ismerkedtem, Portugáliában és Franciaországban az ottani szerzők darabjait tanulmányoztam és adtam elő."

Természetesen játszik klasszikus, vagyis nem kortárs zenét is. Azt mondja, a modern technikáknak egy részét szívesen alkalmazza ott is, mert ezek más hangzásélményt adnak. A klasszikus hang különlegesen szól, miután a felhangstruktúrája eltér a megszokottól. Persze ilyenkor más ujjrendet kell alkalmazni. Ami a felkészülést illeti, a kortárs zenei darabokkal sokkal többet kell foglalkozni, a rengeteg újszerű ujjrend, eltérő hangzás és a hangok véletlenszerű sorrendje miatt.

Abban, hogy a kortárs zene anyanyelvévé vált, meghatározó szerepe volt azoknak a fiatal zeneszerzőknek, mindenek előtt Vidovszky Lászlónak, Sáry Lászlónak, Jeney Zoltánnak, Dukay Barnabásnak, Sári Józsefnek, Dubrovay Lászlónak, akikkel - és darabjakkal - maga is fiatalon ismerkedett meg. Az Új Zenei Stúdiónak már a nyitó előadásán is ott volt 1970-ben. „Boulez Szonatináját játszottuk Benkő Zoltánnal. Ez a szeriális darab zseniális mű, Boulez 24 éves korában írta. Rengeteg munkaórát töltöttünk vele, mire a bemutató koncert Szegeden megvalósult. Utána játszottuk el az Új Zenei Stúdió bemutatkozó koncertjén, majd aztán többször Magyarországon és külföldön is."

A hetvenes évek elején egy kicsit lázadásnak számított ez a nagyon új, nagyon más zenei világ? Dehogy volt ő lázadó típus, legyint Matuz István. „Sokkal inkább a kíváncsiság hajtott, a horizont tágítása. És a hangszerben rejlő lehetőségek kihasználása, például dinamikai téren. Ezek a modern darabok még ma is nagyon jó alkalmat adnak erre."

Az Új Zenei Stúdiónak más szempontból is nagy jelentősége volt: ott ismerkedett meg Vas Katalin gordonkaművésszel, aki párja, két fia édesanyja és menedzsere is. Zenészek a fiúk is. Gergely szintén a fuvolát választotta és vezényel, János hangtechnikus és zongorázik egy kicsit. Előfordul, hogy együtt játszik a család. „Most például a fiammal és feleségemmel Pilisborosjenőn, ahol élünk, egy barokk művet játszunk el: Händel Triószonátáját. Jót fog tenni a sok kortárs darab mellett. Mi ezzel ünnepeljük meg a születésnapomat."

Ma is sokat dolgozik. Hetente egyszer Debrecenbe utazik, ahol több mint negyven éve folyamatosan tanít. Örömmel jár oda. És örömmel veszi kézbe a fuvolát is. Ha nincs sürgős feladat, napi egy-két órát, most, amikor koncert koncertet követ, hat-nyolc órát tölt a hangszerrel. Nyilvánvalóan nagyon sok munka van abban, amit elért. Ha újra kezdené, újra beletenné? „Igen. Határozottan igen. Sőt többet tennék bele. Néha bizony fölösleges dolgokra vesztegettem el az időt, ezt nem követném el még egyszer. Még több művet igyekeznék megtanulni, időben. Több klasszikus koncertet is szeretnék játszani."

Hogy nem lett építész, azt nem bánta meg. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 2013, 2014, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.